HTML

Petőfi Sándor 1823. január 1.

2018.01.03. 14:55 :: Rostás Farkas György


-  Az én vezérlő csillagom - 

petofi_kotet.jpg2018. január elsején, az év első napján, Petőfi Sándor költőóriás, a lánglelkű forradalmár járt az eszemben. 1823 nagyon régen volt. Petőfi Sándor mindösszesen 26 esztendőt élt, de máig él a magyar nép szívében, s biztos vagyok benne, hogy amíg magyarok élnek a földön neve élni fog.

Gyermekkoromtól  az én vezérlő csillagom volt. Ide kívánkozik egy rövid történet. Igaz, hogy egyszer már versbe foglaltam, de most is elmesélem.

Az 50-es években történt. Újkígyóson laktunk a Viharsarokban, abban a híres Zugban, amiről én is, ahogyan Pali öcsém is annyit írtam. Ahhoz hasonló csodák, amelyik  ott történtek hajdanán, csak a mesében léteznek.

Újkígyósról egy vicinális közlekedett Békéscsabára. Én is azzal jártam évekig a középiskolába. Az én szeretett édesanyám gondolt egy nagyot. Magához hívott és a következő szavakat intézte hozzám. 

- Drága gyermekem, holnap Békéscsabára kell mennem, jó lenne, ha elkísérnél.

Én nagyon örültem minden ilyen alkalomnak, amikor a közelében lehettem. Soha egy percig sem unatkoztam mellette, sok-sok érdekes, szép történetet mesélt.

Megérkeztünk Csabára. A vasútállomás forgataga nagy élmény volt számomra.

Az állomással szemben volt egy török cukrászda, a tulajdonos nevét egy életre megjegyeztem: Kadri Izmal Dragnak hívták. Nem volt saját gyerekük, ezért örökbe fogadtak egy kislányt. Ő is a cukrászdában dolgozott, ő szolgálta ki a vendégeket, kínálta az ínyenc falatokat.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, elszállt több évtized, de ezek az élmények ma is velem vannak. Amikor a szüleimmel Békéscsabán, Orosházán vagy Gyulán jártunk, mindig történt valami emlékezetes dolog.

Volt egy nagy kalandunk, még ezt is elmondom, mielőtt folytatnám Petőfi történetét. A legidősebb bátyám a József nevet kapta a keresztségben, de a cigányok csak Dácsinak becézték. Édesapámmal, és a bátyáimmal: Dácsival, Istvánnal és Lajossal gyalog indultunk Csabára a lóvásárba. Abban az időben nagy szegénység uralkodott az egész országban. A vásárban azért vettünk egy fogatot, s haza már azzal mentünk. Mindig nagy boldogság volt számomra, amikor lovaskocsin ülhettem.

Visszatérve Petőfihez. Nagyon sokat köszönhetek az újkígyósi tanáraimnak: Rácz Laci bácsinak és Erdős Mária tanárnőmnek. Ők szeretették meg velem az irodalmat.

Azon az emlékezetes napon édesanyám megvette nekem a Petőfi összes versei című kötetet. A Tanácsköztársaság útján volt egy könyvesbolt. Este anyám azt kérte, hogy olvassak neki az új könyvből. Én meg is tettem. Az én jó anyám végig könnyezett. A végén csak annyit kérdezett:

 - Kisfiam, ez a Petőfi cigány volt…?

Ezt a történetet már majdnem mindenhol elmeséltem, amerre csak megfordultam a világban. Ilyenkor az én szememből is kicsordulnak a könnyek.

petofi_kotet_bejegyz.jpgHosszú életem során sok helyen laktam -hosszú lenne még felsorolni is-, de az a szürke fedelű Petőfi kötet mindig velem volt.

Ez maradt édesanyám emlékei közöl, amit megőrzök, amíg csak Isten engedi, hogy éljek ezen a földkerekségen. Le is fényképezem, hogy minden olvasóm láthassa ezt a becses ereklyét.

Kezdő író-költő koromban, amikor csak tehettem elmentem Kiskőrösre, hogy meglátogassam a házat, ahol Petőfi gyermekkorában élt az ő drága szüleivel együtt.

De ugyanígy felkeresem a többi példaképem, József Attila és Kölcsey zarándokhelyeit is. Amikor Angliában jártam: ellátogattam Shakespeare szülőházához is, mert tartoztam egy főhajtással az ő nagyságának, emlékének.

Mondandóm zárásaként azt a pár soros versemet idézem, melyet Petőfi emlékére írtam:

 Üzenet Petőfinek

Üzentem, szóltam, kértelek
Alázatosabban már nem lehet.
Szólj az ittenieknek,
Méltatlan mit tesznek.

Hiába szólunk a márciusról,
Hiába szólunk a szabadságról.
Megcsúfolják a negyvennyolcat,
A szent forradalmat.

Látod Petőfi Sándor!
Hiába szólok az igazságról
Kelj föl sírodból,
Talpra, Petőfi Sándor!

Szólít egy nép, egy haza.
Légy e népnek ismét
Vezérlő csillaga!

 

 

Szólj hozzá!

Az én drága két fiam

2018.01.02. 13:33 :: Rostás Farkas György

- Örökségem hordozói -   

fiaim.jpgMost, hogy volt ez a sok-sok ünnep, jutott időm elcsendesedni, elmélkedni és persze számvetést készíteni.

Most hosszan nézem, nézegetem az én szép, okos fiaim fényképét, s azon gondolkodom, hogy mi a közös bennük.

Talán az, hogy mindketten a lelkem, a szívem hordozói, őseink örökségének és tüzének továbbvivői.. Nagyon szeretem őket, s aminek szívből örülök, hogy ők is nagyon szeretik egymást. Egy szülőnek ennél nem lehet nagyobb öröme.

Most megint elérzékenyültem, ebből is érzem, hogy megöregedtem...

Visszatérve a két fiamra: Büszke vagyok rájuk, büszke vagyok, mert szépen élnek, nyugodtak, megfontoltak és szépen nevelik a gyermekeiket.  

Sokszor gondolkodom azon, amit édesapámtól is hallottam: - Szép nagy családod legyen!  Így hagyta rá örökségül az én nagyapám is. Gyakran gondolkodom azon, hogy jó lett volna, ha fiaimból és lányaimból is annyi született volna, mint az én szüleimnek: hat fiú és öt leány.

