HTML

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Elment Tandori Dezső is

2019.02.15. 15:05 :: Rostás Farkas György

tandori_kep.jpgElment Tandori Dezső is – a nagy költőóriás – oda ahova az angyalok is pihenni járnak. Itt hagyott bennünket árvaságra. Mélyen megrendültem a hír hallatán. Egyszer, nagyon régen, 1981. szeptember 25.-én a Magyar Ifjúság Kulturális mellékletében, annak is a „Szót kér” rovatában írt rólam nagyon meghatóan pár emlékezetes mondatot, amit szeretnék itt közzé tenni az ő emlékezetére.

Mester! Ígérem neked, hogy megőrizlek legszebb emlékeim között életem végéig. Sokat tanultam tőled. Jó ember voltál és nagy költő, mindig segítetted az ifjúságot.

Most átköltöztél a mennyei hazába, az Istenek társaságába és most rajonganak körül az angyalok, mint ahogy idelent tettük évtizedekkel ezelőtt, mi fiatal poéták.

De miféle lelki alakban / lehetne meghalni csak amúgy is?

„Szerettem volna, bírtam volna
Úgy élni?
Hogy örökké csak egy és ugyanaz?
Az elhagyhatás változatossága
nem is környékezhetett volna meg?
Szik?
Vagy mennyivel igazabb
ez az ördöglakat:
meghalnak madaraink,
minket itt-hagynak,
de mi nem halhatunk
meg, mert Miéink unt
holt-tárgyak lennének
akkor, »a medvéket«
(Barnabásékat, Dömiéket)
nem hagyhatjuk itt?
Megoldhatatlan.
De miféle lelki alakban
lehetne meghalni csak amúgy is?”

Sír-zokog a lelkem! Fogyunk lassan Mester, mint a Hold. Már találkoztál Gyurkoviccsal, Hernádival, Mészöly Miklóssal és Dezsővel – a költő fejedelmekkel –. Kérlek, néha vess egy pillantást az itt maradottakra, tanítványaidra.

Megpróbálunk hűek maradni hozzád. Mindig emlékezni fogok rád és beszélni fogok a fiataloknak, hogy megmaradj mindig, mindörökké, Ámen.

szot_ker.jpg

 

Szólj hozzá!

O Del kamel amen (Romen)

2019.02.04. 15:42 :: Rostás Farkas György

p1150441.JPG - Mure shavorenge -

O Del amencaj, haj zhutij. Chi bisterdyol pa amende, kade sas vi dulmut, kadej vi akanak, haj kade avla punej lumaj e luma.

Das ame lasha da, lashe dades, phralen, haj shavoren. Najisaras leske, lesko lashipe. Zumavas, lashe te avas, te kamas jekhavres, haj te zhutisaras pe jekhavreste.  

Phenav tumenge anda muro chacho jilo jekh patyivalyi vorba. Dulmut nas kade, dulmut e rom kamenas jekhavres, zhanas jekhavreste angalyi denas jekhavres, haj losshanas jekhavreske, shukar sas…

Fajasma kadal shukar dulmutane luludyasle butya palpale te shaj anasas. Vi o Del losshalas ando cheri.  Pharoj mange muro jilo haj muro dyi. Bolden tume palpale karing jekhavreste. Mangav tume, haj rudyi tumenge te patyan muri vorba.

Vi o Del losshala. Kaver phenav tumenge. Varikana - shikana kethane trajinas andej romane vatri e rom. Muri dej, muri somnakuni dej ando Dobozi rakhadyilas, intya karing e krisha. Kothe mashkar e but-but rom shukar sas o trajo, o romano.

Akanak sar e gazhe trajisaras. Akanak aba feri kodi trubujas te zhanav, te rovav, dore te assav.

Kodi kamen te zhanen so dukhal man? Avri merel e romani shib,e romani vorba, o romanimo. So avla atunchi, pala kodi. Feri o Deloro zhanel. Chi avna rom, avri meren. Pe kadi chi gindin e rom.

Kaske avla kadi mishto? Chi avla rom pej Phuv, chi avla gindo.

Chi kamav avri te phenav, kon losshana, kon kathe beshen amenca, kon kathe trajin. Hatyaren ?

So dukhal ma? Chi vorbin romanes amare shavora. So avna lenca, gazhe avna.

Mishto ashunen so akanak phenav tumenge: chi gazhe chi avna, de chi rom. Feri jekh phenav tumenge, but shaj phenos. Kathar soste avna rom te na vorbina e shib.

„Ande pengi shib trajin e naciovura.” Patyan muri vorba, sityaren pej romani cigna, pej romano kris, haj pej romnai shib tumare shavoren.

 

Szólj hozzá!

Egy félresikerült mondat

2019.01.20. 13:25 :: Rostás Farkas György

Szilveszter volt, nekem már a sokadik. Elbúcsúztattuk az elsuhanó évet. Szép volt vagy sem, csak Isten tudja, de az biztos, hogy egy évvel idősebbek lettünk. Csöndesen beköszöntött az újesztendő, s ilyenkor mindig számtalan gondolat nyüzsög az ember fejében. Vajon mit hoz a jövő …

Mert az óévtől így vagy úgy, de búcsúzni kell. Számot vetni és fogadalmakat tenni. Mi volt jó és mit hibáztunk el…
Számolom, számolgatom nem csak az éveket, de a napokat, perceket és a másodperceket is… Bizony talán jobb, ha nem tudja az emberfia, hogy mit tartogat számára a jövő. Talán szebb lesz, talán nem. Előttünk áll a nagy kihívás, egy új esztendő, minden szépségével, súlyával és terhével együtt. De örülni kell, hogy ezt is megérte az ember.

gyuszko3.jpgNagy- nagy nyugalom költözött a szívembe, itt voltak e hajlékban gyermekeim. Boldog vidámság volt mindenütt, gyermekkacagás és jókedv. Ilyen gyönyörűséges napokról csak gyermekkoromból vannak emlékeim, amit ott töltöttünk abban a legendás Zugban, Újkígyóson. Ott éltünk testvéreimmel és szüleimmel, s most, hogy már nincsenek, csak gyermekeimben és unokáimban találom meg lelki békémet.

Vannak dolgok és események, amit nem tud megmagyarázni az ember, s a megtörténtet nem lehet meg nem történtnek nyilvánítani. Bizony mondom néktek, hogy egy rosszul sikerült mondat is visszafordíthatatlan következményekkel járhat. Ilyenkor mindig az én bölcs szüleim jutnak eszembe. – „Jól gondold meg, százszor, amíg egyszer kimondod.”- figyelmeztettek.

A jó szót meg kell köszönni, mert az megtérül, ahogyan a jócselekedet is. De az is igaz, hogy mindennek ára van, és én mindenért nagy árat fizettem és fizetek. Van egy örök igazság, s ez akár üzenet is lehet az utókor számára: az ember a bölcsességéért a fiatalságával fizet.

Tehát van mit üzennem a gyermekeimnek, a testvéreimnek és az utókornak, hogy ne járjanak úgy, ahogyan én már nagyon sokszor… Jól fontolják meg minden szavukat, tettüket, cselekedetüket.

Azt szoktam mondani, hogy engem egész életem során nagyon szeretett, s tenyerén hordozott az Isten. De most egy pillanatra elengedte kezemet, s én olyat mondtam, amit még soha… Létezik? De még mennyire… Az ember aggódó apaként néha olyat is mond, amit már abban a pillanatban meg is bán.

Pedig szép, nagy családdal ajándékozott meg a Teremtő. Ezért egy életen keresztül hálásnak kell lennem. Mert mi aranyozza be az életünket, ha nem a szép család? A gyerekek, az unokák, az igazi öröm – és fényforrások. Ha csicseregnek az ember fülébe, mint az enyémek – akiket elneveztem fülemülének. Akikért minden este imát mondok és megtelik a szívem, ha csak rájuk gondolok napkeltétől napnyugtáig.

Csak azt akartam ezzel mondani: ha az ember tovább él az utódaiban: a gyermekeiben, unokáiban, akkor nem veszett kárba az élete. Ha már megszülettünk erre a Föld nevű bolygóra, úgy kell alakítanunk szerény kis életünket, hogy jeleket, üzeneteket hagyjunk magunk mögött… új életeket, abban a reményben, hogy számon tartanak bennünket, ahogyan mi sem feledjük életadó őseinket.

 

Szólj hozzá!

Cigányságom volt az éltető forrásom

2019.01.19. 22:08 :: Rostás Farkas György

ujak_054.JPGA Napút című folyóirat közölt rólam egy önszócikket (rövid bemutatkozást), amit most itt a blogban is megosztok veletek Kedves Barátaim, akik méltattok arra, hogy figyelemmel kísérjetek.

"Úgy tartják, hogy ember egyéniségét, azt az egyszeri és pótolhatatlant, csak valamely közösségben, a közösségtől kapott kultúrában tudja megélni. Rostás – Farkas György minden anyai-apai őse cigányember volt. A faluvég fehérre meszelt kis kunyhójában látta meg a napvilágot. Az egész szegénynegyed összegyűlt kis házukba … „Egy csillaggal több van az égen” mondták.

Az anya vajúdott fájdalmában, mégis örömkönnyeivel áztatta a kis jövevényt, aki gyanútlanul fürdött e könnyekben, mit sem sejtve az Életről, a világ gyötrő gondjairól.
Népe megosztotta vele a szegénységet. Ültek a méla füstgomolyok alatt, kényelmes, nyugodt hangon beszéltek, soha nem siettek sehová, soha nem voltak türelmetlenek. 
Odakint nagy pelyhekben hullott a hó, de az akkor éledő tűz azóta sem aludt ki a gyermek lelkében, s lángra lobbantotta képzelőerőt.

Perifériára kényszerült életük volt a meghatározó abban, hogy indulatok szabadultak föl benne. Tollat fogott - kételyektől és szorongástól izzítva - , de tudatos törekvéssel, hogy számos megválaszolatlan kérdésre feleletet kapjon.

Első versét, amit másnap Horváth Miklósné Erdős Marika tanító néni felolvasott az osztályban, a temető árkában a tehén pásztorolása közben írta, tíz éves korában. Ekkor kiáltották ki az osztálytársai költőnek. Azóta is vallja, hogy akit tíz éves korában az osztálytársai megajándékoztak bizalmuk rézkrajcárjaival, az nem élhet vissza ezzel a bizalommal. A gyermekkor meghatározó öröksége - a szegénység szorításában is -, a szeretet és az összetartozás élménye, és a cigány kultúra mesés öröksége, a hajnalokig égő tűz fényében fellobanó csodák világa.

18 éves, amikor elindul Budapestre szerencsét próbálni, mindössze 54 forint volt a zsebében. Ezzel a szerény munícióval, no meg hatalmas tudásvággyal indult, hogy meghódítsa a székesfővárost. Úgy becézik a divathódolók, hogy első-generációs értelmiség. 
Hosszú volt az út, és szinte járhatatlan. 1967-et írtunk, sebzetten, szegényen, tele fájdalommal és reménnyel, de megpróbálta. Sokszor kellett újrakezdenie, előröl, mindent. Gondolta: ha meg sem próbálom, miért indultam el?!
A versírásból már akkor sem lehetett megélni: volt szűcstanonc, dobos, versenytáncos, kazánfűtő, tollkereskedő….

Aztán jöttek a „feketevonatok”, a sok szerencsét próbáló cigány fiatallal, és elindult a legendás klubmozgalom. Tehetségére felfigyelt a sajtó nagyhatalmú ura, a Pallasz Lap és Könyvkiadó vezére, s újságírót faragott belőle.
A cigányokat az Isten - a költő szavajárását idézve -, „jókedvében teremtette”, hiszen a legnagyobb bajban és nélkülözésben is meg tudtak kapaszkodni őseik hitében, és erőt merítettek belőle.

Rostás – Farkas György soha nem szakad el ettől az éltető forrástól. „Cigányságom vállalom” - egyik első kötetének címe életprogram számára, ahogyan a sorsközösség is cigány testvéreivel. Így jut el Londonba a Cigányok Világszövetségének alakuló kongresszusára, ezért küzd a cigány önkormányzatiságért, s vállal maga is közéleti szerepet.

 A fa csak akkor él, s csak akkor növeszti lombját nagyra, virágját ragyogóra, érleli gyümölcsét ropogósra, ha gyökere is van. Mert a fának két lombja van. Az egyik a föld felett, a másik a föld alatt. Csak így tud élni, virágozni és ellenállni a viharoknak.

Rostás – Farkas György írásaiban – legyen az próza, vagy vers -, mindegyre visszatérő aggodalom, hogy a cigányság jelenét, jövőjét nem szövi át széles gyökérvilág. Hiába őrzik sejtjeikben a romák a múltat, ha a tudatuk nem birtokolja igazán azt a 700 évet sem, amit biztosan e tájon töltöttek.

Mi is lesz a cigányokkal, ha már nem lesznek cigányok? Ha kivetkőznek cigányságukból, mint egy elnyűtt ruhából, ha pillanatnyi előnyökért lemondanak önmagukról, az identitásukról. Rostás- Farkas György számára ez nem járható út, a halálnál is rosszabb."

Szólj hozzá!

Lajos bátyám a bálok hőse

2018.12.18. 20:19 :: Rostás Farkas György

lajcsi.jpgLajos bátyám az én gyermekkorom legendás hőse. Szülőfalunk fiataljainak, különösen a lányoknak a körében nagy népszerűségnek örvendett.  Gyakran hallottam visszaemlékezésüket a bátyámmal kapcsolatban: „Büszkék voltunk arra, ha Lajos, sokaknak Lali, felkért minket egy táncra. Ő volt a legjobb táncos.”

 Nem múlhatott el egyetlen bál sem nélküle. Előkelő társasági ember volt, sudár termetével kiemelkedett a többiek közül, kékesfekete haja mindig rendezett volt, mindig csillogott. Pusztaottlaka a mi kis falunktól 15-20 km-re lehetett, ott télen-nyáron rendszeresek voltak a mulatságok.

A bátyám számára már az előkészület is igazi szertartás volt. A lánytestvéreim: Piciske és Kályi segédkeztek. Az istálló mellett tartottuk a jószágok számára a tököt. A lányok kiszedték a jeges tökből a magot, és a sparhelt tetején megpirították. Lajos bátyám enélkül sosem indult el a mulatságba, zakója zsebe mindig meg volt tömve ropogós, forró tökmaggal. Úri kedve így tartotta. A nadrágja mindig élire volt vasalva, gojzer varrott cipőjén sárga ceruzával átrajzolta a varrás vonalát, a haját gondosan bekente dió hajolajjal. A ló indulásra készen felkantározva, a szőre már csillogott-villogott. A kedvenc lova egy éjfekete mén, Rigó volt.

Amikor kiment az istállóba barátságosan megsimította Rigó nyakát, majd valamit súgott a fülébe. Nem hallottam hogy mit, pedig lestem minden szavát. A ló biztosan értette, mert ez a ló nagyon okos volt. Ha Lajos bátyám azt mondta feküdj, akkor lefeküdt, ha azt mondta térdre, letérdelt. A bátyám úgy pattant fel Rigó hátára, mint annak idején Rózsa Sándor a Pejkóra. Így vágtázott Pusztaottlakára a bálba. A lovat a szomszéd ház istállójába kötötte, aztán bevonult a bálterembe. A barátok, ismerősök örömujjongással fogadták, mindenki szerette az én drága Lajcsi bátyámat.

Az egyik, ha nem a legkedvesebb barátja Bacsa Jani volt. Két húgának: Veronikának és Juliskának a szépségéről az egész megyében legendák jártak. Mondanom sem kell, hogy az én gavallér bátyám szemet vetett, ha nem is mindkettőre, de Veronkára biztosan. Sokszor – iskolába jövet és menet is - láttam őket, amint a kapuban állva órákig beszélgetnek.  

Egymás mellett volt a földünk, az a pár hold, amit béreltünk. Mindig együtt mentek Bacsa Janival, lovaztak, földet műveltek. Mások gombos villával dobálták fel a répát a kocsira. Ők nem! Hazahozták a szekérnyi répát, fogták a saroglyát, és felborították a kocsit. A répa lezúdult, majd a kocsit visszabillentették, ennyiből tartott. Már gyerekkoromban is csodáltam erejüket. Mondtam is magamban: Ha felnövök, én is szeretnék ilyen erős lenni. Ezért is kezdtem el sportolni már egészen fiatal koromban.

Visszatérve a bálokhoz, amikor Lajcsi megjelent már mindenki tudta: „Na, akkor ma vidám este elé nézünk!” A bátyámnak szép hangja volt, sokszor odament a zenekarhoz, s kiengedte a hangját… olyan volt, mint Demis Roussos. Rajongtak érte a fiatalok.

De nem csak erről volt híres az én daliás bátyám. Az általános iskolától kezdve mindig színjelesre vizsgázott, ő volt az osztály kedvence.  Utána is tanult egész életében. Földeket bérelt, s szorgalmasan dolgozott. Elvégezte a mezőgazdasági szakiskolát és aranykalászos gazda lett. Ismerte a gazdálkodás csínját-bínját. Amíg velünk élt Újkígyóson nagyon jó dolgunk volt. Édesanyánk is igyekezett mindig a kedvében járni. Ha tehette, mindig a kedvenc ételét főzte. Az egyik a paradicsomos káposzta volt.

Egész életében dolgozott, szerette az állatokat, és az élete delelőjén vendéglő tulajdonos is lett. Sokszor elmentem az én szeretett drága bátyám „kiskocsmájába”. Patinás hely volt, mindig tele vendégekkel.  Mindenki jól érezte magát, de sajnos elitták a hasznot. Végül csak annyit mondott a bátyám: „Drága öcsém, ez a vendéglő már nem termel hasznot, be kell hogy zárjam.” Hát igen… nekem is volt egy ilyen érzésem, mert a sok „jóbarát” legtöbbször csak annyit mondott a bátyámnak:
- Édes Lalikám, fizetéskor lerovom az adósságot… Be is zárt a kis vendéglő, de a bátyám utána is gazdálkodó ember maradt. Szerette a szép lovakat, a szép kocsikat. Úgy élte le az életét, mint egy birtokos, nagyon szerette a márkás italokat és szivarokat, de élete alkonyán leginkább a Borsodi sört kedvelte.  

Néhány szóval meg kell emlékeznem az én áldott emlékű sógornőmről, Rózsikáról is.   Komoly háztartást vezetett, nagyon tudott sütni, főzni. Nem volt soha, semmiben hiányuk. Alázatos hitvese volt a bátyámnak, aki egész életén keresztül szolgálta a férjét. Mindent elkövetett, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt.

Visszatérve az én kalandos életű testvérbátyámhoz, Lajcsihoz, még a következőt szeretném elmondani. A megyében, de még a megyén túl is, egyetlen lakodalom, vagy keresztelő sem múlhatott el nélküle. Nagy tiszteletben tartották a cigányok és a nem cigányok is. Egész életében társasági ember volt, azt is mondhatnám, hogy végig keringőzte az életét, és ez így volt jó.

Végezetül még felidézem azt a pillanatot, amit soha sem fogok elfelejteni. Kondoroson voltunk, abban a híres Rózsa Sándor féle csárdában, ahol édesapámmal is nagyon sokszor időztünk. Éppen egy mulatság közepén tartottunk, amikor jött a váratlan hír, hogy Lajos bátyám visszaadta a lelkét teremtőjének.

Óriási űrt hagyott maga után, amit már senki sem pótolhat. Azóta is minden nap gondolok az én szeretett bátyámra, imádkozom, fohászkodom az elhunytakért, és a még élőkért. Ámen.

 

Szólj hozzá!

Az emlékezés megszínesíti a pillanatokat

2018.12.11. 14:09 :: Rostás Farkas György

img_0290.JPGA dolgozószobámban ülök a számítógép előtt. Körülvesznek a legendás elődök, a példaképeim arcképei: Rabindranath Tagore, Mahatma Gandhi, József Attila, Lakatos Menyhért, Szabad György tanár úr és még sokan mások. Olyan volt a csillagok állása, hogy az én példaképeim, tanáraim, mestereim, később barátaim már az életükben igazi legendák, ikonok voltak.

Nem telik el egyetlen nap sem, hogy ne emlékeznék Szabad Györgyre, Fodor Andrásra vagy Ranner Gizellára, a Nők Lapja hajdani felelős szerkesztőjére. Én még itt vagyok, s maradok amíg az égi hatalmak engedik. Még írnom kell: megemlékeznem róluk, a gyermekeimről, az unokáimról, a barátaimról, a szüleimről. Vallanom szép hazámról, ahol egykoron a bölcsőm ringott, mert Isten úgy akarta, hogy ide szülessek e szép magyar honba  cigányként.

Úgy volt megírva a Sors könyvében, hogy találkoznom kellett ezekkel a legendás emberekkel. Jó volt a kortársuknak, testvérüknek, barátjuknak lenni. Orsós Jakab, a kiapadhatatlan mesélő, elbeszélő, vagy Lakatos Menyhért, aki minden konferenciánkon ott volt, mindenkit figyelmesen meghallgatott, s bölcsen szólt.  

De említhetném, azoknak a barátaimnak a nevét is, akik hála az égnek ma is itt élnek közöttünk: Duray Miklós, Felvidékre szakadt hazánk fiáét, vagy Tőkés László testvérbarátom nevét, aki majdnem életével fizetett a demokráciáért.

Ha már említettem Duray Miklós nevét, felidézem egyik hozzá fűződő emlékemet. A pozsonyi országgyűlésben zúgott a vita, de amikor szóltam neki, hogy ma kezdődik a nemzetközi tudományos konferenciánk. Eljött, megtartotta fergeteges előadását, megittunk egy kávét, aztán csak annyit mondott: „Testvérem, vissza kell mennem Pozsonyba, mert délután szavaznom kell.” Hát itt kezdődik az ember, meg a testvér!

Szokásomhoz híven most egy kis kitérőt teszek. Az jutott eszembe, amikor a pozsonyi országgyűlésbe menet Kölcsey és Wesselényi találkozott, hat lovat ültek meg amíg odaértek.

Ugyanezt elmondhatom Tőkés László testvéremről is, aki szintén eljött hívó szavamra nemzetközi konferenciánkra, s aztán sietve  indult a repülőtérre, hogy eleget tegyen Strasbourgban képviselői kötelezettségének. De mielőtt elment, a lelkemre kötötte, hogy elmegyek Nagyváradra, hogy megtartsam előadásomat az ottani egyetemen.  

Itt látom magam előtt azt a fényképet is - hajdanán az egyik konferenciánkon készült -, ahol együtt vagyok a két cigány legendával, Lakatos Menyhérttel és Orsós Jakabbal. Miközben ezeket a sorokat rovom arra gondolok,  hogy most már én vagyok a legöregebb abból a legendás cigány „úttörő” generációból. Szóval sok még a dolgom itt a Földön. Ha eljön az idő, majd ha szólnak a föntiek, hogy menjek már.  Vajon, amikor megérkezem, kik várnak rám odaát a kávéházi teraszon…. Ki nyit majd ajtót, ki fogad elsőként?

Azt mondják az ember megérzi, ha egy kopjafányira van a naplementéje, de Isten kezében vagyunk. Jövünk a semmiből, leéljük az életünket vagyunk az Isten ege alatt, aztán elmegyünk a Mennyországba. Hogy ott milyen azt nem tudom, mert még senki sem mesélte el. De, ha Isten így írta meg a forgatókönyvet, legyen meg az ő akarata. 

Hát persze, hogy látni szeretném, ahogyan az unokáim felcseperednek! Jó lenne elindítani őket a nagybetűs életbe, ellátni őket tanácsokkal, egyengetni az útjukat. Igaz, hogy mindegyik talpraesett, életrevaló, úgyhogy emiatt nem kell aggódnom. Amikor csak elmegyek hozzájuk vagy ők keresnek fel engem,  megfényesítik a napomat. Nem tudok betelni velük. Isten jóságos volt  hozzám, legyen áldott az ő neve örökkön. Ámen.

 

           

Szólj hozzá!

Marosvölgyi Károly a példakép, a tanár, a sportember

2018.08.03. 15:16 :: Rostás Farkas György

marosvolgyivel.jpgAz Isten mindenkit megajándékoz kit ezzel, kit meg azzal. Marosvölgyi tanár urat számomra ajándékba adta. Krisztus születése után 1959-et írtunk.

Medgyesegyházán jártam általános iskolába. Ő tanított, ő vitt délutánonként a sportpályára, ő mutatta meg nekem a futball csínját-bínját. Szerette volna, hogy jó labdarugó váljon belőlem, s akkoriban voltam is,  de azután a sors átírta a forgatókönyvet és másfelé vezérelt.        

De kezdjük a legelején.

Nálam szegényebb kisdiák nem sok volt a településen. Mezítláb jártam iskolába. Marosvölgyi Károly tanár úr, amikor Medgyesegyházára került nevelőnek, tanárnak a fák és a virágok is meghajoltak előtte. Nagyon előkelő jelenség volt, páratlan eleganciával öltözködött.      A medgyesegyházi lányok és asszonyok rajongtak érte. Kifogástalan pedagógus volt, jó barát, az egész iskola szerette és tisztelte.

Dolgozatírás közben szokás szerint a padok között sétált, én pedig mindig sóvárogva néztem a gyönyörű cipőit. Akkor, ott nagy fogadalmat tettem, ha megnövök, én is ilyen szép ruhákban és cipőkben járok majd, mint a tanár úr. Meg is próbáltam betartani ezt az ígéretemet. Akárhova vetett a jó sorsom - bejártam a fél világot, Európa számos országát, s ha tűzött a nap, ha esett a hó – egy délutáni sétára mindig szakítottam időt. Megcsodáltam a kirakatokban a szép öltönyöket, cipőket. Emlékezetemben pedig felidéztem azokat a felejthetetlen kisiskolás éveket, s azt, ahogyan megcsodáltam Marosvölgyi tanár úr cipőit. Úgy is mondhatnám, hogy afféle zsinórmértékké vált számomra.

Közel hat évtizede elhatároztam, hogy egyszer, amikor nagy-nagy nyugalmat érzek a szívemben, időt szakítok arra, hogy megrajzoljam, vagyis szavakba öntsem az én szeretett tanárom, Marosvölgyi Károly iránt érzett hálámat.

Ezzel kapcsolatban két emlékezetes eseményt idézek most fel. Pár évvel ezelőtt Békéscsabán jártam, ahol a könyvtárban irodalmi programot szerveztek a részvételemmel. Hajdani osztálytársaim mellett természetesen Marosvölgyi tanár úr is ott ült az első sorban. A program végén még elbeszélgettünk, s ő elővett egy nagyméretű mappát, amit egész idő alatt féltve szorongatott.  A mappa mélyéről, mint egy kifogyhatatlan kincsesládából régi újságok, plakátkivágások, fényképek egész sora került elő. Akkor tudtam meg, hogy az én szeretett tanárom az évek során minden rám, a pályámra vonatkozó irományt, publikációt, sajtómegemlékezést gondosan összegyűjtött, dátummal is felcímkézett és féltett kincsként megőrzött. El kell mondjam, hogy a sírás fojtogatta a torkomat, a meghatottság könnyeit nem tudtam visszatartani…

A másik történet a hatvanadik születésnapom alkalmából rendezett író-olvasó találkozóhoz kapcsolódik. A tanár úr fáradságot nem kímélve Békéscsabáról felutazott Budapestre, egykori diáktársammal, Pozsár Józseffel együtt.  Dobos Marianne húgom, aki a rendezvény szószólója volt az elsők között őt kérte fel, hogy mondjon pár szót hajdani diákjáról. 

Legjobb emlékezetem szerint így kezdte mondandóját:

„Hosszú életem során sok-sok diákom volt, de amióta csak megismertem Gyurit és a családját, azóta vagyunk jóbaráti viszonyban. Úgy is mondhatnám, hogy atyai jó barátság fűz hozzá. Ha már megkértek – mondotta, akkor egy pár szót mondanom kell az ő drága szüleiről is, akiket Medgyesegyháza összes lakója tisztelt, becsült és szeretett. Soha sem tudtam megelőzni őket a köszönésben.

Édesapja azzal a reggeli vonattal járt Medgyesről Békéscsabára dolgozni, amelyikkel én Mezőhegyesről Medgyesegyházára érkeztem. Jó volt ismerni Gyuri szüleit, népes családját és mindig jó szívvel fogok rájuk emlékezni. Gyuri – folytatta mondandóját Marosvölgyi Károly – tartja a kapcsolatot a medgyesegyházi és a békéscsabai emberekkel, egykori diáktársaival, és minden rendezvényén ott látom őket is a hallgatóság soraiban. Több évtizede, hogy elment Budapestre, de rendszeresen hazalátogat, gyakran meghívják író-olvasó találkozókra, nem csak a szülőfalujába Újkígyósra, vagy Medgyesegyházára, de Békéscsabára és Gyulára is. Ha tehetem, minden alkalommal ott vagyok, mert Gyuri az én szeretett diákjaim közé tartozik.”

Szavait -ahogy mondani szokták -, vastap fogadta az Apáczai Művelődési Központban az egykori diáktársaimmal, tanáraimmal, professzoraimmal és ismerőseimmel zsúfolásig megtelt a színházteremben. A teljesség igénye nélkül meg kell említenem egy pár nevet:     jelen volt a néhai Antall József miniszterelnök felesége Klára asszony, Lévai Anikó, Béres Ilike, Beregszászi Olga, Makray Kati, Bánffy György és még sokan mások.

Sajnos mindenkit nem tudok felsorolni, de a barátaim külföldről is eljöttek, hogy együtt ünnepeljünk. Közöttük Duray Miklós és Tőkés László testvérem is. Az ember szíve megtelik hálával és elérzékenyül… Jó tudni, hogy ilyen barátaim vannak!

Remélem még sokszor lesz részem ilyen lélekemelő pillanatokban, amiért érdemes élni egy küzdelmes jelent. Én is – amikor csak tehetem -, ellátogatok oda, ahol a barátaim élnek, hogy részt vegyek az életükben, örömeikben és gondjaikban is.   Hálát adok az én Istenemnek, hogy ők a barátaim, kortársaim és némelyikük a  harcostársam is. Mert azt szoktam mondani, hogy szabadságharcosok vagyunk egy szabad hazában…

Szólj hozzá!

Isten úgy rendelkezett

2018.06.29. 13:05 :: Rostás Farkas György

-Emlékeim közt kutatva-

Emlékeim között kutatva, leveleket és fényképeket lapozgatva kerülnek ismét a kezembe a Habsburg család nádori ágának tagjaival készült közös fotóink, leveleink. Előttem vannak a cikkek és tudományos beszámolók, amelyek az un. „magyar habsburgi ág” történelmi érdemeiről szólnak.

Elgondolkodom, hogy micsoda jellemnek kell lakoznia egy emberben, aki az agyát és a szívét a KÖZ szolgálatának szenteli.

Ilyen volt József nádor is, akiről Budapesten teret neveztek el, vagy az ő fia József főherceg, aki a birtokain letelepítette a cigányokat és iskolát hozott létre számukra. De szólhatnék az ő dédunokájáról Habsburg József Árpádról is, aki nekem az egyik legszeretőbb testvérem volt.

jozsef_arpaddal.jpgNem túl régen adta vissza lelkét teremtőjének és végrendelete szerint az alcsúti temetőben nyugszik, a szülőfalujában, ahol meglátta a napvilágot.  Amikor szólít a szívem, kimegyek hozzá elpanaszolni a bánatomat ugyanúgy, ahogy közel 50 éve teszem, amikor elmegyek anyám sírjához.

József Árpád meghagyta a gyermekeinek, unokáinak, hogy ők is szeressék a cigányokat. Amikor hazalátogatott Portugáliából, ahol kényszerű száműzetésében letelepedett, mindig szólt, telefonált, írt nekem: „Megyek haza testvérem, látni szeretnélek…”

Együtt töltöttünk sok felejthetetlen órát. Nem hivalkodott, nem dicsekedett soha azzal, hogy ő császári-királyi főherceg, a Habsburg házból való. Nálánál szerényebb embert keveset hordott hátán a Föld. 

Emlékszem arra a találkozóra, ahol feleségével, Mária főhercegnővel - akit én csak Mária ángyomnak szólítottam -, a 60. házassági évfordulójukat ünnepelték.  A budai várban, a Mátyás-templomban, ahol egykoron keresztelték a Habsburgokat, ahol esküvőt rendeztek, most ott ünnepeltük József Árpád testvérem 60. házassági évfordulóját.

Egyszerű és méltóságteljes mégis királyi ünnepség volt, felejthetetlen mindannyiunk számára, akik részt vehettünk rajta. Évfordulójukon én köszöntöttem őket. Most már bevallhatom, néha megcsuklott a hangom…  Most, hogy e sorokat rovom, ismét megtelik a szívem és csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó volt Habsburg József Árpád testvérének lenni.

h_geza.jpgA napokban kaptam levelet Amerikában élő „testvéremtől”, Habsburg Gézától, hogy idén is megemlékezést tartanak Alcsúton, a régi kastély parkjában. Találkozzunk, hívott, és menjünk ki együtt a temetőbe József Árpád sírjához….

 Idézek kedves soraiból:

 Kedves György,

Már nagyon örülünk mindjánnyan, hogy Alcsúton találkozni fogunk Kynga növérünk születésnapi ünnepsége alkalmával.  Nagyon szép volna, ha Józsi testvérünk sírjánál újból elhangzanának a kedvenc Cigány noták….

Szeretettel, Dr. Géza von Habsburg”

Nagyon várjuk, hogy találkozhassunk a szépséges Habsburg Kynga testvéremmel is. Megöleljük egymást, h_kyngaval.jpgbeszélgessünk és együtt töltsünk pár órácskát, amitől mindig csordulásig telik a szívünk.

Ezeken az ünnepi alkalmakon mindig összejött a nagycsalád majdnem minden tagja, akik szerte a  nagyvilágban élnek Amerikától Új-Zélandig. Remélem, az utódok majd tovább viszik ezt a hagyományt úgy, hogy ezt ott fent a Mennyei Hazában József Árpád testvérem is örömmel fogadja.

Üzenem neki, hogy amíg én élek, megtartom  az őseinkhez méltó ünneplést. Nem engedjük el egymás kezét… amikor csak időnk engedi találkozunk, és emlékezni fogunk azokra a testvéreinkre, akik már nem lehetnek itt velünk.

             Kérem mindannyiunkra Isten bőséges áldását. Ámen. 

                                                     Rostás – Farkas György

I            >>>

A történet messzire nyúlik, meg a gyökerek is. József nádorral illene kezdenem, aki létrehozta az alcsúti birtokot, arborétumot és hozzákezdett a kastély felépítéséhez. József főherceg pedig folytatta az édesapja által megkezdett szép, nemes, emberi küldetést. József nádornak szobrot állított az utókor, és teret neveztek el róla. Ezt több szempontból is  fontos megemlíteni, mert történtek különböző kormányváltások, de a szobor megmaradt a belváros közepén.

A nádori család leszármazottai a 2. világháború végén kényszerűen elhagyták Magyarországot és a tündöklő alcsúti birtokot. Akárhol tartózkodtak is a világon, mindig büszkén vallották magyarságukat. Az élet meg a sors átírta a forgatókönyvet, s különböző országokban telepedtek le. Az egyik Portugáliában, a másik Németországban, a harmadik Amerikában....

Amikor jött a fordulat, a rendszerváltás az elsők között tértek vissza  a szeretett óhazába. Néhányan ma már itt élnek velünk, és hála az Istennek sűrűn találkozunk.

            

 

Szólj hozzá!

Zarándoklásaim idején

2018.06.27. 21:32 :: Rostás Farkas György

rfgy_fa_mellet.jpg - Harangozó Imre barátomnak, Falus-felemnek - ajánlva -

Vándorok voltak őseim, az országutak vándorai. Vándoroltak, néha menekültek, mert nem fogadta be őket sem falu, sem város. De egyszer csak rájuk köszöntött a szerencse. 1423 körül, amikor Magyarország földjére értek, Zsigmond király, illetve német-római császár gondolt egy nagyot és adott az én vándor népemnek egy illetőségi bizonyítványt, egyszóval menlevelet.

Attól kezdve hivatalosan is letelepedhettek az ország földjén. Itt és most azt is le kell írnom, hogy ilyen szívélyesen sehol a világon nem fogadták az én vándor őseimet, mint e homloknyi hazában.  

Azóta bizony eltelt közel 700 esztendő és az én őseim, drága szeretett szüleim, nagyszüleim, dédszüleim is itt nyugszanak e szent földben. Ezért szólít haza a szívem, amikor külföldön vagyok. Mert tudjátok az úgy van, ha szólít a szív, nincs mit tennetek, menni kell vagy jönni kell.

Sokszor leírtam, versbe is foglaltam, hogy anyám hangja elkísért és szólított egész életem során, bárhol is jártam e széles világon: - „Kisfiam gyere haza, mert elmentél messze honba, de a kiskapu nyitva áll azóta”.

Én jöttem, mert vártak a szüleim, a testvéreim, a gyermekeim és most már az unokáim is. Mert nagyon szeretem őket, s úgy neveltem őket, akár a pelikánok a nagy éhínségek idején.

Kerestem a helyemet a nagyvilágban, amióta demokrácia van, meg jogállam, meg Európai Unió, azóta én is európai polgár vagyok. De soha nem feledem, amit a szüleimtől, testvéreimtől meg azoktól az áldott jó újkígyósi parasztoktól tanultam, akikre mindig jó szívvel emlékezem.

Már sokszor elmondtam és talán még többször le is írtam, hogy milyen szeretettel vettek és vesznek körül ma is azok a jóságos újkígyósi emberek: az én drága szeretett Rozsnyai István bátyám, Olga néném, Domokos Ica néni, meg Gera Manci néni…, aki azt mondta, hogy amikor hazamegyek kisüt a nap… Szavai szinte minden nap eszembe jutnak, és a szülőföld iránti hűségre köteleznek…

Azok a dolgos népek, akik között a szüleim éltek a nap felkeltétől napnyugtáig a földeken dolgoztak. Szántottak, kapáltak, arattak, fáradhatatlanok voltak. Még szombaton és néha vasárnap is dolgoztak, mert ugye a jószágnak vasárnap is, meg húsvétkor és karácsonykor is enni kell… 

Most így öregedőn-vénülőn nekem is gyakorta az eszembe jut, hogy jó lenne, ha nekem is lenne néhány bárányom és szamaram, ahogyan az én szeretett Beer Miklós püspök testvéremnek. Amikor meglátogatom, mindig megmutatja az ő kis állatait. Úgy követik, ahogyan a gyermekek követik az apjukat.  

Amikor megkérdezik tőlem, hogy honnan jöttem, én mindig újkígyósinak vallom magamat, akkor is, ha már hosszú évek, évtizedek óta Budapesten élek. Azt szoktam mondani, hogy engem messzire sodort az élet, Újkígyóstól Afrikáig.

Mindig foglalkoztatott, hogyan is élhetnek más kontinenseken az emberek. Afrikai tartózkodásom ideje alatt kimentem a sivatagba és találkoztam a  berberekkel Olyan szeretettel fogadtak mintha egy régen látott testvér érkezett volna hozzájuk. Annyira megszerettek bennünket, hogy nehéz volt az elválás…

A következő életemben, ha lesz ilyen, vagy indiánnak, vagy berbernek, vagy dravidának szeretnék születni. Ha egyik sem lehetek, akkor leszek székely, de ha az sem, akkor maradok cigány. Ez legalább ki van próbálva, működik. Mert nemcsak újkígyósinak jó lenni, hanem cigánynak is.

Amíg nem próbáltátok, nem is tudhatjátok, milyen cigánynak lenni… Én ígérem nektek, hogyha eljön az ideje, befogadlak benneteket a mi cigány világunkba, ahogyan ti is befogadtátok az én sokat szenvedett népemet, amikor véget ért a vándorlás meg a menekülés ideje.

A napokban olvastam az én cigány költő testvérem Rácz Lajos versét, aki úgy fogalmazott, hogyha eljön érte a halál: cigányként vagy magyarként szeretne meghalni. Ez számomra is nagy kérdés, mert a kettős identitásom fémjelez és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.

Ha mennem kell majd a Mennyei Hazába, akkor mindkettőt magammal viszem, hogy ott is ez fémjelezzen…

 

Szólj hozzá!

Hitvallók - Beszélgetés az életről és a Szentírásról

2018.06.08. 19:17 :: Rostás Farkas György

Rostás-Farkas György József Attila-díjas költő, író, műfordítóval Dúl Géza atya beszélget.

gy3.jpg

 - Melyik a kedvenc szentírási helyed,  amelyik a legjobban megérintett?

Választottam egy Máté evangéliumából való mondatot, ami nagyon megérintett, amivel csordulásig megtelt a szívem.

„Gyertek hozzám, mindnyájan akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes és az én terhem könnyű.”  Az apám gyakran idézte, és az ő emléke engem kötelez.

A szeretet, az összetartozás, a fény. A léleknek is sugárzása van, a fény üzen nekünk, mindannyiunknak. Édesapám a pünkösdi időben nagy ünnepet tartott a családban. Eljöttek a távoli-közeli rokonok, gyerekek és mindenkinek helye volt az asztalnál. De így volt ez karácsonykor és húsvétkor is.  Ajándékoztunk abból a nagyon kevéskéből, amink volt.

- Emlékszel-e arra, amikor először érezted, hogy ez az idézet fontos üzenetet hordoz számodra?

Az egyik ilyen alkalom akkor volt, amikor meghalt édesapám, a másik, amikor meghalt Antall József vagy amikor Lakatos Menyhért… Mmindig eszembe jutnak ezek az emlékfoszlányok. Nekem akkor jutott eszembe ez az első mondat.

- Milyen üzenetet hordozott akkor ez?

Akkora volt bennem a fájdalom, hogy az égig ért, mert nálunk az öregeknek – a mai napig úgy érzem -, hogy tekintélye és tisztelete van. Meghalt a családfő, kihullott a sorból és összecsaptak a hullámok fölöttünk. Igaz, hogy a legidősebb testvér olyankor átvette egy picit az ő szerepét, amennyire tudta. De édesapám távozása nemcsak a családunk számára volt nagy veszteség, hanem az egész szegénynegyed számára.           

 - Biztosan sokan szerették.

gy2.jpgMeg kellene kérdezni a falunkban élőket,  A meséiben él tovább, sokszor késő éjszakától hajnalba nyúló beszélgetések voltak nálunk, apám meséit az egész környék szívesen hallgatta. Nem volt olyan, hogy gyermekek külön, meg felnőttek külön, a gyerekeknek is helye volt ott a felnőttek között.           Amikor kihajtott 5-6 gyereket is vitt magával a szekéren. Az utca aprónépe csatlakozott hozzánk. Nálunk mindig volt valaki, aki nálunk evett, aki nálunk aludt.

A cigányok rájöttek a vándorlások ideje alatt – több száz évig vándoroltunk, néha menekültünk -, hogy a szeretetből minél többet adnak, annál több marad. És bizony sokszor semmink nem volt csak a szeretet. De azt nem sajnáltuk senkitől sem. Édesanyám úgy ápolgatta, úgy gondozta, úgy szeretgette a telepen élő gyerekeket, mintha a sajátja lett volna.

Járom a világot –azt szoktam mondani, hogy én vagyok az utolsó vándor-krónikás -, ha meghívnak, el kell mennem, mert számon kérnének a szívverések, ha nem tenném. Legtöbbször a gyerekek közé megyek, majdnem minden hónapban 1-2-3 helyen vagyok. Nem csak Böjte Csaba testvérhez megyek,  meg Szlovákiába szavaló versenyre, hanem tenyérnyi kis hazámban a legeldugottabb kis falvakba is.  Örül a szívem, ha látom a gyerekeket, és hogy készülnek, amilyen szeretettel fogadnak. Az egyik ilyen alkalommal azt mondta egy kislány – tizenhárom éves volt.- hogy itt a táborban annyi szeretetet kaptam a három nap alatt tőletek, mint 13 év alatt együttvéve a családomtól otthon.

Vagy egy másik mondat is, ami mindig az eszembe jut. Egyszer megkérdezte egy kislány: „Miért ver engem az Isten azzal, hogy cigánynak születtem?” Ezek nagyon súlyos és nehéz szavak és ilyeneket hordoz az én áldott vagy átkozott népem és én, mint az utolsó krónikása, a hiteles szóvivője népemnek, nemzetemnek, hazámnak kénytelen vagyok ezzel foglalkozni, mert már nincsen közöttünk Lakatos Menyhért, Orsós Jakab, Farkas Kálmán, Osztojkán Béla, Péli Tamás. Valamennyien géniuszok voltak,
tőlük sokat tanulhatott mindenki,  nem csak a cigányság. Én nem tudom, hogy Lakatos Menyhért elvesztése volt-e a nagyobb fájdalom számomra, vagy Gyurkovics Tiboré…

Ebben a helyzetben, amit a cigányságodról mondtál, hogyan ad erőt, segítséget a Szentírás?

Mindig arra emlékeztet, hogy a fény gyermeke vagyok. Most eszembe jut Szabad Györgynek – egykori tanáromnak egy mondata: „Tudnod kell, hogy én szeretlek téged.” Engem mostanában nagyon mélyen érintenek ezek az emberi szavak. Sajnos már kezdenek kimenni a divatból. Hol mondják ezt már manapság, hogy szeretlek? Elcsépelt, elkopott, fakó. Szabad György mondta, mondja Jókai Anna és mondta Gyurkovics, Mezei Bandi, mondta Raj Tamás is. (Együtt dolgoztam vele.)

Mindenki tudja rólam, hogy amennyire cigány, annyira magyar is vagyok. Meg kell említenem Péli Tamás nagy mondatát, amit már minden földrészen idéztem, hogy kettős aranypánt fémjelez. A cigányságom és a magyarságom. Az is mindig eszembe jut, hogy India elhagyása miatt Isten így kárpótolt minket, Magyarországgal. Itt szeretettel fogadtak bennünket. Így volt ez Újkígyóson, ahol én születtem és felnevelkedtem. Az én keresztapám Csatlós Lajos vagy Lázár Ilona és Marosvölgyi Károly a tanáraim, meg tudnák ezt erősíteni, de említhetném Újvári professzort is. Ők valamennyien nagy szeretettel és alázattal fordultak felénk.  
Újvári eljött mindig közénk, ahogyan Szabad György és Jókai Anna is. Tudták, hogy ennek a népnek egyetlen vígasza van, ha érzik, hogy szeretik őket és nem vagyunk mostoha gyermekei hazánknak.

Sokszor próbáltak minket leírni meg kiírni a társadalomból, de ez senkinek nem fog sikerülni. Mert ez a kettős identitás fémjelez bennünket és mi itthon vagyunk e hazában. Egyszer megkérdeztem Czeizel Endre professzor barátomat: - Ugye Endre eldőlt a sorsunk a születés pillanatában…

 Czeizel mást mondott nekem: - Nem Gyurikám,  a fogantatás pillanatában dőlt el. Na, most cigánynak születtem. A következő életemben, ha véletlenül nem cigánynak fogok születni, akkor székely szeretnék lenni, mert nagyon szeretem az erdélyi embereket. Azért is, mert oly kitartóan követelik az autonómiájukat, s ragaszkodnak a gyökereikhez.

Erről nekünk is példát kell vennünk, mert akinek nincs háza, nincs hazája… Azt akartam ezzel mondani, hogy legyen kulturális intézményrendszere a cigányságnak. Mi vagyunk a legnagyobb hazai kisebbség. Legyen múzeumunk, legyen kutató központunk, legyen színházunk, saját kulturális intézményeink.

Visszatérve a szentírási idézethez és Pünkösd ünnepéhez. Édesanyám pici gyermekkorunkban is elvitt minket a templomba. Fogta a kezünket és mindig a szentlélekről mesélt. Mélyen megérintett, mert a szavaiból, az egész lényéből áradt a szeretet lelkülete.  Ez a szeretet tartott bennünket össze.

Felpakolták a gyerekeket a szekérre és elmentek a szomszéd faluba meglátogatni a rokonokat, mert nagyon fontosnak tartották. A testvéreim - tíz testvérem volt – mindig eljöttek hozzám, azóta is mindig eljönnek, ébren tartják a szeretetet. Azt mondták, hogy elmentél testvérem közölünk, azok közül, akik szeretnek azok közé, akik nem szeretnek. De mi nem tudunk másról beszélni, mert a szeretet tart bennünket össze Ezt mondta egyik nővérem és most megyek hozzá haza, mert beteg és nem csak akkor kell látogatni egymást mikor baj van, hanem akkor is, mikor nincsen baj és a cigányok ezt mindig értették

Székely János püspök testvéremmel sokat beszélgetünk a jelfákról, a cigány üzenetekről. Hajdanán, ha nem tudtunk megjelenni a megbeszélt időben az utakon, a találkozó helyeken, akkor jeleket hagytunk magunk után. Vágtunk egy darab rongyot és felkötöttük a fára, hogy itt voltunk, élünk és majd találkozunk.

- Mire inspirál, mit üzen, hogyan befolyásolja mindez a tetteidet?

Hát engem ez tart életben. Ha nem érezném minden ébredéskor és minden lefekvéskor, hogy szeretnek, akkor én azt hiszem, nem lenne tovább érdemes élnem ezt a küzdelmes jelent. Az 1970-es években jártam Szeghalomra gyűjtőútra Bencsik professzor úrral. Volt ott egy kislány, egy tanyasi iskolába járt kollégiumba, Nórának hívták. Évekig leveleztünk. Azóta ha visszajárok, már az unokáját hozza és mutatom neki, hogy valamikor leveleztünk, mert verseket írt. Ennek 40 éve és most az unokáját hozza. De így történik akkor is, amikor Böjte Csabához megyek. Fürtökben lógnak rajtam a gyerekek. Pontosan emlékeznek, hogy tavaly hol hagytuk abba a beszédet, úgy folytatjuk, mintha egy órával ezelőtt hagytuk volna abba… Él még a szeretet, csak életben kell tartani. Mindenki boldog, ha szeretik, nekem azt ne mondja senki, hogy nem szeretné, hogy szeressék.

Honnan merítesz erőt, hogy a szeretetet ébren tudd tartani? Mert ez energiafaló.

Most visszakérdezek, hogyan lehet szeretet nélkül élni? Nem lehet élni szeretet nélkül. Nincs értelme. Kell, hogy legyen az embernek energiája a szeretetre, mert ez tartja életben, ha ez kihal, kihal a fény is, s örök sötétség lesz a Földön. Hát persze, hogy van, nálam recept. Mert a szeretetből az ember minél többet ad, annál több marad. A régi időkben az emberek mindent elkövettek, hogy találkozzanak. A szomszéd faluban lévő családot is segítették, mert nyolcan-tízen voltak testvérek. Ha koldultak maguknak úgy koldultak, hogy annak a családnak is jusson.

Az embernek el kell tudnia számolni a lelkiismeretével. Ha nem ezt teszi, hogyan tudná nyugodt lelkiismerettel álomra hajtani a fejét. Számon kérik a szívverések, szíve mindenkinek van szerintem, és ha szíve van, akkor meg kell, hogy szólaljon.

Erről szól a mi lapunk is, a Közös Út – Kethano Drom. A hazai cigányságnak mára csak ez az egy újságja maradt, s az is ki van véreztetve. Antall József segített létrehozni 20 évvel ezelőtt. Amikor azt mondtam:

- Miniszterelnök úr a legnagyobb hazai kisebbségnek, a cigányságnak nincs lapja.

-Hát akkor csináljunk! – volt a válasz.

- Na de miniszterelnök úr, hát maga miniszterelnök. Én meg egy poéta vagyok, egy újságíró.

-Hát azért csináljuk.

-De hát miből?

-Hát pénzből.

-Pénzből, de hát nincs.

Odahívatta magához azonnal Szabó Ivánt. - Iván, te pénzügy-miniszter vagy. A barátomnak lapot kéne indítani útjára, nincs a cigányságnak lapja.

-Igen miniszterelnök úr.

-Na de mondom, miniszterelnök úr, ha már lesz lapunk, hát mi legyen a címe? - Hát, a lapnak a címe? Közös Út.

Azóta él a Közös Út.

Nagyon megszerettem Ferenc pápát, de Isten megbocsájt, az én igazi pápám János Pál volt. Eljött Magyarországra a mi szent zarándok helyünkre és cigányul köszöntött bennünket. Amikor elment, a repülőgép ajtajában állva az utolsó szava az volt, hogy: „Keblemre ölelem az én cigány testvéreimet.”

Rákoshegyen,  ahol élek,  a templomkertben áll János Pál szobra. Hát mégis csak közelebb van Istenhez, mint én, gondoltam magamban…  Minden este elzarándokolok hozzá, s elmondom mi történt ma, hol voltam, mit csináltam. Néha úgy látom a szemeiből, hogy válaszol, Mindig arra kérem,  hogy segítsen az én sokat szenvedett cigány népemen. Talán meghallgatja könyörgésemet….  

 Az idegenségről szeretnék még szólni: amíg nem ismerik a kultúránkat idegenek is lehetnénk. A távoli kontinensek élő népek történelmét, kultúráját jobban ismerik az emberek.   Mi itt élünk 700 éve és mégsem ismernek bennünket. Idegengyűlölet emberemlékezet óta volt a Földön és talán mindig lesz. De mitől lennénk mi idegenek, ha nem vagyunk azok. Nem csak Tolsztojt kell ismerni, de Lakatos Menyhért, Bari Károly, Choli Daróci, Osztojkán, Szepesi, Rácz Lajos, Ruva Farkas Pál műveit is. Tananyagnak kellene lennie már az általános iskolai könyvekben is, és nem csak középiskolásfokon, de egyetemen is tanítani ezt a kultúrát.

A cigányok történetét, hiedelemvilágát, ősi mesterségeit… Én addig nem szeretnék meghalni, - majdnem azt mondtam most, hogy addig bosszúból fogok élni –, amíg ez nem lesz tantárgy, amíg Magyarországon a cigányságnak nem lesz múzeuma, kutatóközpontja, rádiója, televíziója. 

Erős küldetéstudat jellemez téged. Mit mondanál ma a hallgatóknak?

Talán még nem késő! Talán még nem késő megfogni egymás kezét. Megérinteni egymást, őszintén szólni egymáshoz. Ha megkérdezi egyik a másikat, vagy a másik az egyiket, hogy hogy vagy, azért kérdezze meg, mert érdekli is, és várja meg a választ. Elrohanunk egymás mellett, nem veszik az emberek komolyan egymást. Nem divat már erről beszélgetni. Én az előadásaimon az 5 éveseknek úgy mondom el, mint az 55 éveseknek, hogy álljunk meg egy pillanatra, legyen időnk megkérdezni és meghallgatni a másikat. Ne szégyelljük elmondani, hogy szeretjük, hogy örülünk annak, hogy találkoztunk vagy szívesen ülünk egy pár szót váltani.

Ha nem értünk szót egymással, ha nem tiszteljük egymást, ha nem nyújtunk békejobbot, ha nem vagyunk ott... Nem akkor kell majd kalapot emelni, ha elmegy az ember ebből a világból. Úgy kell csinálni, hogy legyen ideje az embernek meghallgatni a másikat, és oltárt emelni egymásnak a szívünkben. Kalapot emelni egymás előtt, ahogyan régen Újkígyóson az öreg parasztok tették…

Ma már nem divat. Nem azt akartam mondani, hogy nincsen kalapja, hanem azt, hogy a böcsület, a szeretet ne fogyjon el soha.  ….       

Köszönöm az interjút.

 

(A Mária Rádióban, 2014-ben, elhangzott interjú szerkesztett változata)

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása