Meséltem már nektek arról, hogy az elemi iskolát Eleken kezdtem, méghozzá 1956 őszén. A tanítás után gyakran betértem édesanyám testvéréhez Sanyi bátyámhoz. Felesége a kedves és örökké mosolygós Flóra asszony mindig a kezembe nyomott egy kis madárlátta elemózsiát. Sokszor sütött bokolyit a sparhelt tetején, vagy a lerben. Még ma is emlékszem az illatára.
Mindig nagy öröm volt náluk lenni. Hajdani kis házuk - hála legyen a jó Istennek -, ma tájház. Takaros porta volt akkoriban is. Emlékszem, hogy az úgynevezett tisztaszobában az ágyon feltornyozva díszelgett az illatos, ropogósra vasalt ágynemű, a dunyhák, az élire állított párnák.
Visszatérve a pogácsához. Flóra asszony minden alkalommal tört egy nagy darabot a forró, frissen sült tésztából, és a kezembe nyomta. Édesanyámnak Sándor bátyám idősebb testvére volt, a gyermekeivel, Gizivel, Julival, és a többiekkel együtt nevelkedtünk. Mintha édestestvéreim lettek volna! Együtt jártunk a határba böngészni, együtt játszottunk, csintalankodtunk!
A kertjükben szép, termő gyümölcsfák voltak. Mária nővéremmel gyakran megfordultunk ott. - Gyertek, szedjétek, és egyetek, vigyetek magatoknak haza!- mondták mindig.
Sanyó bátyám, ahogyan az én jó anyám is Dobozon született, de egészen fiatalon elkerült Elekre. Ott ismerkedett meg a szépséges Flóra asszonnyal, akivel egy életre hűséget fogadtak egymásnak. Nagyon szép, előkelő pár volt, az emberek utánuk fordultak az utcán is. .
Sanyó fiatal korában nagyon erős ember hírében állt. Akkoriban a cigányok között divat volt, hogy mindenféle próbával mérjék össze az erejüket, hogy bebizonyítsák ki az erősebb. Ezekben a vetélkedésekben többnyire ő volt a győztes.
De nemcsak az erejéről volt híres, hanem az előkelő megjelenéséről is. Mindig ropogós ingben, öltönyben járt. Meg kellett adni a módját, mert a település előkelőségei között mozgott, Ő volt a helyi zenekar dobosa is. (Lehet, hogy én is tőle örököltem dobos pályafutásomat, ami ugyan rövid ideig tartott, és gyászos véget ért, de erről majd legközelebb mesélek).
Flóra ángyom anyanyelve román volt. Ez Eleken nem volt ritkaság, sokan települtek át ide Romániából. Én is itt sajátítottam el valamennyire ezt a nyelvet. De lakott a településen sok sváb is, akik a mai napig őrzik hagyományaikat. Valamennyien békében, testvéri viszonyban éltünk egymás mellett.
Flóra néném példásan nevelte gyermekeit, igaz társa volt a bátyámnak, hűségesen szolgálta az egész családját. . Évtizedeket éltek le együtt, és soha nem hallottam, hogy szóváltásba keveredtek volna egymással. Áldja meg a jó Isten a szívjóságáért is. Sokszor elvette éhségünket, amikor a szüleink távol voltak, amikor menniük kellett a megélhetés után. Mert sokan voltunk, sok éhes száj. Annak idején, az 50-es, 60-as években sokkal nehezebb volt, mint napjainkban.
Erről ismét eszembe jut egy emlék. Tél volt, nagyon hideg tél. Mi gyerekek, elmentünk az erdőbe fát szedni. Az erdő az utca végén lévő tó túloldalán terült el. Nem akartuk megkerülni a tavat, ezért úgy gondoltuk, hogy átvágunk a jégen, a tó ugyanis abban a nagy hidegben mindig befagyott. A hátunkra kötöttük a nagy halom fát, azzal csúszkáltunk vissza a tavon. Úgy nézhettünk ki, mint egy-egy óriásira nőtt sündisznó.
Otthon aztán jó nagy tüzet raktunk, mert édesapám mindig azt mondta:
- Gyerekek, ha csak egy szelet kenyér van, azt még ki lehet bírni, de télen melegben kell lenni. A munkát úgy osztottuk meg egymás között, ahogy tudtuk. Mindenkinek jutott feladat. A fagyűjtés a kisebbek reszortja volt, de ezt is úgy csináltuk, mintha játék lenne, vagy kalandos csínytevés. Addig is jó volt együtt lenni, közben még egy kis hógolyózásra is jutott idő.
Ma is szívesen megyek vissza Elekre, az enyéim közé. Anyám rokonai mindig nagy örömmel, jó szívvel fogadnak. Amikor el kell búcsúznunk nem állják meg könnyek nélkül. Mindig elérzékenyülnek, örülnek nekem, és azt mondják:
- De jó, hogy eljöttél közénk testvérem, bárcsak itt maradnál velünk!
Sanyi bátyámnak volt egy fia, egymás között mi csak úgy hívtuk, hogy Sariku. Jóságos ember volt. Sajnos, már ő is Odaát van. A forradalom őszén, 56-ban eljött hozzánk. Ketten, hárman - a kisebbek voltunk otthon. Elvitt minket magukhoz, nehogy bántódásunk essen, nehogy bajba keveredjünk.
Amikor Békéscsabán jártam középiskolába, ott is sokszor meglátogatott a kollégiumban, vagy később az albérletben. Mindig azt kérdezte: - Miben van hiányod drága öcsém?
Ezek az emlékek is azt igazolják, hogy a szeretet és a testvérség soha nem múlik el! Jó szívvel gondolok vissza mindig az eleki éveimre, a testvéreimre, a pajtásaimra, a tanáraimra. Szinte hallom, egykori tanárom, Mester Györgyné szavait, amivel utamra bocsátott: - Gyurikám, szeretnék rólad felnőtt korodban is hallani.
Ha Isten kegyes lesz hozzám, idén ellátogatok Elekre, hogy találkozzak az ottmaradottakkal. Nagyon sokat gondolok rájuk, és remélem, hogy a polgármester és az iskolaigazgató segítségével sikerül megrendeznünk egy író-olvasó találkozót is. Egy főhajtásra kimegyek a temetőbe, kedves tanárnőm sírhantjához is.
