Nagy ősök nyomában
(A ma a múltra épül)
A múlt nélkül nincs jelen, a jelen nélkül nincs jövő. Csak annak van jövője, aki becsüli a múltját. Szoktam volt mondani, hogy a cigányok keletről jöttek, ezért tehát a kulturális örökségünk, a mesekincsünk, a hiedelemvilágunk is Indiára és a Selyemútra vezethető vissza.
Ilyen messzire és mélyre nyúlnak a gyökerek, amikor cigány kultúráról beszélek, beleértem mindazt, amit sokat szenvedett, hányatott sorsú népem több évszázados vándorlása, nem egyszer üldöztetése, de mindenképpen hátrányos helyzete során mindennek ellenére megőrzött.
Mint azt a sajátos karaktert, amitől más, amitől cigány a cigány. Hogy ez pontosan miben is áll, nagyon nehéz meghatározni. Ha próbát teszünk, és megkérdezzük az utca emberét, hogy számára mit mond az a szó, hogy cigány kultúra lehet, hogy akad, aki találkozott már egy pár híres cigány ember nevével, de túl sokat nem tudnak a cigányokról. Azt is elmondtam már nagyon sokszor, és talán még többször leírtam, hogy más kontinensen élő emberekről sokat tudnak, rólunk, akik hétszáz esztendeje itt élünk, nagyon keveset. Tehát mi ez, ha nem érdektelenség.
Nem szándékozom most felsorolni, sem bizonygatni, mi mindent tett le a nemzet asztalára az én népem. Volt, akinek Árpád vezére volt, meg István királya, nekünk nagy mesélőink. Ezért élünk meséinkben tovább. Úgy is mondhatnám, hogy meséinkben élünk tovább. Ez úgy öröklődik, mint a cigány törvény. Belénk vésték ezt a törvényt, és élni fog bennünk, az idők végezetéig. Cigány törvény = Romani kris illetve Patyiv.
Mit is szeretnék ezzel érzékeltetni. Mindösszesen csak annyit, az embernek van becsülete, van jelleme, és van tartása. Ettől ember az ember. Édesapámtól, és édesanyámtól is azt tanultam, hogy mindegyikből csak egyetlen egy van. Erre úgy kell vigyáznunk, mint az egyetlen kincsünkre, mert csak egyszer veszíthetjük el. Ez mindennek az Alfája és Omegája. De hogy szép lassan haladjunk tovább, a cigány törvény volt több száz évvel ezelőtt is és több száz év múlva is az, ami volt, és marad számunkra és ezért törvény, mert belénk van vésve. Jut eszembe Goethe egy mondása, miszerint „az építészet egy megfagyott zene.” Én meg azt mondom, a mi törvényünk meg kőbe van vésve.
A cigány törvény a mi törvényünk, a mi sajátunk.
E szerint élünk, és az határozza meg mindennapjainkat, napkeltétől, napnyugtáig. Úgy kell ismernünk, mint a szorzótáblát, vagy az ABC-t, mert ez a mi imánk. A cigányoknál nagyon fontos, hogy tudják, melyik törzsből származunk, honnan jöttünk, kik az őseink.
E nélkül az ismeret nélkül nem lehet egy cigány sem Krísári. Törvényt nem ülhet az az ember, aki nincs tisztában ősei törvényeivel. Minden törzsnek, más és más a mesekultúrája, viselkedés kultúrája, és más az életfilozófiája. Más ősi elemekre épül a múlt. A több száz éves vándorlásunk ideje alatt, csak a meséink voltak velünk, és a szeretet a szívünkben. Mert csak abból tudunk adni, amink van. De abból kötelességünk. Olyan alázattal és szeretettel, amilyennel megáldott bennünket a teremtő. Amilyen szeretettel fogadtak bennünket a körülöttünk élő népek.
Mert az úgy van, és lesz, amíg a világ a világ, hogy az öreg cigány mesemondók bele szőtték meséikbe álmaikat, fájdalmaikat, vágyaikat. Az őseimtől az én szeretett édesanyámtól, apámtól, nagyapámtól mindig azt hallottam, hogy az Isten mindig szeretett és most is szeret bennünket, és vigyázott ránk a nagy vándorlások és menekülések ideje alatt is. Így tudtuk megőrizni azt a hihetetlenül nagy mesekincsünket, kultúránkat, nyelvünket, amit Indiából elhoztunk ezer évvel ezelőtt.
Még mindig elevenen él meséinkben az öt tavak vidéke, ami észak-nyugat Indiában található (Punjab) ahonnan elindultunk az őshazánkból, hogy megtaláljuk második hazánkat, ami egyúttal otthonunk is, Magyarországot. Tehát több száz éve annak, hogy elhagytuk őshazánkat, Indiát, de most mégis úgy tűnik, mintha nem túl régen történt volna. Az én nagy kérdésem és egyben aggodalmam, sőt félelmem, meddig leszünk, maradunk még cigányok. Azzal nagyjából tisztában vagyok, csak halkan jegyzem meg, hogy sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy jobb lenne, ha ez a probléma a cigányokkal együtt eltűnne a föld színéről.
De valóban így kell ennek lennie?
Hát így, ahogy pörgetem az agyamban a gondolatokat, feltámadt, mint a vihar, egy gondolat, vagy kérdés. Hogy miért lenne ez törvényszerű, ha ennek így be kell következnie.
Európa legnagyobb kisebbsége vagyunk, de kihalás fenyegeti a kultúránkat, a nyelvünket.
Alig vagyunk, alig maradtunk néhányan az én generációm elfáradt, így „kivéreztetett” tagjai közül, akik még közvetlen tapasztalásból tudják a régiek titkait. Lehet, hogy túlzásnak tűnhet a kivéreztetett jelző, de nem az. Mindig ellenszélben, mindig meg nem értéssel dacolva mindig a semmiből kellett csodákat alkotnunk, művelnünk. Most a kedves olvasó megkérdezhetné, hogy mi aggaszt. Talán egy páran meg is fogják tenni, amit ezúton is hálás szívvel köszönök. Írva vagyon: „nem csak kenyérrel él az ember”…
Tudom, hogy az elsődleges probléma a cigány emberek, családok létbiztonságának megteremtése. De én azt mondom, ez nem elég.
Azaz ember, az a nép, mely elveszíti nyelvét, kultúráját, elvész a történelem olvasztótégelyében
A cigány nyelv és kultúra az emberiség örökségének része, és a cigány nép elidegeníthetetlen, egyetlen kincse. Ezért én azt mondom, amit már többször mondtam, és le is írtam, és lehet, hogy még sokszor fogom mondani és írni, hogy én egy olyan országban szeretnék élni, ahol nem csak a halak, madarak és fák védettek, hanem a kisebbségek is.
Én azt mondom, hogy elérkezett az idő, hogy kiépítsük intézményrendszerünket, kulturális létesítményeinket, múzeumunkat. Egy szóval kulturális autonómiára van szüksége a cigányoknak.
