HTML

Megérinteni a lelkeket

2018.05.22. 18:30 :: Rostás Farkas György

dsc00170.JPGAmióta visszavonulót fújtam, azóta több időm van elmélkedésre. Sétálgatok, bámulom a gyönyörűséges naplementéket, foglalkozom a növényeimmel, kertészkedem és majdnem minden fámon vagy balkáni gerle, vagy örvös fészkel. Ez nekem nagyon nagy öröm.

Azt semmiképp nem szeretném kihagyni, hogy a kertemben majdnem minden éjszaka meggyullad a tűz. Ott ülök sokszor órákat, megidézem őseim szellemét. 

Ott vannak velem: dédapám Cerena Gurano, nagyapám Káló, édesapám, a már elhunyt testvéreim, anyai nagyapám Kushló, Julka mámim és a szeretett édesanyám. Ott van Piciske is meg Kályi is.

Olyan érzés, mint amikor gyermekkoromban  ott ültek velünk a tűz körül. Mindegyiknek a kedvence voltam. Sokszor kérdezem őket mért hagytak itt, mert együtt könnyebb lenne. Nem válaszolnak.

Mesélek nekik a még élő cigányokról,  azt is szoktam néha mondani, hogy remélem, nem kell szégyenkezniük miattam, mert amit a sors meg az Isten rám bízott annak igyekeztem legjobb tudásom szerint eleget tenni.

Sok még a feladat, de fogytán az erőm. Szeretném beavatni az ottaniakat meg az itt maradottakat is, akikre tartozik. Meg azokat is, akikre nem, hogy tudja meg mindenki a világon, hogy a mi cigány kultúránk az egyetemes emberi kultúra elválaszthatatlan, szerves része.

Soha nem tagadtam, sőt mindig igyekeztem érvényre juttatni azt a törekvésemet, mely szerint elsődleges feladatnak, feladatomnak tekintem a cigányság identitástudatának megőrzését. A cigány nyelv ápolása és fejlesztése mellett.

Bűn volt talán cigánynak születni?! Kutatom, keresem, nemcsak  a kérdőjeleket az emberek szemében, hanem a magyarázatot is a fent említett tényre.

Mindazok ellenére és mindezek tudatában, ha tízszer születnék is, cigánynak szeretnék születni. Tudom, most sokan feltennék a kérdést, hogy miért? Erre a válasz számomra igen egyszerű és könnyű, de az soha nem fogja megérteni, aki nem cigánynak született.

Kultúránknak, művészetünknek  utat kell taposnunk a járatlan ösvényeken. Törekednünk kell a kapcsolatok kialakítására minél szélesebb körben, akár engedmények árán is, meg- és egyetértést kialakítani a cigányságon belül és kívül. Ha az „Álmok nem hazudnak” akkor én üzenetet viszek!

Üzenem cigány testvéreimnek s már nem először, hogy nincs cigány és cigány között különbség a bolygón. Mi egy tőről fakadunk a nem-cigányoknak pedig azt üzenem, nekik se legyen mindegy, hogy milyen cigányok lesznek gyermekeik, unokáik kortársai. Úgy gondolom, elérkezett az idő, hogy népünk, saját sorsunk irányítását ne bízzuk másokra. Ne engedjük, hogy nélkülünk döntsenek rólunk!

Mahatma Gandhi a modern idők egyik legnagyobb politikai alakja az erőszakmentesség apostola, egyszer elmagyarázta miképp élteti reményét a világbéke. Képtelenségnek tartotta az emberek közötti állandó ellenségeskedést. Abban a reményben élt, hogy egyszer képes lesz az emberiséget egy baráti ölelésben egyesíteni.

Kívánom, hogy a világbéke, melyet Gandhi megálmodott, valóra váljon, mert így az én álmom is teljesülne.

 

 

 

Szólj hozzá!

A kultúra összeköt bennünket!

2018.05.21. 12:11 :: Rostás Farkas György

- Egy hajdani konferencia margójára -

rfgy_beszel.jpgBarátaimmal, munkatársaimmal  gyakran beszélgetünk a cigányok sorsáról, s arról, hogyan segíthetnénk, változtathatnák a nehéz helyzeten.

Ennek szellemében rendezzük meg évente nemzetközi tanácskozásainkat is. Hisszük, hogy közösen kell gondolkodnunk a cigányság kontinentális méreteket öltött problémáiról. A megoldáshoz össztársadalmi összefogásra lenne szükség.

Társaságunk az Úr születésének 1990. esztendeje óta működik. Tevékenységének fontos részét alkotják azok a nemzetközi tudományos tanácskozások, amelyek bemutatják a cigányság értékeit, társadalmi, és gazdasági helyzetét. Azokat a kezdeményezéseket, amelyek Európai szinten is jelentősen előmozdíthatják a cigányság ügyét.

Ezekre a tanácskozásokra, immár 25 esztendeje, az ország minden részéből és a környező országok roma közösségeiből érkeznek előadók. Megszólalnak a határon túli szlovákiai, erdélyi, kárpátaljai, és vajdasági partnerszervezeteink képviselői is.

Néhány évvel ezelőtt, éppen májusban, a Párbeszéd Házában tartottuk meg rendezvényünket. Akkor az Európai Roma Stratégia megvalósításának lehetőségeivel foglalkoztunk, azoknak a tapasztalatoknak a tükrében, amit a 25 éves működésünk alatt társaságunk különböző együttműködései révén felhalmozott. Mint ismeretes a 2011. júniusában elfogadott Uniós keretrendszer összefoglalta a cigányság felzárkóztatását célzó intézkedéseket, nemzeti szintű programokat.

Öt pillérre - emberi jogok, oktatás, foglalkoztatás, lakhatás, egészségügyi helyzet – alapozva fogalmazza meg a felzárkózás irányelveit.

A konferencia programjában minden alkalommal kiemelt szerepet kapott a romani kultúra, mert véleményünk szerint a sajátos cigány kultúra fontos eszköz lehet a többségi kultúrához, társadalomhoz való kapcsolódás szolgálatában. Ezért is szorgalmazzuk immár több évtizede a cigány kulturális intézményrendszerünk létrehozását.

Ezzel kapcsolatban meg kell említenem  Duray Miklós felvidéki politikus-közíró nevét, aki tanácskozásunkon a kulturális autonómia mielőbbi létrehozását szorgalmazta.

Hangsúlyozta: ”Ez nem helyhez kötődést jelent. Több mint 100 évvel ezelőtt kitalálták, a kulturális vagy személyi elvű autonómiát. Miért nem akarunk erről tudomást venni? Az autonómia nem varázsszó, sem átok. Egyfajta közigazgatási megoldás, a kulturális különbözőség kezelésére.”

Az egyházak és a cigányság témacsoportjában: szóltunk a vallási közösségeknek a cigányság felzárkóztatásában betöltött szerepéről, az oktatás és a tehetséggondozás programjairól, a cigányság társadalmi és gazdasági helyzetéről, a cigány kulturális intézmények szükségességéről.

Hadházy Antal református lelkész, főiskolai tanár az európai roma stratégia kapcsán az egyházak lehetőségeit vette számba. Előadása kritikus szembenézés volt azzal, miként tudnak élni ezekkel az egyházak. „Sokan adósok vagyunk, nem értékeljük megfelelő módon a cigány kultúrát. Gyakorta az egyháztagokban erősebb a cigány emberekkel szembeni előítélet, mint a nem egyháztagokban.” -mondta.

Az oktatás és tehetséggondozás témájában az eddigi eredmények, mint az Arany János program, a roma ösztöndíj programok kiterjesztése mellett több előadó is szorgalmazta a cigány nemzetiségi oktatási programok fejlesztését. A népismereti tárgyak oktatását, a pedagógusképzésbe való bevezetését és a cigány nyelvtanári képzés feltételeinek megteremtését.

Itt került szóba az oktatási lehetőségekhez való hozzáférés, esélyegyenlőségének megteremtése is. Az integráció-szegregáció sokat vitatott témájában jelenlévők véleménye, hogy csak a helyi közösségek igényei alapján dönthető el, mire van szükség, de átjárási lehetőséget kell biztosítani, a két oktatási forma között.

A cigány tehetségekre való odafigyelés, segítés fontosságát hangsúlyozva Csermely Péter professzor az országos tehetségsegítő tanács elnöke, a tehetségbarát társadalom igényét fogalmazta meg. Mint mondta: „a tehetség gondozás az ország legfontosabb biztonsági tartaléka.”

A határon túli cigány közösségek tapasztalatai között Varjú Katalin, komáromi tanárnő igen érdekes előadását a cigány pérókban végzett oktatói, nevelő munkájáról a jelenlévők kiemelt figyelemmel és nagy elismeréssel fogadták.

A konferencia zárásaként, Tőkés László az EP képviselője foglalta össze az európai roma stratégia jelentőségét:

A cigányok nem tárgyai, hanem alanyai a cigány politikának, vagy a szociálpolitikának, és ebben a szellemben idézem fel 1990 márciusát, amikor Marosvásárhelyen cigányok siettek a román nacionalista pogrom áldozatául esett Magyarok megmentésére. „Én azóta elkötelezettebbnek érzem magam, hogy a testvéreink segítségére siessünk.” Kijelentette, hogy Európának világosan kell látni:

 „mezítláb marad a magasztos Unió, hogyha itt a hátsó udvaraiban egy mélyszegénységben élő, nyomorúságos életszínvonalú társadalom található.”

Végezetül:

A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság fő küldetésének tekinti a cigányság kulturális értékeinek képviseletét. A roma stratégiának egy olyan részét szeretnénk kiemelni, amiről kevés szó esik: Ez a kultúra és a kulturális autonómia kérdése.

A cigányság ma nagyon megosztott, köszönhetően az elmúlt 20-25 év politikai manővereinek. Ezek nemcsak a többségi társadalmat fordították szembe a cigánysággal, hanem a cigányságon belül is sikerült érdek-ellentéteket szítani. Néhány csoport számára ez nagyon jól jövedelmező politikai üzlet, amit a mai napig űznek.

Mi azt valljuk, hogy a kultúra összeköt bennünket!

Szólj hozzá!

Merjünk cigánynak lenni és maradni

2018.05.19. 19:11 :: Rostás Farkas György

kalapos_kozeli_portre.JPGNemzethalál, vagy valami olyasmi… Ez a vízió kísért, amikor a jövőről gondolkodom. Mások azt mondják, hogy nincs is nemzet – mármint cigány. Számomra azonban mindig létezett.

Az én életem vezérfonala a cigány-testvériség érzése, tudata volt. Ezt hagyták rám őseim, akik még vándorló, lovas cigány emberek voltak. Bejárták egész Európát, mindenhol éltek rokonaik, testvéreik. Tudtak egymásról és fontosnak tartották az összetartozást.

Sokszor elmondtam és leírtam félelmemet azzal kapcsolatban, hogy kihalóban van közösségi kultúránk, eltűnnek hagyományaink, szétporlik összetartozásunk.

Családi hagyomány, neveltetés, a nyelv ismerete és természetesen a szocializáció. Összefogásra – összetartozásra van / lenne szükség, amíg nem késő. A gyökértelen ember elmagányosodik, védtelenné válik, és előbb-utóbb megcsömörlik saját önazonosságát illetően!

Egy nagy francia filozófus jut eszembe, Gabriel Marcelnek hívták. Ő a világháború kitörésekor a következőket jegyezte fel naplójába: „Az európai civilizáció 1914. év augusztus 1-jén meghalt.”

Az a civilizáció, amely 1792 és 1914 között épült ki, vagyis akkor, amikor Marcel megállapítása, az szinte a példátlan fejlődés-és gyarapodás korszaka volt az európai történelemben.

Marcel szavai azért is döbbenetes erejűek, mert profetikus erővel világítanak a jövőbe, telibe találva a mi korunkat is, sőt, túlmutatnak rajta.

Szinte a születés, jobban mondva az elmúlás pillanatában rögzíti az európai létezés egyik korszakának végérvényes megszűnését.

Megállapítása csak Goethe kijelentéséhez mérhető, aki még Valmy dombjainál 1792. szeptember 20-án rögzítette halálpontosan a feudalizmus végét és az új világtörténelmi korszak kezdetét.

Mi európai cigányok is ilyen fordulóponthoz érkeztünk volna? Asszimilálódunk, eltűnünk a történelem színpadáról, vagy évszázados hagyományainkra építve megtaláljuk modern európai identitásunkat.

Mélyreható elemzések még nem születtek arról, hogy a tágan értelmezett politikai mozgásokhoz egy-egy személy miért kapcsolódott, kapcsolódik. Népe érdekeit szolgálva, vagy önös érdekből? Jellemre van tehát (illetve nem árt, ha van) szükség.

Hogyan alakul ki a társadalomról alkotott felfogásunk, meggyőződésünk? Az teljesen bizonyos, hogy közrejátszik az egyén karaktere, lelki habitusa ugyanúgy, mint műveltsége, ismeretanyaga és identitástudata.

Mindannyiunk előtt példaértékű lehet az a magyar nép, aki évezredeken keresztül megőrizte jelképeit, szimbólumait, egymás iránti ragaszkodását.

Így kellene tennünk nekünk, cigányoknak is. Őriznünk azt az örökséget, ami viszontagságos történelmünk során mégis megmaradt számunkra. Értékelnünk és óvnunk nyelvünket, tradícióinkat.