De így is nagyon jó, csak egészségesek legyenek. Az én édes jó szüleimtől de sokszor hallottam azt a szót, hogy életrevaló legyen az ember… Hál Istennek az én két  fiam is az. Persze ezt elmondhatnám a lányaimról is. Róluk is írok majd…

Azt mondanám szívem szerint, hogy rohan az idő, mert nagyon hamar felnőtté váltak. De hála az Istennek sok, szép és okos unokával ajándékoztak meg, akik betöltik az életemet.

Elmondhatom őszintén, hogy én vagyok a világ egyik legboldogabb papókája. Minden unokám külön-külön nagy-nagy örömforrás számomra. Vidámak, okosak szépek és az enyémek. Sokszor mondtam már, hogy jó az Isten hozzám. Jó szülőkkel ajándékozott meg, jó testvérekkel és jó gyerekekkel.

Csak annyival egészíteném ki, hogy jó unokákkal is. Istentől többet, jobbat, szebbet már nem várhatok el. Minden évben elzarándokolok nagyszüleimhez és szüleimhez híven a szent zarándokhelyekre: Máriaradnára, Máripócsra, Csatkára, hogy imát mondjak a családomért, honfitársaimért és gyönyörű szép hazámért.

Erre tanítom, tanítottam gyermekeimet, most már unokáimat is. Elmondhatom őszintén, a naplementéhez közeledve, hogy nagy ajándék számomra a szép, nagy családom, amiért hálás vagyok az én Istenemnek.

Ha szeretet lakozik a szívben, az sokat segíthet. Csak annyi a tennivaló, hogy ki kell szeretni a szeretet…

Szólj hozzá!

I have a dream… Van egy álmom

2018.01.01. 17:47 :: Rostás Farkas György

- Mindnyájunknak szebb jövőt kívánok -

 

img_20180101_173503.jpgMostanában szinte mindennap megkérdezik tőlem, milyen érzés most Magyarországon cigánynak lenni.

Ez a történet nagyon messzire, több évszázadnyira tekint vissza. Úgy tűnik nagyon régen volt, amikor egy hazában közös volt a sorsunk! Ma ezzel szemben nagyon sokan vannak, akik egy életre kiírnák a cigányokat a társadalomból… De most másról akarok szólni.

 Mint oly sokszor, oly sokan, ismét arra tesznek ígéretet, hogy szövetségesei vannak a cigányságnak. Ki a felelős - hangzik el egyre gyakrabban a kérdés. A válaszom: mindannyian, magamat is beleértve.

A lelkem mélyéig hatol a fájdalom. Annyi minden van, amiről beszélni, írni szeretnék. A félelemről, a gyűlöletről, az ellenségképről… Ami most történik, az egész ország békéjét veszélyezteti!

 Szövetségesei vannak a cigányoknak? Ma inkább úgy tűnik egymás ellenségei lettünk. Menteni kellene-kell, ami még menthető. Meg kell tanulnunk együtt élni, hiszen egymásra vagyunk utalva.

Kormányok jönnek-mennek, a cigányok több százéves problémáikkal együtt maradnak. Van-e kiút? Mi vár a szegényekre, az elszegényedőkre? Mennyivel jobb lenne egymás segítése, támogatása.

Bernard LaFayette professzor, Martin Luther King közeli munkatársa szállóigévé vált mondása szerint: az erőszak azoknak a nyelve, akik nem tudják magukat kifejezni.

  I have a dream… Van egy álmom… A szabadságharcos lelkipásztor az életét adta azért az álomért.

S a mi álmunkért vajon mi lesz a fizetség? Pedig mi is álmodtunk, a cigány értelmiségiek első nemzedéke, azt álmodtuk, hogy itthon vagyunk e hazában.

„Egy aranypecsétes levelet címezett a mindenségnek szívemben egy nép…” - írta valaha a „cigány Petőfiként” emlegetett Bari Károly.

Szegény, szegény nagy elődök! Nézzetek le ránk odafentről. Milyen nehéz örökséget hagytatok ránk! Gyurkovics Tibor, Lakatos Menyhért, Orsós Jakab, Farkas Kálmán, Péli Tamás.

Ha most felébrednétek, mit is mondhatnátok? Hogy nagy és nehéz sors a cigánysors, ahogyan oly sokszor emlegette az én szeretett barátom Gyurkovics Tibor.

  Ebben a világban hiába várjuk az odafigyelést, a megértést, a szeretetet.

Hol a hit, amibe, mint a meleg ruhába, a legnagyobb fagyok idején is beburkolózhatunk? Csak a hitetlenség jön velem szembe, olyan dermesztő, hogy a kályha mellett is csak didergek, didergünk. 

  Évről évre haladok vissza

  az idők mélyére

  így kezdek hasonlítani őseimre. 

  Február van

  hó és hideg

  fújnak a böjti szelek… 

És mégis. Mégis hinni kell, hinni akarok abban, hogy az álmok nem hazudtak. Hogy mi cigányok is lehetünk és leszünk egyenrangú és méltó állampolgárai e közös hazának.

Ehhez elég, ha mindenki csak a maga posztján áll helyt, becsülettel; cigányok és magyarok egyaránt.

Aki ellenséget keres, az gyűlöletet talál, aki barátot keres, az barátra lel és békét talál. Ezt kívánom most mindannyiunknak. 

Legyen boldogabb, békésebb az előttünk álló 2018-as esztendő! Ámen.

Szólj hozzá!

Kozi Pista története

2017.12.20. 17:24 :: Rostás Farkas György

- Édesapám elbeszélése nyomán - 

Ezt a történetét édesapám gyakran mesélte nekünk, amolyan példázatként az okulásunkra. Kozi Pista a mi Terka nénénknek – édesapám nagynénjének - a fia volt. A családjuk a háború előtti időkben Kötegyánban élt.  Trianon őket is elszakította egymástól és a kumpánia fele a határ másik oldalára került.

Pistóni, édesapám nagybátyja, Nagyszalontán telepedett le, és ott nevelte fel családját, gyermekeit, unokáit. Még ma is sokan emlegetik arrafelé az én rokonaim: Pistóni, Kozi és Káló vajda nevét.

letoltes.jpgVisszakanyarodva Kozi Pista történetéhez, édesapám a következőképpen mondta el nekünk:

 - Kozi Pista szenvedélyes játékos volt, mindig a híres Fekete Sas szállóba járt kártyázni a  megye előkelőségeivel, bárókkal, grófokkal, nagypénzű, előkelő emberekkel. Ő maga is olyan előkelő jelenség volt, mindenki azt gondolta, hogy grófi család sarja.  Édesapám elmondása szerint magas, szőke, göndör hajú, világos bőrű ember volt, az arcát ápolt sárga bajusz díszítette. Igazi arisztokrata megjelenéssel áldotta meg a Teremtő.

Szeretnék a lényegre szorítkozni, de oly sok emlék tolul fel bennem, hogy gondolkodnom kell a sorrenden. A kártyázás közben a jó urak borozgattak, a pincérek enni-innivalót is hoztak  bőséggel.

Terka nénénk aggódott a fiáért, s elment, hogy meglesse, milyen társaságban is mulat az ő szeretett gyermeke. Édesapám úgy emlékezett rá, hogy egy alacsony, töpörödött kis cigányasszony volt, mindig kendőbe bugyolálva járt.  

Kozi Pista észrevette az ajtóból leselkedő anyját és szólt a felszolgálóknak, hogy vigyenek annak a cigányasszonynak enni-inni, de utána bocsássák útjára.

Egy alkalommal, amikor az átmulatott éjszaka után ittasan tért haza, szegény Terka néni megpróbálta jobb belátásra bírni:

- Drága gyerekem, ezt az életmódot folytatod már hosszú ideje… Előbb-utóbb nagy bajt hozhat rád, de még a családra is. A kártyázás már több embernek elvitte a vagyonát, és sokan életükkel fizettek érte.

Kozi Pista nehezen tűrte a feddő szavakat, a sok ital miatt nem is volt teljesen ura a cselekedeteink. Dührohamában még el is eltörte édesanyja kezét, akkorát ütött rá.

Édesapám akkoriban úgy tíz éves lehetett, s tanúja volt mindennek. Nagyon szerette az ő  Terka nénjét, és csak annyit mondott Kozi Pistának:

- Bátyám, soha nem felejtem el, hogy mit tettél anyáddal, hogy milyen fájdalmat okoztál. Jól vésd a fejedbe, amit most mondok! Imádkozzál, hogy ne nőjek meg, mert ha igen, én ezt visszaadom neked.

Kozi Pista vagy odafigyelt, vagy nem, becsapta az ajtót, és visszament a kaszinóba kártyázni, mulatni.

Édesapámék azután elvándoroltak Szalontáról Erdélybe, később Szerbiába, mindenhol szívesen fogadták őket, mert Káló vajdának, az én papómnak mindenhol voltak rokonai, barátai, ismerősei.

Telt – múlt az idő, az évek elsuhantak, egyik a másik után. Közben meghalt édesapám anyja, Mozol mámi. Árvaságában apám egyik vátráról a másikra hányódott, ahol a jó rokonok befogadták. Mígnem gondolt egyet, szedte a sátrorfáját és elindult Dobozra, hogy felkeresse az ő távoli rokonát Kuslót, akiről oly sok szépet és jót hallott.

Dobozon volt egy híres cigány telep, amit még a mai napig csak úgy emlegetnek, a híres „Sószék.” Itt élt Kusló a családjával. Örültek egymásnak, naphosszat beszélgettek, együtt lovaztak, bejárták a környék falvait, tanyáit. Kusló mindig magával vitte édesapámat, hogy megismerje az élet fortélyait, hogy ember legyen belőle.

 A tanyákon, a falvakban árulták az általuk készített fúrókat, kést, ollót köszörültek, baltát, fejszét, csákányt és kaszát éleztek. A környékbeli gazdák ezt mindig bőkezűen honorálták. Édesapám feltalálta magát a nagybátyja társaságában. Szívesen jött-ment vele, és olykor az én drága szép anyámon felejtette a tekintetét.

Igaz ugyan, hogy ez már egy másik történet, de most eszembe jutott, ezért kedves olvasóimat is beavatom ebbe az igaz mesébe. Anyámnak már volt kérője apám megjelenése előtt is.  Egy dúsgazdag birtokosféle család jóravaló fia.

Mondta is az én nagyanyám, Julka mámi: - Ez a fiú sűrűn jár hozzánk, jóravaló fiúnak látszik, lányom. Nem tudom, mit szólnál…

Anyám mélyen hallgatott, mintha nem is hallotta volna. Pár nap elteltével az én Julka mámim újra szóba hozta a dolgot:   - Itt van ez a jóravaló fiú, lányom. Mit szólsz hozzá?

Anyám erre csak annyit mondott: - Édesanyám,  én azt szeretném, ha nekem szép gyerekeim lennének a jövendőbelimtől. Ezért csak szép emberhez megyek feleségül. Így is történt… az én szemrevaló, gyönyörűséges anyámat édesapám egy szép napon elszöktette.

Ezt a kis kitérőt azért iktattam a mesémbe, mert az igazsághoz ez is hozzátartozik, s mindabban ami a későbbiekben Kozi Pistával történt, az én jó anyámnak is szerepe volt.

Édesapám tizenhét esztendős volt, anyám alig múlott tizennégy, amikor egybekeltek. Ők voltak a legszebb, legelőkelőbb és legokosabb cigány házaspár akkoriban Békés vármegyében. Apám mindig mesélt anyámnak az ő szeretett felmenőiről, a családjáról, többek között az iszákos kártyapillerről, Koziról is.

Telt-múlt az idő, már a legidősebb testvérem Dácsi is felnőtté vált, amikor egyszer csak jött a hír, hogy Kozi Pista keresi az eltűnt unokaöcsét, az én édesapámat. Édesanyámnak azonnal eszébe jutott a régi történet és rossz előérzete támadt. Szólt is István bátyámnak, aki akkor lehetett 8-9 éves:

- Menj, szólj  a bátyádnak! A cséplőgépnél dolgozik. Jöjjön azonnal, mert feltűnt a láthatáron Kozi Pista! Tudod, hogy édesapád milyen fogadalmat tett…

Nem kellett kétszer mondani István bátyámnak, futott, ahogy csak bírt  a kukoricatáblákon keresztül, az sem érdekelte, hogy meztelen felsőtestét felsértették a kukoricaszárak.  - Gyere gyorsan bátyám! Jön a Kozi Pista.

Rohantak is haza, nehogy baj legyen. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek. Kozi Pista közben megérkezett a házunkhoz. Apánk a kocsmából hozatott egy ceglédi kanna bort, és kínálgatta.  – Igyál csak Kozi, igyál!

Így iszogattak egy darabig. Mindketten fel is öntöttek a garatra.

Egyszer csak, megszólalt apám:

- Hallod- e Kozi?

- Hallom hát drága öcsém.

- Emlékszel, amikor eltörted Terka néném karját?

- Emlékszem drága öcsém. De megbántam én azt azonnal.

- Igen-igen, lehet… De én akkor fogadalmat tettem.

- Drága öcsém, ne bántsál, az Isten áldjon meg! Látod már milyen nyomorult öreg lettem. Az utak vándora…

- Az lehet, de ha én egyszer azt mondom, hogy ez így van, annak úgy kell lenni. Mutasd, melyik kezeddel törted el Terka néném kezét?

Kozi mutatta a jobb kezét, mire apám levette a kocsiról a hámfát, és rávágott a jobb kezére. Azonnal eltört. Anyám  jajveszékelt, minden gyerek sírt, felbolydult az egész kumpánia.

Édesanyám felkötötte Kozi Pista karját egy kendővel. Csomagolt neki ennivalót, adott egy pár garast is, ha megszomjazik vegyen magának valamit, azzal  útra bocsátotta.

Attól a naptól kezdve soha többet nem találkozott édesapám a nagybátyjával Kozi Pistával...

Mindez 60-70 évvel ezelőtt történt, de a Kozi Pista leszármazottai a mai napig számon tartják ezt az esetet, mert a cigányok úgy tartják, hogy a megtörtént dolgokat nem lehet meg nem történtnek nyilvánítani. Erről szól a cigány mondás is:  „megbocsájtani lehet, de felejteni soha.”

Szólj hozzá!

Szent István országában

2017.12.17. 15:03 :: Rostás Farkas György

- Ajándékba kapott haza -


Á
lmot láttam. Egy széles utat, hasonló lehetett a Selyemúthoz, amelyiken az én vándorló, kóborló őseim elindultak.

szistvan_orszagaban_1.jpgMesszire sodorta őket a sors a mesés keletről, de új hazára leltek, és Isten Magyarországot adta második otthonunknak.

Amikor a hazáról beszélek, felmerül a kérdés, hogy cigány vagyok-e, vagy magyar? Nagyon könnyű megfejteni, különben is tudja rólam mindenki, hogy amennyire cigány annyira magyar is, és ez fordítva is igaz. Azt is szoktam mondani, hogy egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.

Mindkettőhöz van egy pici közöm. Hétszáz év itt-tartózkodás talán elég volt ahhoz, hogy joggal tartsam magam büszke magyarnak, de ahhoz is, hogy büszke cigánynak is. Na, nézzük csak ezt a két ismeretlenes egyenletet, mert biztos nem könnyű megfejteni, én meg hajlamos vagyok arra, hogy elkalandozzak.

Hányszor, de hányszor hangzott el a fohász, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg uram minket.” A kalandozó magyarok büszkék voltak, bátrak és vitézek. De amilyen büszke nép a magyar, olyan büszke nép a cigány is. Most ide kívánkozik az a híres mondás, hogy bennünket, itt élő cigányokat ez a kettős aranypánt fémjelez.  Az egyik a cigányságunk, a másik a magyarságunk.

De ha már így döntött az Isten, s ez a mi sorsunk, jó lenne számolni a cigánysággal. De jó is lenne!

Járva az országot siralmas állapotokat látok. Próbára tett volna bennünket az Isten? Tudom, hogy a vándorlásunk ideje alatt, az úton még velünk volt, féltett bennünket, és fogta a kezünket. Ebből a tragikusan nehéz helyzetből csak közös erőfeszítéssel tudunk kilábalni. Amennyiben ez nem sikerül, akkor végleg elveszünk. A cigányságnak összefogásra, egységre, és értékmentésre van szüksége.

Az én szülőföldemen, ott a kígyósi végeken úgy mondták, hogy a nyájat jó pásztorra szokták bízni. Így volt ez évszázadokon, sőt évezredeken keresztül. Egy népet csak olyan emberekre szabad bízni, akikben van alázat, méltóság és szeretet. Az igazságnak ára van, de megtérül. A szeretettel pedig sok mindent el lehet érni.

Azt azért megkérdezném, hogy ma Magyarországon jó cigánynak lenni, vagy sem?  Én mindig büszke voltam arra, hogy ide születtem, s amerre csak jártam a nagyvilágban, mindig hirdettem e haza szeretetét. Többször elmeséltem már azt a történetet, melyet egy pap-testvérem osztott meg velem, akitől az egyik cigány kislány megkérdezte: "Atya, miért vert meg engem azzal az Isten, hogy cigánynak születtem...." Ennél kevés megrázóbb mondatot hallottam életem során...

Én azt szeretném, ha ebben a homloknyi hazában mindannyian - legyünk bármely nemzetiség tagjai - boldogan és büszkén vállalhassuk származásunkat, identitásunkat.

Szeretnék itt Szent István országában és talán az én hazámban is, szeretetben, boldogságban, biztonságban itthon lenni.

Mondandómat egy idézettel fejezném be. Farkaslaka nagy szülötte Tamási Áron mondta: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Szólj hozzá!

Emlékeim az én jó apámról

2017.12.16. 12:50 :: Rostás Farkas György

Amikor róla emlékezem, elsőként is szeretném felidézni azokat a sorokat, amelyekkel az én szeretett img_0440_2.JPGmunkatársam Kárpáthy Gyula – akit csak Mesteremnek hívtam -, jellemezte az én szeretett édesapámat, Farkas Józsefet. Olyan megható, hogy alig találok szavakat.

A Menet közben című kötetben, aminek az alcíme: Életúton alkotó cigányokkal, a kor cigány szerzőiről Orsós Jakabtól, Bari Károlyig, Rácz Lajoson keresztül Ruva Farkas Pálig mindenkiről megpróbál személyes emlékei alapján portrét rajzolni, szavakkal.

Ezzel kapcsolatban röviden említenem kellene azt is, ahogyan Kárpáthy Gyula ugyanebben a könyvben rólam szólva „Apám törvénye”  című versemet emeli ki, merthogy apám törvényt vésett életembe, anyám életet lehelt testembe. Ez örök igazság.

Úgy gondolom, hogy itt kell állnia azoknak a soroknak is, amelyekkel Kárpáthy mester jellemezte az én szeretett édesapámat, akiről Choli is - tőle egészen szokatlan tisztelettel -, mesélt neki.

Amikor először találkozott édesapámmal a nagykörúton, olyannak látta, mintha egy Hunyadi Sándor regényből lépett volna ki. Akár egy bácskai birtokos, imponáló, nyugodt tartással, halk beszéddel. Elegáns krémszínű öltönyben, nyitott zakója láttatta a mellényzsebén átívelő arany óraláncot. Nagykarimájú világos panamakalapja a tűző napban enyhe árnyékot vetett bronz arcára, amelyből kiviláglott hófehér, ápolt, szépen ívelt bajusza. Mosolyában volt valami barátságos leereszkedés. Márkás szivarja illatát jól esett beszívni a körúti szmogban.

Ezekből a sorokból is elénk rajzolódik édesapám egész lénye, tartása. Az életvitele olyan volt, hogy a körülötte lévő emberek mind-mind megcsodálták. Nem lehetett nem odafigyelni rá.

Az egész életvitele példamutatás volt. Örültek az emberek, sőt a gyerekek is, ha a közelében tartózkodhattak, mert elkápráztatta őket az a különös varázs, az a mesetudás, amivel Isten csak ritka, szeretett gyermekeit ajándékozza meg.

Szeretnék úgy élni, ahogyan ő tette, és annyi embernek a példaképévé válni, ahánynak ő. Akik csak megismerték, az én baráti körömben is, mindannyian rajongásig szerették őt.

Mindig arra kértek, hogyha időm engedi, menjünk el édesapámhoz, hogy meséljen nekik. Báthory János barátom, szociológus és néprajztudós, ha csak tehette elment hozzá, hogy meghallgassa történeteit, meséit. Kecskeméti Károlyt, neves bölcsész-tudós barátunkat a fiának fogadta, amit ő a rendezvényeinken számos alkalommal nagy meghatottsággal meg is említ. Olyankor a szemeiben könnyeket vélek felfedezni.

Erdős Kamill világhírű néprajztudós is gyakori vendége volt szüleimnek, szinte családtagnak tekintették. Ő pedig több ezer lovári nyelvű kifejezést, szót lejegyzett, amit édesapámtól és édesanyámtól hallott. István bátyám a legjobb barátja volt, akivel bejárta az ország cigány telepeit, hogy együtt végezzenek kutatómunkát a cigány hagyományokról, szokásokról.

Visszakanyarodva mondandóm elejéhez: az én édesapám a legjobb mesemondó hírében állt az országban. Amikor meghalt, több országból is eljöttek a temetésére. A tévések, rádiósok, újságírók versengtek, hogy melyikük teszi fel előbb édesapám temetési szertartását a világhálóra, ami természetesen az ősi ceremónia szerint történt.

Napnyugtával helyezték le a kriptába, de addig különböző szertartásoknak kellett megtörténnie. Csak egy párat említenék: a kedvenc ételeit főzték, a kedvenc italait kínálták, s mindenkit megvendégeltek, aki csak arra járt. A gyászmenetet kísérő lovaskocsik minden sarkon megálltak, hogy édesapám kedvenc nótáit énekeljék.  Több zenekar kísérte, és ahogyan az ősidőkben Indiában történt, rózsaszirmokat szórtak az útra.

A kedvenc ételeit, ruháit, kalapját, csizmáját és más kedvenc tárgyait vele együtt tették le a kriptába, hogy a túlvilágon is ugyanazt az életet folytathassa, amit itt a földön.

Mielőtt meghalt volna, minden gyerekének hátrahagyott egy-egy parancsot, miszerint éljenek, gyermekeikkel hogyan bánjanak, hogyan viselkedjenek egymással és az emberekkel. Ez olyan törvény volt, ami ránk nézve kötelező érvényű.

Az utolsó órákban magához kérette mind a hat fiát, és öt lányát külön-külön, hogy elmondhassa, milyen intelmeket tartsanak be. A testvérek egymással hogyan viselkedjenek, aki a rászorul, azt támogassák, segítsék,  mindig látogassák és soha ne hagyják el egymást.

A gyermekeikkel az ősi szokásokhoz híven, a cigány szót szerettessék meg, és otthon a családban a cigány nyelvet beszéljék. Tisztességesen éljék le egész életüket.

Ne feledkezzenek meg az elhunytakról. A gyerekeknek meséljenek a nagyszülőkről, a dédszülőkről, és ősökről, hogy mindenki tudja kik voltak ők, hogyan éltek, hogy hívták őket, és milyen nemzetségből származnak. Mert amíg mindezt tudják, addig él a szeretet, az összetartozás és a hűség.

A születés- és névnapjukon kedvenc ételeiket vigyék ki a sírhoz, így emlékezzenek meg róluk. Az eljövendő generációk is legyenek tanúi ennek az ősi hagyománynak, ők is tartsák be és adják tovább, tudják ennek mekkora a súlya, és mit jelent az, hogy Patyiv.

Apám többnyire így kezdte mondandóját: „meghagyom nektek, amit nekem is meghagyott az én drága apám, meg az én szeretett édesanyám. Mi egymáshoz tartozunk és ezt mindig be kell tartani.”

Azt is a lelkünkre kötötte, hogy menjünk el azokra a zarándokhelyekre, ahova az ő ősei, szülei, nagyszülei jártak: Máriaradnára, Csatkára, Máriapócsra, Szentkútra…

Ilyenkor mindig elmesélte, hogy Káló vajda, az én apai nagyapám ígéretet tett a Szentszűznek, ha fia születik, elmegy Máriaradnára, és hálája jeléül kegytárgyakat és szobrokat ajándékoz a bazilikának.

Amikor aztán 1911 májusában megszületett az édesapám be is váltotta fogadalmát. Az egész cigánytelep már hetekkel előtte készülődött. Harminchat szekérrel indultak útnak. Heteken át hajtottak, közben tábort vertek egy-egy falu szélére, vagy erdőszélre. Sütöttek-főztek, énekeltek, táncoltak, örültek a kis jövevénynek, az én édesapámnak.

Mikor megérkeztek Máriaradnára nagyapám két szobrot, több kegytárgyat és az oltárkép keretéhez ezüstöt, aranyat adományozott a bazilikának, ezzel fejezte köszönetét Máriának, hogy fia született.

Ide kívánkozik a történet, amit már korábban leírtam, hogy az isteni gondviselés száz évre rá ugyanide vezérelte az unokát, vagyis engem… A bazilika jelenlegi kanonokja Reinholcz András még hallott erről a régi történetről, és azt is elmondta, hogy Máriaradnán nagy hagyománya van a cigányok zarándoklatainak, akiket mindig nagy szeretettel és tisztelettel fogadnak.

Ezt én is tanúsíthatom, hiszen amikor édesapám születése után 100 évvel megérkeztünk, étellel-itallal vendégeltek minket, és egy külön lakrészben el is szállásoltak. Azóta is minden évben visszavárnak.

Én pedig, amíg fel tudom emelni lábamat, elmegyek, hogy őseim nyomait kövessem, intelmet őrizzem.

Szólj hozzá!

„Ezek a falak még nem hallottak cigány szavakat”

2017.12.14. 21:31 :: Rostás Farkas György

img_20171213_172621.jpg- Cigányokról a Pázmányon -

Évtizedek óta készülök a találkozókra, és le szoktam írni, legalább vázlatokban, hogy miről szeretnék szólni. Az óvodától az egyetemig.

Tegnap valahogy nem úgy jött ki a lépés, de szíves-örömest vállaltam, hogy előadást tartsak a cigányokról a "Pázmányon", sok okos, érdeklődő fiatalnak. Nemcsak az előadóterem telt meg, de a szívem is.

Ezek a fiatalok mindenre kíváncsiak voltak: hol születtem, hova jártam iskolába, mi a kedvenc színem, mikor írtam az első versemet és így tovább... Én nem tehettem mást csak meséltem. Sokszor elérzékenyültem, mint mostanában annyiszor, amikor az én imádott drága szüleimről, vagy a szülőfalumról, az ott élő emberekről, a hajdani osztálytársaimról: Domokos Pistáról, Gera Marikáról, vagy Pallér Pityuról esik szó.

Elmeséltem a hosszú vándorutunkat, mely Indiától hazáig, Magyarországig vezetett. Csak meséltem, csak meséltem, és akár reggelig meséltem volna, ha időm nem lett volna kiszámolva. 

Annak is végtelenül örültem, hogy Gyuszkó fiam is eljött a feleségével és két gyermekével, az unokáimmal, hogy meghallgassák az előadásomat. Jó volt jelenlétükben mesélni arról, ami róluk is szól. A családunkról, az ő nagyszüleiről, az én drága édesanyámról, nagyszüleimről.

Sok kérdés hangzott el a diákok szájából.  Visszarepültem az időben, hogy erőt merítsek az ifjúkoromból, a diákéveimből, mert kíváncsiak voltak az élményeimre. Mindenre, ami eddigi életem során történt velem.

Visszakanyarodva a vándorlásunkra, elmeséltem, hogy nem véletlen, hogy utunk - majdnem azt mondtam, hogy a csillag-  ide vezetett, mert Magyarországot tartom második őshazámnak.  

Letelepedtünk e haza szélére, és itt maradtunk már hétszáz esztendeje. Elődeink jól döntöttek, hogy ezt a hazát választották. Isten áldja meg őket! Az sem lehet véletlen, hogy Árpád vezér, vagy István király a honalapító ezt a földet választotta népének itt a Kárpátok alatt.

Kíváncsiak voltak mindenre. Én meg őszinte voltam, és elmondtam minden titkot, minden piciny csodát, ami történt velem. Mindenki arra vágyik egész életében, hogy boldog legyen.

Azt a titkot is elárultam nekik, hogy milyen kevés kell hozzá! Elég egy kicsit figyelmesnek lenni, megérinteni és szeretni egymást. Csak próbáljátok ki!  A cigányok tudják, hogy a szeretetből minél többet adunk, annál több marad. Ezt ajánlom most Kedves Olvasóim figyelmébe is szeretettel.

Az előadás előtt a folyosón még találkoztam egy cigány fiúval. Rögtön a nevemen szólított, és azt mondta: hogy minden könyvemet elolvasta, és már nagyon várta, hogy személyesen is találkozzunk. Most másod-diplomás a Pázmányon. Nagy örömömre végig cigányul beszélt hozzám. De olyan szépen, ékesszólóan, ahogy csak az én gyerekeim és unokáim tudnak.

Ugyanazt az dialektust beszélte, mint mi, a lovárit. Kérdeztem a családjáról, a népéről, a nemzetségéről, ahogyan ez ősi szokás a cigányoknál.  Boldogan mesélte, hogy hodászi, büszke a szülőfalujára,  és arra is, hogy rögtön említettem néhány földije nevét, akiket én is régóta ismerek. .

Azt kérdeztem Benjámintól, hogy hány cigány jár erre az egyetemre rajta kívül. Szomorúan csak annyit mondott, hogy ő az egyedüli. Azt is hozzátette, hogy ezek a falak még nem hallottak cigány szót... Milyen jó lenne, ha legalább az évfolyam fele cigány lenne! Én mindig arról álmodoztam, hogy művelt cigányaink lesznek, akik egyetemet végeznek, és ott lesznek a minisztériumokban, a Parlamentben. Remélem, hogy még megélem ezt… Azt szoktam mondani, hogy addig nem vagyok hajlandó meghalni, „bosszúból” addig fogok élni, amíg Magyarországon nem lesz cigány kulturális autonómia, lesz a cigányoknak intézményrendszere, múzeuma!

Hogy miért vállalok el minden meghívást? Nagyon egyszerű. El kell mondanom lehetőség szerint mindenkinek , hogy minél többen megtudják: a cigány kultúra az egyetemes emberi kultúra szerves része. Kultúrák, népek, nemzetek között  pedig nincs alá- vagy fölérendeltségi viszony. Úgy tapasztalom, hogy a mai kor fiataljait ez érdekli. Nem lehet az ember hazug, mert számon kérik a szívverések.

Hirdetnem kell, ez erkölcsi kötelességem, mert a szívem a hangszerem, s ha a szívem szólít, akkor mennem kell. A fiatalokat pedig érdekli a cigányok hiedelemvilága, mesekultúrája, művészete, minden, ami velünk kapcsolatos, úgy a gasztronómia, mint az életvitelük és filozófiájuk terén.

Igen, ahogy mondom az életfilozófiájuk. Azt szoktam mondani, hogy nyitott könyv vagyok, az én kultúrám mindenkire tartozik, őszintén kérdezzenek, én is őszintén válaszolok.  

Sokáig volt az úgy, hogy mi mindent tudtunk a velünk együtt élő népekről, ők pedig semmit sem rólunk.  Ez nem mehet így a világ végezetéig… Eddig is azért dolgoztam, küzdöttem egész életemben, hogy minél többen betekintést nyerhessenek a mi kultúránk kincses birodalmába.

Úgy váltunk el egymástól,  hogyha kíváncsiak, és szívesen látnak vendégül, én mindig szíves-örömest eljövök… A szívem csordulásig megtelt velük!

Karácsony közeledtével, minden jelenlévő diáknak és családjának áldott, békés ünnepeket és egy sikeres, eredményes újesztendőt kívántam. Ámen!

Szólj hozzá!

"Hulladoznak a hópelyhek..."

2017.12.14. 15:14 :: Rostás Farkas György

                                                          - Rongyos bátyám emlékére -

rongyos.jpg„Hulladoznak a hópelyhek, körülöttem megfagyott az élet…” Talán így, vagy ehhez hasonlóan szólt az a dal, amit az én szeretett István bátyám oly sokszor énekelt.

Ezeket a dalokat mifelénk István bátyám hozta be a divatba. De volt nekem egy áldott emlékű nagybátyám, akit csak úgy becéztek, hogy Rongyos. Ő is mindig ezt énekelte. Igazán nagyformátumú személyiség volt! Nem volt olyan ember, aki  első látásra ne fogadta volna be a szívébe.

Dobozon élt- éldegélt szeretett Nunu feleségével és pici kis családjával, nem messze attól a cigány gödörtől, ahol minden nyáron vályogvetéssel tengette nyomorúságos kis életét. Ebből élt. Mulatós ember volt, szerette a jó borokat, de nem vetette meg a szilvóriumot sem.

Szeretett és tudott is nótázni, dalaiba beleszőtte az életének az eseményeit is. Így énekelte meg szeretett Nunu feleségét is. 

Soha senkit nem bántott meg, a szegény kis aprópénzéből, amit a vályogvetéssel keresett mindenkit meghívott egy borra, egy söre, egy pálinkára. De az is igaz, hogy ha neki nem volt pénze és elment a kocsmába, ő is kedvére ihatott, mulathatott, mert mindenki szívesen látta vendégül.

Úgy hozta az élet, hogy édesanyámnak jutott az a sors által megírt feladat, hogy felnevelje a húga árván hagyott gyerekét Rongyost, amiért ő egész életében hálás volt édesanyámnak.

Anyjaként szerette, tisztelte, amikor az Isten egy kis pénzzel megajándékozta, nem tudta, hogy mit vegyen az ő imádott nagynénjének, nevelőanyjának. Szebbnél szebb kendőkkel lepte meg, kötényeket csináltatott számára, úgy próbálta meghálálni a sok-sok gondoskodást, szeretetet és odafigyelést.

Amikor csak tehette a mi Rongyosunk ott volt nálunk, ott töltötte ideje javát István bátyámmal, akit kimondhatatlanul szeretett. A bátyám is próbált a kedvében járni, olyan szépen senki nem mondta neki: „Drága bátyám, ne menj el, ne hagyjál itt! Sütök-főzök neked, hozok neked jó házi bort, és énekelek veled.” Na, ezzel, hogy énekelek neked, levette a lábáról!

Mindenki mondta, hogy nem is tudják megkülönböztetni, hogy Rongyos vagy István bátyám énekel-e, annyira hasonlított a hangjuk és az éneklési stílusuk egymáshoz.

Körbeülték Rongyost, kedvében jártak, sok enni-innivalót hoztak a gyönyörűséges szép szomszédasszonyok, de még a férfiak is. „Drága jó Rongyos bátyám énekeljen nekünk, mert olyan szívhez szólóan, olyan meghatóan senki sem tud énekelni, mint maga.”

Rongyosnak nem kellett kétszer mondani, megcsavarta a cigarettát, vagy ő vagy Nunu, felhörpintette a kis pálinkáját, vagy a borocskát, és éneklésbe kezdett. Boldog, felejthetetlen napok ezek!

Mikor nálunk járt, a mi kis falunkban, rendre elment kocsmázni. Sok jó barátja akadt, és szépen, csöndesen elborozgattak. Az utcán hazafelé haladva Rongyos csak úgy magának énekelgetett, dudorászott. Az utcabéliek már tudták, hogy jön a falu kedvence, Rongyos. „Halljátok? Énekel!”

Halála után még nagyon sokáig emlegették az emberek, az egész falunak hiányzott Rongyos.  A nótáit ma is éneklik szerte Békés megyében, amikor nagy mulatások, keresztelések, vagy éppen temetések vannak, mindig elhangoznak ezek az örökzöld dallamok. Kérik egymást a fiatalok, de az idősebbek is, hogy a Rongyos nótáit énekeljétek. Nem hiszem, hogy létezett olyan dal, amit Rongyos meg István bátyám ne ismert volna.

