- Szüleimre emlékezve –
Mostanában sokszor álmodom édesapámmal, édesanyámmal és a már a Mennyei Hazában lévő testvéreimmel.
Hajnalra virradóra ma is álmodtam… egy fájdalmasan, gyötrelmesen szomorú álmot, mert így szövődnek az emberi agyban a régmúlt eseményei.
Az én szüleim minden áldott nap ezzel a köszöntéssel szólították meg egymást: „Baxtalyi detehara sosko suno dikhlan?” (Szerencsés jó reggelt, milyen álmot láttál?)
Mert évszázadokon keresztül úgy volt az nálunk, hogy az álmainkat selyemfonálra fűztük, akár az igazgyöngyöt, s elmeséltük egymásnak lelkünk igaz történeteit.
Ha nem lennék ilyen öreg, talán jobb lenne, de az is lehet, hogy nem. Most arra gondolok, hogyan is fűződik az egyik írás a másikhoz és ebből hogyan születik a harmadik.
Az álommal kezdődött. Még félig odaát voltam, amikor apám azt kérdezte: „Van kedved velem jönni szép gyerekem?”
Ha lovaskocsiról volt szó, meg a vándorlásról, már hogy ne mentem volna! Egy percen belül felöltöztem.
- Útra készen állok! - jelentettem apámnak. Ő ilyenkor mindig megdicsért. Katonás vagy fiam, maradj is ilyen, hogy mindig büszke lehessek rád. Hiszem, hogy az is volt a halála napjáig.
Csak azt nem fogom soha megtudni, hogy mit is akart nekem elmondani halála előtt három nappal. Ezt már csak Odaát, a Mennyei Hazában mondhatja el nekem. Amikor egyszer majd belépek az ajtón és édesanyámmal és a testvéreimmel együtt ő fog várni.
Most azt súgja egy belső hang, talán a szüleim hangja - halkan, mert mindketten halkbeszédűek voltak: - Ráérsz még fiam, sok a dolgod!
Ott tartottunk, hogy apám szavára ripsz-ropsz összekaptam magam, s kirohantam az udvarra, megigazítottam a lovon a hámot és azt mondtam: - Indulhatunk Édesapám!
Nagy kiváltság volt, amikor mellette ülhettem a bakon. Amikor felnőttek is jöttek velünk, az én helyem többnyire a saroglyában volt, s azt nagyon nem szerettem.
Kimentünk a fasorra füvet vágni a lovaknak, a teheneknek. Apám komótosan – ahogyan az a nagykönyvben meg van írva– vágta szépen a füvet, s az egész határ tele volt a fű illatával. Én pedig összeszedtem és a lőcsös kocsira dobáltam.
Igen ám, ennek csak az volt a szépséghibája, hogy nem villával pakoltam a kocsira a füvet, hanem a csupasz kezemmel, így várható volt, hogy minden ujjam telement tüskével. De ez akkortájt nem jelentett nagy gondot. Piciske nővérem, meg Kályi nővérem kioperálták a tüskéket tenyeremből és az ujjaimból…
De visszatérve édesapámhoz. Ott ültem mellette a bakon, ő meg halkan dudorászott. Azt a dalt dudorászta, hogy befütyült a vonat, be az állomásra… emlékszem, úgy fejeződött be a nóta, hogy: „Az viszi a mamámat” …
Ma is előttem van, ahogyan apám szemei könnybe lábadtak, akkor láttam először sírni, másodszor pedig akkor, mikor édesanyám meghalt. A ravatalánál ült, szép halkan sírdogált és csak annyit mondott: „Most lettem egy igaz árva.”
Apám sziklakemény ember volt és minden fiát erre tanította. Spártai nevelést kaptunk… Hogy szavaimat egymásba öltsem, úgy vagyok ezzel is, mint a meséimmel, hogy majd visszakanyarodunk, és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Elég az hozzá, hogy apám nagyon szerette a lovait, talán könnyebben is kimutatta a szeretetét feléjük... Kemény ember volt, s nehezen fejezte ki az érzelmeit, bármennyire is szerette a gyermekeit és édesanyánkat is.
Olyan családból származott, ahol mindennek megadták a módját. Korábban már szóltam arról, hogy reggel felfűztük az álmainkat, mint az igazgyöngyöket a gyöngyhalászok. Azóta tudom, meg Petőfi óta, hogy „az álmok nem hazudnak”
Amikor apám belekezdett a mondatba azt olyan hangsúllyal tette, hogy nem lehetett nem odafigyelni rá. Rajongásig szerette mindenki, aki csak ismerte. Legjobb tudomásom szerint sem édesapámnak, sem édesanyámnak nem volt soha egyetlen haragosa sem. Mindenki szerette őket. Szerettek a közelükben, a társaságukban lenni.
Apám egy hadsereget is szóval tudott volna tartani, olyan nagy mesemondó hírében állt, de így volt ezzel az édesanyám is. Ő a szavait még azzal is fűszerezte, hogy amikor mesélt, énekelt is közben, aztán megint mesélt, majd megint énekelt.
Ezt az édesanyai örökséget vitte tovább megboldogult István bátyám és most Ruva Farkas Pali öcsém is. Amikor verset mond, - mert ő is író, költő ember - gyakran énekel közben.
Így öregedőn vénülőn vissza-vissza révedve a gyermekkoromra, felidézve azokat a gyönyörűséges éveket, eseményeket, úgy emlékszem, hogy minden szegénység ellenére is sok örömben és boldogságban volt részünk. Mindenki örült, amikor találkoztunk, s átöleltük egymást. Mikor rég nem látott rokonok jöttek hozzánk, sírva fogadták egymást, úgy örültek egymásnak, sírva szerettek.
Én pedig fogadalmat tettem a szüleim halálakor, hogy jómagam is megpróbálok olyan szülőnek lenni, mint amilyenek ők voltak hajdanán. Mert olyan szülei, mint nekem, soha senkinek nem voltak és nem lesznek. Amikor Isten anyát meg apát teremtett, nekem adta a legjobbakat.
Legyen áldott a nevük mindörökkön. Ámen.
