HTML

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Bimbiske naplementéje

2017.01.24. 11:57 :: Rostás Farkas György

kep1_5.jpg

1955-ben hozta István bátyám szépséges feleségét Bimbiskét közénk, hogy örömet csaljon mindannyiunk szívébe.

Olyan szép volt, hogy a mese is ettől szépül meg. Mint a barackfa, mikor menyasszonyi díszbe öltözik. Azonnal barátok lettünk, a legjobb barátok.

Én akkoriban hat éves voltam. Anyánk sokat volt úton, hogy előteremtse számunkra a mindennapi elemózsiát. Segített a módosabb házaknál, jósolt is, és mindenféle kerámiákkal kereskedett.

Ilyenkor gyakran Bimbiske vigyázott ránk, az ő gondja volt a háztartás. Mi kisebbek nagyon szerettük, mert mindig vidám volt, és a ház körüli munkákat is úgy végezte, mintha egy közös játék lenne. Így nem éreztük tehernek és szívesen segédkeztünk.

De olyan is volt, mint a pajtásunk. Ha arról volt szó, ő mászott fel elsőként a fára a madárfészekhez. Bízhattunk abban is, hogy kisebb-nagyobb csínytevéseinket nem árulja el.

1956-ban megszületett első fia, Pityu. Szép gömbölyű kisgyerek volt. Együtt cseperedtünk,  úgy játszottunk vele, mint egy babával. Emlékszem egyszer elmentünk madárlátta után nézni a tanyákra, a fasoron túlra. Már nagyon éhesek voltunk, s Bimbiske felpattant a fára, megrázta. Potyogott a sok-sok szilva, ettünk, és jól is laktunk.

Pityuval mi mindig előreszaladtunk. Bimbis nem tudott velünk lépést tartani, mert a hátán vitte nagy batyuját, az elemózsiát, amit a tanyákon kaptunk. Lemaradt.

Az út mentén kaptárak voltak, mi kíváncsian közelebb mentünk, és elkezdtünk piszkálgatni. A méhek természetesen zokon vették a zaklatást, és támadtak.

Bimbis már messziről látta, hogy baj van, s lelkeszakadtából rohant felénk. Gyorsan levette az alsószoknyáját, ősi ösztöntől vezérelve meggyújtotta, és a tűzcsóvával üldözte el a méheket. Ha nincs ilyen lélekjelenléte, akkor mi Pityuval biztosan ottmaradunk…

Még egy kedves emlék jut most eszembe. Amikor egyedül voltunk otthon mi gyerekek, feltette a székeket az asztalra és báltermet rendeztünk. Táncoltunk, keringőztünk.

De a játék már véget ért, itt a földön örökre. Lement a nap, és magával vitte Bimbiskét. Beleszenderedett a naplementéjébe. Talán visszavonhatatlan. Vagy mégse? Hihetetlen, vele ez nem történhetett meg. Elszállt a fellegekbe, a saját naplementéjébe. 

A koporsója, a ravatala olyan volt, mint egy oltár. Még itt lebegett köztünk a lelke, kifényesedve. Soha nem bocsájtom meg, hogy keveset voltam vele. Vagy talán így rendeltetett? Ezt már soha nem tudhatom meg. 

Úgy szerettél, ahogy csak keveseknek adatik meg. Főztél nekünk, meséltél, és elhalmoztál bennünket szerető figyelmeddel. Ötvenhat tavasz, nyár, ősz, tél – amit velünk töltöttél: együtt örömben, nyomorban, szépben, jóban…

Később is, amikor sorsom már messzire röpített a békési tájakról, ahányszor csak hazalátogattam, útba ejtettem a faluszéli kis házat, ahol idősebb korban éltél. A sarki telefonfülkében hívtalak benneteket, ami pont az ablakotok alatt csengett. Nem csak saját naplementéd, de telefonfülkéd is volt.

Muk tu tele Dyurkakam, sar e chiriklyi! - Gyere Gyurkakam, repülj ide mint a kismadár!... Így szólaltál meg a telefonban, s én ha tehettem szót is fogadtam. A régen kóstolt hazai ízekkel,  szép szóval  és mesékkel fogadtál mindig bennünket, akármikor is tértünk be hozzád. 

Mindent elmondtunk egymásnak, mindig őszinték voltunk, mert nem ismertük az őszintétlenséget.

Bimbiske! Nem sírok. Legyen neked könnyű a föld. Ha van odaát, meg túlvilág, ugye ott is a barátom leszel?

Hiába szólok hozzád. Te már nem válaszolsz. Úgy gondolod, hogy már sok mesét mondtál. „Az igazság, meg a hamisság…” félbe maradt! Lehet, hogy nincs is igazság!

Ezért tehát újra kéne mondanod, de már csak odaát, hogy örüljenek az angyalok, hogy őket is beavatod, hogy ők is örüljenek a mesének.

Elindultál a leghosszabb útra, azon a mesebeli talán Tejúton, talán Selyemúton, talán a közös úton, de én már nem tudom meg soha. Sohának a soha. Ahogy te mondtad, olyan lenyűgözően, olyan eredetien.

 Hiába mondja Mozol meg Iboly, ezt a bűvös szót, hogy Gyurkakám, hogy repülj hozzánk, mint egy madár; - más az íze, az illata, az aromája. Utolérhetetlen, felülírhatatlan, kimondhatatlan.

 Még várhattál volna. Lett volna még mondanivalód számunkra... 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr5912150163

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása