HTML

Naptár

április 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30

„Ha az Istentől ezt a sorsot kaptam hát viselem.”

2018.04.23. 16:53 :: Rostás Farkas György

-A fájdalom megnyomorítja a lelket-

 

rfgy_dedik.jpgAmit most leírok, igaz történet, már régóta készülök papírra vetni. Kötegyánban történt, egy csöndes kis településen Békés vármegyében. Olyan családi perpatvarról van szó, ami nagyon szomorú következményekkel járt.

Az egyik rokoni családban szóváltás támadt az édesanya és nagyfia között, s a fiatalember hirtelen dührohamában úgy megszorította az anyja karját, hogy az eltörött. Az asszony nagy fájdalmában ezekkel a szavakkal fordult fiához: „Kisfiam, ezzel a karommal neveltelek és öleltelek a keblemre. Ezzel a karommal pelenkáztalak és ezzel mertem neked a kedvenc ételeidből, mi lesz ezután velünk?”

Az anya szíve majd megrepedt nagy bánatában, csak búslakodott, hetekig-hónapokig nem szólt senkihez... A környéken pedig mindenki vidám, jó humorú, kedves, szeretetreméltó asszonynak ismerte.  Attól a naptól fogva azonban nagyon megváltozott. Megszakadt a viszonya legkedvesebb fiával. Idegenként éltek egymás mellett, a fiú pedig napestig a kocsmában töltötte idejét,  ő is búskomorrá vált.

Sokan gondoltak arra, hogy beszélni kellene mind a kettejükkel, de nem tudták, hogyan is fogjanak hozzá. Így múltak el napok, hetek, hónapok, mígnem az anya nagy bánatába bele is halt. Mindenki, aki ismerte azt mondta, hogy elemésztette a bánat. Csontsoványra fogyott, és egy szép napon visszaadta lelkét teremtőjének. Az egész megye ott volt a temetésén, siratták, mert sokan, nagyon sokan szerették. A rokonok pedig fogadalmat is tettek, hogy embertelen tettéért bosszút állnak a fiún.

Elég az hozzá, telt múlt az idő, peregtek a hetek hónapok, de még az évek is. Egyszer csak úgy döntött a kumpánia, hogy mégiscsak le kellene ülni és megbeszélni, hogy ezek után mi a teendő. Végül azt a döntést hozták, hogy az olyan embert, aki hozzájárult az édesanyja halálához, egy életre ki kell tagadni a családból.

A kumpánia feje, a család legidősebb tagja, a üzent a fiúnak: „Négyszemközti beszédem lenne veled, jövő héten egy megbeszélt időben. Tartsd magad ehhez.” A fiú minden rosszra gondolt.  Ismerte a törvényt, s tudta, hogy semmi jót nem várhat az ítélettől.

Így is történt: „Anyád halálához hozzájárultál, s ezt te is és mindenki tudja. Én a tiedhez nem járulok hozzá, hiszen az véremből való vagy. Az életedet tehát bízzuk a Teremtőre, majd ő dönt a legjobb belátása szerint. De  ezennel elátkozlak. Légy átkozva Istentől és embertől, a kumpániából pedig kitagadlak, ahogyan a szívemből is Több szavam nincs hozzád, többé nem akarlak látni.”

Telt múlt az idő. Az öregember is búnak eresztette a fejét, gyötörte a bánat és a szégyen, hogy az ő családjában ilyen történhetett. Még télvíz idején a legnagyobb fagyokban is ott látták a temetőben a felesége sírjánál.  Sokszor étlen - szomjan... így tengette nyomorúságos életét. Sokan felkeresték a tisztelői, barátai, közeli és távoli rokonai, hogy ne tegye ezt, nem vezet jóra.   

Nagy szakállt növesztett, úgy gyászolt élete végéig. Hiába mondták neki, hogy szedje össze magát, ő senkire sem hallgatott, csak annyit mondott: „Ha az Istentől ezt a sorsot kaptam hát viselem.”

Saját magát okolta a kialakult helyzetért. A hátralévő életében úgy tengette mindennapjait, hogy el-elment jobb módú emberekhez, a ház körüli munkában segédkezett. Megkínálták hol itt, hol ott egy tányér levessel, majd útravalónak levágtak egy szelet házikenyeret, egy darab szalonnát és útra bocsájtották. A faluban a római katolikus, mélyen vallásos emberek, egyre mondogatták neki, hogy vigyázzon magára és valahogy próbáljon megváltozni, mert jobb sorsra érdemes. Ő csak üldögélt és nézte a lemenő napot, és tudta, hogy az ő élete is csak egy kopjafányira van.

Így ér véget sajnos sok emberi élet, ahogyan a nap keleten felkel, úgy nyugaton lenyugszik. Így járt a mi  hősünk is, elfogyott a kis élete, örök álomba szenderült.

Soha senki nem fogja megtudni mit akart üzenni, vagy mit akart hátrahagyni maga után, de az biztos, hogy az egész megyében, mindenki, aki ismerte, sajnálta. Utolsó útjára rengetegen elkísérték. Kiköltözött hát a temetőbe, s már ott alussza az igazak álmát az ő párja mellett. Legyen nekik könnyű a föld. Ámen.         

 

 

 

Szólj hozzá!

Lovaskocsival jártuk a vidéket

2018.04.15. 18:24 :: Rostás Farkas György

- Szüleimre emlékezve –


apam_es_anyam.jpgMostanában sokszor álmodom édesapámmal, édesanyámmal és a már a Mennyei Hazában lévő testvéreimmel.

Hajnalra virradóra ma is álmodtam… egy fájdalmasan, gyötrelmesen szomorú álmot, mert így szövődnek az emberi agyban a régmúlt eseményei.

Az én szüleim minden áldott nap ezzel a köszöntéssel szólították meg egymást:  „Baxtalyi detehara sosko suno dikhlan?” (Szerencsés jó reggelt, milyen álmot láttál?)

Mert évszázadokon keresztül úgy volt az nálunk, hogy az álmainkat selyemfonálra fűztük, akár az igazgyöngyöt, s elmeséltük egymásnak lelkünk igaz történeteit.

Ha nem lennék ilyen öreg, talán jobb lenne, de az is lehet, hogy nem. Most arra gondolok, hogyan is fűződik az egyik írás a másikhoz és ebből hogyan születik a harmadik.

Az álommal kezdődött. Még félig odaát voltam, amikor apám azt kérdezte: „Van kedved velem jönni szép gyerekem?”

Ha lovaskocsiról volt szó, meg a vándorlásról, már hogy ne mentem volna! Egy percen belül felöltöztem.

- Útra készen állok! - jelentettem apámnak. Ő ilyenkor mindig megdicsért. Katonás vagy fiam, maradj is ilyen, hogy mindig büszke lehessek rád. Hiszem, hogy az is volt a halála napjáig.

Csak azt nem fogom soha megtudni, hogy mit is akart nekem elmondani halála előtt három nappal. Ezt már csak Odaát, a Mennyei Hazában mondhatja el nekem. Amikor egyszer majd belépek az ajtón és édesanyámmal és a testvéreimmel együtt ő fog várni.

Most azt súgja egy belső hang, talán a szüleim hangja - halkan, mert mindketten halkbeszédűek voltak: - Ráérsz még fiam, sok a dolgod!

Ott tartottunk, hogy apám szavára ripsz-ropsz összekaptam magam, s kirohantam az udvarra, megigazítottam a lovon a hámot és azt mondtam: - Indulhatunk Édesapám!

 Nagy kiváltság volt, amikor mellette ülhettem a bakon. Amikor felnőttek is jöttek velünk, az én helyem többnyire a saroglyában volt, s azt nagyon nem szerettem.

Kimentünk a fasorra füvet vágni a lovaknak, a teheneknek. Apám komótosan – ahogyan az a nagykönyvben meg van írva– vágta szépen a füvet, s az egész határ tele volt a fű illatával. Én pedig összeszedtem és a lőcsös kocsira dobáltam.

Igen ám, ennek csak az volt a szépséghibája, hogy nem villával pakoltam a kocsira a füvet, hanem a csupasz kezemmel, így várható volt, hogy minden ujjam telement tüskével. De ez akkortájt nem jelentett nagy gondot. Piciske nővérem, meg Kályi nővérem kioperálták a tüskéket tenyeremből és az ujjaimból…

De visszatérve édesapámhoz. Ott ültem mellette a bakon, ő meg halkan dudorászott. Azt a dalt dudorászta, hogy befütyült a vonat, be az állomásra… emlékszem, úgy fejeződött be a nóta, hogy: „Az viszi a mamámat” …

Ma is előttem van, ahogyan apám szemei könnybe lábadtak, akkor láttam először sírni, másodszor pedig akkor, mikor édesanyám meghalt. A ravatalánál ült, szép halkan sírdogált és csak annyit mondott: „Most lettem egy igaz árva.”

Apám sziklakemény ember volt és minden fiát erre tanította. Spártai nevelést kaptunk…  Hogy szavaimat egymásba öltsem, úgy vagyok ezzel is, mint a meséimmel, hogy majd visszakanyarodunk, és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Elég az hozzá, hogy apám nagyon szerette a lovait, talán könnyebben is kimutatta a szeretetét feléjük...  Kemény ember volt, s nehezen fejezte ki az érzelmeit, bármennyire is szerette a gyermekeit és édesanyánkat is. 

Olyan családból származott, ahol mindennek megadták a módját.  Korábban már szóltam arról, hogy reggel felfűztük az álmainkat, mint az igazgyöngyöket a gyöngyhalászok. Azóta tudom, meg Petőfi óta, hogy „az álmok nem hazudnak”

Amikor apám belekezdett a mondatba azt olyan hangsúllyal tette, hogy nem lehetett nem odafigyelni rá. Rajongásig szerette mindenki, aki csak ismerte. Legjobb tudomásom szerint sem édesapámnak, sem édesanyámnak nem volt soha egyetlen haragosa sem. Mindenki szerette őket. Szerettek a közelükben, a társaságukban lenni.  

Apám egy hadsereget is szóval tudott volna tartani, olyan nagy mesemondó hírében állt, de így volt ezzel az édesanyám is. Ő a szavait még azzal is fűszerezte, hogy amikor mesélt, énekelt is közben, aztán megint mesélt, majd megint énekelt.

Ezt az édesanyai örökséget vitte tovább megboldogult István bátyám és most Ruva Farkas Pali öcsém is. Amikor verset mond, - mert ő is író, költő ember - gyakran énekel közben.

Így öregedőn vénülőn vissza-vissza révedve a gyermekkoromra, felidézve azokat a gyönyörűséges éveket, eseményeket, úgy emlékszem, hogy minden szegénység ellenére is sok örömben és boldogságban volt részünk. Mindenki örült, amikor találkoztunk, s átöleltük egymást. Mikor rég nem látott rokonok jöttek hozzánk, sírva fogadták egymást, úgy örültek egymásnak, sírva szerettek.

Én pedig fogadalmat tettem a szüleim halálakor, hogy jómagam is megpróbálok olyan szülőnek lenni, mint amilyenek ők voltak hajdanán. Mert olyan szülei, mint nekem, soha senkinek nem voltak és nem lesznek. Amikor Isten  anyát meg apát teremtett, nekem adta a legjobbakat.

 Legyen áldott a nevük mindörökkön. Ámen.

Szólj hozzá!

Elvitte őket a vonat

2018.04.13. 19:48 :: Rostás Farkas György

gyuszkoek.jpgA mai napon nálam járt a másodszülött fiam és kedves kis családja. Bearanyozták a napomat.

Amikor az ember élete már csak egy kopjafányira van a naplementétől minden érzékenyebben érinti.  Majd megtudjátok ti is, ha megöregszetek.

Van egy kis ördögfióka unokám, aki minden egyes alkalommal meglep valamivel... Csak annyit szoktam mondani: „Hogy a genetika ellen nincs orvosság”.  Azt mondják az idősebb testvéreim, hogy én voltam ilyen kicsi koromban. Lehet.

Kikísértem őket az állomásra, fölszálltak a vonatra, s én hosszasan néztem a vonat után, amíg el nem tűnt a messzeségben.

Hirtelen úgy éreztem, mintha egy nagy űr tátongana előttem. Mintha a picinyeim űrlények lennének, akik eltűntek a felhők között. Pedig csak a vonat robogott velük Pest felé.

Leperegtek előttem a hatvan évvel ezelőtti események, amikor én jöttem el az én szűk hazámból, Békés vármegyéből. Vonatra ültem Békéscsabán, s az ismerős hazai tájak lassan ködbe vesztek. Messzire távolodtak tőlem Békés-megye fényei...

 Hát így jártam most is, amikor a messzeségbe tűntek az én szeretett gyermekeim. Nehéz, szinte lehetetlen szavakkal elmondanom, mit is érzek ilyenkor. Amikor eljönnek hozzám és aztán el kell menniük..., mert minden galamb a fészkére száll.

Mintha magukkal vinnék a szívem egy darabját. Nem mintha nem jó helyen lenne, mert tudom, hogy a legjobb helyen van.  Ők legalább féltve őrzik, a legféltettebb kincseik között. 

gyuszko3.jpgTehát ott tartottam, hogy az én legkisebb unokám mindig meglep valamivel. Olyat mond vagy tesz, olyan mesét talál ki, amit még nem hallottam soha ... mindig azon igyekszik, hogy meglepetést szerezzen számomra.

Most egy mesét mondott. Úgy kezdte, hogy nagyon régen a cigányok sokat mentek-mendegéltek ...

