HTML

Naptár

november 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30

Évszázadok sérelmein túllépve

2017.11.10. 12:43 :: Rostás Farkas György

img_6882.JPGAmikor hasadt lélekkel belső emigrációba kényszerülök az emlékezés ad új erőt az újrakezdéshez. Gondolatban felkeresem gyermekkorom színtereit - Újkígyóst, Eleket, Medgyesegyházát - melyeknek makulátlan tisztasága  ismét felvértez  a "felnőtt" világommal való szembesülésre.

Ez a világ a cigányság, cigányságom világa, amelybe beleszülettem 1949-ben Békés megyében, Újkígyóson. Tagadás nélkül vallom és vállalom a perifériára szorult és kényszerült életformát, amely talán a másságunkból került a sorstalanságba. Mindezek ellenére, ha újra születnék, akkor is vállalnám származásomat.. Kettős identitású vagyok. Milyen szegény lenne a lelkem, ha nem vallhatnám büszkén magam Kossuth Széchenyi, Petőfi honfitársának. Egyszerre van jelen cigányságom és magyarságom.

E kettősség egymásra való hatása megszínesíti pillanatokat, s kapaszkodókat ad a nehéz helyzetekben. Az évszázadok sérelmein túllépve lehet és kell megteremteni azt a békét, amely gyökereket ad és erőt az újrakezdésekhez. Bűn lenne elszakadni a gyökerektől, melyek megőrzésével és továbbvitelével lehet és kell megfogalmazni céljainkat és törekvéseinkét. Toleránsnak kell lennünk egymással. Évszázadok ölelik álmainkat, amit kötelességünk megőrizni és tovább vinni. Együtt, egy Hazában kell megtalálni helyünket, felnőni a feladatokhoz és őszintén közeledni egymáshoz.

Nagyon távol kerültek az emberek egymástól. Próbáljuk egymást megkeresni és megtalálni. Most feltennék a kérdést sokan: Miért? Mert az ember embernek született... Nem hiszem, hogy a pofonra minden esetben pofonnal kell válaszolni. Azt is tudom, hogy a jellemét vesztett emberből a pénzimádat kiöli a legkisebb emberi érzést is. Ezer arca lehet egy embernek, de egyéniségéből csak egy van. Kiérdemelni kell az emberek bizalmát, tiszteletét és szeretetét és nem kikövetelni.

Nem fogom soha elfelejteni, hogy honnan jöttem, nem fogom soha fölgyújtani magam mögött az utat, és nem fogok soha elszakadni a gyökereimtől. A gyökértelen ember előbb-utóbb magára marad. Az őszintétlenség még a politikában is káros hosszú távon. Cigányságom vállalása, kultúrám, hagyományaink, nyelvünk ápolása az egyének szuverén joga. A hosszú időn keresztül érvényesült a felülről vezérelt irányítási rendszer ... Mindig a cigányság bevonása nélkül történt a róluk való döntés.

Sokan ellenséget láttak, látnak bennünk, pedig inkább áldozatok voltunk. A legszebb és legnemesebb földi küldetésünk a szeretet és egymás segítése. A kihalóban lévő kultúra nagykövete csak az az ember lehet, aki méltósággal tudja népét szolgálni.

Szólj hozzá!

Remmel Feri galambja

2017.10.22. 18:45 :: Rostás Farkas György

galamb-a-korlaton-1080x675.jpgÚgy látszik, hogy mostanában a galambok üzennek nekem.

Van egy szeretve tisztelt testvérbarátom, ott messze a híres Vajdahunyadon, a gyönyörűséges Erdélyországban, akihez ha tehetem, minden évben ellátogatok.

Egy alkalommal, a sok- sok családi emléket őrző, patinás bútorokkal berendezett dolgozószobájában beszélgettünk, de egyszer csak felállt és kinyitotta az erkélyre nyíló ajtót.

- Figyelj csak Gyuri! Nézd meg ezt a galambot itt az erkélyen! – és valóban a korláton egy galambocska üldögélt.

- Ez a töröttlábú kis galamb délután háromkor menetrend szerint ideszáll az erkélyre, már ki van készítve számára a sok mag. Képzeld csak el, amíg ez a töröttlábú galambocska meg nem jelenik, addig a többi galamb sem jön. De amint megérkezik, azok is iderepülnek a szemben lévő ház padlásáról, és elüldözik.

Azóta is rejtély marad a számomra, hogy miért csak akkor jelennek meg, és üldözik el a Remmel Feri töröttlábú galambját a többiek, amikor elkezd már csipegetni.

Az emberek között már találkoztam ilyenfajta magatartással… lehet, hogy az állati világból hoztuk?

Visszatérve eredeti mondandómhoz.  Minden egyes találkozás Ferikével és a feleségével Stellával ünnepnapnak számít! Jóságos emberek.

vajdahunyad_068_2.jpgÜldögélünk és csöndesen beszélgetünk az élet nagy kérdéseiről, a cigányok sorsáról, az erdélyi emberekről.

Ő is megerősített abban a tapasztalatomban, hogy az erdélyi emberek messze földön híresek: furfangos, éles elméjükről, szorgalmukról és vendégszeretetükről.

 Én is mindig szívesen példálózom velük, és mesélek a nagy utazóról, Kőrösi Csoma Sándorról, aki elment, hogy megkeresse a magyarok bölcsőjét a messzi idegenben. (Azzal is világhírnevet szerzett magának, hogy több ezer tibeti szót feljegyzett.  Micsoda önfegyelemmel, szorgalommal jegyzetelt a nagy utazó tibeti szobájában, negyven fokos hidegben, és csak teán élt évekig. )

Egyik látogatásom alkalmával felmentünk Ferikével és Stellával a Vajdahunyadi várba. Már több száz éve járja a mondás, hogy törököt fogtunk. Igen, arról a két törökről van szó. Ezt az igaz mesét is Ferikétől hallottam.

"Az úgy volt, hogy a várbeliek törököt fogtak. Felvitték őket a hegy legmagasabb pontjára. Azt mondták nekik: - Kezdjetek el ásni, és ha vizet találtok, szabadok vagytok. A két rab mi mást tehetett volna, ásni kezdett.

Telt- múlt az idő…. Minden nap egy örökkévalóságnak tűnt. Sok tavasznak, nyárnak, ősznek, télnek, pontosan 15 évnek kellett eltelni, mire célhoz értek:

- Vizet találtunk! – Reménykedve készülődtek, hogy az ígéret szerint majd szabadon engedik őket.  De nem így történt!

- Hiába, nem engedhetünk szabadon benneteket.

Mit tehetett a két török bánatában! Belevésték a nevüket egy kőtáblába, és a következő üzenetet hagyták ott az utókornak. „Magyarok! Vizetek van, szívetek nincs.”

A múlt évben sajnos nem tudtam ellátogatni Ferikéhez, de felhívtam telefonon és elújságoltam neki, hogy leírtam a töröttlábú galamb történetét. Ígértem, hogy  amint lehet megyek hozzájuk.

- Hát akkor siess, mert már „máshol” is várnak rám!

vajdahunyad_047_2.jpg Igaz, elrohant az idő felettünk. Lassan, de biztosan mindketten megöregedtünk. Eddig azt hittem, hogy én vagyok a világon a legöregebb, de ha Ferike nem mondja, akkor nem tudom meg, hogy ő még nálam is öregebb.

Vigyáznunk kell, mert oly gyorsan elröpül felettünk az élet, észre sem vesszük, s már találkozunk a saját naplementénkkel. Valami ilyesmit mondott Ferike is, rejtélyes titokzatossággal, mert ő olyan, aki még tud ilyeneket…

Szeretnék majd két-három emberöltő múltán újra szétnézni itt a földön. Vajon érdekli-e majd az akkori embereket, ha elmesélem, hogy milyen volt az én időmben és a felmenőim korában az élet.

 Ahogyan a lassan csordogáló patakocska, szép csendesen beszélgetni, és kíváncsian lesni, várni, hogy mit akar mondani a másik ember. Mert bármennyire furcsa, nem biztos, hogy mindenki kíváncsi mindenkire, és arra, hogy van-e valami új a nap alatt.

 Pedig van, volt és mindig lesz új a nap alatt, a földön és az égen.

 

Szólj hozzá!

Egy kisgalamb siratása  

2017.10.21. 17:01 :: Rostás Farkas György

galambocska.jpgElszállt messzire, ahonnan nem jön vissza ebben az életben. Elhagyott.

Ő volt a kisgalambok úrnője, hercegnője. Kecses volt és szép.

A Sors ide rendelte. Ő is kipotyogott a fészekből, ahogyan néhány hónappal ezelőtt az elsőszülött testvére. Mi mást tehettünk, befogadtuk. Szemmel láthatóan jól érezte magát. Mi meg úgy voltunk vele, ha a testvérét felneveltük, felneveljük őt is.

Nem sikerült. Nálunk pár napot élt. Biztos itt fészkelt volna valamelyik fán.

Nem volt szerencsénk, hogy gyönyörködjünk benne. Még itt a nagy testvére, aki velünk él és soha nem fog elhagyni bennünket.

Most ezt a név nélküli kisgalambot őseink szertartása szerint a kertünkben helyeztük örök nyugalomra.

Isten, a mi Istenünk, mindig próbára teszi az embert, ahogyan minket is most.

Napnyugta előtt temettük el.

Szomorú a szívem, de nagyon. A kisgalamb már az égbe költözött, lehet, hogy neki ott jobb, de nekem nem. Ha nincs is gyászban a falu, de az én szívem igen.

Édes kis galambocska, az én szívem örömforrása, elhagytál!

Micsoda fájdalom, pedig csak pár napig ismertelek. Nagyon a szívemhez nőttél.

A galambvilág és az én szívem is árva lett. A legárvább árva…

Egy kis madár elvesztése is hogy tud fájni! Isten veled kis madárkám!

Még neved sem volt: kis jövevénynek, menekültnek neveztünk. Légy hát odaát is kis jövevény. Most sietnünk kell, kis jövevény, mielőtt lemegy a nap, hogy Odaát legyél…

Megtörtént a csoda, átköltöztél az Örökkévalóságba. Fájdalom, nagyon nagy a fájdalom. Ha leülünk a kertben, a kis helyre, mindennapjaink színhelyére, mindig emlékezni fogunk a kis jövevényre. Soha nem feledkezünk meg róla.

Ha mi is megérkezünk, drága kis jövevény, oda ahová te már megérkeztél, gyere el hozzánk, és turbékolj nekünk. Mi tudni fogjuk, hogy az előző életünkben már egyszer találkoztunk, és szerettük egymást.

Édes kis galambocskám, a szeretet nem múlik el soha. Hiába hagytál el minket, mi nem fogunk téged soha elfelejteni. Mindig a  szívünk legkedvesebb részében foglalsz helyet. Isten áldjon ott az égi hazában, drága kis jövevény!

 galambocska2.jpg

 galambocska4.jpg

Szólj hozzá!

Mindig mások halnak meg helyettem

2017.10.04. 12:30 :: Rostás Farkas György

tarjan-tamas-original-5133.jpgTarján Tamás emlékére

Ma – az utóbbi napok számomra megrázó hírei kapcsán, amelyek a lelkemhez közel álló barátaim eltávozásáról szóltak -, azon gondolkodtam, hogy mindig mások halnak meg helyettem.

Most csak egy példát említek:

Tarján Tamás majd félévszázadig volt a Cimborám, Barátom. Mindig összehoztak bennünket a könyves napok: a Könyvét és a Nemzetközi Könyvfesztivál.

Amikor találkoztunk rendszerint úgy kezdte a beszélgetést:„Szevasz Pajtás! Milyen hírrel tudsz szolgálni.”

Erre én csak azt mondtam:" Van egy új kötetem, amit a régi szeretettel átnyújtanék." Ő pedig mindig nagyon örült a kötetnek, írásoknak.

Kedves Tamás!

Üzenem neked most Odaátra, hogy az itt-maradottaknak nagyon hiányzol!!!

Van még egy  kérdésem. Egyívásúak vagyunk, egy évben születtünk. Mondd légy szíves, lesz-e még Odaát is ilyen, mint itt volt ezen a bolygón. Mert itt olyanok voltunk, mint a testvérek. Te már tudod, mi van Odaát az alagút túlsó oldalán, ott a fényözönben.

Kérlek, küldj üzenetet, küldj jeleket! Mert nem hiszem el, hogy már elmentél innen, s egy másik csillagösvényen átmentél az örök mennyei hazába. De ha ez igaz, üzenj, hogy milyen is ott. mert te már tudod, és én még nem jártam ott.

Olyan jó volt itt e földi hazában barátodnak lenni! Ha máskor nem is, a könyvhéten minden évben találkoztunk. De beszélgetésünket mindig ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

Isten óvjon, és vigyázzon rád, ahogy itt is tette több évtizeden keresztül!

Szeretető testvéred, aki mindig őrizni fogja emlékedet a szíve rejtekhelyén: Rostás – Farkas György

 

Szólj hozzá!

Peregnek az évek

2017.09.25. 17:00 :: Rostás Farkas György

kep1_6.jpgA "Sószéki gólya" írójának

Peregnek az évek, az évtizedek, és ahogyan a fák, megnőnek a gyerekek is. Így van ez rendjén. A családban is: a testvérek felnőnek, az életutak elágazódnak, a hajdanvolt fészek kiürül, kihül… Amikor ezen gondolkodom, felidéződnek bennem a gyermekkor feledhetetlen élményei, emlékei.

A legkisebb fiútestvéremről már régen szerettem volna írni valami kedveset, szépet. A legendás diákévekről, amelyeket együtt töltöttünk Újkígyóson, Medgyesen, Békéscsabán és később Budapesten.

Palcsi öcsém (az általános iskolától az egyetemig) mindig kiváló tanuló volt, elsőrangú futballista és NB1-es ökölvívó. Marosvölgyi Károly szeretett tanárom, hajdani osztályfőnököm kedvenc játékosa volt a békéscsabai MEDOSZ-ban. Jómagam is fociztam ifjúkoromban, de úgy, ahogyan az öcsém játszott csak a Peléhez hasonló világklasszisok tudtak.

Középiskolás éveinkben Békéscsabán, a szerény körülményeink és albérletünk ellenére is aranyéletünk volt. Jó volt Békéscsabán diáknak lenni!

Szeretettek bennünket a társaságban, főleg a lányok… azért is, mert a legjobb táncosok közé tartoztunk, s nagy népszerűségnek örvendtünk.

Nem szabad megfeledkeznem a legendás "Balassiról", ahová szombaton és vasárnap, ha nem mentünk haza, csörögni jártunk. Ez félévszázaddal ezelőtt történt, de még a nevekre is emlékszem.

A két farkaskölyök: Palcsi meg én kiváló sportolónak számítottunk. Az öcsém az ökölvívásban, én a cselgáncsban mutattam meg az erőmet. De megyei szavalóversenyeket is nyertünk, és a táncversenyeken mi vittük el a pálmát.

Eltelt több mint 50 év, de mi azóta is tartjuk a kapcsolatot egykori osztálytársainkkal, tanárainkkal, barátainkkal: Meszjár Pista, Szeverényi Misi, Gura Mari, Gyebnár Karcsi és sorolhatnám a névsort tovább. Ma is beszélgettem a megyeszerte ismert Pozsár Jóskával ezekről a szép időkről.

Nem maradhatnak ki a felsorolásból a mi szeretett tanáraink: Lázár Imréné – Mészáros Ilike és a már említett Marosvölgyi tanár úr sem.

Amikor Pali öcsémről szólok, azzal kezdem, hogy ő egy jelenség. Ahol megjelenik, ott mindig valami rendkívüli történik. Költészetéről, írói munkásságáról biztosan írnak avatott, hozzáértő emberek, ahogyan eddig is tették: Hernádi Gyula, Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly. Ők a barátai és minden körülményben a harcostársai voltak Pali öcsémnek.

Nagy emberek, nagy írók és jó barátok, akikkel több évtizeden keresztül rótuk a göröngyös utat… Isten áldja őket!

Mikor Pali öcsém író-olvasó találkozókon az életéről, gyermekkoráról beszél, gyakran jutnak az eszembe Szabó Lőrinc megnyilatkozásai.  Ő írta egy helyütt: utóvégre „a vers az enyém, egyetlen igazi magántulajdonom.”

Az öcsém írásait már félévszázada olvasgatom, tanulmányozom, s költői világát leginkább Ady szemléletéhez hasonlíthatnám.

Sokat ír az újkígyósi cigánysorról (ami soha nem volt az). Persze nem is így fogalmaz, csak én teszem hozzá, ő úgy emlegeti, hogy az újkígyósi jóságos emberek. Mert valóban azok voltak, és azok is maradtak.

Ruva Pál velem együtt azok közé tartozik, akik kulcsot adnak önmagukhoz. Úgyis mondhatnám; nyitott könyv vagyunk. De melyik költő nem az? Azok vagyunk mi mindahányan. Így van ez rendjén, ’tinódiék’ idejében is így volt, és az utánunk jövő generációknál is így lesz.

A cigány származású költőkben sokan csak az egzotikumot látják. Ruva Pál írásai mély rétegeket takarnak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az őssejtig minden őse…. úgy ír róluk, hogy tapinthatóvá, élővé válnak, előttünk vannak. Nagyanyáink, nagyapáink, dédanyánk (Milka), dédapánk (Metya)… és sorolhatnám tovább.

Az én öcsém hiteles krónikása a régmúlt idők eseményeinek. Pontos leírásokkal teszi érzékletessé, mindenki számára közelivé mondandóját. Igyekszik minden részletre kiterjedően mesélni az őseinkről, a velük történt eseményekről és minden olyan dologról, ami számára és olvasói számára is fontos lehet.

A szűk családjáról csak annyit; sok okos gyermek szülő-atyja és a legjobb nevelést próbálja, próbálta adni gyermekeinek, unokáinak. Nagyszerű gyermekei vannak, mindegyik egyetemet végzett.

Hogy ezt miért hangsúlyozom?! Mert nagyon fontos. Azért fontos, mert a tudást senki sem veheti el tőlünk.

Isten áldja meg őket szüleikkel együtt.

(A képen Pali( balról) öcsémmel)

Szólj hozzá!

Leheld be a kuckódat!

2017.09.24. 14:43 :: Rostás Farkas György

 csaladi_kep_2.jpgDe sokszor hangzott el ez a mondat édesapám szájából…!

Közel 7 évtizede annak, hogy az én drága, szeretett édesapám reggelenként ezt mondta nekünk.

Szürkületkor - mert korán kelő volt -, a hajnali vicinálissal utazott Újkígyósról Békéscsabára, a munkahelyére.

Mielőtt elindult volna, ránk terítette a nagy dunyhát, hogy bennünket is melegítsen még egy pici ideig, mielőtt fel kell kelnünk, hogy készülődjünk az iskolába.

Mert az úgy volt, hogy abban az újkígyósi nagy csóróságban mi - az aprónép -, kabátokkal, néha lópokróccal takaróztunk. Drága apánk mielőtt elindult, odajött hozzánk – az általunk tákolt vacokhoz –, ahol Palcsi öcsémmel aludtunk.

Hogy mi is az a kuckó? Elmondom, ha figyeltek. Amikor dideregtünk, a nagyobb testvéreink - Picis nővérem meg Kályi - bedugtak bennünket -, mint a kis madárfiókákat - a takaró alá és azt mondták: "Húzzátok a fejetekre, bújjatok egymáshoz és leheljétek be a kis kuckótokat..." Valahogy így tesznek a kisbárányok is az akolban.

Azokon a csípős, hideg reggeleken nagyon jólesett a dunyha melege. Még egy picit szundikálhattunk, de aztán rohannunk kellett az iskolába.

Ezért a jó szokásáért és még sok hasonló kedvességéért áldja meg apánkat haló porában is a Teremtő!

Ha lesz még következő életem, márpedig lesz, akkor arra kérem az én Istenemet, hogy újból ő legyen az édesapám.

Rögtön hozzá is teszem, hogy arra is kérem a Jóistent, hogy a következő életemben is az én imádott édesanyám lehessen a szülőanyám.

Hogy miért? Mert hozzá hasonló anya nagyon kevés született erre a föld nevű bolygóra.

Visszatérve a mondandóm elejéhez; édesapánk mielőtt reggelente, még szürkületkor elindult dolgozni, soha nem felejtette el, hogy betakarjon a jó meleg dunyhával bennünket.

Egyszer-egyszer minket is elvitt: az öcsémet is, meg engem is a munkahelyére. Nagyon szerettünk ott lenni. A kollégái, mind jószándékú mesteremberek, nagyon kedvesek voltak velünk.

Történt egyszer, hogy együtt ebédeltünk a műhelyben, ahol dolgozott, azután átmentünk egy nagy terembe, ahol a főpályamester értekezletet tartott a dolgozóknak.

Hosszan beszélt, aztán mindannyiunk meglepetésére apánkhoz fordult. Mintha tegnap történt volna, olyan pontosan élnek szavai az emlékezetemben:

„Farkas József kiváló kovácsmester, 40 éve a magyar államvasutak alkalmazottja, élmunkás és még soha nem késett el a munkából, ezért a pályafenntartási főnökség, mint kiváló dolgozót kitüntetésben és egy havi munkabérnyi jutalomban részesíti.”

Kitűzték a zakójára a csillogó kitüntetést. Úgy fénylett, mint a gyertyák  Máriaradnán. Nagyon büszke voltam édesapámra! Azóta is mindig meghatottsággal gondolok erre az eseményre. Neki is jólesett ez a figyelmesség, hogy értékelték a munkáját.

Édesapámnak sok jótulajdonsága volt, mindenki tisztelte és szerette. Most csak pár példát idéznék ezzel kapcsolatban.

Mindig halkan beszélt, soha senkit nem sértett meg, aki ismerte csak jót tudott mondani róla. Több évtized telt el már azóta, s éppen a napokban kaptam egy email üzenetet egy kedves hölgytől, aki nagy szeretettel emlékezett rá. Azt írta, hogy nagyon boldog, hogy ismerhette édesapámat. Neki is mesélt gyermekkorában ott Medgyesegyházán, és még ma is emlékezik ezekre a pillanatokra.

Többször elmeséltem azt a történetet is, amikor keresztapámhoz mentünk és én útközben elkalandoztam. Akkor apám figyelmeztetett, hogy délre ígérkeztünk, a tizenkettő pedig pontosan tizenkettő, s az ígéretet be kell tartanunk.

Mindenkivel, aki csak eljött hozzánk látogatóba megosztottuk, amink csak volt. Minden kikerült az asztalra, és senki nem mehetett el tőlünk éhen-szomjan.

Búcsúzáskor apánknak még mindenkihez volt egy-egy biztató szava, s áldást mondott az egész családra.

Ilyen ember volt az én szeretett édesapám és a drága édesanyám is.

Legyen áldott az emlékük! Ámen!

 (A képen apámmal és Pali öcsémmel)

Szólj hozzá!

Éltető elem

2017.09.10. 18:38 :: Rostás Farkas György

- Gondolatok az unokákról Lázár Imréné, Mészáros Ilike szavai nyomán -

 A napokban ismét beszélgettem az én drága hajdani tanárommal, osztályfőnökömmel telefonon. Nagy élmény számomra, ha hallom a hangját. Mindig megkérdezi, hogy írok-e, és számíthat-e karácsonyra új kötet megjelenésére, mert szeretné a karácsonyfa alatt tudni.

Megígértem, hogy mindent elkövetek, s reményem szerint, hamarosan a nyomdába kerül.  Azt is szóvá tette, hogy mostanában  keveset írok az unokákról.

Bevallom őszintén, nem értek váratlanul a szavai, mert engem is foglalkoztat a gondolat, csak nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá.

Az én drága Ilikém, aki a 60-as években volt a tanárom, adott ismét ösztönzést. Isten áldja érte!

Az unoka olyan szeretetforrás, amilyenhez hasonló nincs.

Olyan, hogy az égig ér,

olyan, mint éltető forrás a sivatagban,

olyan, hogy betelik vele a szívünk, a lelkünk,

olyan, mint a szeretet, amely a legmagasabb hőfokon lángol,

olyan, ami sohasem múlik el

reggeltől estig ott fészkel a szívünk rejtett zugában.

Így vagyunk, mi ezzel mindahányan: anyókák, nagyapák, mámik meg papókák.

De így van ez rendjén, és maradjon is így a világ végezetéig.

Azt mondják, hogy tőlük kaptuk ajándékba a földet, a világot, amire nagyon vigyáznunk kell, mint becses ajándékra, mert ha eljön egyszer az idő, vissza kell adnunk…

Így alkotta meg ezt a világot a mi Teremtőnk, s Ő biztosan tudja, hogy miért… de én és még sokan úgy gondoljuk, hogy nem is ez a fontos, hanem, hogy Isten az unokáinkat ajándéknak szánta a számunkra.

Hogy az én szeretett Olvasóimmal érzékeltessek egy dolgot: addig nem jöhetek el az unokáimtól, amíg nincs egy nagy ölelés…

Ebben az ölelésben pedig benne lakozik a világ összes szeretete, gyöngédsége és ragaszkodása.

Az Istennek mindenre van gondja.

Gondja van a fényre, hogy uralkodjon a sötétség fölött… Ezért szoktam azt mondani, hogy fényűző…

Gondot visel az ég madaraira, a tengerek és a szárazföldek állataira… Legyen áldott a neve a fényességes mennyországban!

Így gondoskodik rólunk nagyszülőkről is, az által a szeretet és remény által, amit unokáink révén tapasztalhatunk meg.

Hiszen az unoka az, akinek minden nagyszülő szeretné átadni mindazt, ami fontos számára, ami a szívében van, a tudást és tapasztalatot, amit elméjében felhalmozott, hogy ő vigye tovább, és így éljen tovább az ősök kultúrája és hagyománya, amíg a világ a világ…

 

 

 

Szólj hozzá!

Gondolatok egy családi album elé

2017.09.09. 19:25 :: Rostás Farkas György

_amsterdamban_2.jpgElindultam, mint a mesebeli hős, hogy világot, vagy legalábbis a cigányoknak egy szebb és jobb jövőt varázsoljak. Hogy ebből mennyit tudtam megvalósítani? Hát ezt majd a történelem, meg az utókor eldönti.

Eljutottam Újkígyóstól Afrikáig, hogy képviseletet szerezzek népemnek, a hányatott sorsú „világ- vándoroknak" tekintélyt és rangot szerezzek. Hosszú volt és fárasztó az út, de azt hiszem „közös út" lett.

Először is feljöttem Budapestre, ahol már Petőfi idejében is eldőltek az emberi sorsok. Mindössze tizennyolc éves voltam akkor, s nem volt egyebem, mint a világmegváltó lelkesedésem és ötvennégy forintom, ami ott lapult a zsebemben. Szerencsémre találkoztam olyan EMBEREKKEL, akik egész jövendő utamat meghatározták.

Nagy emberek voltak, ismert írók, újságírók, közéleti személyiségek, de mindenekelőtt jólelkű, igaz emberek, akik nem a származást, hanem az embert nézték. Ha ők nem lettek volna, meglehet, hogy elkallódtam volna, mint a többi szépreményű, de csorró roma fiatal.

Az elsők között említem Ranner Gizella újságírót, aki akkortájt a Nők Lapja című folyóirat kulturális rovatát vezette. Szigorú szerkesztő és kritikus hírében állott, de mindig felkarolta a fiatal tehetségeket, s el kell mondani, hogy rengeteg türelme volt hozzájuk. Mindig, mindent elolvasott, komolyan vett minden leírt sort, minden kéziratot. Rendszeresen közölte verseimet a lapban, s szigorúan behajtotta a megígért penzumot.

Mesteremnek nevezem Siklósi Norbertet és Csertői Oszkárt a hajdani Lapkiadó Vállalat két meghatározó vezetőjét, sohasem felejtem el azt a megkülönböztetett figyelmet és szeretetet, amellyel a fiatal cigány írókat felkarolták.

Találkoztam Fodor András költővel, aki akkoriban a Széchenyi Könyvtárban dolgozott. Sokat utaztam vele különféle író-olvasó találkozókra, fórumokra. Mindig bátorított, mindig meghallgatott. A géniuszok végtelen egyszerűségével, lényeglátásával adott tanácsot, indított el pályámon. Testvérbarátaim, mestereim között tartottam számon Szabad György akadémikust, Gyurkovics Tibor, Mezei András, Csajka Gábor Cyprián költőt, Béres Ilona és Bánffy György színművészeket. Közeli munkatársam és tanítóm volt Kárpáthy Gyula drámaíró, újságíró, aki a végén nagyobb cigány lett nálamnál is. Ismert minden történetet, minden cigány legendát, nagyon sokat tett népem kultúrájának megmentéséért.

Sok-sok jó emberről kell megemlékeznem, s hogyan is hagyhatnám ki Antall József, Székelyhídi Ágoston, Hadházy Antal, Tőkés László és Duray Miklós nevét. Jó volt hozzám az én Istenem, hogy megismerhettem és barátaimnak tudhatom ezeket a szellemi óriásokat.

Sohasem lenne vége ennek a megemlékezésnek, ha mindenkit felsorolnék, hazai és határon túli testvéreimet, barátaimat, harcostársaimat Biacsi Maja vajdasági szociológust, Albert Ernő néprajzkutatót és Franz Remmel újságírót Erdélyországból, Lakatos Menyhért, Farkas Kálmán Orsós Jakab és Rácz Lajos írótestvéreimet és sorolhatnám még a neveket sokáig...

Hívó szavamra mindig eljöttek időt és fáradságot nem kímélve, hogy együtt képviseljük a cigányok ügyét. Ha elfog a kétség — amikor a mai helyzetet látva felteszem a kérdést, hogy érdemes volt-e a küzdelmet és a megmérettetést vállalni a csendes nyugodt semmit-tevés helyett —, elég rájuk gondolnom, végigsorolnom neveiket.

