Rostás Farkas György

Megint eltelt egy év.  Szeretem a hajnali órákat, mert a csend, az egyedüllét lehetővé teszi, hogy meghalljam a lelkem mélyéről fakadó titkos hangokat. Ez a hang most ugyanazt kérdezi tőlem, amit hajdan nagyapám kérdezett édesapámtól, édesapám tőlem, én meg kisfiamtól, Dyuskókától: SOSKO SUNO DIKHLAN? - MILYEN ÁLMOT LÁTTÁL? 
Milyet is? Egy gyönyörűséges, furcsa álmot: a kis herceg bolygóján jártam, ami kísértetiesen hasonlított ehhez a Föld nevű sárgolyóhoz, de valami mégis más volt: ott, álmomban az emberek szerették egymást, odafigyeltek egymásra. Senki nem kért semmit senkitől, mert mindenki adott mindenkinek. Hogy mit? Egy kis szeretetfényt, egy kis törődést, odafigyelést - s mindezt önzetlenül! Éppen választások voltak a kis herceg bolygóján. A vesztesek nem vétózták meg a szavazás végeredményét, nem akartak árnyékönkormányzatot szervezni, hanem összefogtak. Egymás mellett küzdöttek, nem egymás ellen, hiszen mindnyájuknak egy volt a célja: békében, boldogságban, szeretetben élni.
  - Lehetséges, hogy a Földön is megvalósulhat ez? - kérdeztem a kis hercegtől.
  - Miért ne? - kacagott, s egy táblára mutatott.
  A táblán ez állt: FÖLD BOLYGÓ, ám a feliratot valaki áthúzta, és ezt írta alá: B-612-es BOLYGÓ.
  - Látod? Minden lehetséges, csak ismerni kell a titkokat. Az egyik titok a szeretet. A másik… nos, a másikat te is tudod!
  - Azért mondd el! - kértem.
  - Olvass el újra! - mondta komolyan, és sálját nyaka köré tekerve eltűnt.
  Hát ezt az álmot láttam. Ugye, milyen szép, és milyen utópisztikus…?! De, mi lenne, ha megpróbálnánk valóra váltani - már csak habisztiből is! Próbáljuk 365 napon át szeretni egymást. Sugározzunk mindenki - még az ún. ellenségeink - felé szeretetet; figyeljünk oda egymásra; ne azért tegyünk szívességet valakinek, hogy benyújtsuk a számlát; fogjunk össze a népünkért!
  Tudom, hiszem, hogy képesek vagyunk erre. Mert aki érzi, hogy szeretik, az mindenre képes. Hogy lehet érezni azt, hogy szeretnek bennünket? Hát csak nézzél bele a családod, barátaid, munkatársaid szemébe mélyen, és megtudod! Ha rossz a kedved, ha szomorú vagy, ha bosszankodsz valami miatt, mindig akad egy szempár, amely rád mosolyog, amely vigasztal, és akkor „szívedről eloszlik a köd, és nem érzed úgy, hogy lehúz a föld”.
Egyszer Péli Tamás utolsó óráira emlékezve testvére Ildikó mesélte: „Ott, akkor, a kórházban azt mondta Tamás: 'ne beszélj, csak simogass!'. Péli Tamásnak akkor és ott a szeretet simogató erejére volt szüksége. Neked is, nekem is ilyesfajta szeretetre van olykor szükségünk. Olyan ez, mint a Nap éltető ereje, vagy mint a szomjat oltó forrás csobogása, a virág illata, a szél zúgása, a hó tisztasága, a csillagszóró ragyogása…
 Szeretet nélkül nem venném észre, hogy ragyog a Nap, meg kinyílt a pipacs az út mentén, meg a fűszál harmatcseppje megcsillan a felkelő Nap fényében, meg zümmögnek a méhek, meg mosolyognak a gyermekszemek…
 Lélegezd be az életet, s hagyd, hogy a történések önálló életet éljenek benned. Légy szabad a dolgok megélésére. Ez a fajta szabadság leolvasztja a szeretetet fogva tartó jégpáncélt, és azt veszed észre, hogy az embereket „csupán” önmagukért szereted.
 Csak azt nem értem, sokan miért várnak karácsonyig azzal, hogy felkeressék szeretteiket, hogy megbocsássanak azoknak, akik ártottak nekik? Ha például január elsején megbántanak valakit, miért dühöngene, miért követne el mindent, hogy visszaadja a rajta esett sérelmet - 358 napon át?
Lassan már pirkad. Kezd világosodni „lassacskán az elmém”, József Attila-módra. Már megint reggel lett, álmatlanul telt el újra egy éjszaka. Álmos lett ismét a hajnal, és ma ismét egy hosszú nap következik, és újra járnak emberek az utcán, és újra mosolyognak egymásra, és újra megpróbálják elviselhetővé varázsolni a nappalt. Mert ebben a szeretettelen világban hogy is lehetne az életet másképp elviselni?
  Az ember legnemesebb földi küldetése a szeretet. Minden nap arra van teremtve, hogy szeressük, keressük, kutassuk, fürkésszük egymást, és találjunk is egymásra, ha már embereknek születtünk…