HTML

Ica néni, a sámán-tekintetű

2017.02.23. 17:54 :: Rostás Farkas György

ica_neni.jpg(Ha megszólal a szív)

Így öregedőn és vénülőn egyre gyakrabban jutnak eszembe gyermekkorom szép emlékei.  Ady Endre írta egyik versében: „Beszélgetés a szívemmel.” Most én is azt teszem. Egy ilyen beszélgetésbe szeretnélek beavatni benneteket. Ha megszólal a szív, akkor szólni és cselekedni kell.

Az öregek emlékeznek még az ’50-es évekre. Tudjuk, hogy milyen nehéz volt az élet akkortájt. De a gyermekkor emlékei  - még ezekből a nehéz évekből is  - megszépülnek az idő múlásával.  Én is - önkéntelenül is - visszatérek abba a világba, ahová a gyökereim kötnek. Újkígyósra, a szeretett békési tájakra, az ottani jóságos emberekhez.

Ez alkalommal Domokos Ica néniről szeretnék mesélni, aki pici gyermekkoromtól kezdve a haláláig mindig a szívemben élt. Embersége, szívjósága, egyenes jelleme, kimagasló emberi kvalitásai minden vele töltött percet megszépítettek.

Istvánnal - Ica néni imádott egyszem fiával - egy osztályba jártam az újkígyósi iskolában. Minden reggel találkoztunk a sarkon. Én jöttem az Öreg utcáról, a zugból,  ő pedig a másik oldalról. Mindig megvártuk egymást a Bacsa saroknál, és onnan már együtt mentünk tovább.

Az osztályban az előttem lévő padban ült. Mindig hozott nekem uzsonnát,  többnyire vajas- néha szalámis kenyeret. A szünetben együtt fociztunk, majd délben, mikor véget ért az iskola, együtt mentünk haza: Borbély Jani, Szamosvári Julianna, Harangozó Olga, Belvon Béla, Domokos Pista, Mária nővérem meg én. Együtt mentünk a Bacsa sarokig, ott elváltak útjaink. Ő ment balra, mi a nővéremmel jobbra. De már alig vártuk, hogy délután megint együtt játszhassunk, focizhassunk.

István szülei szigorú emberek voltak: ebéd után leckeírás, tanulás, és ház körüli munkák. Csakis azután lehetett szó a játékról. Én szabadabb voltam, sokszor csak az idősebb testvéreim voltak otthon, a szüleim vásároztak, úton voltak. Ha megírtam a leckét, már mehettem is kedvem szerint.

Szaladtam is, hogy hívjam Pityut.  A délutáni fociban már részt vett Harangozó Balázs, Bánffi Pityu és sokszor Pallér Pityu is. Na meg persze Domokos Pista és én. Késő estig rúgtuk a labdát. Csak akkor mentünk haza, amikor már feljöttek az égre a csillagok.

István bácsi – Domokos Pista édesapja nagyon szigorú ember volt. De Ica néni talán még nála is többet követelt a fiától. Rendnek kellett lenni mindenhol. A szívben, az agyban, a ház körül, az istállóban, az ólban és a portán, mindenhol.

Ezt mi is megtanultuk, gyakoroltuk egész életünkben, és az örökségünk részévé vált.  

Sokszor mikor hívtam Pityut, hogy gyere István focizni, Ica néni megfogta a kezemet és azt mondta, előbb egyél fiam valamit. Vagy sejtette, vagy tudta, hogy otthon nem volt elég ennivalónk.

Mert ő valóban mindent tudott. Jó emberismerő, megfigyelő volt és nagy mágus is, mert azt varázsolt az asztalra, amit csak akart. Jómódúak voltak. Tőlük soha nem mehettem el éhesen. Mindig ők adták nekünk a szalmát is a disznók alá. Pista bácsi azt mondta édesanyámnak:
- Kössél Mária lelkem nagy háttal, vigyed! – Ilyen jó ember volt, Isten áldja meg érte.

De ilyen volt Ica néni is, úgy fogta a kezemet még hatvan éves koromban is, ahogy én fogom most a pici unokáim kezét. De így volt ez egész életem során. Az Isten mindig ilyen jóságos embereket adott mellém. Így éreztem keresztapám Csatlós Lajos vagy Gera Manci néni iránt is. Felnőtt koromban is, amikor már messzire sodort az élet a szülőföld tájairól, akkor is rendszeresen hazalátogattam, felkerestem ezeket a jóságos embereket.

 Ica néni a férje halála után elköltözött fiához Szegedre, aki orvosként az ottani klinikán kapott állást. Ott is gyakran meglátogattam Mindig finomakat sütött - főzött nekünk. Nagyon tartózkodó ember volt, nem egykönnyen mutatta ki az érzelmeit. De ilyenkor elérzékenyült, s mindig elmondta: „Az Isten engem két fiúval ajándékozott meg. Az egyik a Gyuri fiam, a másik az István fiam.” Ez igaz is volt, mert mi úgy éltük le az életünket, hogy testvéreknek tekintettük egymást.  Ica néni sosem hagyta el magát. Már a 90 év közelében járt, de még mindig ő vezette a háztartást. Hiába kérleltem, hogy: - Ica néni sokat tetszik dolgozni, ezt a nagy házat takarítani, mosni, főzni, tessék lepihenni! Azt mondta, hogy ő nem tud, mert ha nappal pihen, este nem tud elaludni.

Nagyon ritkán használt szemüveget. Jók voltak a szemei, nem csak azért, mert egy sámán tekintetével nézett a világba. Én igazán sok helyen megfordultam már, de nem találkoztam hozzá hasonlóval. Röntgen szemei voltak. Ha ránézett valakire, jól megfigyelte, tanulmányozta és kiállította a bizonyítványt.

Egyszer azt mondta az unokájának, Danikának:
- Te Danikám, láttad már, hogy ott a függöny – mutatott fel – az egyik csipesz ki van akadva? – Mire Dani, szép halkan, a maga finom stílusában azt mondta:
- Nem láttam mama.  – Miért nem láttad? Akkor menjél Danika, igazítsd meg.

Ezzel a történettel is azt szeretném érzékeltetni,  hogy Ica néni 90 évesen is mindent látott, mindent tudott, mindenre volt gondja. Rendben tartotta a többszintes családi házat,  ami olyan volt, mint egy ékszerdoboz. Azt is elárulom, amit az eddigiek alapján már sejteni lehet, hogy Ica néni nem szerette a lusta embereket.

Bár már Szegeden élt, de fiával mindig hazajártak az újkígyósi kis házhoz, hogy ott a porta körül, meg a lakásban mindig, minden rendben legyen. Ilyenkor, hacsak tehette, elkísérte őket Dani, az unoka is.  

Abban a kertben egyetlen szálnyi gaz sem lehetett, a fákat időben meg kellett metszeni, a gyümölcsöt időben leszedni és az egész portának ragyognia kellett, mert ha nem úgy lett volna, akkor megszólták volna a szomszédok.

István nemcsak Szegeden a klinikán dolgozott, hanem Orosházán, Makón, és Hódmezővásárhelyen is. Reggel négykor indult a vidéki rendelőkbe, ahova többnyire elkísérte Ica néni is. Amíg István rendelt, ő a váróteremben a betegek lelkével foglalkozott, mintha egy pszichológus, vagy mentálhigiénés szakember lett volna. Nagyon élvezte ezt a feladatot, és végezte sok éven át, szeretettel. Az ott tapasztalt dolgokat hazafelé a kocsiban megbeszélték egymással, s ennek István valószínűleg a gyógyításban is nagy hasznát vette.

A gyerekek Ica néninek a lelkére kötötték, hogy figyeljen arra, hogy a mobiltelefon mindig a keze ügyében legyen, a mellénye, vagy a köténye zsebében,  hogyha bármi történne segítséget tudjon kérni. Egyszer, amikor egyedül tartózkodott otthon elesett, és már nem tudott felkelni a földről. Nem találta a telefonját, így szólni sem tudott senkinek.

Igazi gondviselés, hogy Danika annyira ragaszkodott a nagyihoz, hogy minden nap felkereste, sokszor reggel munka előtt és este is. Így történt ez alkalommal is. Ott találta a mamát a földön. Ha egy nappal később megy, Ica néni már nem lett volna életben.

Én is mindig hívtam telefonon, és amikor csak tehettem mentem is hozzá. Ilyenkor már kora reggeltől az ablakban állt, úgy leste jöttömet. Csak annyit mondott:
- Már nagyon vártalak, a kedvenc ételedet főztem! Mire én megkérdeztem, melyiket?
- Paradicsomlevest. Úgy emlékszem, hogy akkor öleltem meg utoljára. Nemsokára bekerült a kórházba, ott még meglátogattam egyszer.  Derekasan viselte... Igaz, hogy az egész kórház  a szolgálatára állt, hiszen mindenki jól ismerte és tisztelte Domokos Pistát.

Így volt ezzel Hőgye Márta professzor- asszony is, aki nagyon a szívén viselte Ica néni sorsát, és azt mondta: - Vigyázok rá Gyurikám, hiszen szeretem.

Ica néni néhány évvel ezelőtt vissza adta a lelkét Teremtőjének. Mindig ellátogatunk hozzá a kígyósi temetőbe, ahol immár eggyel több szerettünk nyugszik. Nem csak  Rácz tanár úr nyughelyéhez zarándokolok el mindig, de Ica néniéhez is. Elhelyezem az emlékezés és a szeretet virágait, gyertyát gyújtok, és imádkozom. Nyugodjanak békében. Ámen

 

1 komment

Békés megye cigányai

2017.02.22. 13:11 :: Rostás Farkas György

(Az én rónaságomon)

 
sdsgrh.jpgÉvtizedek óta foglalkoztat, hogy írjak a Békés megyei cigányokról, azokról, akik közül én is származom. Akikhez mindig szívesen térek haza, mert közöttük élnek az én testvéreim, az én szeretteim. Okosak, bölcsek és az enyémek. Írnom kellene a régmúltról, és a közelmúltról. Írnom kellene a helyzetünkről. Mondjuk Békés megye cigány lakosságának példáján. Hogyan gondolom? 

Szívesen írnék a Békés megyei cigányok fejlődésnek útjairól, mert kitűnően példázza az egész magyarországi cigányság fejlődését társadalmi beilleszkedését.. Már csak a rend kedvéért is megemlítem azokat a cigány csoportokat, amelyek Békés megyében is jelen vannak. Oláh, magyar és az úgynevezett beás cigányok. Ez az én szűkebb hazám, itt laknak a közelebbi és távolabbi rokonaim. 

Emlékszem, mintha tegnap történt volna, az emlékezetes 61-es párthatározat, mely a három csoportra sorolt cigányokról a következőket ír: beilleszkedettek, a beilleszkedés útján lévők, és azok, akik egyelőre, kívül állnak társadalmunk intézményrendszerén. Nos, ez a három csoport is jól kitapintható létszámmal képviselteti magát a megyében.

Hozzá kell tenni mindehhez, hogy Békés megye ugyanakkor bizonyos értelemben a különöset is jelenti, hiszen egy-két, talán három évtized cigány „polgárjogi” mozgalmának számos prominens személyisége élt, és tevékenykedett, vagy él és tevékenykedik ebben a megyében. Meg kell említsem, ha már e témánál maradtam, hogy 1984-ig itt, pontosabban az egykori megyeszékhelyen, Gyulán működött az ország egyetlen olyan néprajztudományi intézménye, az Erkel Ferenc múzeum, amely célul tűzte maga elé a cigány kultúra kincsinek gyűjtését és bemutatását.

Ebben a megyében élt és hozott létre olyan életművet Erdős Kamill, ami talán a világon is egyedülálló. A múzeumnak egyik kis szobájában hever ez a közkincs, amit mindenkinek látni kellene, és cigány múzeumban lenne a helye. Évtizedek óta, levelezek a múzeum munkatársaival, de megyek személyesen is, hogy még egy pillantást vessek arra a felbecsülhetetlen kincsre, amit Erdős Kamill töretlen szorgalommal, halálos betegen összegyűjtött.

De szólnom kell Dr. Bencsik János néprajztudósról is, akivel  öcsémmel Ruva-Farkas Pállal együtt sokat jártuk a megyét, Elkísértük Végegyházára, Szeghalomra és még számos településre, hogy részt vállaljunk, a még élő cigány népi kultúra összegyűjtésében, megörökítésében.

Ezzel kapcsolatban említem meg, hogy Magyarországon már nagyon sokszor tárgyaltunk a cigány múzeum ügyében. Örök mementóként álljon itt azoknak a kiválóságoknak a neve, akik támogattak bennünket, vagy legalább megpróbálták segíteni törekvésünket. Konferenciákon, levelekben, javaslatok kidolgozásával kérték a mindenkori kormányt, hogy a legnagyobb hazai kisebbségnek legyen múzeuma, kutatóközpontja, beleértve a nyelvi műhelyeket és a színházat is.

Erdős Kamil
Balassa Iván
Prof. Újvári Zoltán
Voigt Vilmos
Lakatos Menyhért
Dr. Karsai Ervin

(A teljesség igény nélkül, most csak ennyi nevet sorolok fel.)

1997. május 17.-én Balassa Iván írt egy hosszú levelet melyben egy Roma-lexikon tervéről ír. Úgy gondolta erre múlhatatlan szükség lenne, már csak azért is, mert ha valaki a romákról meg akar tudni valamit, akkor nagyon nehéz helyzetbe kerül, ugyanis nem rendelkezünk ilyen, a cigányság egészére kiterjedő adatbázissal.

Tehát feltétlenül szükség van egy Roma-lexikonra -  írja továbbá Balassa Iván az egészséges cigány öntudat erősítése érdekében is. Egy olyan összegzésre, amely összegyűjti és felmutatja a cigányság múltjának, jelenének eseményeit, értékeit, mindazt, amit ez a nép a kultúrájából, a nyelvéből megőrzött, és továbbfejlesztett., Egészen más lenne - teszem ezt én hozzá -, a lelkületük, mert megerősödhetnének abban a hitükben, hogy megbecsült polgárai a hazának.

Sajnosaz általam megemlített személyiségek, többnyire már Odaát vannak. Én azt szoktam mondani, mikor humoros jókedvemben vagyok, hogy én addig nem szeretnék meghalni, amíg Európa, nem csak Magyarország, Európa legnagyobb kisebbségének nem lesz Magyarországon Múzeuma, nem valósul meg a cigányság kulturális autonómiája.

Szeretnék részt venni, ennek az intézménynek  a megnyitóján, és látni azokat a felkészült tehetséges fiatalokat, akik a cigányok kulturális kincseit örökségül kapják, vigyáznak rá, mint népük megmaradásának zálogára. Akkor majd joggal lehetnek büszkék származásukra, cigányságukra, mert ez adja meg az önbecsülésüket.

Szólj hozzá!

Velünk ünnepelnek az angyalok

2017.02.22. 13:01 :: Rostás Farkas György

(Mikor a szív csordulásig telik)

 


dorzs.jpg
Nagyon nagy nap ez a mai nap. Őseim zarándokhelyére érkeztünk meg, hogy az egyik legkedvesebb unokámat Attilát keresztvíz alá tartsuk.

Velünk együtt ünnepelnek égiek, és földiek. Az angyalok is örülnek, a mennyben. Ezen a szent földön, ezen a szakrális helyen, sok szív egyszerre dobban. Kicsordulnak a papóka örömkönnyei. Csordulásig megtelik a szívem örömmel.agyon nagy nap ez a mai nap. Őseim zarándokhelyére érkeztünk meg, hogy az egyik legkedvesebb unokámat Attilát keresztvíz alá tartsuk.

Az én szeretett kis unokám keresztelőjére gyűltünk ma össze, Szentkúton, hogy őt ünnepeljük. Mert egy fényesen ragyogó csillaggal több lett az égen. Székely János, a mi szeretett püspök testvérünk kereszteli meg az unokámat (meg Roladka). Ősidők óta így volt ez, és talán még nagyon sokáig így marad. Ez lesz a cigányok életében a legnagyobb ünnep. Talán addig, amíg cigány él a földön.

Ilyenkor összejött az egész család, a közeli és távoli rokonság. Az újszülöttre köszöntőket, áldást mondanak. Ekkor még a haragosok is kibékülnek. A cigányok egy gyermek születését mindig Isten áldásának tekintették. Így volt ez mindig, és így marad meg az idők végezetéig.

Szent dolognak számít, a gyermek születése. Szent dolog a nagy család, a kumpánia összetartozása. Ugyan olyan, mint a cigány törvény betartása. Én azt szeretném, és azért is imádkozom, és fohászkodom, hogy szép hagyományaink megőrzése ne vesszen az idők homályába. Mindig útmutatásul szolgálhasson, egész életünkben. Az ilyen és ehhez hasonló ünnepek, együttlétek mindig megszínesítették, és beragyogták egész életünket és megédesítették a pillanatokat.

A pillanatokat varázsa elkísér bennünket egész életünkben. A jelenlévők mind áldást szórnak a keresztelendő gyermekre. Egész nap mulatnak, isznak, esznek, a legtöbbször tábortüzeknél és áldást kérnek az újszülöttre. Nagy megtiszteltetés mindenki számára, akit meghívnak ezekre az eseménydús napokra. Nagy örömmel jön mindenki, apraja-nagyja.

Úgy szokás már évszázadok óta, még a vándorlások ideje alatt is, hogy ajándékot hoznak és együtt szoktak kondérokba az asszonyok, lányok sütni, főzni. Együtt szoktak imádkozni, és kérni a gyermekre, a családjára Isten áldását. A keresztszülőt a gyermek testvére is keresztszülőnek tekinti és úgy is hívja egész életében. Ez is ősi cigány szokás, amit még napjainkban is őriz a cigány nép.

Ilyenkor mindig nagy mesékbe kezdtek az elődökről is megemlékeztek. Felidéztük őseink szellemét és hálát adtunk azért, hogy ilyen elődök, ősök leszármazottai lettünk, vagyunk és maradunk is ilyenek.

A vándorlásunk ideje alatt, több száz éven keresztül mindig a családfőnek a kumpánia legidősebb tagjának volt a feladata, a keresztelővel járó szertartás. De ugyan így az esketés is. Ma már vannak papjaink, és nem csak zarándokhelyen, de Isten házában, templomban szoktuk megkeresztelni gyermekeinket.

Mindig külön öröm számomra, hogy nagy népes család, rokonság előtt elsőként én szólhatok, és kérhetem a jó Istent, hogy adja bőséges áldását a most keresztelendő gyermekre, szüleire, keresztszüleire, családtagjaira, és minden jelenlévőre. Kívánok hosszú életet, sok boldogságot, erőt, és egészséget.

O del, te del amare shaves, lungo baxtalo trajo
tyo papo

Szólj hozzá!

Szintézist teremteni a mindenséggel

2017.02.21. 16:28 :: Rostás Farkas György

(Minden vers egy ima)

sez.jpg

Mindig bajban vagyok, amikor a költészetről kell szólnom. A költészet nekem nem csak a lírai hangvételt jelenti, azt sem mondhatnám, hogy magát József Attilát. Egyfajta emberi tartást, ám mégis meditatív kifejezési módot jelent. Lehet, hogy ez sem jó kifejezés. A legtalálóbb talán az lenne, hogy a lélek megszólalása.

Olyan ez, mint a szószékről való prédikáció. Nem muszáj mindenkinek elhinni, de lehetetlen nem átélni. Gondolkodásra serkenti az embert, mert nagy gondolkodók jártak már itt előttünk, csak néhányat sorolok fel, azok közül, akik engem megihlettek: Goethe, Heine, Schiller, Kölcsey, Petőfi.

Én úgy vagyok vele - talán le sem merem írni -, de lehet, hogy valami önkívületi állapotban, vagy valami hasonlóban, ami megíródik az agyamban, a szívemben, azt papírra kell vetnem. Olyan dolog, amelyről csak a legszebben, a legméltóságteljesebben, csak a leghitelesebb megfogalmazással lehet szólni. Olyan ez, mintha az ember egyfajta sajátos, hipnotikus állapotba kerülne. De  ébernek is kell lennie, mert az írás nagy felelősség, ezt megköveteli.

Persze, hogy ez nagy felelősség, mert az ember az utókornak, az utánunk jövőknek, a világmindenségnek ír.

A költészet felelősség.

Az ember úgy van vele, hogy eldalolja mindazt ami a lelkében van, amit érez. Énekbe foglalták az altatókat,  úgy ringatták  a gyermekeket, mesékkel és dalokkal kedveskedtek nekik. De versbe és dalba foglalták a mesterek örömüket és fájdalmukat. Tinódi is költészetté varázsolta a zivataros évszázad eseményeit, küzdelmeit.  

Mert nem mindegy, hogy mások lelkébe miként kopogtat be a költő.

Nem mindegy, hogy milyen hangulatot kelt, vagy forradalmi érzést gerjeszt.

Mit jelent számomra a költészet maga? Olyan tartalmas mondanivalót, ami mások által is, majdnem azt mondtam, hogy fogyasztható, de mentálisan mindenképpen gazdag tartalommal bír, amin érdemes tovább gondolkodni.

Más, amiről szintén szólni kell, mert az Isten az embert a föld urának teremtette, és ebbe beletartozik a cigány is. Másként kell megszólaltatni a hangszerünket a kultúrában, a tudományban és a művészetben. 

Érteni kell a húrok pengetéséhez. Ahogy utaltam is rá, előttünk már járt itt Tinódi, Petőfi, Heine és a többiek. Milyen jó, hogy voltak nekünk. Nélkülük a világegyetem sem lenne olyan, amilyen. Már előttem teleírták az eget, a világot, és messze szólt daluk.

Hálás vagyok, és leszek Kölcseynek, Petőfinek, és Gyurkovicsnak, de itt is lehetne folytatni a sort.
Ezeknek az embereknek a szívemben oltárt emelek. Isten ajándékának érzem, hogy Gyurkovicsnak nemcsak kortársa, hanem testvérbarátja is lehettem. Róla még sokat kell mesélnem az utánunk jövő generációnak, hogy ők is úgy szeressék, ahogy én szerettem, szeretem és szeretni is fogom, amíg élek.

Emlékszem minden mondatára, mozdulatára, amikor együtt barangoltuk be a világot. Amikor együtt voltunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban.  Mindig mesélt, mindig volt egy története. Persze jó érzés visszagondolni Mészöly Dezsőre és Hernádi Gyulára is. Nagyon szerettem őket. Hacsak tehettem, ott voltam velük, részt vettem a hajnalokba nyúló beszélgetésekben. Most csak azt tudom mondani: de jó volt élni.

Egy példa:

Mindig rohantam, izgága voltam. Ezt láttam az én drága szüleimtől, testvéreimtől. Sőt, Újkígyóson a sok-sok jó öreg paraszt mindig sietett ki a pusztába, a földekre, és mikor ott munkáját befejezte, igyekezett haza, mert éhesek az állatok, meg kell őket etetni.

Tehát egyszer majd, ha egyszer lesz, mondta Gyurkovics, és most én is mondom Gyurkovics módra én is,  Azt mondta nekem, mikor látta, hogy rohanok: "Én egész életemben rohantam, és sehova sem jutottam." Nem is ez benne a lényeg, hanem az, ahogyan mondta. Azóta ezerszer meggondolom, hogy mikor, mit és hogyan teszek. Mert ő fentről néz a csillagok közül, és nem szeretnék szégyenkezni.

Az irodalom, a művészet, a költészet. Ez az, amiről beszélek. Már ezt is elmondtam egy párszor, talán még egyszer elmondhatom: Az ember abból ad, amije van - de hozzá kell tennem -, hogy abból kötelessége.

Visszatérve a költészetre. Most olvastam a napokban egy mondatot, ami Turczi Pista pennájából látott napvilágot:

„A vers legyen veletek” A művészetet, az irodalmat, a  költészetet kedvelő emberek e sor hallatán biztosan elérzékenyülnek. Mert az úgy van, hogy minden vers egy ima.

Amikor a nap véget ér, és az ember elcsendesedik, nyugovóra térne, akkor elmond egy imá. Hálát ad Istennek az egész napért, a szeretteiért. Én mindenkitől azt kérném, ha lehet, hogy olvasson, mondjon el egy verset is. Ettől biztosan megkönnyebbül az ember szíve. Próbáljátok meg!

 

Szólj hozzá!

Címkék: költészet Gyurkovics Tibor

Az én imádott Kisjány testvérem és szeretett Jankóm

2017.02.17. 20:33 :: Rostás Farkas György

dgdgd.jpgCsak a jóság meg a szeretet térül meg. Azt szoktam mondani - mostanában mind gyakrabban -, hogy szeret engem az én Istenem. Jó szülőkkel, jó testvérekkel és jó gyerekekkel áldott meg. Egészen pici gyermekkoromban sűrűn jártam Dobozra, az én szeretett édesanyámmal, az ő drága testvéréhez Györgyihez és annak családjához.

Szerencsém, hogy még személyesen ismerhettem az én Julka mámimat  és megtapasztalhattam a család ragaszkodását, szeretetét. Így voltunk mi  Kisjány testvéremmel és Jankóval, az ő drága férjével is, akit én már lassan hat évtizede teljes szívemből szeretek. Azt szoktam mondani, aki tiszteletet és megbecsülést szeretne tanulni, az menjen el Dobozra.

Az én Kisjány testvérem - anyám György nevű bátyjának a lánya -, mindig hívott, mindig várt. Ilyenkor a kedvemre való ételeket készítette: töltött káposztát főzött és pogácsát sütött. Olyan ízeket varázsolni mint ő, ma már csak nagyon kevesen tudnak. Julka máminktól leste el a fortélyokat még hajdanán. Ahogyan a gyógyítás, a jóslás és jövendőmondás tudományát is ő vitte tovább mámi után a családban. Tudós asszony hírében állt, még külföldről is jártak hozzá.

Ahányszor csak meglátogattam, mindig nagyon nehezünkre esett az elválás. Jankóval együtt kikísértek a kapuba, s úgy sírtak, hogy a szívem majd megszakadt, hogy el kell mennem.  Az ember szívesen megy olyan helyre, ahol szeretik, és ahol még él a tisztelet, a szeretet a megbecsülés.

Pár éve Kisjány is elment, felköltözött az angyalok közé, és onnan vigyáz bennünket, ittmaradott drága családját és testvéreit.

Egészen fiatal korunkban sok-sok közös élményben volt részünk. Már az is nagy élménynek számított, ha kimentünk a dobozi erdőbe fát szedni és télvíz idején nagy tüzet raktunk. Ilyenkor is  Kisjány testvérem sütött-főzött nekünk.   Mert ő már akkor is nagy tudója volt annak, hogyan kell előteremteni, elővarázsolni a legfinomabb falatokat a semmiből is.

Sokszor ellátogatott mámival együtt Újkígyósra, ahol kicsi gyerekként éltünk a Zugban. Nagyon szeretett ott lenni velünk. Mind körbeültük Julka mámit, mint a tyúkanyót, és ostromoltuk, hogy meséljen. Különösen az Erdők anyja című történetet szerettük nagyon, ezt ezerszer is meghallgattuk volna.

De mi is felkerestük őket Dobozon, amikor csak tudtuk. Mária nővéremmel olyan tizenévesek lehettünk. Kisjány sürgött-forgott, rövid időn belül már főtt a tűzhelyen a tyúk, és a nagy vaslábasban a paprikás. Addig nem jöhettünk el, amíg nem laktunk jól. Úgy volt csak nyugodt az én drága testvérem. Ez a szokás a mai napig él a cigányok között. Őseink hagyták örökül ránk, hogy aki betér hajlékunkba, sátrainkba, az nem mehet el tőlünk éhen, szomjan. 

 Halála előtt nem sokkal jártam nála, természetesen akkor is főzött nekem töltött káposztát és azt mondta:
- Sűrűbben gyere testvérem, mert beteg vagyok! Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy  soha sem panaszkodott, akármilyen beteg is volt, mindig szolgálta szép nagy családját és az én Jankó sógoromat. Áldja meg a Teremtő odafent az égben is.

Jóidőben mindig az udvaron ültünk a kút mellett, Jankó csodafája alatt. Nem tudnám megmondani milyen fa is az, de valami egészen egzotikus növény, ami az ártézi kút vizének köszönhetően csodálatos koronát növeszt minden évben. Valahogy így képzeltem el mindig a hajdani éden fáit. Naphosszat beszélgettünk, meséltünk egymásnak az enyhet adó lombok alatt, sokszor hajnalokba nyúlóan is.Nem lehetett megunni Kisjány történeteit. Ilyenkor újra átéltük a boldog gyermekkor élményeit és ifjúkori csínytevéseinket is.  Jankó annak idején sokszor megmentett engem mámi szigorától, amikor a kamaszkori hév tévutakra vezetett volna.

Arról már beszéltem, hogy Julka mámi tudományát Kisjány vitte tovább a családunkban. Nagy emberismerő volt mindig, igazi pszichológus. Ha ránézett valakire azonnal tudta, hogy mi lakozik a szívében, a lelkében. Mindig azt mondtam neki, hogy sámán tekintete van.

A híre messziföldre is eljutott. Ezt igazolja, hogy Jeanne-Marie Weinckheim grófnő a híres arisztokrata család leszármazottja - Charles Dickens angol író ükunokájának özvegye -, is gyakran felkereste őt tanácsért, gyógyító főzetekért. Arra is kérte, hogy mondjon jövendőt.

Jeanne-Marie azóta is segíti, támogatja a családot, különösen a fiatalok továbbtanulását. Kisjány  mindig úgy érezte, hogy minden gyermekét iskolába kell járatnia, hogy felkészült, okos emberek váljanak belőlük. Az egyik fiú ma már orvosi egyemre jár. Áldja meg őt a mi jó Istenünk.

Pár szót szólnék most az én Jankó testvéremről is.  Olyan kedves és jóságos embert, mint ő keveset hordott a hátán a föld.  Ezt jól tudják a gyermekei is. Előttem van egy jelenet, amikor náluk jártam és Györgyi fiuk éppen akkor tért haza messzi külföldi útjáról. Az első dolga az volt, hogy megölelte édesapját és megcsókolta a homlokát. Olyan szeretetről árulkodott minden mozdulata, szava, amilyent kevésszer tapasztal az ember.

Szóval Jankó jó apa, sőt nagyon jó. Életében még soha sem bántotta meg gyermekeit, unokáit. Áldja meg érte a Jóisten.

Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rájuk, ne emlékeznék meg Kisjányról.  Jó testvérek voltunk. Mindig hívott telefonon, és olyankor mindig sírt a telefon. Mindig azt mondta:

- Gyere drága testvérem! Mennék én, de beteg vagyok. Gyere, mert úgy szeretnélek látni, hogy megöleljelek, hogy főzzek neked. Nem tudom meddig élek... Ha tehettem mindig mentem. Jó volt tudni, hogy ő van nekem és hogy rá mindig számíthattam.

Odaát a mennyei hazában biztosan találkozunk, ahogyan a nagy családunk többi tagjával is, akik már elhagyták e földi világot. Ott is úgy fogjuk szeretni egymást, mint itt a földön.

Szólj hozzá!

Címkék: Doboz Nánási Jánosné Kisjány eanne-Marie Weinckheim grófnő

István bátyám a nagy guru

2017.02.17. 12:18 :: Rostás Farkas György

 (A jó testvér és apa)

rzrzrzre.jpg

Az én daliás termetű István bátyám már egészen fiatal korában híres embernek számított az egész megyében. Mindenki elismeréssel szólt éles eszéről, bölcsességéről, és a cigány törvény nagy szakértőjeként tartották számon. Nemcsak tisztelték, de szinte testvérként szeretették is az emberek.

 Édesapám után ő örökölte a családban a vajdai titulust. Természetesen vállalta, hisz kötelezte az ősi törvény, de pár év múlva lemondott a nagy tisztségéről, mert nem akart senkivel sem haragba keveredni. Tanácsért és segítségért azután is gyakran fordultak hozzá  a népek. Értett a lovakhoz is, s szívesen adott tanácsot a fiataloknak. 

Az igazság kedvéért még azt is meg kell említenem, hogy mindig csodáltam választékos, ízes beszédét. Talán ő beszélte közülünk a legszebben a lovári nyelvjárást.  Viselkedésében és öltözködésében is őrizte őseink hagyományait.

Nem emlékszem rá, hogy kalap nélkül kiment volna az utcára, vagy megjelent volna társaságban. A kalap mellett a vajdai bot, a ropogósra vasalt ing, mellény, zsebében aranyláncon az óra - mind-mind hozzátartoztak megjelenéséhez. Magas szálfaegyenes termete idősebb korában egy betegség következtében veszített ugyan tartásából, de  még így is előkelő  volt.

Világ életében kemény munkát végzett. Ő is, ahogyan drága apánk, a vasútnál dolgozott kovácsként. Negyven esztendeig volt a MÁV megbecsült dolgozója, verte a vasat Dácsi bátyánkkal együtt. A kemény, erőt próbáló munka ellenére szinte arisztokratikusnak mondható kezei voltak, mindig nagy gondot fordított az ápolásukra.  

István bátyám bakójában az elemózsia mellett rendre ott volt egy-két újság is. A napilap mellett  mindig megvette az Élet és Tudományt is. Ha délben a toronyóra elütötte a  tizenkettőt letette a szerszámot,  és ebédelni kezdtek Dácsi bátyámmal. Ilyenkor arra is szakított időt, hogy elolvassa az újságot. Tisztában volt a napi eseményekkel, azt is mondhatnám, hogy nagyon felkészült ember volt.

Amikor otthagyta Magyarbánhegyesen a MÁV-ot, otthon a házánál rendezett be egy kis műhelyt, ahol fúrót, csákányt, egyéb szerszámokat készített. Ezt a kovácsműhelyt filmen is megörökítettük, hogy az utókor is láthassa.

El kell, hogy mondjam azt is, hogy amikor Dácsi és István bátyám együtt voltak, márpedig ez gyakran megesett,  ott jelen volt az Isten. Azért mondom ezt, mert olyan szeretetteljes légkört teremtettek maguk körül, hogy az mindenkit magával ragadott.  Tőlük csak tanulhatott az ember, tiszteletet, szeretetet, becsületet. Biztos pont, támasz voltak az én életemben is.

Sajnos már mindketten visszaadták lelküket teremtőjüknek. Szép, boldog, tartalmas életet éltek. Nyolc-kilenc gyermeket neveltek fel tisztességben, iskoláztatták, taníttatták őket. Dácsi bátyámról az a hír járta, hogy ő az igazmondó, Pista bátyámról az, hogy ő a bölcs.

Amikor valami bántotta és szomorú volt, levette a szögről a citeráját, pengetni kezdte, és elénekelte bús dalait. Gyakran kísérte apámat is, amikor énekelt borozgatás közben.

- Játszd el fiam a nótámat! – István bátyám pengetni kezdte a citeráját és felcsendült a nóta apám ajkán. Talán ezért is volt egyik kedvence apámnak. Gyermekkorában mindig úgy szólította, hogy „nyigár”. Ez azt jelentette apám olvasatában, hogy vékony, cingár.

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy másik történet is. István bátyám akkortájt hat-hét éves lehetett.  A Csasznyikban volt egy kocsma, azzal szemben állt egy nagy szín. Apám sokszor mulatta abban a kocsmában az időt. Ilyenkor mindig István bátyámra bízta a ló őrzését. Neki persze tetszett a feladat, mert szerette a lovakat, ezért türelmesen állt akár a tűző napon is sokszor késő délutánig. Apám időről-időre odaszólt  a vendéglősnek:
- Komám vigyél ki a gyereknek egy málnát ! A bátyám elmondása szerint a kocsmáros sokszor málnás fröccsöt vitt neki. Ő pedig nem teketóriázott, benyomta mindet.

Meg is lett az eredménye.  A hazafelé úton el is aludt a széna tetején a derékaljban. Az út már akkoriban is göröngyös volt, s a lőcsöskocsi addig rázta a szénakupacot, amíg István leesett a szekérről.

Apámék azonban semmit sem vettek észre az egészből. Már majdnem hazaértek, amikor szól apám:
- Halljátok, mi van azzal a gyerekkel, hogy olyan csöndben van. – Valami csuda történt! A gyereknek híre-hamva sincs!

- Hát akkor nincs mást tenni, vissza kell fordulni. Így is tettek. Egy dűlő két dűlő, három dűlő… Hát látják, hogy a gyerek ott fekszik az úton. A sok málnás fröccsnek köszönhetően még csak fel sem ébredt édes álmából.

Amikor István bátyám elmesélte ezt a történetet, azt sem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Hát ezt is megírtam, bizony igaz, az első mondattól az utolsóig.

Később, amikor Pali öcsémmel felkerültünk Budapestre ott is  sűrűn meglátogatott bennünket.  A 70-es évek derekán, a 7. kerületben, a Hevesi Sándor téren laktam. István bátyám gondolt egy nagyot és ő is feljött Békésből a fővárosba. Én felajánlottam, hogy  van egy szoba, berendezzük neki, és amíg ide köti a munkája lakjon nálam.

Úgy is történt. Beköltözött, és vagy négy vagy öt évig ott élt velem együtt. Felejthetetlen, csodálatos időszak volt. Nagyon sokat tanultam tőle, és nagyon megszerették őt a barátaim, a munkatársaim is. Azt is mondhatnám, hogy központi alakjává vált az akkor formálódó cigány értelmiségi körnek. Sokat és ízesen mesélt nekünk, mindenki elbűvölve hallgatta, azért is, mert valódi színészi tehetséggel áldotta meg a Teremtő. Ő nem csak elmondta, de elő is adta, el is játszotta a történeteket. Mindig elismeréssel szólt róla  Ránki Juli, Schiffer Pali és még nagyon sokan mások.

Ezekben a fővárosban töltött években is gyakran hazalátogatott. Sokszor együtt mentünk. Pár napot otthon tartózkodtunk, mindig jó volt ott lenni a testvérekkel, a családdal.  Majd egyszer csak készülődtünk, hogy megyünk vissza Budapestre.

A bátyám idősebb fia Lacika kikísért bennünket. Búcsúzó szavait azóta sem felejtettem el:

- Tátá, te is itt hagytál… Mindketten sírtak. István bátyám egész úton csendben volt és láttam, mennyire búnak eresztette a fejét.  Teltek-múltak a napok. Egyszercsak így szól hozzám:
- Drága Öcsém, hazamegyek! Másnap összepakoltunk, és elvittem. Többet nem jött fel Pestre. Hazament, hogy több időt töltsön az ottmaradt gyermekeivel, családjával..

Pár évvel ezelőtt meglátogattam, és az az ötletünk támadt, hogy felkeressük azokat a helyeket, ahol a szüleink fiatal korukban éltek, amerre vándoroltak. 

Azt még nem meséltem, hogy akkoriban még vándorcigányok voltak, az utak vándorai. Időről időre letáboroztak a szekérrel egy-egy dűlőúton, a település határában.   A gyerekek és anyám ilyenkor a szekéren aludtak a ponyva alatt, apám meg a kocsi alatt a szénán. Volt neki egy kis kohója, fújtató és üllő, amin még ott a pusztában is tudott szerszámokat készíteni.

István bátyám még jól emlékezett ezekre az időkre. Tudta még a helyeket is, ahol éltek, jártak - keltek. Velünk tartott ezen a kiránduláson Mária nővérem és a bátyám felesége, az én szeretett Bimbiském is.  Sok tanyát felkerestünk, és olyan emberekkel is találkoztunk, akik még emlékeztek a szüleinkre, és a bátyámra is gyermekkorából.. Ez az élményt filmen is megörökítettük, s amikor összejön a család újból és újból felidézzük.   

Az évek során, amikor  hazaszólított  a szívem a testvéreim közé, az elsők között őt látogattam meg. Olyankor mindig elérzékenyült, és sírva mondta, hogy messzire kerültünk egymástól, de reménykedik benne, hogy valamikor még életében az utak összeérnek. Sajnos ő is elhagyott bennünket, elment Bimbiske után, immár örökre.

2015-ben hunyt el Medgyesegyházán, a családja körében. A sírjánál fogadalmat tettem, hogy soha nem feledem bölcs gondolatait, és megpróbálom úgy tenni dolgaimat, ahogy annak idején tőle tanultam.

 Jó testvér volt. Szerette a családját, a gyermekeit. Sok jó barátja és tisztelője volt szerte a nagyvilágban.

Őrizni fogom emlékét szívemben, amíg élek. Ha hazavisz a fájdalom, kimegyek hozzá a temetőbe, és elmondom, elpanaszolom neki, ami velem történt eddigi utamon. Csak az a baj, hogy a mély sír nem válaszol.  

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: vajda hagyományőrzés Farkas József kovácsmesterség

Az én imádott Kályi nővérem

2017.02.15. 16:31 :: Rostás Farkas György

Aki mindig hazavárt

dfgdfgdf.jpg

Bárhová sodort az élet, akármerre hánykolódtam, mint a hajótörött a nyílt tengeren, az én drága Kályi nővéremnél mindig biztos kikötőre leltem. A szívem soha nem tudott betelni vele! Amikor vándorlásaimból hazatértem és felkerestem őt Medgyesegyházán, mindig  hajnalokig beszélgettünk.

Szíve teljes melegével ölelt át engem, mintha még mindig olyan pici lennék, mint gyermekkorunkban, azokban a régi szép 50-es években. Vége hossza nem volt a meséinek, olyan történeteket tudott, amilyeneket rajta kívül már senki más nem ismert. 

- Drága Öcsém, emlékszem milyen  szép kisgyerek voltál - emlegette gyakran. - Sárga göndör hajad volt, és mindig úgy repültél felém, mint egy kis angyal. Én mindig felkaptalak, és szívemhez szorítottalak.  Milyen boldogok voltunk mi abban a nagy szegénységben is!

Tőle kaptam életem első fagylaltját is. Akkoriban Újkígyóson éltünk, öt vagy hat éves lehettem.  A nővérem hétvégén mindig felvitt bennünket a faluba. Úgy mondtuk mindig, hogy a faluvégről felmegyünk a központba. Ott volt a cukrászda is. Kályi vett nekem egy gombóc citrom fagyit, ami akkor 50 fillérbe került.

Mikor a fagyi elfogyott,  mondtam neki, hogy a tölcsérre nagyon vigyázok, hazaviszem, mert jó lesz vele lapátolni a homokban. Erre kedvesen elnevette magát, s elmagyarázta nekem, hogy ezt a tölcsért meg is lehet enni. 

Bizony eljárt már felettem az idő, és a sárga göndör hajam is elvitték magukkal az angyalok, de a mai napig a citromos fagylalt maradt a kedvencem.

Sokszor előfordult ott Kígyóson a zugban - ami oly sok emléket őriz -, hogy csak mi voltunk otthon aprócska gyerekek és Kályi vigyázott ránk. Mindig éhesek voltunk. Zsírozott nekünk kenyeret,  összevágott egy tálba paradicsomot, paprikát meg hegyes erőspaprikát. Jól megsózta, összekeverte és meg volt az ünnepi lakománk. Lelkemre mondom, hogy olyan finom salátát azóta sem ettem!

A nővérem nagyon talpraesett, életrevaló teremtés volt. Soha nem ijedt meg az árnyékától. Ha kellett felpattant a lóra, csak úgy szőrén is megülte, vagy befogta Csibit a szekérbe, és kimentünk a határba böngészni. Füvet vágtunk, kukoricát törtünk, szénával megpakoltuk a derékaljat.

Egy alkalommal amikor visszatértünk a kocsival és befordultunk az Öreg utcába, a szekérrel túl közel hajtott Fáni néni házához és egy levitt egy kicsit a vakolatból.

Nagy lelkiismereti problémát csinált belőle. Hiába mondta Fáni néni:
- Hagyd drága gyerekem, majd én betapasztom, bemeszelem! –  Kályi ragaszkodott hozzá, hogy nem, majd ő megcsinálja, mert  az ő hibájából történt minden.

Nagyon testvérszerető volt. Amikor tudta, hogy jövök mindig nagy sürgés-forgás volt, nagy sütés-főzés. A fél falu tudta, hogy megyek hozzá: - Jön az én drága öcsém!  Mindig azt mondta:
- Elmentetek messzire azok közé az idegenek közé, és itt hagytátok azokat, akik szeretnek benneteket. Most már szeretnék ott lenni a közeletekben, hogy sűrűbben láthassalak benneteket.

Nem telt bele két-három hét, szereztünk neki Pesten egy takaros kis lakást, rendbe tettük, olyan volt, mint egy kis ékszerdoboz. Fel is költözött egy időre, velünk volt, sütött főzött nekünk, mint annak idején gyerekkorunkban. Majd amikor szólította a szíve, visszament Apácára, a családja körébe. 

Mindenki szerette a falujában, a megyéjében. Mindig áldást mondott, és mindenkiért imádkozott. Egy szóval áldott jó ember volt az én szeretett testvérem. Mindig emlékezetes lesz és marad a vele töltött idő. 

Egész életemben az volt a vágyam, hogy megörökítsük minden testvéremet: felvegyük ahogyan mesélnek, énekelnek, filmet készítsünk róluk. A 90-es években adódott egy lehetőség és egy gyönyörű filmet készítettünk a nővéremről és családjáról.

A címe: Kályi története. Most is előttem van ennek a filmnek a kezdő képsora. Nehéz elmondani szavakkal, hogy mennyire visszatükrözi az én szeretett nővérem szépségét, varázslatos egyéniségét.  Felejthetetlen látvány, amint a poros falusi úton feltűnik a távolból, kecses járásával, egyenes királynői tartásával, egyre közelebb ér hozzánk, szinte lebeg, mintha egy földre szállt tündér lenne. A film készítése idején már 60 év körül járt, de mégis mindenkit lenyűgözött a szépsége, különleges személyisége.

A forgatás során felkerestük, a számára kedves, emlékezetes helyeket, hogy megörökítsük azokat az örökkévalóságnak.  Befogtak a lovaskocsiba Bácskóval - a férjével -, és kimentünk Csabaszabadiba, ahol a szüleink fiatalkorukban éltek. Naplementekor nővérem leterítette a földre a nagy pokrócot, a nagy dunyhát. A gyerekek a dunyha alá kucorodtak, mi egy nagy tüzet raktunk és Kályi mesébe kezdett.

Ott töltöttük az egész éjszakát, sütöttünk - főztünk, rotyogott a nagy kondérban a paprikás és mindenki nagyon jól érezte magát. Reggelig ott ültünk a tűz körül, vígan szállt a dalunk, s a  lángok sejtelmes, imbolygó fényében életre keltek a régmúlt meséi, a kumpánia legendás hősei. Megelevenedtek a máig velünk élő legendák. Borzongva repültünk vissza a mese szárnyán, és éltük át újra Paramancs és Busznyi tragikus történetét.

Kályi lenyűgözte a hallgatóságát, mert örökölte szüleink, nagyszüleink mesemondó-elbeszélő tehetségét. Különleges érzéke volt a humorhoz is. Akármilyen fáradt, vagy szomorú is voltam, mindig meg tudott nevettetni, fel tudott vidítani. Az volt az érzésem, hogy minden bánatát, fájdalmát humorral álcázta. Ha sírt a lelke, akkor is nevetett.

Sokat tanultam tőle. Gyermekkorom óta, mindig lestem minden gondolatát, mindig jó volt együtt lenni vele. Bárcsak élne még, és megörvendeztethetné a szívünket csodálatos történeteivel. Az ő szívében még élt az az ősi testvéri szeretet, ami mára kihalófélben van.

Ha Isten megsegít, mindig mesélni fogok róla, hogy tovább éljen az utókor emlékezetében és  mindenki emlékezhessen rá. Hogy adják majd ők is tovább a Kályi meséit, balladáit.

Szólj hozzá!

Sanyi bátyám és a szépséges Flóra asszony

2017.02.14. 17:35 :: Rostás Farkas György

fjf.jpg

Meséltem már nektek arról, hogy az elemi iskolát Eleken kezdtem, méghozzá 1956 őszén.  A tanítás után gyakran betértem édesanyám testvéréhez Sanyi bátyámhoz. Felesége a kedves és örökké  mosolygós Flóra asszony mindig a kezembe nyomott egy kis madárlátta elemózsiát. Sokszor sütött bokolyit a sparhelt tetején, vagy a lerben. Még ma is emlékszem az illatára.

Mindig nagy öröm volt náluk lenni. Hajdani kis házuk - hála legyen a jó Istennek -, ma  tájház.  Takaros porta volt akkoriban is. Emlékszem, hogy az úgynevezett tisztaszobában az ágyon feltornyozva díszelgett az illatos, ropogósra vasalt ágynemű, a dunyhák, az élire állított párnák.  

Visszatérve a pogácsához. Flóra asszony minden alkalommal tört egy nagy darabot  a forró, frissen sült tésztából, és a kezembe nyomta. Édesanyámnak Sándor bátyám idősebb testvére volt, a gyermekeivel, Gizivel, Julival, és a többiekkel együtt nevelkedtünk. Mintha édestestvéreim lettek volna! Együtt jártunk a határba böngészni, együtt játszottunk, csintalankodtunk!

A kertjükben szép, termő gyümölcsfák voltak. Mária nővéremmel gyakran megfordultunk ott. - Gyertek, szedjétek, és egyetek, vigyetek magatoknak haza!- mondták mindig.

Sanyó bátyám, ahogyan az én jó anyám is Dobozon született, de egészen fiatalon elkerült Elekre. Ott ismerkedett meg a szépséges Flóra asszonnyal, akivel egy életre hűséget fogadtak egymásnak. Nagyon szép, előkelő pár volt, az emberek utánuk fordultak az utcán is. .

Sanyó fiatal korában nagyon erős ember hírében állt. Akkoriban a cigányok között divat volt, hogy mindenféle próbával mérjék össze az erejüket,  hogy bebizonyítsák ki az erősebb. Ezekben a vetélkedésekben többnyire ő volt a győztes.

De nemcsak az erejéről volt híres, hanem az előkelő megjelenéséről is. Mindig ropogós ingben, öltönyben járt. Meg kellett adni a módját, mert a település előkelőségei között mozgott, Ő volt a helyi zenekar dobosa is. (Lehet, hogy én is tőle örököltem dobos pályafutásomat, ami ugyan rövid ideig tartott, és gyászos véget ért, de erről majd legközelebb mesélek).

Flóra ángyom anyanyelve román volt. Ez Eleken nem volt ritkaság,  sokan települtek át ide Romániából. Én is itt sajátítottam el valamennyire ezt a nyelvet.  De lakott a településen sok sváb is, akik a mai napig őrzik hagyományaikat. Valamennyien békében, testvéri viszonyban éltünk egymás mellett.

Flóra néném példásan nevelte gyermekeit, igaz társa volt a bátyámnak, hűségesen szolgálta az egész családját. . Évtizedeket éltek le együtt, és soha nem hallottam, hogy szóváltásba keveredtek volna egymással.  Áldja meg a jó Isten a szívjóságáért is. Sokszor elvette éhségünket, amikor a szüleink távol voltak, amikor menniük kellett a megélhetés után. Mert sokan voltunk, sok éhes száj. Annak idején, az 50-es, 60-as években sokkal nehezebb volt, mint napjainkban.

Erről ismét eszembe jut egy emlék. Tél volt, nagyon hideg tél. Mi gyerekek, elmentünk az erdőbe fát szedni. Az erdő az utca végén lévő tó túloldalán terült el. Nem akartuk megkerülni a tavat, ezért úgy gondoltuk, hogy átvágunk a jégen, a tó ugyanis abban a nagy hidegben mindig befagyott. A hátunkra kötöttük a nagy halom fát, azzal csúszkáltunk vissza a tavon. Úgy nézhettünk ki, mint egy-egy óriásira nőtt sündisznó.

Otthon aztán jó nagy tüzet raktunk, mert édesapám mindig azt mondta:
- Gyerekek, ha csak egy szelet kenyér van, azt még ki lehet bírni, de télen melegben kell lenni.  A munkát úgy osztottuk meg egymás között, ahogy tudtuk. Mindenkinek jutott feladat. A fagyűjtés a kisebbek reszortja volt, de ezt is úgy csináltuk, mintha játék lenne, vagy kalandos csínytevés. Addig is jó volt együtt lenni, közben még egy kis hógolyózásra is jutott idő. 

Ma is szívesen megyek vissza Elekre, az enyéim közé.  Anyám rokonai mindig nagy örömmel, jó szívvel fogadnak. Amikor el kell búcsúznunk nem állják meg könnyek nélkül.  Mindig elérzékenyülnek, örülnek nekem, és azt mondják:
- De jó, hogy eljöttél közénk testvérem, bárcsak itt maradnál velünk!

Sanyi bátyámnak volt egy fia, egymás között mi csak úgy hívtuk, hogy Sariku. Jóságos ember volt. Sajnos, már ő is Odaát van. A forradalom őszén, 56-ban eljött hozzánk. Ketten, hárman - a kisebbek voltunk otthon. Elvitt minket magukhoz, nehogy bántódásunk essen, nehogy bajba keveredjünk. 

Amikor Békéscsabán jártam középiskolába, ott is sokszor meglátogatott a kollégiumban, vagy később az albérletben.  Mindig azt kérdezte: - Miben van hiányod drága öcsém? 

Ezek az emlékek is azt igazolják, hogy a szeretet és a testvérség soha nem múlik el! Jó szívvel gondolok vissza mindig az eleki éveimre, a testvéreimre, a pajtásaimra, a tanáraimra. Szinte hallom, egykori tanárom, Mester Györgyné szavait, amivel utamra bocsátott: -  Gyurikám, szeretnék rólad felnőtt korodban is hallani.

Ha Isten kegyes lesz hozzám, idén ellátogatok Elekre, hogy találkozzak az ottmaradottakkal. Nagyon sokat gondolok rájuk, és remélem, hogy a polgármester és az iskolaigazgató segítségével sikerül megrendeznünk egy író-olvasó találkozót is. Egy főhajtásra kimegyek a temetőbe, kedves tanárnőm sírhantjához is. 

 

Szólj hozzá!

A cigányság jövőjéért

2017.02.14. 16:27 :: Rostás Farkas György

(Az Isten mindig szeretett bennünket)

 Nyolcvan éves lett a pápa. Ez ihletett, most ennek a pár sornak a megírására.


dg.jpgŐszintének kell lennem, mint mindig. Sem politikában, sem emberi kapcsolatban nem tesz jót sem a léleknek, sem a szívnek, az őszintétlenség.

Már többször mondtam, és még sokszor el fogom mondani, hogy II. János Pál volt az én szeretett, nagy pápám. Eljött ide közénk, elkísért bennünket ősi zarándokhelyünkre, ott volt velünk, közöttünk Máriapócson.

Cigányul köszöntött bennünket, és elutazásakor mielőtt felszállt volna a repülőre, megállt az ajtóban, és azt mondta:
- Minden cigány testvéremet keblemre ölelem – majd cigányul elköszönt. Az ajtó becsukódott, és a gép lassan a levegőbe emelkedett.

Ezek a szavak olyan elevenen élnek az emlékezetemben, hogy halálom előtt öt perccel is emlékezni fogok rájuk. Isten áldja meg haló poraiban, az én nagy jóságos II János Pál Pápámat!

Visszatérve a mostani pápánkhoz, Ferenchez, akit a szegények pápájának neveznek, aki a hajléktalanokkal reggelizett, aki bement a börtönbe az elítéltek közé, és megmosta a lábukat.

Mi ez, ha nem Krisztusi alázat! Tanulhatunk mindannyian ezekből az alázattal teli, bölcs cselekedetekből.

Amikor erről beszélek, a szeretet jogán, meg kell említenem Beer Miklós váci megyéspüspök testvérem nevét is. Mindig eljön közénk, szeret együtt lenni velünk, úgy a konferenciáinkon, mint más rendezvényeken is. Még Mikulás napra is eljött közénk, hogy Miklós püspökként megajándékozza a gyerekeket. Isten áldja érte!

Vele is gyakran beszélgetünk a cigányok sorsáról, s arról, hogy segíthetnénk, változtathatnák a nehéz helyzeten. Ennek szellemében rendezzük meg évente nemzetközi konferenciáinkat is, Közösen kell gondolkodnunk a cigányság kontinentális méreteket öltött problémájáról. A megoldáshoz össztársadalmi összefogásra van szükség. Az integráció elengedhetetlen. Fogalmaztuk meg már nagyon sokszor, a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság tanácskozásain.

Társaságunk az Úr születésének 1990. esztendeje óta működik. Tevékenységének központját olyan nemzetközi tudományos tanácskozások jelentik, amelyek bemutatják a cigányság értékeit, társadalmi, és gazdasági helyzetét. Azokat a kezdeményezéseket, amelyek Európai szinten is jelentősen előmozdíthatják a cigányság ügyét.

Minden alkalommal, immár 25 esztendeje az ország minden részéből és a környező országok roma közösségeiből érkeztek előadók. Megszólaltak a határon túli szlovákiai, erdélyi, kárpátaljai, és vajdasági partnerszervezeteink képviselői is.

Néhány évvel ezelőtt a Párbeszéd Házában tartottuk meg rendezvényünket. Külön köszönet illeti az akkori tanácskozásunk védnökét, házigazdáját. Forrai Tamás Gergelyt, Jezsuita provinciálist, aki ezt lehetővé tette.

Akkor az Európai Roma Stratégia megvalósításának lehetőségeivel foglalkoztunk, azoknak a tapasztalatoknak a tükrében, amit a 25 éves működésünk alatt társaságunk különböző együttműködései révén felhalmozott. Mint ismeretes a 2011 júniusában elfogadott Uniós keretrendszer összefoglalja a cigányság felzárkóztatását célzó intézkedéseket, nemzeti szintű programokat.

Öt pillérre - emberi jogok, oktatás, foglalkoztatás, lakhatás, egészségügyi helyzet – alapozva fogalmazza meg a felzárkózás irányelveit.

Emellett kiemelt szerepet a kapott a konferencia programjában a romani kultúra, mert véleményünk szerint a sajátos cigány kultúra fontos eszköz lehet a többségi kultúrához, társadalomhoz való kapcsolódás szolgálatában, ezért minden alkalommal, nagy hangsúllyal kértük cigány kulturális intézményrendszerünk létrehozását.

Ezzel kapcsolatban meg kell említenem  Duray Miklós felvidéki politikus-közíró nevét, aki tanácskozásunkon a kulturális autonómia mielőbbi létrehozását szorgalmazta.

Hangsúlyozta: ”Ez nem helyhez kötődést jelent. Több mint 100 évvel ezelőtt kitalálták, a kulturális vagy személyi elvű autonómiát. Miért nem akarunk erről tudomást venni? Az autonómia nem varázsszó, sem átok. Egyfajta közigazgatási megoldás, a kulturális különbözőség kezelésére.”

Az egyházak és a cigányság témacsoportjában: szóltunk a vallási közösségeknek a cigányság felzárkóztatásában betöltött szerepéről, az oktatás és a tehetséggondozás programjairól, a cigányság társadalmi és gazdasági helyzetéről, a cigány kulturális intézmények szükségességéről.

Székely János püspök, Boldog Ceferino a romák védőszentje és példaképe címmel egy szeretetre méltó, példamutató életbölcsességgel megáldott ember képét rajzolta meg. Számos példát idézett arra, miként állt a cigányság a magyarság mellé a sorsdöntő történelmi pillanatokban. Fontos lenne ezt felmutatni, hangsúlyozta a püspök, aki kifejezte vágyát, hogy létrehozzunk egy közös cigány-magyar nemzeti ünnepet.

Kocsis Fülöp görögkatolikus püspök előadásában a szertartásoknak és a hagyományoknak a  cigánypasztorációban betöltött kiemelkedő szerepéról beszélt.  

Hadházy Antal református lelkész, főiskolai tanár az európai roma stratégia kapcsán az egyházak lehetőségeit vette számba. Előadása kritikus szembenézés volt azzal, miként tudnak élni ezekkel az egyházak. „Sokan adósok vagyunk, nem értékeljük megfelelő módon a cigány kultúrát. Gyakorta az egyháztagokban erősebb a cigány emberekkel szembeni előítélet, mint a nem egyháztagokban.” -mondta.

Lentner Csaba közgazdász professzor a roma stratégia esélyeit tárgyalta, az átalakuló hazai, és Európai környezetben. Az eurozóna válsága bennünket is elér. A hagyományos értelemben vett szisztéma szerinti szociális, politika, benne a roma ügyek finanszírozása, szinte folytathatatlan. A pénzügyi űr kitöltésére a többség, és a kisebbség közötti párbeszéd folytatásával, a civil szervezetek erősítésével kell reagálni.

Az oktatás és tehetséggondozás témájában az eddigi eredmények, mint az Arany János program, a roma ösztöndíj programok kiterjesztése mellett több előadó is szorgalmazta a cigány nemzetiségi oktatási programok fejlesztését. A népismereti tárgyak oktatását, a pedagógusképzésbe való bevezetését és a cigány nyelvtanári képzés feltételeinek megteremtését.

Itt került szóba az oktatási lehetőségekhez való hozzáférés, esélyegyenlőségének megteremtése is. Az integráció-szegregáció sokat vitatott témájában jelenlévők véleménye, hogy csak a helyi közösségek igényei alapján dönthető el, mire van szükség, de átjárási lehetőséget kell biztosítani, a két oktatási forma között.

A cigány tehetségekre való odafigyelés, segítés fontosságát hangsúlyozva Csermely Péter professzor az országos tehetségsegítő tanács elnöke, a tehetségbarát társadalom igényét fogalmazta meg. Mint mondta: „a tehetség gondozás az ország legfontosabb biztonsági tartaléka.”

A határon túli cigány közösségek tapasztalatai között Varjú Katalin, komáromi tanárnő igen érdekes előadását a cigány pérókban végzett oktatói, nevelő munkájáról a jelenlévők kiemelt figyelemmel és nagy elismeréssel fogadták.

Ugyancsak értékes ismeretekkel gazdagított valamenyiünket a ROMANO NEVO LIL című roma folyóirat főszerkesztő- helyettesének Daniella Obsasnikovának beszámolója, aki a média felelősségét emelte ki a cigányságról alkotott kép, a közvélemény formálása tekintetében.

A konferencia zárásaként, Tőkés László az EP alelnöke foglalta össze az európai roma stratégia jelentőségét:

A cigányok nem tárgyai, hanem alanyai a cigány politikának, vagy a szociálpolitikának, és ebben a szellemben idézem fel 1990 márciusát, amikor Marosvásárhelyen cigányok siettek a román nacionalista pogrom áldozatául esett Magyarok megmentésére. „Én azóta elkötelezettebbnek érzem magam, hogy a testvéreink segítségére siessünk.” Kijelentette, hogy Európának világosan kell látni:

 „mezítláb marad a magasztos Unió, hogyha itt a hátsó udvaraiban egy mélyszegénységben élő, nyomorúságos életszínvonalú társadalom található.”

Tőkés László azt is említette, hogy igényt tart a magyarországi cigány értelmiség segítségére. Az általa elnökölt nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen létrehozandó Romológia szak működtetésében.

Végezetül

A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság fő küldetésének tekinti a cigányság kulturális értékeinek képviseletét. A roma stratégiának egy olyan részét szeretnénk kiemelni, amiről kevés szó esik: Ez a kultúra és a kulturális autonómia kérdése.

Meggyőződésünk, hogy nem egy halat kell adni a cigányságnak, hanem meg kell őket tanítani halászni. A cigányság ma nagyon megosztott, köszönhetően az elmúlt 20-25 év politikai manővereinek. Ezek nemcsak a többségi társadalmat fordították szembe a cigánysággal, hanem a cigányságon belül is sikerült érdekellentéteket szítani. Néhány csoport számára ez nagyon jól jövedelmező politikai üzlet, amit a mai napig űznek.

Mi azt valljuk, hogy a kultúra összeköt bennünket!

Szólj hozzá!

A sorsom meg volt írva a csillagokban

2017.02.09. 16:26 :: Rostás Farkas György

A békéscsabai diákévek


cng.jpgBékéscsabára jártam középiskolába, ott laktam kollégiumban, majd később albérletben.Fél évszázad is eltelt azóta, de ma is úgy érzem, hogy fényűző életmódot folytattunk mi diákok. Diákszerelmek és örök barátságok köttettek. 

A Fiume presszóból Pilvax kávéházat álmodtunk meg, úgy jártunk oda, ahogy Petőfi, Vasvári jártak Budapestre, a Pilvaxba.

A jobbaknak, becenevünk is volt, amit a lányok adtak. Békéscsabán  a régi osztálytársak még ma is úgy szólítanak, hogy Joe. 

Az Úthíd Vízmű Ipari Technikumnak volt egy zenekara. 2+2 névre hallgatott. Annak évekig  én voltam a dobosa. 

Sokszor szabadtéren játszott a zenekar, és a tiszti klubból ott járt egy előkelő katonatiszt. Odajött a szünetben, és megkérdezte:

- Mondd, kedves barátom nem lenne kedved elvállalni legalább havi 1-2 alkalommal, hogy a tisztiklubba gyere dobolni?
- Miért ne lenne? Ha időm engedi, elmegyek. – hosszasan beszélgettünk. Elmentem, és vagy egy másfél évig ott is ragadtam.

Így lettem ott, már egészen fiatal diákkoromban, sok előkelő ember barátja. Az ügyvédek, a festőművészek, Ezüst György, Koszta Rozália, a Jókai színház előkelő színészei mind barátaim voltak például, Széplaki Dénes. Itt egy kis kitérőt kell tegyek, nemcsak mert szokásom, hanem mert illendő is.

 Fél évszázad eltelt, meghívtak a Jókai színházba, egy író-olvasó találkozóra. A régi barátaim, (akik még élnek, mert lassan elfogyunk, mint a hold) mind-mind ott ültek a színházban. Szünetben megszólított  Széplaki Dénes özvegye::
- Drága Gyurikám, hallottam, hogy jössz haza Békéscsabára. Bemondta a rádió, és ki van plakátozva. Eljöttem, hogy legalább még egyszer találkozzunk - most így őszintén bevallom, hogy ötven év távlatából nem ismertem meg... Meghatott, hogy  eljött meghallgatni és kíváncsi volt rá, hogy miként alakult az életem. Az ilyen pillanatokért, találkozásokért mondom, hogy érdemes élni egy küzdelmes jelent.

Visszatérve a diákévekhez, minden nap a Kossuth térre jártam az iparosok házába. Ott volt a menzánk. Ha tehettem minden nap magammal vittem az öcsémet is, aki akkor már szintén Csabán járt gimnáziumba,   Népszerűek voltunk a lányok körében, mert mindketten jól táncoltunk, s cserébe minden földi jóval elláttak bennünket. Mikor disznóvágás volt, mindig hoztak kóstolót.

Arra gondoltam, hogy jobb lenne nekünk Pali öcsémmel egy közös albérletben. Egy  kedves diáktársam segített, bemutatott engem a jóságos, drága Ilonka néninek, aki a Gagarin utca 5 szám alatt lakott. Azonnal meg is egyeztünk.

A ház végében volt egy kis szoba, két ággyal. Nagyon szerettem ott lakni. Kedves volt Ilonka néni, az udvarban még két áldott jó család élt. Jól kijöttünk egymással. Könnyebben, jobban teltek a napok. Tanultunk, sportoltunk és csak a hétvégeken jártunk haza Medgyesegyházára. Még édesapám is eljött egy alkalommal az albérletünkbe, hogy megnézze, hogyan élünk.

Mostanában mikor találkozom volt osztálytársaimmal, mindig említést tesznek a régi mulatságokról, a táncos estékről. Ezek az idők örökre belevésődnek az ember szívébe, lelkébe, és jó időközönként felidézni őket. Főleg egy-egy osztálytalálkozó alkalmával. Jó visszaemlékezni a diákévekre, a csínytevésekre, a nagy kalandokra. Ha újból kellene kezdeni az életemet, ugyan így kezdeném, mert csupa szép és jó dolog történt velem. Ezért szoktam azt mondani, hogy szeretett és szeret engem az én Istenem.

Szólj hozzá!