A tavasz illata áramlik körém a hullongó hópelyhek függönyén át, s ezt sodorja felém a föl-föléledő szél. Ez a sokadik tavaszom! Mennyi mindent tartogat még számomra az élet, a tavasz, a nyár, az ősz és ki tudja még hány tél vár rám ebben a földi valóságban.
Gyermekkorom óta mindig nagy ünnepnek számított március tizenötödike, és meghatódva gondolok az akkori hősökre, eseményekre, melyek emléke máig elevenen él a lelkünkben.
Lánglelkű költőnk Petőfi Sándor is úgy él szívemben, mint a tavasz. Vagy nézzük csak a Költészet Napját április 11.-ét, mely úgy motoszkál bennem, mintha ki akarna szorítani minden mást a szívemből. Nem lehet szó nélkül hagynom azt a tényt sem, hogy miért jelölték ki a Költészet Napjának április 11.-ét.
József Attila születésnapja április 11. Ő a másik vezérlő csillagom Petőfi mellett, és az is jelképerejű számomra, hogy a századik születésnapján kaptam meg a róla elnevezett József Attila díjat. Erre nagyon büszke vagyok, s tudom, hogy ez isteni gondviselés.
De nemcsak ezért kivételes ez a nap, hanem azért is, mert ekkor ünnepeljük Márai Sándor és a nagy cigány írófejedelem Lakatos Menyhért születésnapját is.
Minden népnek és nemzetnek van öntudata, identitástudata és nemzeti büszkesége. Le kell írnom, hogy más is tudja, hogy kik vagyunk mi cigányok, vagy ahogy becéznek minket, romák. Mi magyarul is beszélő romák vagy csak magyarul beszélők lényegében mégis romák.
A zenész-dinasztiák, a virtuózok, a jazz művészei, a festők, a korongozók, vagy - hogy házunk tájáról is essék szó -. mi írók, költők, mennyire lehetünk itthon e pici kis hazában. Akik vitathatatlanul a messzi Keletről csángáltunk el, de akik ma a magyarokkal együtt a Kárpát-medencét, e Jézus-tenyérnyi kis hazát tekintjük otthonunknak.
Most azon gondolkodom, hogy az én gyönyörűséges óhazám, India, vajon ma befogadna-e, büszke lenne-e a fiára? Azt szoktam mondani, hogy az Isten India elhagyása miatt Magyarországgal kárpótolt bennünket.
Mindezzel azt szeretném mondani, hogy ez a tenyérnyi haza az én hazám is, hiszen itt nyugszanak az őseim, minden felmenőm, itt él az én nagy, népes családom, szeretett gyermekeim, imádott unokáim. Miért is vennénk kezünkbe ismét a vándorbotot. De azt is többször elgondoltam, hogy elfogadnám hazámnak Saint-Exupery kis hercegének bolygóját. De hol a kis herceg bolygója, a cigányok bolygója?
Sok országot bejártam, sok népet megismertem, eljutottam Angliába, Németországba, Hollandiába, Afrikába, de mindig visszatértem „kalandvágyból...” Magyarországon szívélyesen fogadták az én népemet. Ezért tehát én azt mondom, hogy kettős identitású vagyok, és két aranypánt fémjelez, egyik a cigányságom a másik a magyarságom és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.
Itt e magyar honban éltek az én halhatatlan, áldott emlékű atyai barátaim: Szabad György, akit úgy szerettem, mint a testvéremet, de említhetném Fodor Andrást, Bánffy Györgyöt, vagy Gyurkovics Tibort és Mezei Andrást, és nem hagyhatom ki Szentágothai Jánost sem... Hosszú lenne a sor, ha mindenkit megneveznék azok közül a nagy emberek közül, akik szerettek és otthon voltam az ő szívükben. Jó volt barátjuknak lenni, ismerni őket és kortársuknak lenni.
Ma is azt vallom, hogyha tízszer születnék is cigánynak szeretnék születni, Magyarországon. Milyen szomorú lenne az én lelkem, hogyha nem érezhetném, nem tudhatnám, hogy Széchenyi, Kossuth, Petőfi hazája az én hazám is.