Manapság sok szó esik a nemzeti öntudatról, nemzeti felemelkedésről. Erre az életben-maradásunkhoz valóban nagy szükségünk lenne. Mi cigányok a magyar alkotmányban rögzített státuszunk és jogaink értelmében is nemzetalkotó tényezők vagyunk.

Olyan közösség a nemzet testében, amelyik a történelem folyamán mindig a magyar nemzet oldalán állt, annak sorsdöntő küzdelmeiben.

De ma úgy látszik, erről sokan elfeledkeznek. Időközönként hallunk, különböző felsőbb vezetők szájából olyan kijelentéseket, hogy egymásra vagyunk ítélve, és jobb jövőnket csak közösen építhetjük.

Bizalom nélkül ez lehetetlen, mert minden a bizalomra épül. Arra azonban figyelnünk kell, hogyan válogatjuk meg bizalmasainkat.

Én azt mondom: Merjünk cigánynak lenni és maradni!

Kulturális autonómiánk megalapozásával, intézményeink megalapításával, gyermekeink taníttatásával, felelősen gondolkodó közösségeink erősítésével, egyenrangú partnerei lenni a mindenkori többségi társadalomnak, hatalomnak.

Szólj hozzá!

„Ha az Istentől ezt a sorsot kaptam hát viselem.”

2018.04.23. 16:53 :: Rostás Farkas György

-A fájdalom megnyomorítja a lelket-

 

rfgy_dedik.jpgAmit most leírok, igaz történet, már régóta készülök papírra vetni. Kötegyánban történt, egy csöndes kis településen Békés vármegyében. Olyan családi perpatvarról van szó, ami nagyon szomorú következményekkel járt.

Az egyik rokoni családban szóváltás támadt az édesanya és nagyfia között, s a fiatalember hirtelen dührohamában úgy megszorította az anyja karját, hogy az eltörött. Az asszony nagy fájdalmában ezekkel a szavakkal fordult fiához: „Kisfiam, ezzel a karommal neveltelek és öleltelek a keblemre. Ezzel a karommal pelenkáztalak és ezzel mertem neked a kedvenc ételeidből, mi lesz ezután velünk?”

Az anya szíve majd megrepedt nagy bánatában, csak búslakodott, hetekig-hónapokig nem szólt senkihez... A környéken pedig mindenki vidám, jó humorú, kedves, szeretetreméltó asszonynak ismerte.  Attól a naptól fogva azonban nagyon megváltozott. Megszakadt a viszonya legkedvesebb fiával. Idegenként éltek egymás mellett, a fiú pedig napestig a kocsmában töltötte idejét,  ő is búskomorrá vált.

Sokan gondoltak arra, hogy beszélni kellene mind a kettejükkel, de nem tudták, hogyan is fogjanak hozzá. Így múltak el napok, hetek, hónapok, mígnem az anya nagy bánatába bele is halt. Mindenki, aki ismerte azt mondta, hogy elemésztette a bánat. Csontsoványra fogyott, és egy szép napon visszaadta lelkét teremtőjének. Az egész megye ott volt a temetésén, siratták, mert sokan, nagyon sokan szerették. A rokonok pedig fogadalmat is tettek, hogy embertelen tettéért bosszút állnak a fiún.

Elég az hozzá, telt múlt az idő, peregtek a hetek hónapok, de még az évek is. Egyszer csak úgy döntött a kumpánia, hogy mégiscsak le kellene ülni és megbeszélni, hogy ezek után mi a teendő. Végül azt a döntést hozták, hogy az olyan embert, aki hozzájárult az édesanyja halálához, egy életre ki kell tagadni a családból.

A kumpánia feje, a család legidősebb tagja, a üzent a fiúnak: „Négyszemközti beszédem lenne veled, jövő héten egy megbeszélt időben. Tartsd magad ehhez.” A fiú minden rosszra gondolt.  Ismerte a törvényt, s tudta, hogy semmi jót nem várhat az ítélettől.

Így is történt: „Anyád halálához hozzájárultál, s ezt te is és mindenki tudja. Én a tiedhez nem járulok hozzá, hiszen az véremből való vagy. Az életedet tehát bízzuk a Teremtőre, majd ő dönt a legjobb belátása szerint. De  ezennel elátkozlak. Légy átkozva Istentől és embertől, a kumpániából pedig kitagadlak, ahogyan a szívemből is Több szavam nincs hozzád, többé nem akarlak látni.”

Telt múlt az idő. Az öregember is búnak eresztette a fejét, gyötörte a bánat és a szégyen, hogy az ő családjában ilyen történhetett. Még télvíz idején a legnagyobb fagyokban is ott látták a temetőben a felesége sírjánál.  Sokszor étlen - szomjan... így tengette nyomorúságos életét. Sokan felkeresték a tisztelői, barátai, közeli és távoli rokonai, hogy ne tegye ezt, nem vezet jóra.   

Nagy szakállt növesztett, úgy gyászolt élete végéig. Hiába mondták neki, hogy szedje össze magát, ő senkire sem hallgatott, csak annyit mondott: „Ha az Istentől ezt a sorsot kaptam hát viselem.”

Saját magát okolta a kialakult helyzetért. A hátralévő életében úgy tengette mindennapjait, hogy el-elment jobb módú emberekhez, a ház körüli munkában segédkezett. Megkínálták hol itt, hol ott egy tányér levessel, majd útravalónak levágtak egy szelet házikenyeret, egy darab szalonnát és útra bocsájtották. A faluban a római katolikus, mélyen vallásos emberek, egyre mondogatták neki, hogy vigyázzon magára és valahogy próbáljon megváltozni, mert jobb sorsra érdemes. Ő csak üldögélt és nézte a lemenő napot, és tudta, hogy az ő élete is csak egy kopjafányira van.

Így ér véget sajnos sok emberi élet, ahogyan a nap keleten felkel, úgy nyugaton lenyugszik. Így járt a mi  hősünk is, elfogyott a kis élete, örök álomba szenderült.

Soha senki nem fogja megtudni mit akart üzenni, vagy mit akart hátrahagyni maga után, de az biztos, hogy az egész megyében, mindenki, aki ismerte, sajnálta. Utolsó útjára rengetegen elkísérték. Kiköltözött hát a temetőbe, s már ott alussza az igazak álmát az ő párja mellett. Legyen nekik könnyű a föld. Ámen.         

 

 

 

Szólj hozzá!

Lovaskocsival jártuk a vidéket

2018.04.15. 18:24 :: Rostás Farkas György

- Szüleimre emlékezve –


apam_es_anyam.jpgMostanában sokszor álmodom édesapámmal, édesanyámmal és a már a Mennyei Hazában lévő testvéreimmel.

Hajnalra virradóra ma is álmodtam… egy fájdalmasan, gyötrelmesen szomorú álmot, mert így szövődnek az emberi agyban a régmúlt eseményei.

Az én szüleim minden áldott nap ezzel a köszöntéssel szólították meg egymást:  „Baxtalyi detehara sosko suno dikhlan?” (Szerencsés jó reggelt, milyen álmot láttál?)

Mert évszázadokon keresztül úgy volt az nálunk, hogy az álmainkat selyemfonálra fűztük, akár az igazgyöngyöt, s elmeséltük egymásnak lelkünk igaz történeteit.

Ha nem lennék ilyen öreg, talán jobb lenne, de az is lehet, hogy nem. Most arra gondolok, hogyan is fűződik az egyik írás a másikhoz és ebből hogyan születik a harmadik.

Az álommal kezdődött. Még félig odaát voltam, amikor apám azt kérdezte: „Van kedved velem jönni szép gyerekem?”

Ha lovaskocsiról volt szó, meg a vándorlásról, már hogy ne mentem volna! Egy percen belül felöltöztem.

- Útra készen állok! - jelentettem apámnak. Ő ilyenkor mindig megdicsért. Katonás vagy fiam, maradj is ilyen, hogy mindig büszke lehessek rád. Hiszem, hogy az is volt a halála napjáig.

Csak azt nem fogom soha megtudni, hogy mit is akart nekem elmondani halála előtt három nappal. Ezt már csak Odaát, a Mennyei Hazában mondhatja el nekem. Amikor egyszer majd belépek az ajtón és édesanyámmal és a testvéreimmel együtt ő fog várni.

Most azt súgja egy belső hang, talán a szüleim hangja - halkan, mert mindketten halkbeszédűek voltak: - Ráérsz még fiam, sok a dolgod!

Ott tartottunk, hogy apám szavára ripsz-ropsz összekaptam magam, s kirohantam az udvarra, megigazítottam a lovon a hámot és azt mondtam: - Indulhatunk Édesapám!

 Nagy kiváltság volt, amikor mellette ülhettem a bakon. Amikor felnőttek is jöttek velünk, az én helyem többnyire a saroglyában volt, s azt nagyon nem szerettem.

Kimentünk a fasorra füvet vágni a lovaknak, a teheneknek. Apám komótosan – ahogyan az a nagykönyvben meg van írva– vágta szépen a füvet, s az egész határ tele volt a fű illatával. Én pedig összeszedtem és a lőcsös kocsira dobáltam.

Igen ám, ennek csak az volt a szépséghibája, hogy nem villával pakoltam a kocsira a füvet, hanem a csupasz kezemmel, így várható volt, hogy minden ujjam telement tüskével. De ez akkortájt nem jelentett nagy gondot. Piciske nővérem, meg Kályi nővérem kioperálták a tüskéket tenyeremből és az ujjaimból…

De visszatérve édesapámhoz. Ott ültem mellette a bakon, ő meg halkan dudorászott. Azt a dalt dudorászta, hogy befütyült a vonat, be az állomásra… emlékszem, úgy fejeződött be a nóta, hogy: „Az viszi a mamámat” …

Ma is előttem van, ahogyan apám szemei könnybe lábadtak, akkor láttam először sírni, másodszor pedig akkor, mikor édesanyám meghalt. A ravatalánál ült, szép halkan sírdogált és csak annyit mondott: „Most lettem egy igaz árva.”

Apám sziklakemény ember volt és minden fiát erre tanította. Spártai nevelést kaptunk…  Hogy szavaimat egymásba öltsem, úgy vagyok ezzel is, mint a meséimmel, hogy majd visszakanyarodunk, és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Elég az hozzá, hogy apám nagyon szerette a lovait, talán könnyebben is kimutatta a szeretetét feléjük...  Kemény ember volt, s nehezen fejezte ki az érzelmeit, bármennyire is szerette a gyermekeit és édesanyánkat is. 

Olyan családból származott, ahol mindennek megadták a módját.  Korábban már szóltam arról, hogy reggel felfűztük az álmainkat, mint az igazgyöngyöket a gyöngyhalászok. Azóta tudom, meg Petőfi óta, hogy „az álmok nem hazudnak”

Amikor apám belekezdett a mondatba azt olyan hangsúllyal tette, hogy nem lehetett nem odafigyelni rá. Rajongásig szerette mindenki, aki csak ismerte. Legjobb tudomásom szerint sem édesapámnak, sem édesanyámnak nem volt soha egyetlen haragosa sem. Mindenki szerette őket. Szerettek a közelükben, a társaságukban lenni.  

Apám egy hadsereget is szóval tudott volna tartani, olyan nagy mesemondó hírében állt, de így volt ezzel az édesanyám is. Ő a szavait még azzal is fűszerezte, hogy amikor mesélt, énekelt is közben, aztán megint mesélt, majd megint énekelt.

Ezt az édesanyai örökséget vitte tovább megboldogult István bátyám és most Ruva Farkas Pali öcsém is. Amikor verset mond, - mert ő is író, költő ember - gyakran énekel közben.

Így öregedőn vénülőn vissza-vissza révedve a gyermekkoromra, felidézve azokat a gyönyörűséges éveket, eseményeket, úgy emlékszem, hogy minden szegénység ellenére is sok örömben és boldogságban volt részünk. Mindenki örült, amikor találkoztunk, s átöleltük egymást. Mikor rég nem látott rokonok jöttek hozzánk, sírva fogadták egymást, úgy örültek egymásnak, sírva szerettek.

Én pedig fogadalmat tettem a szüleim halálakor, hogy jómagam is megpróbálok olyan szülőnek lenni, mint amilyenek ők voltak hajdanán. Mert olyan szülei, mint nekem, soha senkinek nem voltak és nem lesznek. Amikor Isten  anyát meg apát teremtett, nekem adta a legjobbakat.

 Legyen áldott a nevük mindörökkön. Ámen.

Szólj hozzá!

Elvitte őket a vonat

2018.04.13. 19:48 :: Rostás Farkas György

gyuszkoek.jpgA mai napon nálam járt a másodszülött fiam és kedves kis családja. Bearanyozták a napomat.

Amikor az ember élete már csak egy kopjafányira van a naplementétől minden érzékenyebben érinti.  Majd megtudjátok ti is, ha megöregszetek.

Van egy kis ördögfióka unokám, aki minden egyes alkalommal meglep valamivel... Csak annyit szoktam mondani: „Hogy a genetika ellen nincs orvosság”.  Azt mondják az idősebb testvéreim, hogy én voltam ilyen kicsi koromban. Lehet.

