HTML

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Julka mámi a tudós asszony

2017.01.05. 15:30 :: Rostás Farkas György

kep1_1.jpgBékés vármegyében, annak is egyik eldugott kis falujában, a doboz – sószéki cigánytelepen élt az én drága anyai nagyanyám, Julka mámi (Makula Györgyné).

Ismerték őt az egész megyében, sőt még azon túl is. Gyógyító tudományának és jóstehetségének híre eljutott mindenhová a környéken. Az emberek úgy várakoztak pici házikója előtt, mint a leghíresebb professzorok rendelőjében. Igaz, hogy nem csak nagytudású, okos cigányasszony volt, de olyan méltóságteljes jelenség is, mintha grófi családból származott volna.

Még külhonból, Londonból és Amerikából is jöttek hozzá,  hogy mondjon jövendőt, és árulja el titkos receptjeinek fortélyait. Mindenféle betegségre, nyavalyára volt gyógyírja, ismerte és gyűjtötte a gyógynövényeket erdőn és mezőn.

Már életében legendák vették körül. Még könyvet is írtak róla. Az egyiket én is láttam Gyulán, a múzeumban.  A címe: Fűben, fában az orvosság - Julka mámi füveskönyve.  Fáradhatatlanul járta az erdőket, a mezőket, minden virágot, minden növényt ismert. Tudta, melyik növényből, milyen főzetet lehet készíteni.

Kis kamrájában megtalálható volt mindenféle az erdei gyümölcsből készített lekvár és szörp is. Ismerte és gyűjtötte a gombákat is. Ha valaki a környéken megbetegedett, nem az orvoshoz rohantak, hanem hozzá. Mindenki Julka mámija volt.

Nemcsak a betegek fordultak hozzá orvoslásért, de felkeresték a szerelmesek, s a meddő asszonyok is, akik gyerekre vágytak, hogy segítsen rajtuk, és ő annak rendje módja szerint már mondta is a varázsigét.  Mindenkit elbűvölt. Voltak emberek, akik azért látogatták meg, hogy vegye le róluk a rontást, mert azt is csak ő tudta, és rajta kívül senki más.

Sok időt töltöttem a közelében, mert egyik kedvenc unokája voltam. De ilyenkor mindig azt mondta: - Drága szép unokám! Most jó lenne, ha kimennél. Játsszál a többi gyerekkel!

Látta, és tudta, hogy én mindig mindenre kíváncsi voltam. Kimentem, de eszemben sem volt játszani, hanem nagyon vártam, hogy jöjjön értem, és vigyen oda maga mellé. Takargasson,  szeretgessen, mert mindig ki voltam éhezve a szeretetre.

Julka mámi minden nap legalább 5-6 kilométert gyalogolt, néha többet is. Sokszor láttam őt a gáton, nagy batyuval a hátán. Ha elfáradt, leült az árok szélére egy kicsit „elmélkedni”. Elővette a kis tajték pipáját (csibukot). Szép lassan, komótosan megtöltötte kapadohánnyal, és nagy élvezettel kojtolta.

Sokan megkérdezték tőle: - Drága néném, elvihetjük haza Sószékre? Nem emlékszem olyan esetre, hogy elfogadta volna bárkitől is, hogy felvegye a lovaskocsira. Amint kipihente magát, fogta a batyuját, és ment tovább, de inkább azt kellene mondanom,hogy nem is ment, hanem vonult. Előre köszönt neki a falu apraja és nagyja. Nagy tiszteletben állt ő is, és az egész család.

Még valamit meg kell említenem az én drága mámimmal kapcsolatban. Volt a településen, egy öreg úri szabó, nála készítette a ruháit. Földig érő bő szoknyában, bársonyos mellényben járt. De volt  cipésze is. A lábbelije mindig nyikorgott, mert kecske bőr volt a talpába építve. Így mindenki tudta, hallotta, hogy Julka mámi vonul az utcán.

Póstelek volt a kedvenc zarándokhelye. Állt ott egy gyönyörű kastély, a Weinckheim grófok építették. A család néhány tagja még mámi idejében is ott élt. Ő pedig bejáratos volt hozzájuk: mesélt, jósolt, jövendőt mondott. Cserébe ellátták minden földi jóval. Ő meg sietett haza Sószékre, hogy a fészekben maradt népes családot, a fiókákat megetesse.

Azt is rebesgették róla, hogy ismeri az élő fű rejtekhelyét, és még a Mit-Mit madár is a szolgálatában áll. (Hogy mi is az az élőfű és ki is az a Mit-Mit madár arról egy másik mesémben szólok.)

Egy szó, mint száz: az én szeretett, imádott Julka mámikámhoz nem volt hasonló, kerek e földön. Én még pici voltam, ő meg már nagyon öreg, de mikor elmentünk az én drága édesanyámmal hozzá, mindig akadt a mellény, vagy a kötény zsebében valami madárlátta ínyencség számomra. Mindig megsimogatta az arcomat, a kezemet. Én is mindig szerettem volna az övét, de nem volt hozzá bátorságom, annyira tiszteltem. Így csak figyeltem minden mozdulatát, csodáltam sajátos, méltóságteljes hanghordozását, hallgattam meséit, amitől szívem-lelkem áttüzesedett.

Szép, nemes vonásait sosem fogom elfelejteni. Igaz, hogy öregkorára nagyon sok ránc volt a szép fehér arcán, és szemeiben már nem ragyogott úgy a tűz, de nekem mégis gyönyörű volt.

 Azóta már több mint egy fél évszázad elmúlt, de nekem úgy tűnik, mintha tegnap lett volna, ahogy ott ültünk a nagy fa árnyékában, és szinte megszólalt a csend. Megszólalt, úgy ahogy mámi is nagy ritkán, és a múlt szép emlékeit idézte. A legkedvesebb meséje, az erdők anyjáról szólt, aki boglyán aludt, és a hajával takarózott. Ezt többször is elmesélte nekünk, unokáinak.

Mikor utoljára találkoztam vele a lelkemre kötötte: - Drága Gyermekem, ha én egyszer már nem leszek, attól még a testvérség és a szeretet ne haljon meg közöttetek. Mindig látogassátok egymást, őrizzétek azt a tudást, amit én megpróbáltam a hosszú életem során megőrizni, és nektek továbbadni. Találkozzatok, beszélgessetek, és mindig keressétek fel egymást!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr8412100849

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.