Mikor a mese végére ért megkérdeztem tőle, hogy hova mentek a zarándokok, merthogy azok is szerepeltek a történetben. Mire ő a következőt válaszolta: - Papó nem értek még az út végére, még úton vannak.

Lehet, hogy belőle is író lesz, talán mesekutató? Tudjátok az úgy van, hogy minden meg van írva a csillagokban. Nem térhetünk le az útról, s ahogyan mondani szokták: a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik..

Szóval, elröpültek a kismadarak és itt hagyták a papókát... Na de ne szomorkodj, szólt egy belső hang. Ne szomorkodj, majd visszajönnek. Hosszú még az élet, és meg kell várnod, hogy a kisunokád gyereke is felkeressen majd egyszer, hogy örüljön a szívetek egymásnak, hogy őt is vendégül lásd jobbnál jobb étkekkel, 

Igaz a mondás, hogy a szív a hangszerünk, s igazak a  Kis herceg szavai is, hogy jól csak a szívével lát az ember. De lehet, hogy megint elkalandoztam. Mint azt sokan tudjuk, tudjátok, erre nagyon hajlamos vagyok. Akkor épp ideje visszatérnem a mondandóm legelejéhez, ami úgy kezdőik, mint a mesében. Ha egyszer megöregszik az ember, akkor másképp látja a napkeltéket is és a napnyugtákat is. Így vagyok ezzel én is. Most már csak az van hátra, hogy várjam, hogy mikor jönnek újra az én kis galambocskáim.

Több ezer évvel ezelőtt is úgy volt, ahogy most van: a Nap reggel felébredt keleten és lenyugodott nyugaton. Az ember számolja a csillagokat, vagy sikerül megszámolni vagy nem. Több lehetőség nincs. Én is számolom a másodperceket, a másodpercek tört részeit és egyszer csak befütyül a vonat, be az állomásra. 

img_7668.JPGHogy jutottam ide? A kisunkámtól, a gyerekeimtől az édesapámig. A szeretettől a fájdalomig minden meglepetéssel tud szolgálni. Hogy egy írásból, hogyan lesz három? Hát így:

Egyszer Ruva Farkas Pali öcsém mesélte, hogy Gyulán járt édesanyámmal, amikor édesanyám a vasútállomáson rosszul lett és a garabojból elgurultak a finomabbnál finomabb étkek.

Ezelőtt kilencven évvel a gyulai vasútállomásra ment édesapám, hogy utoljára még egyszer láthassa az édesanyját.

Újkígyóson a gémeskút mellett édesapám készítette a fúrókat. Szép halkan dúdolta a dalt: „Befütyült a vonat, be az állomásra.”

 Hát így találkozik egyik írás a másikkal. Hogy Petőfi miről jutott az eszembe? Az is nagyon egyszerű.
Az István öcsémhez című versében ezt írja: -„S ha még tovább fonnám e fonalat, Szívem repedne a nagy kín alatt.” Legyen áldott Petőfi neve örökkön. Ámen.
        

Szólj hozzá!

Tanúim lesztek

2018.03.26. 11:37 :: Rostás Farkas György

ujak_054.JPGTöprengek, gondolkodom, hogyan kezdjem, vagy hogyan ne kezdjem mondandómat, ami megítélésem szerint Rátok is tartozik?

Az 1970-es évek meghatározták az életemet, sorsomat. Sokáig vártam, kivártam. Egyszercsak "demokráciára" ébredtem: és jogállam lépett a diktatúra helyébe. Ennél jobb már nem lehet, gondoltam.

Többször elmondtam, le is írtam, és most ismét megteszem. Üzenek Nektek, kortársaimnak, tanúimnak. Vajon a 21. század a cigányok számára is elhozta, amire régóta vártunk? Van önkormányzatunk, nemzetiségi törvényünk és érdekképviseletünk...

És mégis azt kell mondanunk, hogy egész Európában, leszűkítve a kört Magyarországra: a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségnek nincsenek intézményei, nincs kutatóközpontja, nincs színháza, nincs múzeuma.

Hogy véletlenül se feledkezzek meg a reményekről és az ígéretekről: az utóbbi 30-40 évben hallottunk számos erre vonatkozó ígéretet az éppen regnáló hatalmaktól. Ezek dokumentumait azóta is őrzöm.

Jól gondoljátok meg: megéri-e, és mi éri meg? Meddig leszünk, maradunk néma elszenvedői kiszolgáltatott helyzetünknek? Mikor válunk végre saját sorsunk felelős irányítóivá? Lehet-e kultúránk megbecsülése és elismertetése nélkül egyenrangú nemzetalkotó tényezővé válnunk? Lehetünk-e egyenrangú partnerei a mindenkori hatalomnak?

Hatalom… amikor ezt a szót kiejtem,  Lakatos Menyhért jut az eszembe. Jobb mutatóujjával az ég felé mutatva mindig azt mondta: „a hatalommal vigyázni kell.”  Én, a mai napig nem tudom, hogy mit jelent az, hogy hatalom.  Milyen hatalom birtokosai, azok, akiknek kezében akkora erő van, hogy élet-halál urai legyenek?

Csak egy példát kiragadva az egészből: ha egy miniszternek a kezében hatalom van, akkor már csak arra kell emlékeztetnünk, hogy a miniszter annyit tesz, hogy „szolga”. Ezzel talán mindent elmondtam, de az is lehet, hogy semmit. Jól gondoljátok meg!

Megint csak ide kívánkozik az a mondat, amit már annyiszor elismételtem, és számtalan lap hasábjain le is írtam; nem mindegy, hogy kik lesznek a gyermek, az unokáink kortársai. Ezzel csak azt akarom mondani, vagy  inkább magamból kidadogni, hogy kiművelt emberfőkre van szükség, nem vidám rabszolgákra. A nyomort, az írástudatlanságot és mindazt, ami ezzel együtt jár meg kell szüntetni, és fel kell a cigányokat zárkóztatni.

Nem mindegy, hogy kire bízzuk a cigányságot! Csak olyan emberek irányíthatják ezt az országot, ami az én hazám is, akik arra alkalmasak.

Tudom, hogy feltennétek a kérdést: mitől lehet egy ember alkalmas? Hát, akkor én megint csak mondom a magamét. Attól nem, hogy ugyan ült  a padban, de nem kapta meg a bizonyítványt - de minek nem is folytatnám -, hisz tudjátok, kiről van szó, és azt is, hogy kitől kapta…

Inkább azzal folytatnám, hogy csak küldetéses ember lehet az, akire rábízzuk az országot. Igaz ez a cigányok esetében is, mert egyenrangú partnerré kell hogy váljon a cigányság a többségi társadalommal. De tudom, hogy nem ez az érdek, hanem az,  hogy a cigány maradjon csak kiszolgáló személyzet, szolgálja a nemzetet, ne járjon iskolába, minek? Ha tanult emberré válna, akkor többé nem tudnák megvezetni... Ez kinek lenne jó?

Elmondtam már nagyon sokszor, talán még egyszer megengeditek hogy kulturális autonómia hiányában, csak vegetál a cigányság.  Ha alanyi jogon nem tudja kiérdemelni azt, amire ígéret is született 2008. április 11-én a Tudományos Akadémia színháztermében, akkor…

Minden erre vonatkozó dokumentum megvan a tarsolyomban,  megőrizve az utókornak. Hogy okuljon belőle majd mindenki, hogyan bántak velünk, mert csak azokkal lehet így bánni, akikkel lehet. Nem tudom, kire szokták azt mondani, hogy birka nép…

De ezt még földi életemben kiderítem. Ha egyszer valamelyik bölcs akadémikus  elárulja nekem, én is elmondom majd Nektek.  Amikor eljön az idő és el kell mennem, sajnálom az itt-maradókat, a szegényeket, a népemet, a honfitársaimat, akik meg voltak vezetve, mint a lovak. És hagyták! Én is hibás vagyok, mert nem szóltam elég hangosan, de most halljátok, ne fogjátok be a fületeket!  

Olyan ember legyen a vezetőtök, aki erre méltó, akiben van alázat, tisztelet és emberi méltóság. Nem bízzuk a haza vezetését diktátorokra!  Voltak itt már elegen Rákositól Kádárig. Már nem kérünk belőlük…

Mindig elszomorodik a szívem, amikor átlépem határt az Ausztriába vezető úton.  Csak ide megyek a szomszédba, de mintha egy másik bolygón lennék. Miért nem lehet azért tenni, hogy ez a kis ország, a mi hazánk ugyanúgy virágozzon, illatozzék, ahogyan Ausztria?

Csak úgy zárójelben; ha nem az oroszok jöttek volna annak idején, vajon most ott tartanánk ahol Ausztria? Csak kérdezem, de írjátok meg, miért nem, miért igen! Fent vagyok a világhálón, nem vagyok bujdosó, mint Rákóczi.

Már „Csak egy mondat a zsarnokságról,” ahogyan Illyés Gyula mondotta... Vagy ahogyan  Széchenyi István a legnagyobb magyar fogalmazott: "egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók". Büszke magyar volt, s előttünk cigányok előtt is a példa.   Mi is ilyen büszke cigányok vagyunk! 

Közeleg a Húsvét ünnepe vajon lesz-e a szegény telepeken élő cigányok asztalán enni-innivaló? Naponta írom, és kezdek megszégyenülni emiatt, sorolhatnám még reggelig, hogy mi nyomja a szívemet, és hogy miért sikeredett ilyen mélabúsra ez az írás.

Most Petőfi jut eszembe, amikor azt írta István öccséhez: „a következő levelem szebb lesz, és vidám” én is csak ezt tudom írni Nektek.

Kérem Isten bőséges áldását Rátok, ámen!

Szólj hozzá!

Lázár Ervin szederfája

2018.03.24. 19:44 :: Rostás Farkas György

nagyszederfa.jpgKözel tíz éve, hogy Rácegresen jártam, Bakai Péter barátom meghívásának tettem eleget. Elvitt engem oda, a hetedik keresztútra, a nagy szederfához. Leültünk a tövébe, s mesébe kezdett.

- Tudod Gyurka bátyám, ez az a hely, ahová Illyés Gyula bejárt a pusztáról az iskolába,  ahogyan később Lázár Ervin is. Ha elfáradt, itt pihent meg a nagy szederfa árnyékában. Ez a fa sok szép időt megélt, sok vihart átélt, ha  beszélni A cudna, sok mindent elmondana…

A Nagyszederfa Lázár Erviné. …Rácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van. Lázár életének és életművének egyaránt emblematikus eleme a Nagyszederfa pedig irodalmi hőssé magasztosult.

Azoknak a csodálatos napoknak az emlékét, amelyeket látogatásom során együtt töltöttünk az életem végéig őrizem.  Péter testvérem a pálinkái között kutatva, keresve, rátalált egy különlegességre, a finom, ízletes mák pálinkára.

Örömmel mondta. - Édes Gyurka bátyám ezt megkóstoljuk – úgy is tettünk, megkóstoltuk. Másnap elmentünk felkutatni a környék nevezetes helyeit. Hosszú életem során mindig ezt tettem, kutattam-kerestem. Szerettem volna megfejteni a megfejthetetlent. De most vissza kell kanyarodnom a félbehagyott történethez. 

Utunk során az én Péter barátom minden nevezetes helyen mesébe kezdett.  Gondoltam magamban, nem zavarom meg, ő is olyan, mint egy  cigány mesemondó, vagy mint Benedek apó és  az én papóm is volt. Egyszercsak megérkeztünk a szederfához. 

-Tudod Gyurka bátyám, sokszor mesélték tanáraim, a régi öregek, hogy látták a kis Lázár Ervinkét itt üldögélni a fa tövében, iskola után, amikor szép lassan bandukolt hazafelé. Nehéz lehetett a táska, leült egy picit megpihenni... így mesélték, s én sem tudom másképp mondani. Ezért mindig elérzékenyülök, ha eljövök ide, ehhez a sok titkot őrző fához, és nézegetem, hogy mekkora lombot eresztett. Nézd csak te is Gyurka bátyám, és idézzük meg együtt Lázár Ervin szellemét!  Emlékezzünk meg együtt a nagy mesemondóról, a nagy íróról.

- Kedves Péter – szóltam, ahogy nézegettem a terebélyes fát. A lombjai között egy szép színes rongydarabot pillantottam meg. Egyből tudtam a titkot. Én is úgy tettem, mint Bakai Péter, én is beavattam a titkomba.

- Nézd csak Péter. Látod ott fent a magasban azt a tarka-barka rongydarabot? Kémlelte-kémlelte, majd egy kis idő után megszólalt.

- Látom-látom Gyurka bátyám. És mit kéne tudnom erről Gyurka bátyám? Majdnem elsírtam magam, mert tudtam, hogy az én vándor cigány népem hagyta itt valamikor ezt a jelet, az utánuk jövőknek.

- Mondd már! – Mit tudtál kiolvasni a jelekből?

- Már mondom is Péter, csak várj egy pillanatig, hogy feldolgozzam. 

- Kedves, drága  Öcsém, hát jól figyelj! Ez úgy volt, hogy az én szegény vándor népem egyszer itt járt, vagy talán többször is, és úgy üzentek egymásnak, hogy jeleket hagytak maguk után.

- Hogy-hogy drága bátyám? – szólalt meg Péter, mert mindent tudni akart. Isten áldja meg érte, mert sokat tett és sokat tesz a cigányokért.

- Nahát, az  úgy szokott lenni, hogy a vándorló cigányok megbeszélték, hogy egy adott időpontban hol  találkoznak. Ha egyikőjük valamilyen oknál fogva nem tudott ott lenni, akkor valamelyik lány vagy asszony rózsás kötényéből vagy szoknyájából letépett egy darabot, és jó erősen egy gallyhoz kötözték, hogy ezzel üzenjenek, nincs semmi baj, élnek, itt jártak.

Az én  Péter testvérem hüledezett egy kicsit, mert ilyet nem hallott még soha, senkitől. 

-  Látod Gyurka bátyám ehhez te kellettél, hogy mindezt észrevegyed!  

- Igen-igen – mondtam, mélyen meghatódva, ez volt a mi sorsunk... Több száz éves vándorlásunk ideje alatt megvoltak a módszereink a túlélésre. Nem tanították a mi őseinket, mert mint tudod nem voltak tanáraink, sem papjaink. A mi tanítónk maga az élet volt. Sorsunk volt, vagy sorstalanságunk. – ültünk még egy darabig mély csöndbe burkolódzva, majd elmentünk abba a rácegresi iskolába is, ahol valaha Illyés Gyula és Lázár Ervin tanult...

Arra gondoltam, hogy ismét el kellene zarándokolnom Rácegresre, s üzennem  Odaátra, hogy milyen is lett a világ mára. Addig is, vigyázzuk a tüzet, a lángot, amit régen, nagyon régen meggyújtottak ott a pusztában...

Én csak azt ígérhetem, hogy amíg erőmből futja, mindig emlékezni fogok rájuk, mesélek az utánunk jövőknek, hogy ne feledkezzenek meg ők sem a nagy elődökről, hogy éljenek az idők végezetég.

Szólj hozzá!

Víg Rudolfra emlékezve

2018.03.07. 16:05 :: Rostás Farkas György

- Több ezer dal tulajdonosa volt -

vigr.jpgVíg Rudolfot aki csak ismerte, mindenki szerette, az első pillanattól kezdve a szívébe zárta. Olyan ember volt, akit nem lehetett nem szeretni.

Életének utolsó napját is együtt töltöttük. Szerette a cigányos ételeket. Szalonnáztunk, nálam aludt, s korán reggel mielőtt elment volna még jóízűt falatozott a hideg oldalasból és sült krumpliból. Esztergomba indult gyűjtőútra, amikor egy váratlan szívroham véget vetett az életének.

De kezdem az elejétől.

Mesébe illő barátságunk több évtizeddel ezelőtt kezdődött, meghívtak bennünket a Vörösmarty-térre, hogy meséljünk a cigány költészetről, tudományról, művészetről, mindenről, ami a cigánysággal kapcsolatos. Ott találkoztam vele először, ebből a találkozásból egy életre szóló barátság szövődött.

Azon a napon megpecsételődött az életünk és a szívünkbe fogadtuk egymást. Szinte testvérként éltünk, amíg el nem szólította őt a halál. Sokszor, és sok helyen voltunk együtt, tartottunk előadást. Én azidőtájt Kispesten az Ifjúgárda névre hallgató művelődési házban dolgoztam, oda is meghívtam Víg Rudolf testvérbarátomat, hogy tartson előadást.

Ő akkoriban a Gorkij Könyvtár Zeneműtárának tudományos munkatársa volt, már országosan ismert ember, sokat szerepelt rádióban, televízióban is. Egyszóval köztiszteletben álló személy volt. Több évtizedes barátságunk során sok-sok közös élményben volt részünk. Nagy tudása mellett jóságos és nagyon alázatos ember volt. Sokat mesélt indiai útjairól, és arra nagyon büszke volt, hogy mintegy 10.000 dalt jegyzett le az őshazában. Azt is büszkén vallotta, hogy már cigánynak érzi magát, s sokat járt a cigányok között a telepeken is. Közeli barátja lett a híres öcsödi Rostás Károly Huttyán, akivel sokszor szerepelt vele a rádióban és a televízióban. Szinte elválaszthatatlanok voltak.

Az egyik kedves történet, ami most eszembe jut, ahogyan Víg Rudi a helyes beszédre tanította Huttyánt. Nagyon mókás volt, ahogyan Huttyán rendre Z betűt tett az A betűvel kezdődő szavak elé: zablak, zajtó....  Valamiért ezt előkelőbbnek érezte.  Szóval Víg Rudinak sok munkájába került, amíg korrigálta a kiejtését.

Huttyán nálam is sűrűn megfordult, nagyon-nagyon szerettem. Kisétkű volt, fél tányér kis levest is csak nagy-nehezen tudtam beleerőltetni, mert többször megműtötték és csak negyed gyomra volt. Sokszor visszahallottam az emberektől, hogyan büszkélkedett a tőlem kapott- országszerte elhíresült – menlevéllel.  

Az ő kérésére állítottam ki, hogy ne zaklassák a rendőrök, amikor az utcán szórakoztatta az emberekethutyi.jpg énekével, táncával. Ezt lobogtatta a rendőröknek, cigányoknak, a televízióban, a rádióban. Sajnos negyven évvel ezelőtt még nem számítógépen dolgoztunk, így nem maradt nyoma ennek a különleges irománynak.

Csak annyit tudok így emlékezetből említeni a menlevél tartalmából, hogy ez a nagy művész Rostás Károly Huttyán szabadon járhat-kelhet, én igazolom a klub nevében, hogy az ének- zene - tánctudásából tartja fenn magát. Segítsék és támogassák az ő nagy művészetét és a rendőrök is hagyják szabadon, ne háborgassák. Legjobb tudásom és emlékezetem szerint ettől a perctől kezdve békén is hagyták őt.

Ajánlom mindenkinek a figyelemébe Víg Rudolf és Rostás Károly közös életművét, hogy mindig éljenek az emberek emlékezetében és jó szívvel emlékezzen majd az utókor erre a két nagy művészre. Én mindig emlékezni fogok rájuk és őrizni fogom emléküket szívemben, amíg élek.

Amikor szólít a szívem és hazalátogatok az én szülőföldemre Újkígyósra, az utam mindig Öcsöd településen keresztül vezet.

Ha időm engedi, megállok a temetőnél. Többször megpróbáltam már megkeresni Huttyán sírját, de sajnos nem találtam rá. Valószínű, hogy a településen van egy másik temető is, elképzelhető, hogy oda temették.

Az idén nagyon sok munka vár rám, mert számos fogadalmam van. Sok helyre el kellene jutnom, több országba, Magyarországon is több településre, a Házsongárdi temetőbe, Újkígyósra, Széphalomra, ahogy annak idején Shakespeare szülőházába is elzarándokoltam, és ahogy Diana temetésén is ott voltam. Antall József és Szabad György sírjához is mindig elzarándokolok, mert csak úgy tudom őszinte szívvel őrizni a nagy barátok, mesterek emlékét.

Azt is megfogadtam Víg Rudolf unokájának, hogy az idén elzarándokolok Bogácsra, Víg Rudolf szülőfalujába, a sírjához a temetőbe, hogy ott is megköszönjem sok-sok fáradozását, amit az én szeretett és sokat hányatott sorsú cigány népem érdekében és dalaink fennmaradásáért tett.

Isten áldja sok fáradozásáért! Ha majd Odaát találkozom vele, ott is keblemre ölelem és köszönetet mondok mindenért. Legyen áldott Víg Rudolf és Rostás Károly Huttyán emléke. Mindörökké Ámen!

Szólj hozzá!

Tavaszváró

2018.02.28. 12:38 :: Rostás Farkas György

fotosketcher_fotosketcher_img_7166.jpgA tavasz illata áramlik körém a hullongó hópelyhek függönyén át, s ezt sodorja felém a föl-föléledő szél. Ez a sokadik tavaszom! Mennyi mindent tartogat még számomra az élet, a tavasz, a nyár, az ősz és ki tudja még hány tél vár rám ebben a földi valóságban.

Gyermekkorom óta mindig nagy ünnepnek számított március tizenötödike, és meghatódva gondolok az akkori hősökre, eseményekre, melyek emléke máig elevenen él a lelkünkben.

Lánglelkű költőnk Petőfi Sándor is úgy él szívemben, mint a tavasz. Vagy nézzük csak a Költészet Napját április 11.-ét, mely úgy motoszkál bennem, mintha ki akarna szorítani minden mást a szívemből. Nem lehet szó nélkül hagynom azt a tényt sem, hogy miért jelölték ki a Költészet Napjának április 11.-ét.

József Attila születésnapja április 11. Ő a másik vezérlő csillagom Petőfi mellett, és az is jelképerejű számomra, hogy a századik születésnapján kaptam meg a róla elnevezett József Attila díjat. Erre nagyon büszke vagyok, s tudom, hogy ez isteni gondviselés.

De nemcsak ezért kivételes ez a nap, hanem azért is, mert ekkor ünnepeljük Márai Sándor és a nagy cigány írófejedelem Lakatos Menyhért születésnapját is.

Minden népnek és nemzetnek van öntudata, identitástudata és nemzeti büszkesége.  Le kell írnom, hogy más is tudja, hogy kik vagyunk mi cigányok, vagy ahogy becéznek minket, romák. Mi magyarul is beszélő romák vagy csak magyarul beszélők lényegében mégis romák.

A zenész-dinasztiák, a virtuózok, a jazz művészei, a festők, a korongozók, vagy - hogy házunk tájáról is essék szó -. mi írók, költők, mennyire lehetünk itthon e pici kis hazában. Akik vitathatatlanul a messzi Keletről csángáltunk el, de akik ma a magyarokkal együtt a Kárpát-medencét, e Jézus-tenyérnyi kis hazát tekintjük otthonunknak.

Most azon gondolkodom, hogy az én gyönyörűséges óhazám, India, vajon  ma befogadna-e, büszke lenne-e a fiára? Azt szoktam mondani, hogy az Isten India elhagyása miatt Magyarországgal kárpótolt bennünket.

Mindezzel azt szeretném mondani, hogy ez a tenyérnyi haza az én hazám is, hiszen itt nyugszanak az őseim, minden felmenőm, itt él az én nagy, népes családom, szeretett gyermekeim, imádott unokáim.  Miért is vennénk kezünkbe ismét a vándorbotot. De azt is többször elgondoltam, hogy elfogadnám hazámnak Saint-Exupery kis hercegének bolygóját. De hol a kis herceg bolygója, a cigányok bolygója?

Sok országot bejártam, sok népet megismertem, eljutottam  Angliába, Németországba, Hollandiába, Afrikába, de mindig visszatértem „kalandvágyból...” Magyarországon szívélyesen fogadták az én népemet. Ezért tehát én azt mondom, hogy kettős identitású vagyok, és két aranypánt fémjelez, egyik a cigányságom a másik a magyarságom és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.

Itt e magyar honban éltek az én halhatatlan, áldott emlékű atyai barátaim: Szabad György, akit  úgy szerettem, mint a testvéremet, de említhetném Fodor Andrást, Bánffy Györgyöt, vagy Gyurkovics Tibort és Mezei Andrást, és nem hagyhatom ki Szentágothai Jánost sem... Hosszú lenne a sor, ha mindenkit megneveznék azok közül a nagy emberek közül, akik szerettek és otthon voltam az ő szívükben. Jó volt barátjuknak lenni, ismerni őket és kortársuknak lenni.

Ma is azt vallom, hogyha tízszer születnék is cigánynak szeretnék születni, Magyarországon. Milyen szomorú lenne az én lelkem, hogyha nem érezhetném, nem tudhatnám, hogy Széchenyi, Kossuth, Petőfi hazája az én hazám is.

Szólj hozzá!

"A versek voltak a bűnösök..."

2018.02.13. 18:22 :: Rostás Farkas György

- Találkozásom Bánffy György színművésszel -

 

dia33.JPGMár fényévek óta érlelődik bennem a gondolat, hogy meg kellene rajzolnom a kettőnk testvérségét, barátságát.Beszélnem, emlékeznem kell róla, hogy az utókor is megismerhesse, hogyan is szövődtek a barátságok a mi időnkben.

Ifjúkorom óta csodáltam az ő kiállását, mély zengő hangját, színészi-emberi habitusát, kisugárzását. Hacsak tehettem, megnéztem az előadásait, ahogyan beszélt, ahogyan szavalt, nem maradtak szárazon a szemek.

Felejthetetlen maradt számomra, ahogyan a Madách színházban az öreg Kossuth-ot alakította. Nagyon régen volt, de nekem úgy tűnik, mintha tegnap lett volna. Nem találhattak volna jobbat Bánffy Györgynél erre a szerepre.

De hogy az elején kezdjem, fiatal költőként vettem a bátorságot, és felhívtam őt. Elmondtam, hogy lesz egy író-olvasó találkozóm a Fészek Klubban, és megkérdeztem elvállalná-e, hogy Béres Ilonával együtt szavalja a verseimet.

Emlékszem, hogy ő azonnal igent mondott, és hozzáfűzte, hogy „boldogan”. Annyit kért, hogy küldjem el neki a verseket. Úgy is történt, annak rendje-módja szerint átküldtem az egyik forgatókönyvet Bánffy György színművésznek. Erről az író-olvasó találkozóról a televízió is készített felvételt, amit a mai napig őrzök és őrizni is fogok, amíg élek.

Így kezdődött a barátságunk, ami kezdettől több volt egy barátságnál, inkább egy életre szóló testvérség lett, összeölelkezett a sorsunk. Ettől az első találkozástól fogva, amikor megfordultunk egy társaságban, ha őt látták megkérdezték, hogy hol van Rostás, ha engem, akkor megkérdezték, hol van Bánffy? De ugyanezt elmondhatom Gyurkovics Tiborral kapcsolatosan is.

Bánffy György kivételes tehetségű színész volt, minden alakítása emlékezetes marad, akár a görög drámák, vagy Shakespeare hőseit játszotta, akár magyar történelmünk valamelyik személyiségeként lépett a színpadra, de versmondóként is felülmúlhatatlan volt.

Egyszer kamerával is felkerestük őt az otthonában, s arra kértem, hogy mondja el a mi barátságunk történetét, és meséljen arról is, miért szeretett bennünket cigányokat kezdettől fogva.

Ekkor hangzott el szájából a bejegyzésem címéül választott mondat is, amivel megismerkedésünk okára utalt. "A versek voltak a bűnösök..." Ez a beszélgetés is felejthetetlen élmény marad számomra. Én csak hallgattam és hallgattam a szívéből felszakadó szavakat, ami nagyon meghatott. Csak egy példa, hogy álljanak itt ezek a sorok az idők végezetéig.

Elmondta, hogy amikor az első felkérésem egyeztetése végett felhívtam őt telefonon, úgy szólítottam, hogy „Drága Testvérem”. Ez, mint mesélte nagyon meghatotta őt, s valóban úgy érezte, hogy azok is vagyunk.

Most, hogy papírra vetem ezeket a sorokat, én sem mondhatok mást, könnyekig meg vagyok hatódva. Egy jóságos testvért veszítettem el Bánffy György távozásával.

Korfu szigetén érte a tragikus halál. Ott pihentek az én szeretett Tildámmal, az ő imádott párjával.  A tengerparton szálltak meg. A hazaindulás előtt még el akart búcsúzni a tengertől, amikor a partmenti bozótosban megmarta egy kígyó. Mire Tilda rátalált már nem volt az élők sorában.  

Egy drámai színész életének drámai befejezése? Igen földi befejezése, de nem a vége, hiszen ő ma is él... Felejthetetlen alakításait őrzik a hangfelvételek, a filmtekercsek és rajongóinak, barátainak emlékezete.

Művészi és emberi nagysága sokunknak adott bátorítást, és példaként áll ma is előttünk. Soha, senki sem fogja úgy szavalni a verseimet, ahogyan ő. Ízig-vérig azonosult az én cigány világommal, olyan volt, mint én.

Most, hogy ezeket a sorokat írom, felteszem magamnak a kérdést, hát lassan mindenkit elveszítek? Magamra maradok, mint Jézus ott, akkor, a kereszten? Hát látjátok engem itt felejtett az Isten ….

             

 

Szólj hozzá!

Egy mesébe illő igaz történet

2018.02.05. 20:17 :: Rostás Farkas György

- Barátságom Remmel Ferenc újságíróval - 

img_2349.JPGEz a történet is mesébe illő. Egy kalandos, ám igaz történet.  Hol is kezdjem? Talán a legelején....

 Valamikor, hajdanán útra keltem - majdnem azt mondtam azért -, hogy megkeressem az őshazámat... De nem oda indultam, hanem egy nemzetközi tudományos tanácskozásra Németországba.

 Úgy emlékszem. hogy át kellett szállnom, de sokat, nagyon sokat várakoztam a csatlakozásra. Úgyhogy rám esteledett, mire megérkeztem a berlini pályaudvarra. Volt valami vázlatos útbaigazítás a meghívómon, így hát nekivágtam egyedül az útnak.  Az éjszaka csöndjében, magányában jó lett volna, ha vezettek volna a csillagok, mint a három királyokat… de sajnos engem nem vezettek. El is tévedtem alaposan.

Hosszú bolyongás után egy erdő kellős közepén találtam magam. Mint jó cserkész, vagy úttörő néztem volna én, hogy melyik is a fák mohos oldala, merre is van észak. Igen ám, de ehhez már sötét volt.

Most ennyi évtized után arra gondolok, hogy azért nem találtam ki az erdőből, mert kerek volt. De lehet, hogy nem azért, hanem, mert nem tudtam, hogy befelé, vagy kifelé megyek az erdőben.

 Negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy beismerjem, ezt sem tudtam megfejteni. De ha már elkezdtem, mégiscsak le kellene írnom ezt a történetet. Lehet, hogy jobb lenne elölről kezdeni, mert az ember úgy van vele, hogy eltévedhet az erdőben. De az Isten mindig velem van, s akkor is velem volt, csak próbára tett.

Eszembe jut most Karinthy tanár úr híres mondása,hogy ... a humorban nem ismerek tréfát... Istennek pedig még éjszaka, az erdő kellős közepén is volt humorérzéke. Nem adtam fel, nem csüggedtem el. Az igaz, hogy éhes voltam – de már ezt is megszoktam -, gyermekkorom óta az vagyok.

Mentem, mentem… mígnem a sötétben egy távoli pislákoló fényt vettem észre. Megcsillant a remény. Van kivezető út! Így hát elindultam a fény irányába. Néha úgy tűnt, hogy nem közeledik, inkább távolodik tőlem az a kis világosság.  

Nem tudom, hogy milyen sokáig gyalogolhattam, de hallottam, hogy valahol a toronyóra tizenkettőt ütött. Jaj, drága jó Istenem! Eszembe jutott az én jó édesapám intelme; ilyenkor kísértenek a szellemek, meg a graboncások. Érkezésüket a kuvik hangja kíséri.

Akkor, ott, én is szinte kuviknak éreztem magam, aki ha fényt vesz észre az ablakban, odarepül és kuvikol... Mi azt a madarat csak halálmadárnak szoktuk becézni. Miért is? Vajon hol szokott éjszaka világítani a fény? Többnyire a beteg embernél, vagy a haldoklóknál. Odaszáll a kuvik. Ezért is mondták az emberek: „itt van a kuvik, baj lesz!”

Elmúlt éjfél, úgy tudtam, hogy a graboncások földi ideje ilyenkor lejár, úgyhogy megnyugodhattam. Végül mégiscsak megérkeztem a házhoz, ami pont olyannak tűnt, mint egy elvarázsolt kastély. Sokáig kerestem a bejáratot, míg végül megleltem.

 Bekopogtattam. Mit ad Isten, pár másodpercen belül egy méltóságteljes úr lépett ki.  Én illedelmesen, de magyarul üdvözöltem. A legnagyobb meglepetésemre ő is ékes magyar nyelven válaszolt. Azonnal be is invitált, én pedig elmeséltem neki a kalandos utamat.

- Hát én is így érkeztem Romániából, Vajdahunyadról a konferenciára.  Először is tessék helyet foglalni, fújja ki magát! Azzal öntött nekem egy kis szíverősítő hokmánycseppet.  Azután a hűtőből jobbnál jobb, finomabbnál finomabb falatokat varázsolt elő.

Egy apartman volt az övé, ami egy hálószobából és egy előtérből állt. A szobában nekem ágyazott meg, ő pedig az előszobában egy matracon aludt. 

Mi lehetne ennek a rövid történetnek a tanulsága? Talán, hogy a jóságnak mindig jutalma van, s a szeretettel majdnem mindent meg lehet oldani.

 Mi ketten akkor láttuk először egymást ott a messzi idegenben, Berlinben. Akkor kezdődött életre szóló barátságunk, vagy inkább testvérségünk...Így szövődnek, kapaszkodnak és ölelkeznek az emberi sorsok...

Azóta, minden évben meglátogatjuk egymást Remmer Ferivel és drága szeretett feleségével Stellával. Vagy ők jönnek Magyarországra, vagy mi megyünk Vajdahunyadra. Úgy szeretjük egymást, mintha édestestvérek lennénk.

Ilyenkor ünneplőbe öltözik a szívünk! Ugye, hogy ilyen is van! Most tudom, hogy arra gondoltok, ha van, akkor miért nincs?

 Ha egyszer mindannyian részesei lesztek egy ilyen kalandnak,  akkor majd ti is megtapasztaljátok, hogy az ember csak abból tud adni, amije van. Amije nincs, abból nem. Mi a tanulsága ennek a történetnek? A nagy bajban tudjuk meg, hogy ki az igaz barát.

Nem árt, ha a jó emberek megbecsülik egymást, mert a tiszteletből, a becsületből, a tisztességből csak egy van. Erre  pedig nagyon vigyázzunk, és becsüljük meg!  Mert az embernek mindent az arcával kell vállalnia.

 

Szólj hozzá!

A koleradomb legendája

2018.02.04. 22:50 :: Rostás Farkas György

- Édesapám elbeszélése alapján -

Gyermekkoromban gyakran kocsiztunk Újkígyósról Medgyesegyháza irányába Pusztaottlakán keresztül. img_0290.JPGÉdesapám itt többnyire megállította a szerkeret, hogy mi is és a lovak is megpihenjünk. Ilyenkor mindig valamilyen mesébe, történetbe kezdett.  

Na, fiam! – szólt hozzám. – Jól figyelj arra, amit most elmondok! Én is édesapámtól hallottam valaha. Még gyerek voltam, amikor ő is ugyanezen a helyen állította meg a szekeret.  Nézd csak ezt a dombot! Csak úgy hívják, hogy Koleradomb. Nagy dolgok történtek itt hajdanán.

A járványok idején nagyon sok ember elpusztult. Nem csak a kolera tizedelte a lakosságot, de a tífusz és még nagyon sok más betegség is.

Letáboroztunk itt a nagyapáddal a domb szomszédságában. Perceken belül lobogott a tűz, a papód leült mellé, s mint a tiszta forrás úgy fakadt fel a lelkéből a mondanivaló. Beszéd közben meg-megállt, érezhetően elérzékenyült.

Drága gyermekem! - mondta többször mélabús, elcsukló hangon. -Nagyon sok ember nyugszik ennek a dombnak a gyomrában. Élt akkoriban egy megyeszerte híres tudós-orvos professzor. Godánynak hívták. Édesapámnak is jóbarátja volt, meg ifjúkoromban nekem is.

Azt mondta Godány: - Halljátok emberek! Én már megöregedtem. Sok eseménynek voltam szem és fültanúja, de ilyennel még nem találkoztam. Mondjátok el nekem, hogy lehet az,  hogy bár rengeteg ember meghalt ebben a járványban, de egyetlen cigányt sem láttam közöttük?

Papótok sokáig gondolkodott ezen a talányon, mígnem az alábbi magyarázatra jutott:

Halljátok! Én gondoltam valamire. A cigányok  azért voltak olyan ellenállóak a betegségekkel szemben, mert gyermekkoruktól kezdve az erdőben, a faluszélén, a sátraikban élték le az életüket, és mindent nagyon megfűszereztek. Minden ősöm méreg erősen ette az étkeket, és még a borukba is erős zöldpaprikát tettek.

A szavak hallatán Godány doktor is csak álmélkodni tudott.

Hallod, édes komám, ezzel most megleptél. De azt mondom, hogy áldva legyél a szavaidért, mert használod az eszedet! Alighanem igazad lehet.

A koleradombról nagyon sok történet, legenda járt a faluban, sőt az egész megyében. Igazi rémtörténeteket is meséltek. Arról suttogtak, hogy sok esetben az élő embereket is bedobták a nagy gödörbe.  Rájuk öntötték a meszet, és egyszerűen elkaparták őket.

A járványok nagyobb emberveszteséggel jártak, mint a háborúzások. A cigányok jól ismerték a természetet, tudták melyik növény milyen betegségnek az ellenszere, s amit a réteken, mezőkön gyűjtöttek, annak a főzetét itták, hogy a sokféle betegség és járvány elkerülje őket.

A legtöbb esetben így is történt, de tudunk olyan esetről is a családi legendáriumból, amikor a betegség kerekedett felül. Így járt a mi kis Pillangó testvérünk is, talán másfél éves lehetett, amikor eltávozott közülünk.  Azt mondták az emberek, hogy majdnem elszállt, mint egy angyal, olyan gyönyörűséges volt.

Most, ahogy íródnak ezek a sorok, egy másik történet is eszembe jutott, egy másik domb kapcsán, ami Újkígyós és Kétegyháza között található. De ez már egy másik legenda, majd azt is leírom.

Nálunk hagyománynak számított, hogy amikor összejött a család mesébe kezdtek, újra és újra felelevenítették a régi legendákat.

Édesanyám még sütés-főzés közben is gyakran mesélt a gyermekkoráról. Sokszor pityeregve idézte fel drága apja, Kushlo nagyapám legendás történeteit. Igen, ilyenek voltak ők mindketten: az édesanyám és édesapám is. Mind a mai napig sokan emlékeznek rájuk, és a tőlük hallott történetekre. Pallér Pityu, gyerekkori testvérbarátom is gyakran emlegeti a szüleimet.  

Még arra is emlékszik, ahogyan édesapám a munkából hazafelé meg-megállt, hogy szóba elegyedjen az emberekkel. Mi gyerekek ott játszottunk a Zugban, természetesen Pityu is ott volt, és emlékszik, hogy gyakorta elbeszélgetett velünk gyerekekkel is. Ez akkoriban nem nagyon volt szokás.

Mondandóm vége felé még idekívánkozik, hogy valahányszor, amikor Medgyesegyházáról Újkígyósra menet megállunk azon a helyen, szakítunk egy főhajtásra időt az elhunytak emléke előtt. Ez a mai napig is így van, és meghagyom a gyermekeimnek és unokáimnak is, hogy így tegyenek.

 

 

Szólj hozzá!