Kikísértem őket az állomásra, fölszálltak a vonatra, s én hosszasan néztem a vonat után, amíg el nem tűnt a messzeségben.

Hirtelen úgy éreztem, mintha egy nagy űr tátongana előttem. Mintha a picinyeim űrlények lennének, akik eltűntek a felhők között. Pedig csak a vonat robogott velük Pest felé.

Leperegtek előttem a hatvan évvel ezelőtti események, amikor én jöttem el az én szűk hazámból, Békés vármegyéből. Vonatra ültem Békéscsabán, s az ismerős hazai tájak lassan ködbe vesztek. Messzire távolodtak tőlem Békés-megye fényei...

 Hát így jártam most is, amikor a messzeségbe tűntek az én szeretett gyermekeim. Nehéz, szinte lehetetlen szavakkal elmondanom, mit is érzek ilyenkor. Amikor eljönnek hozzám és aztán el kell menniük..., mert minden galamb a fészkére száll.

Mintha magukkal vinnék a szívem egy darabját. Nem mintha nem jó helyen lenne, mert tudom, hogy a legjobb helyen van.  Ők legalább féltve őrzik, a legféltettebb kincseik között. 

gyuszko3.jpgTehát ott tartottam, hogy az én legkisebb unokám mindig meglep valamivel. Olyat mond vagy tesz, olyan mesét talál ki, amit még nem hallottam soha ... mindig azon igyekszik, hogy meglepetést szerezzen számomra.

Most egy mesét mondott. Úgy kezdte, hogy nagyon régen a cigányok sokat mentek-mendegéltek ...

Mikor a mese végére ért megkérdeztem tőle, hogy hova mentek a zarándokok, merthogy azok is szerepeltek a történetben. Mire ő a következőt válaszolta: - Papó nem értek még az út végére, még úton vannak.

Lehet, hogy belőle is író lesz, talán mesekutató? Tudjátok az úgy van, hogy minden meg van írva a csillagokban. Nem térhetünk le az útról, s ahogyan mondani szokták: a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik..

Szóval, elröpültek a kismadarak és itt hagyták a papókát... Na de ne szomorkodj, szólt egy belső hang. Ne szomorkodj, majd visszajönnek. Hosszú még az élet, és meg kell várnod, hogy a kisunokád gyereke is felkeressen majd egyszer, hogy örüljön a szívetek egymásnak, hogy őt is vendégül lásd jobbnál jobb étkekkel, 

Igaz a mondás, hogy a szív a hangszerünk, s igazak a  Kis herceg szavai is, hogy jól csak a szívével lát az ember. De lehet, hogy megint elkalandoztam. Mint azt sokan tudjuk, tudjátok, erre nagyon hajlamos vagyok. Akkor épp ideje visszatérnem a mondandóm legelejéhez, ami úgy kezdőik, mint a mesében. Ha egyszer megöregszik az ember, akkor másképp látja a napkeltéket is és a napnyugtákat is. Így vagyok ezzel én is. Most már csak az van hátra, hogy várjam, hogy mikor jönnek újra az én kis galambocskáim.

Több ezer évvel ezelőtt is úgy volt, ahogy most van: a Nap reggel felébredt keleten és lenyugodott nyugaton. Az ember számolja a csillagokat, vagy sikerül megszámolni vagy nem. Több lehetőség nincs. Én is számolom a másodperceket, a másodpercek tört részeit és egyszer csak befütyül a vonat, be az állomásra. 

img_7668.JPGHogy jutottam ide? A kisunkámtól, a gyerekeimtől az édesapámig. A szeretettől a fájdalomig minden meglepetéssel tud szolgálni. Hogy egy írásból, hogyan lesz három? Hát így:

Egyszer Ruva Farkas Pali öcsém mesélte, hogy Gyulán járt édesanyámmal, amikor édesanyám a vasútállomáson rosszul lett és a garabojból elgurultak a finomabbnál finomabb étkek.

Ezelőtt kilencven évvel a gyulai vasútállomásra ment édesapám, hogy utoljára még egyszer láthassa az édesanyját.

Újkígyóson a gémeskút mellett édesapám készítette a fúrókat. Szép halkan dúdolta a dalt: „Befütyült a vonat, be az állomásra.”

 Hát így találkozik egyik írás a másikkal. Hogy Petőfi miről jutott az eszembe? Az is nagyon egyszerű.
Az István öcsémhez című versében ezt írja: -„S ha még tovább fonnám e fonalat, Szívem repedne a nagy kín alatt.” Legyen áldott Petőfi neve örökkön. Ámen.
        

Szólj hozzá!

Tanúim lesztek

2018.03.26. 11:37 :: Rostás Farkas György

ujak_054.JPGTöprengek, gondolkodom, hogyan kezdjem, vagy hogyan ne kezdjem mondandómat, ami megítélésem szerint Rátok is tartozik?

Az 1970-es évek meghatározták az életemet, sorsomat. Sokáig vártam, kivártam. Egyszercsak "demokráciára" ébredtem: és jogállam lépett a diktatúra helyébe. Ennél jobb már nem lehet, gondoltam.

Többször elmondtam, le is írtam, és most ismét megteszem. Üzenek Nektek, kortársaimnak, tanúimnak. Vajon a 21. század a cigányok számára is elhozta, amire régóta vártunk? Van önkormányzatunk, nemzetiségi törvényünk és érdekképviseletünk...

És mégis azt kell mondanunk, hogy egész Európában, leszűkítve a kört Magyarországra: a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségnek nincsenek intézményei, nincs kutatóközpontja, nincs színháza, nincs múzeuma.

Hogy véletlenül se feledkezzek meg a reményekről és az ígéretekről: az utóbbi 30-40 évben hallottunk számos erre vonatkozó ígéretet az éppen regnáló hatalmaktól. Ezek dokumentumait azóta is őrzöm.

Jól gondoljátok meg: megéri-e, és mi éri meg? Meddig leszünk, maradunk néma elszenvedői kiszolgáltatott helyzetünknek? Mikor válunk végre saját sorsunk felelős irányítóivá? Lehet-e kultúránk megbecsülése és elismertetése nélkül egyenrangú nemzetalkotó tényezővé válnunk? Lehetünk-e egyenrangú partnerei a mindenkori hatalomnak?

Hatalom… amikor ezt a szót kiejtem,  Lakatos Menyhért jut az eszembe. Jobb mutatóujjával az ég felé mutatva mindig azt mondta: „a hatalommal vigyázni kell.”  Én, a mai napig nem tudom, hogy mit jelent az, hogy hatalom.  Milyen hatalom birtokosai, azok, akiknek kezében akkora erő van, hogy élet-halál urai legyenek?

