Aki mindig hazavárt
Bárhová sodort az élet, akármerre hánykolódtam, mint a hajótörött a nyílt tengeren, az én drága Kályi nővéremnél mindig biztos kikötőre leltem. A szívem soha nem tudott betelni vele! Amikor vándorlásaimból hazatértem és felkerestem őt Medgyesegyházán, mindig hajnalokig beszélgettünk.
Szíve teljes melegével ölelt át engem, mintha még mindig olyan pici lennék, mint gyermekkorunkban, azokban a régi szép 50-es években. Vége hossza nem volt a meséinek, olyan történeteket tudott, amilyeneket rajta kívül már senki más nem ismert.
- Drága Öcsém, emlékszem milyen szép kisgyerek voltál - emlegette gyakran. - Sárga göndör hajad volt, és mindig úgy repültél felém, mint egy kis angyal. Én mindig felkaptalak, és szívemhez szorítottalak. Milyen boldogok voltunk mi abban a nagy szegénységben is!
Tőle kaptam életem első fagylaltját is. Akkoriban Újkígyóson éltünk, öt vagy hat éves lehettem. A nővérem hétvégén mindig felvitt bennünket a faluba. Úgy mondtuk mindig, hogy a faluvégről felmegyünk a központba. Ott volt a cukrászda is. Kályi vett nekem egy gombóc citrom fagyit, ami akkor 50 fillérbe került.
Mikor a fagyi elfogyott, mondtam neki, hogy a tölcsérre nagyon vigyázok, hazaviszem, mert jó lesz vele lapátolni a homokban. Erre kedvesen elnevette magát, s elmagyarázta nekem, hogy ezt a tölcsért meg is lehet enni.
Bizony eljárt már felettem az idő, és a sárga göndör hajam is elvitték magukkal az angyalok, de a mai napig a citromos fagylalt maradt a kedvencem.
Sokszor előfordult ott Kígyóson a zugban - ami oly sok emléket őriz -, hogy csak mi voltunk otthon aprócska gyerekek és Kályi vigyázott ránk. Mindig éhesek voltunk. Zsírozott nekünk kenyeret, összevágott egy tálba paradicsomot, paprikát meg hegyes erőspaprikát. Jól megsózta, összekeverte és meg volt az ünnepi lakománk. Lelkemre mondom, hogy olyan finom salátát azóta sem ettem!
A nővérem nagyon talpraesett, életrevaló teremtés volt. Soha nem ijedt meg az árnyékától. Ha kellett felpattant a lóra, csak úgy szőrén is megülte, vagy befogta Csibit a szekérbe, és kimentünk a határba böngészni. Füvet vágtunk, kukoricát törtünk, szénával megpakoltuk a derékaljat.
Egy alkalommal amikor visszatértünk a kocsival és befordultunk az Öreg utcába, a szekérrel túl közel hajtott Fáni néni házához és egy levitt egy kicsit a vakolatból.
Nagy lelkiismereti problémát csinált belőle. Hiába mondta Fáni néni:
- Hagyd drága gyerekem, majd én betapasztom, bemeszelem! – Kályi ragaszkodott hozzá, hogy nem, majd ő megcsinálja, mert az ő hibájából történt minden.
Nagyon testvérszerető volt. Amikor tudta, hogy jövök mindig nagy sürgés-forgás volt, nagy sütés-főzés. A fél falu tudta, hogy megyek hozzá: - Jön az én drága öcsém! Mindig azt mondta:
- Elmentetek messzire azok közé az idegenek közé, és itt hagytátok azokat, akik szeretnek benneteket. Most már szeretnék ott lenni a közeletekben, hogy sűrűbben láthassalak benneteket.
Nem telt bele két-három hét, szereztünk neki Pesten egy takaros kis lakást, rendbe tettük, olyan volt, mint egy kis ékszerdoboz. Fel is költözött egy időre, velünk volt, sütött főzött nekünk, mint annak idején gyerekkorunkban. Majd amikor szólította a szíve, visszament Apácára, a családja körébe.
Mindenki szerette a falujában, a megyéjében. Mindig áldást mondott, és mindenkiért imádkozott. Egy szóval áldott jó ember volt az én szeretett testvérem. Mindig emlékezetes lesz és marad a vele töltött idő.
Egész életemben az volt a vágyam, hogy megörökítsük minden testvéremet: felvegyük ahogyan mesélnek, énekelnek, filmet készítsünk róluk. A 90-es években adódott egy lehetőség és egy gyönyörű filmet készítettünk a nővéremről és családjáról.
A címe: Kályi története. Most is előttem van ennek a filmnek a kezdő képsora. Nehéz elmondani szavakkal, hogy mennyire visszatükrözi az én szeretett nővérem szépségét, varázslatos egyéniségét. Felejthetetlen látvány, amint a poros falusi úton feltűnik a távolból, kecses járásával, egyenes királynői tartásával, egyre közelebb ér hozzánk, szinte lebeg, mintha egy földre szállt tündér lenne. A film készítése idején már 60 év körül járt, de mégis mindenkit lenyűgözött a szépsége, különleges személyisége.
A forgatás során felkerestük, a számára kedves, emlékezetes helyeket, hogy megörökítsük azokat az örökkévalóságnak. Befogtak a lovaskocsiba Bácskóval - a férjével -, és kimentünk Csabaszabadiba, ahol a szüleink fiatalkorukban éltek. Naplementekor nővérem leterítette a földre a nagy pokrócot, a nagy dunyhát. A gyerekek a dunyha alá kucorodtak, mi egy nagy tüzet raktunk és Kályi mesébe kezdett.
Ott töltöttük az egész éjszakát, sütöttünk - főztünk, rotyogott a nagy kondérban a paprikás és mindenki nagyon jól érezte magát. Reggelig ott ültünk a tűz körül, vígan szállt a dalunk, s a lángok sejtelmes, imbolygó fényében életre keltek a régmúlt meséi, a kumpánia legendás hősei. Megelevenedtek a máig velünk élő legendák. Borzongva repültünk vissza a mese szárnyán, és éltük át újra Paramancs és Busznyi tragikus történetét.
Kályi lenyűgözte a hallgatóságát, mert örökölte szüleink, nagyszüleink mesemondó-elbeszélő tehetségét. Különleges érzéke volt a humorhoz is. Akármilyen fáradt, vagy szomorú is voltam, mindig meg tudott nevettetni, fel tudott vidítani. Az volt az érzésem, hogy minden bánatát, fájdalmát humorral álcázta. Ha sírt a lelke, akkor is nevetett.
Sokat tanultam tőle. Gyermekkorom óta, mindig lestem minden gondolatát, mindig jó volt együtt lenni vele. Bárcsak élne még, és megörvendeztethetné a szívünket csodálatos történeteivel. Az ő szívében még élt az az ősi testvéri szeretet, ami mára kihalófélben van.
Ha Isten megsegít, mindig mesélni fogok róla, hogy tovább éljen az utókor emlékezetében és mindenki emlékezhessen rá. Hogy adják majd ők is tovább a Kályi meséit, balladáit.
