HTML

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Elpusztult, mint a Rongyos kenyere

2017.01.04. 16:14 :: Rostás Farkas György

Ez a mondás is egyike azoknak, amelyek a mi családunk legendáriumában szállóigeként szerepelnek.

Az eset Dobozon, pontosabban Sószéken, azon a híres - hírhedt cigánytelepen történt.  (Doboznak azért is nagy híre volt, mert mint tudjátok, a ló például csak a dobozi hídig ló, utána már lú. Sószékig a pénz az pénz, Sószéken pedig már píz. Szóval Doboz és a sószéki cigánytelep mindig különleges hely volt, és az is marad, amíg a világ-világ.)

kep1.jpgRongyos az én drága szeretett édesanyám kedvenc unokatestvére volt, Pulyka nagynéném édes egyszülött gyermeke. Azért kapta ezt a nevet, mert szegénynek kiskorában nem volt egyetlen tisztességes ruhadarabja sem, csak olyan szedett-vedett rongyokban járt.  Amikor az én drága jó anyám apámat követve elköltözött Dobozról, nem volt, aki pártfogolja, a cigánytelep tartotta, pestiesen szólva az utca nevelte.

Odaadtak a kis kezecskéjébe egy-egy  darab száraz kenyeret, de sokszor az sem sokáig lehetett az övé, mert olyan szerencsétlen volt, hogy a macska azonnal lenyúlta a kezéből a kenyeret.

 Kérdezte is tőle Mámika: - Hát az előbb adtam neked a kenyeret. Hova lett? Rongyos nem tudott mást mondani, egyszerűen annyit válaszolt, hogy elpusztult…

Sok-sok év telt el azóta, de még mindig elevenen él  Sószéken a mondás: „ Elpusztult, mint a Rongyos kenyere”.

De hogy szavamat ne felejtsem, elmesélem, hogyan is került Rongyos anyám védőszárnyai alá.  Pulyka néném akkoriban már Vásárhelyen élt előkelőnek tartott családjával. Egyszer eljött  Sószékre, hogy meglátogassa a szüleit: Julka mámit és Kusló papót, és magával hozta a gyereket is ajándékba. A következőt mondta az én drága jó anyámnak.

- Hallod Marika, drága testvérem, nincs nekem egy percnyi nyugtom sem  emiatt a gyerek miatt. Az uram nem tűri meg tovább a családban. Csak azt mondja mindig, hogy zabigyerek…

Pulyka néném meg sem várta a választ,  térült-fordult és letette a méteres gazba Rongyoskát,  aztán annak rendje módja szerint ott is felejtette. Anyám a nagy sírásra odaszaladt, felkapta a gyereket, aki még csecsszopó volt, magához ölelte, és úgy mint Dácsit, az elsőszülött fiát is, megetette. Egyiket az egyik emlőn, másikat a másik emlőn.

Ez az egész hercehurca nem tetszett az én jó apámnak, többször szóvá is tette, hogy miért neveli a testvére elhagyott gyermekét. De az én drága anyám nem tett különbséget Rongyos és Dácsi között, a haláláig gyermekeként szerette.

Sokszor voltam szemtanúja, amikor később Rongyos már felnőttként ellátogatott hozzánk újkígyósi kis házunkba. Keblére ölelte édesanyámat, és mindig a vállán sírta el bánatát. Hajnalokig tartó beszélgetéseikre még ma is emlékeszem. Olyan nagy szeretettel voltak egymás iránt, hogy szinte velük együtt örültek az angyalok is.

Mikor édesanyám elment, abba a mennyei hazába, ahova egyszer mindenkinek el kell távoznia, Rongyosnak majd a szíve szakadt bele. Évtizedeken keresztül járt ki, nagynénje, nevelő anyja sírjához, és gondozta. Nagyon sokszor ott látták még télen is, majdnem megfagyva a sírnál. Neki panaszolta el bánatát még akkor is, egészen addig, amíg a Teremtője őt is magához szólította.

Most is ott van anyám társaságában, már Dácsival, Pistával és Lajcsival együtt.   A történetnek itt vége is lehetne, de még egy mondat kikívánkozik belőlem. Azt mondta az én drága szülőanyám: - Aki tiszteletet és becsületet szeretne tanulni, az menjen el Dobozra.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr4412096951

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.