Ilyenkor megkérdezem Báthory János barátomat, akihez több évtized óta baráti szálak fűznek, s akivel nagyon sokszor vitatkoztunk a helyes megoldásról. Előveszem a családi albumot, felidézem az ősök szellemét, s elmondhatom nekik, látjátok nemcsak mi harcoltunk, s harcolunk a cigányok szebb, s jobb jövőjéért. Úgy gondolom, majd ha egyszer véget ér az út, odaát újra találkozunk, onnan folytatjuk, ahol itt abbahagytuk.

Szólj hozzá!

Történetek a Zugból

2017.09.02. 16:38 :: Rostás Farkas György

Hürkecz Pali és Jani emlékére

44_oldalra_vajnai_janos_rajza.jpgHetek és hónapok óta, foglalkoztat a gondolat, hogy írnom kellene gyermekkori társainkról, a Hürkecz testvérekről is.

A közvetlen szomszédságunkban laktak. Pali már puszta megjelenésével is feltűnést keltett, nemcsak az utcában és a zugban, hanem az egész faluban is ő volt a legmagasabb, délceg, sudár alakjával. Mint egy jegenyefa úgy magasodott mindannyiunk fölé. Ők voltak a mi játszótársaink, a határban minden bokrot és fát ismertünk és megmásztunk.

Pali sajnos már nem élhet közöttünk. Több emlékezetes történet is fűződik a nevéhez. Mindig ő szervezte meg a nagy kalandtúrákat, amikor a vadászokkal mentünk télen, a nagy hóban, fagyban, hidegben. De mi szórakozásnak fogtuk fel az egészet.

Csak azt nem tudtam megérteni, az azóta már eltelt fél évszázada sem, hogy a testvéröccsével miért nem tudott jó viszonyt kialakítani. Jani volt a fiatalabbik, a  gyöngébbik, és ezt Pali kihasználta, sokat bántotta. Pali öcsémmel mindig szóvá tettük, hogy nem értjük ezt a viselkedését, hiszen minket arra neveltek, tanítottak a mi drága szüleink, hogy testvérek vagyunk, védjük meg egymást, és szeressük. Náluk ez úgy látszott, nem érvényesült.

Mint már említettem, sokszor mentünk velük együtt segédkezni a vadászatra. Már kora hajnalban jött értünk Gubicza Jani bácsi és Zsótér Matyi bácsi. Tudták, hogy szorgalmasak vagyunk, és ránk számíthatnak.  Mi pedig  szívesen tettünk eleget a kérésnek, s azóta is szívesen emlékezünk vissza ezekre a kalandokra.

Hürkecz Palira valamennyien felnéztünk, nemcsak szálfatermete, de méltóságteljes viselkedése miatt is. Segítőkész ember volt, a faluban mindenki szerette.

A Zug, ahol egykoron éltünk a falu szegénynegyedének számított… A jobb módú emberek általában Hürkecz Palit keresték meg, ha valami munka akadt a ház körül. Így volt ez az öccse, Jani esetében is. Ő elszegődött egy tanyára, ott segédkezett a gazdának. Pali többször hívott bennünket, hogy menjünk, látogassuk meg együtt az öccsét. Ilyenkor a gazda bennünket is vendégül látott. Többnyire hárman mentünk: Hürkecz Pali, Pali öcsém, meg én.

Szívesen gondolok vissza ezekre az időkre, sok-sok szép emlék jut az eszembe. Ha néha hazaszólít a szívem, hogy meglátogassam ott élő testvéreimet, mindig felkeresem ezeket az emlékezetes gyermekkori helyszíneket.

Azt a legendás nyárfasort és az akácokat, amelyek mellett annyiszor elhajtottunk a lovaskocsival, amikor mentünk a határba a szüleinkkel. De jó volt megpihenni árnyat adó lombjuk alatt...

Az akácfasor mellé jártunk apámmal füvet kaszálni. Én dobáltam fel puszta kézzel a szekérre az illatos füvet, s a kezem mindig tele volt tüskével. 

Visszatérve Hürkecz Palira, később nagy vadász hírében állt, hiszen már gyermekkorban elleste a fortélyokat. Büszkélkedett is a zsákmányba szerzett fácánnal és nyúllal. Bizony jól jött ez azokban az ínséges 50-es - 60-as években...

Mintha csak tegnap történt volna, ma is előttem van, ahogyan Pali megfenyítette öccsét Janit, amikor az vastagon kente a zsírt a kenyérre. Kell az anyánknak a főzéshez! - mondta.

Csak most kezdem megérteni, akkor csak nehezteltem ezért Palira. Mindent  takarékosan, kimérve kellett fogyasztani azokban a szűk esztendőkben, hisz nem lehetett tudni, hogy mit hoz a holnap.

Elbeszélésem végére érve azon gondolkodom, hogy a közeljövőre tervezett békési látogatásom során felkeresem Hürkecz Pali sírját a szeretet virágaival, így emlékezve egykori pajtásomra, akivel sokat fociztam ott a kígyósi végeken, akivel bebarangoltuk a környéket, és akihez máig számos csínytevés emléke fűz.

(Illusztráció: Vajnai János grafikája)

2 komment

A mi kis malacunk

2017.08.30. 13:36 :: Rostás Farkas György

malacka.jpgAmit most elmesélek nektek a gyermekkoromban történt. Édesanyám, jó szokásához híven, amikor megérkezett a faluból mindig felvidította valamivel az ő apró csemetéit. Ez alkalommal is jó hírrel érkezett.

Mondandójának már az elején nyomatékot adott. Általában úgy kezdte; Figyeljetek, drága szép gyermekeim! Hoztam nektek valamit, vagy inkább valakit!  Ebben a kis zsákban meglepetés vár benneteket.  Nagy izgalommal vártuk, hogy mi is lehet abban a bűvös zsákban … Anyám óvatosan kibontotta, és láss csodát egy pici kis malacka bújt elő belőle.

Valóban nagy öröm volt számunkra a kis jövevény megérkezése. Megszerettük, és az első pillanatban családtaggá fogadtuk. Sajnáltuk is, mert születésétől fogva volt egy kis daganat a  nyakán. Ezért is hozta el anyám a gazdájától. A konyhában, a sparhelt alatt készítettünk számára vackot, egy dobozban. Ott élte mindennapjait, mi pedig gyönyörködtünk benne, kapargattuk, beszéltünk hozzá, valóban úgy, mintha a családunk tagja lett volna.

De az is volt a kis malacocska, és a daganat ellenére is szépen cseperedett. Édesanyám egy napon így szólt hozzánk: Szép gyermekeim, ma ezt a kis malacot én meg fogom műteni, mert nem lehet így hagyni…. Neki is fogott, mint egy orvos, aki a műtőbe készül, megélezte a szerszámokat, fehér kötényt kötött, és különböző rongyokat készített elő, hogy el tudja látni a kismalac sebét.

Az egész család nagy izgalomban volt, vártuk, hogy a kis kedvencünk hogyan viseli a megpróbáltatást. Szinte mindannyian könyörögtünk, fohászkodtunk, imádkoztunk azért, hogy meggyógyuljon. A műtét sikeres volt, és a mi kis betegünk annak rendje-módja szerint meggyógyult, nemsokára szép, nagy kövér malac vált belőle.

Arra a történtek nem is gondoltunk, hogy egyszer majd  levágjuk, hogy kolbász készüljön belőle. Mert az úgy volt nálunk ott a végeken, Újkígyóson a zugban, hogy minden kis állatnak, lett-légyen az ló, tehén, disznó, kutya vagy macska neve volt, és családtagnak számított.

Ilyen volt a tehenünk, aki Cifra névre hallgatott. Pallér Pityu gyermekkori játszótársunk, az én gyermekkorom koronatanúja a megmondhatója, hogy ez így volt, ahogy most papírra vetem.

Az egyik lovunkat Bogárnak hívták, a másikat Csibinek, a kis malacocska, akiről az imént meséltem Manci nevet kapta a „keresztségben”, a kutya Bobi volt, a cicánk pedig Juci.

Telt múlt az idő és Manci, a játékos kis malacka mint mondtam volt, szép nagyra cseperedett. De jött a tél, a zimankós hideg… Anyánk egy napon bejelentette a szomorú hírt; Drága gyermekeim, bármennyire is fájdalmas, de el kell mondanom nektek, jön a hosszú, hideg tél rátok, nincs meleg lábbelitek, meg a téli tüzelő is hiányzok, fájó szívvel, de el kell adnunk Mancit, hogy nektek biztosítva legyen a téli meleg gúnya, a lábbeli meg a tüzelő.

 Soha nem fogom, elfelejteni, ahogyan a hír hallatán, ahányan otthon voltunk - Pali öcsém, Mária nővérem meg én -, annyi felé bújdostunk a bánatunkkal.. Egyik az istállóba, a másik a kemence sutba, a harmadik a konyhába, így sirattuk Mancit a kis pajtásunkat.

Jöttek is érte, és elhajtották… Üres lett nélküle, nem csak az ól meg az udvar, de a világ is. Az én drága, szép anyám a kendője sarkával törölgette szép szemeit. Pali öcsém odabújt édesanyámhoz, és sírva kérdezte: miért kell elválnunk Mancitól, mikor itt nőtt fel velünk, a kezünkből evett, őszinte testvérnek számított? Édesanyám csak annyit mondott: drága szép gyerekem, vennünk kell tüzelőt, meleg gúnyát, meg lábbelit, nehogy megbetegedjetek.

Azóta hatvan év telt el, lassan hatvanöt, de még mindig úgy él az emlékezetünkben mintha csak tegnap történt volna… Ha találkozunk egymással, és felemlegetjük  a régmúlt eseményeit, mindig megemlékezünk Manciról, Cifráról, Bogárról és Csibiről, akik játszópajtásaink voltak a mi szép gyermekkorunkban.

A  szüleink, ahogy tudtak, úgy kedveskedtek nekünk, mert szegények voltunk, de a szeretet lángolt a szívünkben. Áldja meg az Isten őket, haló porukban is, és legyen nekik könnyű a föld. Ámen.

 

Szólj hozzá!