HTML

Naptár

augusztus 2016
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31

CSAK MONDOM A MAGAMÉT!

2016.01.21. 20:56 :: Rostás Farkas György

Nem tehetek mást, ha a szív, a böcsület, meg az önérzet igazságra késztet. Ott voltam a bölcsőnél!

Ez nagy-nagy felelősség. Kinek az érdeke, kit kérnek számon a szívverések?

Van-e egyáltalán felelősségérzet? Egymillió ember jövője nem lehet közömbös egyikünk számára sem.

 Már régen visszavonultam a roma közéletből, politikából. De ami napjainkban velünk és körülöttünk történik egyszerűen vérlázító!

Olvasom, hallom a tudósításokat, a híreket az Országos Roma Önkormányzat botrányai körül, és nem térek napirendre!

Nagy a tét! Ha nem így lenne, azt is gondolhatnám, hogy egy kabaréjelenet nézője vagyok.

Felelősen gondolkodó ember, emberek így nem viselkednek!

Jól emlékszem arra az időre, aminek még élő koronatanúja vagyok – már kevesen maradtunk – amikor azt álmodtuk, hogy a cigányok is nemzetalkotó tényezők, és felelős alakítói saját sorsuknak, a demokratikus jogállamnak.

Nem másért, mint cigány testvéreim, sorstársaim jövőjéért köteleztem el magam – íróként, költőként is a roma önkormányzatiság megalakításáért.

 Ami most történik napjainkban arra nehéz szavakat találni!

 Biztosan nem így képzeltük akkor, amikor az első országos cigány önkormányzatot létrehoztuk.

Hol siklottak félre a dolgok, ki és miért felelős?

Lakatos Menyhért mondta egyszer hajdanán: „ A hatalommal vigyázni kell!”

Mit is akart ezzel mondani?

Nehéz megőrizni a mértéket és a tisztességet, ha az ember tejhatalmú úrnak érezheti magát.

De mégis azt mondom, hogy egyszer mindenkit számon kérnek a zsívverések!

Az életünk mércéje nem lehet kevesebb, mint az Örökkévalóság!

Szólj hozzá!

Tanúim lesztek

2015.11.22. 20:08 :: Rostás Farkas György

Évek óta töprengek, gondolkodom, dilemmában vagyok. Hogyan kezdjem, vagy hogy ne kezdjem mondandómat, ami megítélésem szerint rátok is tartozik.

Az 1970-es évek egy életre, vagy legalábbis évtizedekre meghatározták életemet, sorsomat. Sok -sok évet vártam, kivártam . Egyszer csak eljött a régen várt idő, demokráciára ébredtem: és jogállam lépett a diktatúra helyébe. Ennél jobb már nem lehet, gondoltam...

Többször elmondtam, le is írtam, de most ismét megteszem. Üzenek nektek, kortársaimnak, tanúimnak. A 21. század a cigányok számára is elhozta, amire régóta vártunk? Van önkormányzatunk, nemzetiségi törvényünk és érdekképviseletünk...

És mégis azt kell mondanunk, hogy egész Európában, de leszűkítve a kört Magyarországra: a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségnek nincsenek intézményei, nincs kutatóközpontja. nincs múzeuma.

Hogy véletlenül se feledkezzem meg a reményekről és az ígéretekről: az utóbbi 30-40 évben történt erre vonatkozó események, ígéretek dokumentumait őrzöm, továbbra is megőrzöm.

Jól gondoljátok meg: megéri-e, mi éri meg? Meddig leszünk, maradunk néma elszenvedői kiszolgáltatott helyzetünknek. Mikor válunk végre saját sorsunk felelős irányítóivá? Lehet-e kultúránk megbecsülése és elismertetése nélkül egyenrangú nemzetalkotó tényezővé válnunk, lehetünk-egyenrangú partnerei a mindenkori hatalomnak.A történelem, remélem majd igazolja erőfeszítéseinket...

Szólj hozzá!

Szabad György halálhírére

2015.07.05. 10:21 :: Rostás Farkas György

Drága Gyuri Bátyám! Szeretve Tisztelt Tanárom, Barátom!

Elképzelhetetlen bánat kerített hatalmába halálhíred hallatán.

Nagy ember voltál, aki engem, minket, cigányokat is felkarolt. Hozzád hasonló nagyon ritkán születik e földre!.

Aradon születtél, a városban, amelyet egykoron Kossuth Lajos a magyarok Golgotájának nevezett.

Becsülted és hirdetted a nagy ősök: Kossuth, Széchenyi és Deák hagyatékát, és minden előadásodban amelyeket a mi cigány rendezvényeinken is tartottál – felhívtad erre a figyelmünket.

Mindent köszönök,amit kaptam tőled: emberséget, tartást és jellemet. Ez meghatározta egész pályámat, életemet. 

Drága Gyuri Bátyám!

Büszke vagyok barátságodra, és  őrizni fogom  minden hozzám és népemhez intézett intelmed, amíg csak élek. Ereklyeként őrzöm leveleid, régi kis írógépeden írt , hozzánk intézett soraid.,

Antall Józsefhez hasonló gondolkodású és jellemformáló személyiségként  csak téged ismertelek, s amit róla mondtál rád is jellemző:  Nem fényeskedni, hanem világítani…” Igen világítani az utánad jövőknek, a fiataloknak!

Szabad György az én tanárom, példaképem és mesterem volt, és marad az idők végezetéig! 


szabad4.jpg

..Álljanak itt emlékként azok a kedves sorok, amelyeket József Attila díjjal való kitüntetésem kapcsán írtál:

szabad14.jpg

 

szabad6.jpg

(A fotók az otthonodban tett feledhetetlen látogatások, beszélgetések emlékét idézik.)

Szólj hozzá!

TÜKÖR ÁLTAL

2015.03.31. 14:57 :: Rostás Farkas György

Ezer éve nézem a világot…

tokorben_1.jpgEzer éve, és ki tudja még meddig. Mire gondolok? Hát csak hallgassátok!
Jut eszembe József Attila nagy mondása: …mindig kereste az Istent, megkerülte érte a világot, és mindig ott volt a háta mögött…

Keresem a tekinteteket, hátha majd egyszer visszanéznek. Gyurkovics Tibor, amikor elment - ama leghosszabb útra – még egy pillantást vetett az itt-maradottakra.

Örökké visszanéz ránk, és amíg nem találkozunk ismét, mi is mindig keresni fogjuk, mert hiányzik.
Így vagyok én a tükörben maradt tekintetekkel, melyek fényt és szeretetet kutatnak – keresnek.

Ahogy elrohannak mellettünk az évek - és az élet. 
A TÜKÖR - az örökkévalóság és az örök körforgás. Mindig, minden mindennel összefügg. 
Valami megint eszembe jutott: ezer év is kevés lesz ahhoz, hogy papírra vessem, hogy üzenjek nektek.

Hogy mi jutott eszembe? VI. Pál pápa ama felejthetetlen mondata, amit a cigányokról mondott: „Ti nem az egyház peremén,hanem az egyház szívében éltek.”
Mert úgy van ez rendjén, hogy mindannyiunknak otthon kell lennünk az egyház szívében, Jézus szívében és egymás szívében.

Szólj hozzá!

Címkék: György Farkas Rostás Tükör által

Pale nachilas jekh bersh

2015.01.01. 10:41 :: Rostás Farkas György

ftzs_9.jpgVi maj phure kerdyilam, dore vi maj godyavera?

O Deloro zhanel numa. Kon trajisaras haj reslam kado dyes, kado bersh, kodol zhanen ame zhanas, ke o Del kamel ame anda kode sam inke.

No ashunen so phenel tumaro phuro phral! O Del kodi mangel, haj zhukarel tumendar kon biri, - te zhutij.

O rom kasavo sas, de sar traji pe kadi phuv: zhutijas, kamelas, e manushen, e phralen haj jekhavren. Akanak bisterdyile pa jekhavreste. Palpale trubuj te boldas ame, JEKHAVRESTE!

Ke te na, shaj bunusarasa... Ke dikhen feri so pecipe, krujal karing godi. Lokhores sa - sa zhastar amenge. Pala kodi shaj rodasa jekhavres de feri ando cheri maladyuvasa.

Pej phuv trubuj lashe te avas, ke te na, - hasajvasa!!! Mangav e Devles te del tume ande tumaro jiloro zorr, te shaj zhutin pe jekhavreste, haj te del tume o Del baro dyi,te shaj bolden tume palpale  jekhavreste.

Ando nyevo bersh te del tume o Del sastyipe, zorr, lungo trajo! 

Tumaro phral: o Rostás - Farkas György

 

(Illusztráció: F. Tóth Zsuzsa grafikája)

Szólj hozzá!

Címkék: cigány kultúra György Farkas Rostás romanes

Helyek és emlékek  

2014.10.30. 14:27 :: Rostás Farkas György

  József Attila óta: nézem a Dunát, ahogy úszik a dinnyehéj, és legalább addig fogom nézni, amíg el nem múlik az emberi emlékezet.

Valamikor nagyon régen, de nekem úgy tűnik, hogy tegnap volt, amikor gondoltam egy nagyot, és eljöttem Újkígyósról, az én kis szülőfalumból, Budapestre szerencsét próbálni. Jól emlékszem: mindössze 54 forint volt a zsebemben. Ezzel a szerény municióval, nomeg hatalmas tudásvággyal indultam, hogy bevegyem a székesfővárost. Nem volt szállásom és pénzem sem elég, hogy legalább egy szobát kivegyek. A soroksári Duna-parton ütöttem tanyát, ahogy ma mondják: ott csöveztem, Isten szabad ege alatt.

Azóta is különleges kapcsolat fűz a csendesen, méltóságteljesen vonuló vízhez. Megnyugtat, biztonságot sugall a látvány, a hang, az illat.

Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, hallgattam a csöndet, a Dunát, és próbáltam olvasni a csillagok üzeneteiben. Víz, erdő, fény - üzentek a múltról, őseim szelleme ide is elkísért. Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna.

Nem voltam egyedül, mást is ide vetett a jó vagy rossz sora. Állt már ott néhány kalyiba, szerencsémre barátságos lakókkal. Itt ismerkedtem meg a rendkívüli tehetségű költőtárssal: Rácz Lajossal is, aki hozzám hasonlóan feljött a nagyvárosba szerencsét próbálni. Sajnos vele született betegsége korán elvitte közülünk.

Itt a soroksári parton élt Lyukajti is feleségével. Télen a kunyhó teteje szolgált hűtőszekrényként, itt tároltam az elemózsiát, aminek bizony néhanapján lábakélt.Lyukajti be is ismerte, hogy ő volt a tettes, de mint mondta, náluk sok az éhes száj.

Napközben a város utcáit róttam,  minden múzeumot meglátogattam, minden szép palotát megcsodáltam. Néztem a hirdetéseket, mihez is kezdhetnék. Verseket már gyerekkorom óta  írtam. A belváros kellős közepén egy nagy plakát hirdette, hogy Fodor Andrásnak író-olvasó találkozója lesz.

Úgy döntöttem én is elmegyek az Írók Boltjába. Ez a találkozás sorsfordító lett az életemben. Azóta is minden irodalmi estemen elmesélem, hogy találkoztam a „költő óriással”. Ittam a szavait, elegancia és bölcsesség...

A szünetben odamerészkedtem, és egy pár kérdést intéztem hozzá. Remegtek a lábaim és dadogott a szám, de összeszedtem minden bátorságomat.

Beszélgetni kezdtünk. Mondtam, hogy én is próbálkozom a versírással. Rögtön azt mondta: szeretném látni!

Pár nap múlva elvittem a lakására néhány versemet. Nyomban elolvasta valamennyit. Néhányat rögtön el is helyezett az ÉS-ben, a Magyar Ifjúságban és több napilapban. Attól kezdve, amíg csak élt összefonódott a sorsunk. Bejártuk a fél világot, elkísérhettem író-olvasó találkozóira. Hajnalokba nyúló beszélgetéseket folytattunk.

A Liszt Ferenc tér, az Írók Boltja azóta is Fodor Andrást idézi számomra, ahogyan útjára indít egy csorro cigány fiút, aki a mindenségről álmodik...

 

Szólj hozzá!

Újra választott az ország

2014.04.07. 14:12 :: Rostás Farkas György

Ki-ki a saját lelkiismerete szerint…
Amikor erre gondolok, lehet, hogy elhagy a humorérzékem, pedig – mint azt mindannyian tudjuk –, ezt a világot humor nélkül nem lehet elviselni.
Gondolatban időutazásra invitálom olvasóimat, melyet egy Bibó idézettel kezdenék:
„Az igazsághoz nem lehet hazugságon át eljutni. A népet a nép nélkül nem lehet szolgálni…”
Alázatról, méltóságról és szeretetről már sokat írtam, s talán még többet beszéltem.
Azt mondják, s a jelen is ezt igazolja, hogy ezek a fogalmak nem politikai kategóriák. Én másként gondolom!
Van itt jónéhány nemzeti sorskérdés, amit alázat és szeretet nélkül még a politikában sem lehet megoldani. Amint az mindannyiunk előtt ismeretes, a cigányság helyzete talán a legégetőbb összeurópai kérdés.
A nemzeti kisebbség  deffiníciója egész Európában problémát okoz. A szabad választási lehetősége nyitott. Valamely kisebbséghez tartozás megvallása nem csupán az anyanyelven, vagy a születésen múlik.
Így választás idején ez a kérdés megkerülhetetlen. A kormány felelőssége, hogy állampolgárai számára olyan intézményes kereteket teremtsen, amelyeken belül az egyén kibontakoztathatja identitását,
büszkén vállalhatja önazonosságát.
A cigánykérdés egészen sajátos. Annak megoldásában az elmúlt é évtizedekben nagyon keveset tett az európai politika. Mindenki hallgatott róla.Világosan kell látnunk, de nem elég csak kritizálni. Segítenünk kell egymást, egyetértésre kell jutnunk. Esélyegyenlőségre, szociális-kulturális feltételekre, annak garantálására, biztosítására van tehát szükség.
Ez – mint azt mindannyian tudjuk – több anyagi és erkölcsi áldozatot kíván. Egy demokrácia, egy jogállam adófizető állampolgárokra épül, ennél fogva gondoskodnia is kell arról, hogy az egyének identifikációja jelen lehessen a mindennapok világában. Sok itt a mulasztás, ami terhel bennünket! Fel kell oldani az egyre fokozódó ellenérzéseket.
A rádióban, a televízióban több beszélgető műsorban kellene szót ejteni erről, megszólítani- szólaltatni a cigányokat is.A cigány kultúrának, tudománynak, művészetnek – bár tudom, mit ér az, ha cigány – méltó helye kell, hogy legyen a
többségi magyar kultúrában. Ez a kultúra sajátos színt képvisel az európai kultúrában, megérdemelné, hogy felkarolják.
Antall József még tudta ezt. Öröksége, vezérlő csillaga kell, kellene, hogy legyen a mi homloknyi cigány kulturális örökségünknek és magyarságunknak.
Rövid eszmefuttatásomat Szabad Györgynek, egykori tanáromnak szavaival szeretném zárni, és remélem, hogy mindannyiunk számára tanulságul szolgálhat.
„Annak van jövője, aki nem búcsúzik a múlttól, hanem az elértet magasabb szinten folytatni akarja.”

Szólj hozzá!

A cigányok sorsa vagy sorstalansága

2014.02.22. 16:30 :: Rostás Farkas György

Hogy ezer év sok vagy kevés, azt nem tudom, de azt tudom, hogy a cigányok azóta Európa polgárai. A sorsuk olyan, amilyen.
  Szabadok, sorstalanok, hazátlanok. Mit is szeretnék ezzel mondani? Sokat is, meg nem is. Én, mint őseim is, mesemondónak születtem, s több évtizede csak mondom és mondom… Az történik velünk, cigányokkal, ami a mesében szokott történni, vagyunk is meg nem is, adnak is meg nem is. De mit is? Ajándékot vagy alamizsnát? Hát ez itt a kérdés.
  Azt mondta egy nagy ember pedig Ő nem mesemondó volt, mint én, hogy „nincs sikeres Európa sikeres cigányok nélkül”.
  Hát, ez az, Hölgyeim és Uraim! Mi is meg lettünk szólítva. Igaz, az utolsó pillanatban, de még van esélyünk, hogy megfogják a kezünket, és az urnához vezessenek bennünket.
  Jámbor fajták vagyunk, megyünk ahová hívnak, s szavazunk, ahogy kell. Tudjuk, mert le is írták nekünk, hogy államalkotó tényezők vagyunk, mi cigányok is. Ha nagyot gondolnánk, létszámunk alapján lehetnénk kormányalkotó tényezők is, vagyis nélkülünk nem lehetne kormányt alakítani.
  Nagy sors a cigány sors, szokta volt mondani Gyurkovics Tibor, a Mester. A történelem mostohán bánt velünk, bennünket, „új magyarokat” Mária Terézia óta kifelejtettek a „Jónak asztalához” szóló meghívóból, mindenféle föld, és egyéb osztásból.
  Mi vagyunk az okai, szokták mondani, mert nem álltunk be a sorba. Nomád vágyainkkal, szabadsághoz szokott lelkünk kel és életvitelünkkel nem tud mit kezdeni a civilizált Európa.
  Lehet, hogy sokszor saját magunk sem. A röghöz kötöttség a cigányoknak mindig nehezen ment.
  Habsburg József főherceg, a cigányok nagy barátja sokat tett értünk, azért, hogy letelepítsen, érdemes munkára fogjon, jó irányba terelje zabolázatlan vágyainkat.
  „Varjúból pacsirtát akar formálni?” - vetették szemére a cigányok, pedig még a nyelvünket is megtanulta, szótárt és nyelvkönyvet írt, hogy legyen miből tanulnunk.
  Hálátlanok lennénk? Vagy csak öntörvényűek? Lehet, hogy még nem láttuk be, mi a jó számunkra, s merre vezet a jövő útja? A huszonnegyedik órában vagyunk!

Most kellene bebizonyítanunk, hogy összetartozunk. Hogy tudjuk, mit álmodtunk meg gyermekeink, unokáink számára, s ezért tenni is tudunk, tudnánk, de csak együtt.

  Az ígéretek csak ígéretek maradtak; 2014-ben is újra ígéretek.
  Én pedig csak mondom és mondom, harminc éve ismétlem: a cigány múzeum, cigány kutatóközpont, színház, rádió, TV és intézményrendszer...

Hogy kinek a feladata? Egymásra mutogassunk vagy a bársonyszékben ülőkre?
A kormány feladata, az ORÖ feladata, a miniszter tehet róla, a civil szervezetek…?
Hogy is van ez, teszem fel a kérdést magamnak.
  Hol vannak itt a cigányok? A gádzsók a felelősök? Kik a gádzsók és kik a cigányok? Lassan már azt sem tudjuk, kik vagyunk valójában. Íratlan múltunk és kultúránk kihal eltávozó öregeinkkel, ha nem vigyázunk. Múzeum, színház, intézmények… A szememre vethetik, ettől még senkinek nem lesz tele a gyomra.

  Én mégis azt mondom, beláthatatlan veszély leselkedik a cigányokra, ha elfelejtkeznek gyökereikről, ha nem tudják intézményesen is felmutatni a kultúrájukat.

 

  

Szólj hozzá!

"A munka a láthatóvá tett szeretet"

2014.02.13. 18:01 :: Rostás Farkas György

Talán csodálkoztok, miért tartom fontosnak, hogy egy biokémikus professzor akadémiai székfoglalójáról írjak, amikor vajmi keveset konyítok ehhez a tudományhoz, s a természettudományos műveltségem is csekély. Csermely Péter professzort, akit ma már testvéremnek tekintek, a tehetséggondozás területén kifejtett munkássága révén ismertem meg, amikor eljött egyik nemzetközi konferenciánkra előadást tartani.

Valamennyiünket lenyűgözött nagy tudása és ezzel párosuló szerénysége, közvetlensége. A kapcsolat azóta is megmaradt, időről időre levelezünk, szót váltunk telefonon. Lapunk – a Közös Út – Kethano Drom – számára is sokat merítettünk a könyveiben, blogjában megfogalmazott filozofikus mélységű gondolataiból.

Írásaiban, előadásaiban összeér, egymásra talál a legmagasabb szintű tudomány, az emberi lét értelmét kutató filozófia és a mindezt a gyakorlati élet szintjére lefordító, alkalmazó emberi bölcsesség.

Minden alkalommal tanulok valamit tőle. Mennyire jellemző, hogy akadémiai székfoglalójában a tudományos fejtegetések bevezetőjeként Kahlil Gibran, libanoni származású amerikai maronita keresztény költő, filozófus, képzőművész mondását idézte: „A munka a láthatóvá tett szeretet...”

Tudjuk, hogy az univerzum lényege a harmónia, amit másként fogalmazva egyetemes szeretet-törvénynek is nevezhetnénk. Minden mindennel összefügg, s a legkisebb cselekedetünk is befolyásolhatja ezt az egyetemes harmóniát.

Csermely Péter számomra a harmónia embere, s a hálózatok törvényeiről folytatott kutatásai komoly tanulságokkal bírnak a mi emberi közösségi-társadalmi viszonyainkra nézve is.

"Hogyan tudjuk megváltoztatni a bennünk lévő és a minket körülvevő hálózatokat?" – tette fel a kérdést székfoglaló előadásában. Én is megfogalmaztam a magam kérdését, mit üzen ez a tudományos fejtegetés számomra?

Az összefogásról, a saját közösséghez, néphez való ragaszkodásról és a más közösségekkel kialakított jó kapcsolatok – a hálózat fontosságáról üzen...

Az alábbi képsorokkal idézem a székfoglaló hangulatát.

Szólj hozzá!

A tulipános ház

2014.01.04. 19:27 :: Rostás Farkas György

Piciskére emlékezve

IMG_0429.JPGAmikor szólít a szívem, elzarándokolok azokra a helyekre, amelyekhez soha el nem múló emlékek fűznek. Ilyen az a kis tornácos, tulipános ház is Kétegyházán, ahol az én drága Picis nővérem élt, ahol mint egy pelikán nevelte fel „fiókáit”, hat szép, okos fiát.

Soha nem múló fájdalmat hozott az a nap, amikor átköltözött egy másik dimenzióba. Ez az érzés már örökre velem marad, amíg itt élek ezen a földön.

Így emlékeim között kutatva vissza kellene kanyarodnom azokhoz az időkhöz, amikor először mentem az iskolába..

Krisztus születése után 1956-ot írtunk, Eleken laktunk akkoriban, egy pici kis településen, a szegénynegyedben, ahogy akkor hívták a Herésben. Gondolt egyet az én Picis nővérem és szeptember elején felvitt engem az iskolába, hogy én is megtanuljam az írás-olvasás tudományát. Édesapám szépen kivasalt fehér ingét adta rám, ami nekem majdnem a földig ért, és a fejembe nyomott egy gyönyörű barna velur kalapot. Tehát szépen felöltöztetett és elkísért az iskolába.

Ez az első nap az iskolában életem legszebb, legfelejthetetlenebb napjai közé tartozik. A következő szavakat mondta: Ha véget ér a tanítás, te már nagyfiú vagy, tudod merre kell jönni, gyere szépen haza. Én nagyon boldog voltam és jól éreztem magam vidám és kedves osztálytársaim között.

Amikor befejeződött a tanítás, szépen elindultam haza. Utam a ligeten keresztül vezetett. Egyszercsak a nagy „kókuszfa” mögül - megszokott furfangosságával - elém ugrott az én kedves nővérem. Magához ölelt és azt kérte, meséljem el, hogy mi történt az iskolában. Én pedig elmeséltem neki minden csodát.

Úgy örült, hogy sírva nevetett, csorogtak a könnyei. Ezt  az első napot az iskolában már nagyon sokszor elmeséltem. Amikor csillogó szemű gyerekek közé megyek, ahová mindig meghívnak az ország különböző iskoláiba, mindig elmondom, hogyan történt ott akkor Eleken az én iskolakezdésem.

Nemrégiben elzarándokoltam a tulipános kis házhoz, ahol Piciske közel fél évszázadot élt. Eszembe jutott még sok kedves történet. Iskolás koromban sokszor megfordultam nála, és mindig megtelt a szívem, amikor mesébe kezdett.

Sokszor, nagyon sokszor elmesélte, hogyan is volt régen, amikor iskoláskorú lett. Nagyon megviselte, hogy nem járhatott iskolába, mert olyan szegények voltak a mi drága szüleink, hogy nem futotta cipőre meg ruhára, amiben elmehetett volna.

Az igazsághoz tartozik, hogy szüleink akkoriban még egyik faluból a másikba, egyik dűlőről a másikra vándoroltak. Télen legtöbbször valamelyik istállóban húzódtak meg az ismerősöknél, rokonoknál. Amikor kitavaszodott felpakoltak a szekérre és ismét vándorútra keltek.

Most itt sétálok és emlékezem. A lassan már omladozó falak között még hallani vélem drága nővérem kedves hangját, nevetését, s látom azt a csillogó szemű kisfiút, egykori magamat, aki annyira szomjazta meséit, az ősök történeteit...

Szólj hozzá!