Amit most elmesélek nektek a gyermekkoromban történt. Édesanyám, jó szokásához híven, amikor megérkezett a faluból mindig felvidította valamivel az ő apró csemetéit. Ez alkalommal is jó hírrel érkezett.
Mondandójának már az elején nyomatékot adott. Általában úgy kezdte; Figyeljetek, drága szép gyermekeim! Hoztam nektek valamit, vagy inkább valakit! Ebben a kis zsákban meglepetés vár benneteket. Nagy izgalommal vártuk, hogy mi is lehet abban a bűvös zsákban … Anyám óvatosan kibontotta, és láss csodát egy pici kis malacka bújt elő belőle.
Valóban nagy öröm volt számunkra a kis jövevény megérkezése. Megszerettük, és az első pillanatban családtaggá fogadtuk. Sajnáltuk is, mert születésétől fogva volt egy kis daganat a nyakán. Ezért is hozta el anyám a gazdájától. A konyhában, a sparhelt alatt készítettünk számára vackot, egy dobozban. Ott élte mindennapjait, mi pedig gyönyörködtünk benne, kapargattuk, beszéltünk hozzá, valóban úgy, mintha a családunk tagja lett volna.
De az is volt a kis malacocska, és a daganat ellenére is szépen cseperedett. Édesanyám egy napon így szólt hozzánk: Szép gyermekeim, ma ezt a kis malacot én meg fogom műteni, mert nem lehet így hagyni…. Neki is fogott, mint egy orvos, aki a műtőbe készül, megélezte a szerszámokat, fehér kötényt kötött, és különböző rongyokat készített elő, hogy el tudja látni a kismalac sebét.
Az egész család nagy izgalomban volt, vártuk, hogy a kis kedvencünk hogyan viseli a megpróbáltatást. Szinte mindannyian könyörögtünk, fohászkodtunk, imádkoztunk azért, hogy meggyógyuljon. A műtét sikeres volt, és a mi kis betegünk annak rendje-módja szerint meggyógyult, nemsokára szép, nagy kövér malac vált belőle.
Arra a történtek nem is gondoltunk, hogy egyszer majd levágjuk, hogy kolbász készüljön belőle. Mert az úgy volt nálunk ott a végeken, Újkígyóson a zugban, hogy minden kis állatnak, lett-légyen az ló, tehén, disznó, kutya vagy macska neve volt, és családtagnak számított.
Ilyen volt a tehenünk, aki Cifra névre hallgatott. Pallér Pityu gyermekkori játszótársunk, az én gyermekkorom koronatanúja a megmondhatója, hogy ez így volt, ahogy most papírra vetem.
Az egyik lovunkat Bogárnak hívták, a másikat Csibinek, a kis malacocska, akiről az imént meséltem Manci nevet kapta a „keresztségben”, a kutya Bobi volt, a cicánk pedig Juci.
Telt múlt az idő és Manci, a játékos kis malacka mint mondtam volt, szép nagyra cseperedett. De jött a tél, a zimankós hideg… Anyánk egy napon bejelentette a szomorú hírt; Drága gyermekeim, bármennyire is fájdalmas, de el kell mondanom nektek, jön a hosszú, hideg tél rátok, nincs meleg lábbelitek, meg a téli tüzelő is hiányzok, fájó szívvel, de el kell adnunk Mancit, hogy nektek biztosítva legyen a téli meleg gúnya, a lábbeli meg a tüzelő.
Soha nem fogom, elfelejteni, ahogyan a hír hallatán, ahányan otthon voltunk - Pali öcsém, Mária nővérem meg én -, annyi felé bújdostunk a bánatunkkal.. Egyik az istállóba, a másik a kemence sutba, a harmadik a konyhába, így sirattuk Mancit a kis pajtásunkat.
Jöttek is érte, és elhajtották… Üres lett nélküle, nem csak az ól meg az udvar, de a világ is. Az én drága, szép anyám a kendője sarkával törölgette szép szemeit. Pali öcsém odabújt édesanyámhoz, és sírva kérdezte: miért kell elválnunk Mancitól, mikor itt nőtt fel velünk, a kezünkből evett, őszinte testvérnek számított? Édesanyám csak annyit mondott: drága szép gyerekem, vennünk kell tüzelőt, meleg gúnyát, meg lábbelit, nehogy megbetegedjetek.
Azóta hatvan év telt el, lassan hatvanöt, de még mindig úgy él az emlékezetünkben mintha csak tegnap történt volna… Ha találkozunk egymással, és felemlegetjük a régmúlt eseményeit, mindig megemlékezünk Manciról, Cifráról, Bogárról és Csibiről, akik játszópajtásaink voltak a mi szép gyermekkorunkban.
A szüleink, ahogy tudtak, úgy kedveskedtek nekünk, mert szegények voltunk, de a szeretet lángolt a szívünkben. Áldja meg az Isten őket, haló porukban is, és legyen nekik könnyű a föld. Ámen.