Csak egy példát kiragadva az egészből: ha egy miniszternek a kezében hatalom van, akkor már csak arra kell emlékeztetnünk, hogy a miniszter annyit tesz, hogy „szolga”. Ezzel talán mindent elmondtam, de az is lehet, hogy semmit. Jól gondoljátok meg!

Megint csak ide kívánkozik az a mondat, amit már annyiszor elismételtem, és számtalan lap hasábjain le is írtam; nem mindegy, hogy kik lesznek a gyermek, az unokáink kortársai. Ezzel csak azt akarom mondani, vagy  inkább magamból kidadogni, hogy kiművelt emberfőkre van szükség, nem vidám rabszolgákra. A nyomort, az írástudatlanságot és mindazt, ami ezzel együtt jár meg kell szüntetni, és fel kell a cigányokat zárkóztatni.

Nem mindegy, hogy kire bízzuk a cigányságot! Csak olyan emberek irányíthatják ezt az országot, ami az én hazám is, akik arra alkalmasak.

Tudom, hogy feltennétek a kérdést: mitől lehet egy ember alkalmas? Hát, akkor én megint csak mondom a magamét. Attól nem, hogy ugyan ült  a padban, de nem kapta meg a bizonyítványt - de minek nem is folytatnám -, hisz tudjátok, kiről van szó, és azt is, hogy kitől kapta…

Inkább azzal folytatnám, hogy csak küldetéses ember lehet az, akire rábízzuk az országot. Igaz ez a cigányok esetében is, mert egyenrangú partnerré kell hogy váljon a cigányság a többségi társadalommal. De tudom, hogy nem ez az érdek, hanem az,  hogy a cigány maradjon csak kiszolgáló személyzet, szolgálja a nemzetet, ne járjon iskolába, minek? Ha tanult emberré válna, akkor többé nem tudnák megvezetni... Ez kinek lenne jó?

Elmondtam már nagyon sokszor, talán még egyszer megengeditek hogy kulturális autonómia hiányában, csak vegetál a cigányság.  Ha alanyi jogon nem tudja kiérdemelni azt, amire ígéret is született 2008. április 11-én a Tudományos Akadémia színháztermében, akkor…

Minden erre vonatkozó dokumentum megvan a tarsolyomban,  megőrizve az utókornak. Hogy okuljon belőle majd mindenki, hogyan bántak velünk, mert csak azokkal lehet így bánni, akikkel lehet. Nem tudom, kire szokták azt mondani, hogy birka nép…

De ezt még földi életemben kiderítem. Ha egyszer valamelyik bölcs akadémikus  elárulja nekem, én is elmondom majd Nektek.  Amikor eljön az idő és el kell mennem, sajnálom az itt-maradókat, a szegényeket, a népemet, a honfitársaimat, akik meg voltak vezetve, mint a lovak. És hagyták! Én is hibás vagyok, mert nem szóltam elég hangosan, de most halljátok, ne fogjátok be a fületeket!  

Olyan ember legyen a vezetőtök, aki erre méltó, akiben van alázat, tisztelet és emberi méltóság. Nem bízzuk a haza vezetését diktátorokra!  Voltak itt már elegen Rákositól Kádárig. Már nem kérünk belőlük…

Mindig elszomorodik a szívem, amikor átlépem határt az Ausztriába vezető úton.  Csak ide megyek a szomszédba, de mintha egy másik bolygón lennék. Miért nem lehet azért tenni, hogy ez a kis ország, a mi hazánk ugyanúgy virágozzon, illatozzék, ahogyan Ausztria?

Csak úgy zárójelben; ha nem az oroszok jöttek volna annak idején, vajon most ott tartanánk ahol Ausztria? Csak kérdezem, de írjátok meg, miért nem, miért igen! Fent vagyok a világhálón, nem vagyok bujdosó, mint Rákóczi.

Már „Csak egy mondat a zsarnokságról,” ahogyan Illyés Gyula mondotta... Vagy ahogyan  Széchenyi István a legnagyobb magyar fogalmazott: "egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók". Büszke magyar volt, s előttünk cigányok előtt is a példa.   Mi is ilyen büszke cigányok vagyunk! 

Közeleg a Húsvét ünnepe vajon lesz-e a szegény telepeken élő cigányok asztalán enni-innivaló? Naponta írom, és kezdek megszégyenülni emiatt, sorolhatnám még reggelig, hogy mi nyomja a szívemet, és hogy miért sikeredett ilyen mélabúsra ez az írás.

Most Petőfi jut eszembe, amikor azt írta István öccséhez: „a következő levelem szebb lesz, és vidám” én is csak ezt tudom írni Nektek.

Kérem Isten bőséges áldását Rátok, ámen!

Szólj hozzá!

Lázár Ervin szederfája

2018.03.24. 19:44 :: Rostás Farkas György

nagyszederfa.jpgKözel tíz éve, hogy Rácegresen jártam, Bakai Péter barátom meghívásának tettem eleget. Elvitt engem oda, a hetedik keresztútra, a nagy szederfához. Leültünk a tövébe, s mesébe kezdett.

- Tudod Gyurka bátyám, ez az a hely, ahová Illyés Gyula bejárt a pusztáról az iskolába,  ahogyan később Lázár Ervin is. Ha elfáradt, itt pihent meg a nagy szederfa árnyékában. Ez a fa sok szép időt megélt, sok vihart átélt, ha  beszélni A cudna, sok mindent elmondana…

A Nagyszederfa Lázár Erviné. …Rácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van. Lázár életének és életművének egyaránt emblematikus eleme a Nagyszederfa pedig irodalmi hőssé magasztosult.

Azoknak a csodálatos napoknak az emlékét, amelyeket látogatásom során együtt töltöttünk az életem végéig őrizem.  Péter testvérem a pálinkái között kutatva, keresve, rátalált egy különlegességre, a finom, ízletes mák pálinkára.

Örömmel mondta. - Édes Gyurka bátyám ezt megkóstoljuk – úgy is tettünk, megkóstoltuk. Másnap elmentünk felkutatni a környék nevezetes helyeit. Hosszú életem során mindig ezt tettem, kutattam-kerestem. Szerettem volna megfejteni a megfejthetetlent. De most vissza kell kanyarodnom a félbehagyott történethez. 

Utunk során az én Péter barátom minden nevezetes helyen mesébe kezdett.  Gondoltam magamban, nem zavarom meg, ő is olyan, mint egy  cigány mesemondó, vagy mint Benedek apó és  az én papóm is volt. Egyszercsak megérkeztünk a szederfához. 

-Tudod Gyurka bátyám, sokszor mesélték tanáraim, a régi öregek, hogy látták a kis Lázár Ervinkét itt üldögélni a fa tövében, iskola után, amikor szép lassan bandukolt hazafelé. Nehéz lehetett a táska, leült egy picit megpihenni... így mesélték, s én sem tudom másképp mondani. Ezért mindig elérzékenyülök, ha eljövök ide, ehhez a sok titkot őrző fához, és nézegetem, hogy mekkora lombot eresztett. Nézd csak te is Gyurka bátyám, és idézzük meg együtt Lázár Ervin szellemét!  Emlékezzünk meg együtt a nagy mesemondóról, a nagy íróról.

- Kedves Péter – szóltam, ahogy nézegettem a terebélyes fát. A lombjai között egy szép színes rongydarabot pillantottam meg. Egyből tudtam a titkot. Én is úgy tettem, mint Bakai Péter, én is beavattam a titkomba.

- Nézd csak Péter. Látod ott fent a magasban azt a tarka-barka rongydarabot? Kémlelte-kémlelte, majd egy kis idő után megszólalt.

- Látom-látom Gyurka bátyám. És mit kéne tudnom erről Gyurka bátyám? Majdnem elsírtam magam, mert tudtam, hogy az én vándor cigány népem hagyta itt valamikor ezt a jelet, az utánuk jövőknek.

- Mondd már! – Mit tudtál kiolvasni a jelekből?

- Már mondom is Péter, csak várj egy pillanatig, hogy feldolgozzam. 

- Kedves, drága  Öcsém, hát jól figyelj! Ez úgy volt, hogy az én szegény vándor népem egyszer itt járt, vagy talán többször is, és úgy üzentek egymásnak, hogy jeleket hagytak maguk után.

- Hogy-hogy drága bátyám? – szólalt meg Péter, mert mindent tudni akart. Isten áldja meg érte, mert sokat tett és sokat tesz a cigányokért.

- Nahát, az  úgy szokott lenni, hogy a vándorló cigányok megbeszélték, hogy egy adott időpontban hol  találkoznak. Ha egyikőjük valamilyen oknál fogva nem tudott ott lenni, akkor valamelyik lány vagy asszony rózsás kötényéből vagy szoknyájából letépett egy darabot, és jó erősen egy gallyhoz kötözték, hogy ezzel üzenjenek, nincs semmi baj, élnek, itt jártak.

Az én  Péter testvérem hüledezett egy kicsit, mert ilyet nem hallott még soha, senkitől. 

-  Látod Gyurka bátyám ehhez te kellettél, hogy mindezt észrevegyed!  

- Igen-igen – mondtam, mélyen meghatódva, ez volt a mi sorsunk... Több száz éves vándorlásunk ideje alatt megvoltak a módszereink a túlélésre. Nem tanították a mi őseinket, mert mint tudod nem voltak tanáraink, sem papjaink. A mi tanítónk maga az élet volt. Sorsunk volt, vagy sorstalanságunk. – ültünk még egy darabig mély csöndbe burkolódzva, majd elmentünk abba a rácegresi iskolába is, ahol valaha Illyés Gyula és Lázár Ervin tanult...

Arra gondoltam, hogy ismét el kellene zarándokolnom Rácegresre, s üzennem  Odaátra, hogy milyen is lett a világ mára. Addig is, vigyázzuk a tüzet, a lángot, amit régen, nagyon régen meggyújtottak ott a pusztában...

Én csak azt ígérhetem, hogy amíg erőmből futja, mindig emlékezni fogok rájuk, mesélek az utánunk jövőknek, hogy ne feledkezzenek meg ők sem a nagy elődökről, hogy éljenek az idők végezetég.

Szólj hozzá!

Víg Rudolfra emlékezve

2018.03.07. 16:05 :: Rostás Farkas György

- Több ezer dal tulajdonosa volt -

vigr.jpgVíg Rudolfot aki csak ismerte, mindenki szerette, az első pillanattól kezdve a szívébe zárta. Olyan ember volt, akit nem lehetett nem szeretni.

Életének utolsó napját is együtt töltöttük. Szerette a cigányos ételeket. Szalonnáztunk, nálam aludt, s korán reggel mielőtt elment volna még jóízűt falatozott a hideg oldalasból és sült krumpliból. Esztergomba indult gyűjtőútra, amikor egy váratlan szívroham véget vetett az életének.

De kezdem az elejétől.

Mesébe illő barátságunk több évtizeddel ezelőtt kezdődött, meghívtak bennünket a Vörösmarty-térre, hogy meséljünk a cigány költészetről, tudományról, művészetről, mindenről, ami a cigánysággal kapcsolatos. Ott találkoztam vele először, ebből a találkozásból egy életre szóló barátság szövődött.

Azon a napon megpecsételődött az életünk és a szívünkbe fogadtuk egymást. Szinte testvérként éltünk, amíg el nem szólította őt a halál. Sokszor, és sok helyen voltunk együtt, tartottunk előadást. Én azidőtájt Kispesten az Ifjúgárda névre hallgató művelődési házban dolgoztam, oda is meghívtam Víg Rudolf testvérbarátomat, hogy tartson előadást.

Ő akkoriban a Gorkij Könyvtár Zeneműtárának tudományos munkatársa volt, már országosan ismert ember, sokat szerepelt rádióban, televízióban is. Egyszóval köztiszteletben álló személy volt. Több évtizedes barátságunk során sok-sok közös élményben volt részünk. Nagy tudása mellett jóságos és nagyon alázatos ember volt. Sokat mesélt indiai útjairól, és arra nagyon büszke volt, hogy mintegy 10.000 dalt jegyzett le az őshazában. Azt is büszkén vallotta, hogy már cigánynak érzi magát, s sokat járt a cigányok között a telepeken is. Közeli barátja lett a híres öcsödi Rostás Károly Huttyán, akivel sokszor szerepelt vele a rádióban és a televízióban. Szinte elválaszthatatlanok voltak.

Az egyik kedves történet, ami most eszembe jut, ahogyan Víg Rudi a helyes beszédre tanította Huttyánt. Nagyon mókás volt, ahogyan Huttyán rendre Z betűt tett az A betűvel kezdődő szavak elé: zablak, zajtó....  Valamiért ezt előkelőbbnek érezte.  Szóval Víg Rudinak sok munkájába került, amíg korrigálta a kiejtését.

Huttyán nálam is sűrűn megfordult, nagyon-nagyon szerettem. Kisétkű volt, fél tányér kis levest is csak nagy-nehezen tudtam beleerőltetni, mert többször megműtötték és csak negyed gyomra volt. Sokszor visszahallottam az emberektől, hogyan büszkélkedett a tőlem kapott- országszerte elhíresült – menlevéllel.  

Az ő kérésére állítottam ki, hogy ne zaklassák a rendőrök, amikor az utcán szórakoztatta az emberekethutyi.jpg énekével, táncával. Ezt lobogtatta a rendőröknek, cigányoknak, a televízióban, a rádióban. Sajnos negyven évvel ezelőtt még nem számítógépen dolgoztunk, így nem maradt nyoma ennek a különleges irománynak.

Csak annyit tudok így emlékezetből említeni a menlevél tartalmából, hogy ez a nagy művész Rostás Károly Huttyán szabadon járhat-kelhet, én igazolom a klub nevében, hogy az ének- zene - tánctudásából tartja fenn magát. Segítsék és támogassák az ő nagy művészetét és a rendőrök is hagyják szabadon, ne háborgassák. Legjobb tudásom és emlékezetem szerint ettől a perctől kezdve békén is hagyták őt.

Ajánlom mindenkinek a figyelemébe Víg Rudolf és Rostás Károly közös életművét, hogy mindig éljenek az emberek emlékezetében és jó szívvel emlékezzen majd az utókor erre a két nagy művészre. Én mindig emlékezni fogok rájuk és őrizni fogom emléküket szívemben, amíg élek.

Amikor szólít a szívem és hazalátogatok az én szülőföldemre Újkígyósra, az utam mindig Öcsöd településen keresztül vezet.

Ha időm engedi, megállok a temetőnél. Többször megpróbáltam már megkeresni Huttyán sírját, de sajnos nem találtam rá. Valószínű, hogy a településen van egy másik temető is, elképzelhető, hogy oda temették.

Az idén nagyon sok munka vár rám, mert számos fogadalmam van. Sok helyre el kellene jutnom, több országba, Magyarországon is több településre, a Házsongárdi temetőbe, Újkígyósra, Széphalomra, ahogy annak idején Shakespeare szülőházába is elzarándokoltam, és ahogy Diana temetésén is ott voltam. Antall József és Szabad György sírjához is mindig elzarándokolok, mert csak úgy tudom őszinte szívvel őrizni a nagy barátok, mesterek emlékét.

Azt is megfogadtam Víg Rudolf unokájának, hogy az idén elzarándokolok Bogácsra, Víg Rudolf szülőfalujába, a sírjához a temetőbe, hogy ott is megköszönjem sok-sok fáradozását, amit az én szeretett és sokat hányatott sorsú cigány népem érdekében és dalaink fennmaradásáért tett.

Isten áldja sok fáradozásáért! Ha majd Odaát találkozom vele, ott is keblemre ölelem és köszönetet mondok mindenért. Legyen áldott Víg Rudolf és Rostás Károly Huttyán emléke. Mindörökké Ámen!

Szólj hozzá!

Tavaszváró

2018.02.28. 12:38 :: Rostás Farkas György

fotosketcher_fotosketcher_img_7166.jpgA tavasz illata áramlik körém a hullongó hópelyhek függönyén át, s ezt sodorja felém a föl-föléledő szél. Ez a sokadik tavaszom! Mennyi mindent tartogat még számomra az élet, a tavasz, a nyár, az ősz és ki tudja még hány tél vár rám ebben a földi valóságban.

Gyermekkorom óta mindig nagy ünnepnek számított március tizenötödike, és meghatódva gondolok az akkori hősökre, eseményekre, melyek emléke máig elevenen él a lelkünkben.

Lánglelkű költőnk Petőfi Sándor is úgy él szívemben, mint a tavasz. Vagy nézzük csak a Költészet Napját április 11.-ét, mely úgy motoszkál bennem, mintha ki akarna szorítani minden mást a szívemből. Nem lehet szó nélkül hagynom azt a tényt sem, hogy miért jelölték ki a Költészet Napjának április 11.-ét.

József Attila születésnapja április 11. Ő a másik vezérlő csillagom Petőfi mellett, és az is jelképerejű számomra, hogy a századik születésnapján kaptam meg a róla elnevezett József Attila díjat. Erre nagyon büszke vagyok, s tudom, hogy ez isteni gondviselés.

De nemcsak ezért kivételes ez a nap, hanem azért is, mert ekkor ünnepeljük Márai Sándor és a nagy cigány írófejedelem Lakatos Menyhért születésnapját is.

Minden népnek és nemzetnek van öntudata, identitástudata és nemzeti büszkesége.  Le kell írnom, hogy más is tudja, hogy kik vagyunk mi cigányok, vagy ahogy becéznek minket, romák. Mi magyarul is beszélő romák vagy csak magyarul beszélők lényegében mégis romák.

A zenész-dinasztiák, a virtuózok, a jazz művészei, a festők, a korongozók, vagy - hogy házunk tájáról is essék szó -. mi írók, költők, mennyire lehetünk itthon e pici kis hazában. Akik vitathatatlanul a messzi Keletről csángáltunk el, de akik ma a magyarokkal együtt a Kárpát-medencét, e Jézus-tenyérnyi kis hazát tekintjük otthonunknak.

Most azon gondolkodom, hogy az én gyönyörűséges óhazám, India, vajon  ma befogadna-e, büszke lenne-e a fiára? Azt szoktam mondani, hogy az Isten India elhagyása miatt Magyarországgal kárpótolt bennünket.

Mindezzel azt szeretném mondani, hogy ez a tenyérnyi haza az én hazám is, hiszen itt nyugszanak az őseim, minden felmenőm, itt él az én nagy, népes családom, szeretett gyermekeim, imádott unokáim.  Miért is vennénk kezünkbe ismét a vándorbotot. De azt is többször elgondoltam, hogy elfogadnám hazámnak Saint-Exupery kis hercegének bolygóját. De hol a kis herceg bolygója, a cigányok bolygója?

Sok országot bejártam, sok népet megismertem, eljutottam  Angliába, Németországba, Hollandiába, Afrikába, de mindig visszatértem „kalandvágyból...” Magyarországon szívélyesen fogadták az én népemet. Ezért tehát én azt mondom, hogy kettős identitású vagyok, és két aranypánt fémjelez, egyik a cigányságom a másik a magyarságom és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.

Itt e magyar honban éltek az én halhatatlan, áldott emlékű atyai barátaim: Szabad György, akit  úgy szerettem, mint a testvéremet, de említhetném Fodor Andrást, Bánffy Györgyöt, vagy Gyurkovics Tibort és Mezei Andrást, és nem hagyhatom ki Szentágothai Jánost sem... Hosszú lenne a sor, ha mindenkit megneveznék azok közül a nagy emberek közül, akik szerettek és otthon voltam az ő szívükben. Jó volt barátjuknak lenni, ismerni őket és kortársuknak lenni.

Ma is azt vallom, hogyha tízszer születnék is cigánynak szeretnék születni, Magyarországon. Milyen szomorú lenne az én lelkem, hogyha nem érezhetném, nem tudhatnám, hogy Széchenyi, Kossuth, Petőfi hazája az én hazám is.

Szólj hozzá!