Nagyon sokat gondolok az én szeretett nagybátyámra, aki mindig vidám volt, és nagyon szeretett bennünket, unokatestvéreit.
Ha szólít a szívem, elmegyek Dobozra, kimegyek a temetőbe, hogy gyertyát gyújtsak a sírjánál, így tisztelegjek emléke előtt.

Szólj hozzá!

A piros alma története

2017.12.08. 15:11 :: Rostás Farkas György

anyammal2.jpgEz a történet is Újkígyóshoz kötődik. Hiába, ott kezdődött az életem, és lehet, hogy ott is fog véget érni. Krisztus születése után 1959-et írtunk. Igen bizony, Krisztus után.
Miről jutott most az eszembe? Mindig is az eszemben volt… Az első osztályban koptattam az iskola padját az én imádott kis falumban Újkígyóson, ahol megláttam a napvilágot.
Ma 2017. dec. 3-át írunk, s ahogy akkor volt, azon a gyönyörűséges napon, most is nagy pelyhekben hull a hó. Az is valószínű, hogy szerdai napon történhetett az eset, mert a legjobb tudomásom szerint Újkígyóson akkortájt szerdán, meg szombaton volt piac.
Csak egy pici kitérőt teszek, hogy érezzétek azt a szeretetet, illatot és fényt, ami azóta is felidéződik bennem, ha erre gondolok. A szüleim úgy mondták - olyan ékesszólóan, ahogyan csak az ő szájukból volt édes és emlékezetes ez a szó -, hogy „zúg a piac.”
A főtéren  azon az emlékezetes napon is zúgott a piac. Édesanyám valahonnan a hó alól kiválasztotta a legszebb piros almát nekem, és behozta az iskolába. Csak résnyire nyitotta az osztályterem ajtaját, de én azonnal észrevettem az én berliner kendőbe bugyolált drága szép anyácskámat, és szép lassan kisomfordáltam az osztályból. Ő pedig elővarázsolta a mosolygós - piros almát, amit azután a hosszú szünetben jóízűen elfogyasztottam.

Talán azért juthatott most eszembe ez a kedves történet, mert ma én is vettem a piacon „hóval borított almát”, s amikor beleharaptam, újraéltem a hajdani élményt és éreztem a felejthetetlen ízeket.  Ezek a gyermekkori történetek örökre a lelkembe ivódtak, és ki kell írnom magamból őket.   Zúg a piac… ez a pár szó is az én drága szüleim emlékét idézi, kedves szava-járásukat, mert nálunk minden piac alkalmával nagy volt a sürgés-forgás. Ismerték őket a piaci árusok:  „Jön a mi drága, Farkas Jóskánk. Megveszi majd a tyúkjainkat.”

A tizenegy gyereknek sokat kellett főzni, és nálunk ez, mint minden más napkeltétől napnyugtáig szertartásnak számított. Tehát megvette édesapám a tyúkot, hazahozták - és ripsz-ropsz, ahogyan ők mondták -, már nagy kondérokban főtt is a finom tyúkhúsleves, meg a paprikás. A nagyobbacska lánytestvéreim sütöttek-főztek, a fiúk pedig a tűzre ügyeltek. Vidám volt a kumpánia, mert ahol szeretet van, ott mindig van ok a vidámságra, és nálunk ez így volt, és így marad a világ végezetéig.

Már csak egy kopjafányira van az életem a naplementétől, de most is majdnem minden héten kimegyek a piacra. Erre időt kell, hogy szakítsak,  hogy emlékezzek édesanyámra, édesapámra, hiszen ők is ezt tették világ életükben. Piacozó emberek voltak, nagy volt a család, és nem fogyhatott ki a lábasból az ennivaló, ahogyan a tűz sem aludhatott ki a kályhában, meg persze a szívekben sem.

A piacról, a vásárból mindig valamilyen meglepetéssel tértek haza, hogy kedveskedjenek a sok apró csemetének.

De jó is volt Kígyóson gyereknek lenni! Ha még egyszer születnék, azt kívánom, hogy ugyanezekkel a szülőkkel ajándékozzon meg engem az én Istenem, mert ilyen jó szülei senkinek sem voltak a világon.

Legyen áldott az emlékük, Ámen.

(A képen anyám és én fiatalon)

 

 

Szólj hozzá!

Advent kezdetén

2017.12.01. 16:09 :: Rostás Farkas György

fotosketcher_adv_2.jpgAz első mondattal mindig úgy vagyok, ahogyan az emberiség -  a világ kezdete óta - az első lépéssel. Minden megszólalás az első mondattal kezdődik, a leghosszabb út pedig az első lépéssel.

Elkezdődött az adventi időszak. Ilyenkor az ember elcsendesedik, s elgondolkodik azon, hogy pillanatok múlva ez az év is véget ér.

Ahogy szépen csendben morzsolgatom az éveimet, egyre többet gondolok arra, hogy hány szegény embernek lesz az asztalán karácsonykor ennivaló.

Árván, szegényen, fázósan, éhesen… És megjött a hideg is. Az erdő is magánkézben van, s már csak egyeseknek lehet elvenni a bőség kosarából.

Sokan érzik úgy, hogy hiába gyúlnak ki a karácsonyi fények, mind sötétebb árnyak borulnak rájuk.

A számvetés ideje? …. Erkölcsi felelősségünk, hogy kendőzés nélkül felmérjük, milyen idők következnek?

Mit is mondhatok magamnak és minden jószándékú embernek? Azt üzenem, próbáljunk meg segíteni a szükséget szenvedőknek. Nézzünk körül a világban, a mindennapi életterünkben.

Vegyük észre azokat, akiknek szükségük van ránk, a mi segítségünkre. Ne somfordáljunk el mellettük lesütött szemmel… Mindig van mit megosztanunk embertársunkkal.

Mit jelent a karácsony? Békét, szeretetet. Közeledte a papír szűzies fehérségével kényszerít őszinteségre, megbocsájtásra.

Mit jelent a megbocsájtás?Örömöt, amely feloldja a salakként ránk nehezedő ellentéteket, és visszahúz bennünket a szeretet fényének éltető lobogásába.

Talán Jézus és a Miasszonyunk Mária is meghallgatja imáinkat.

 Isten áldása legyen szép hazánkon, a cigányokon, a honfitársainkon, Ámen!

 

Szólj hozzá!