HTML

Naptár

január 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

A Sisák sarok

2017.01.07. 17:42 :: Rostás Farkas György

anyam.jpg„..Eltávolodnak az égtől a csillagok.
A fény is szökik, menekül
a felhő sem önti rám puha esőcseppjeit
a pusztákon nem jelenik meg a délibáb
nem veri föl az éjszaka csöndjét a szekérhang
apám kalapálása nem hallatszik az égig
Anyám fekete szoknyája nem libben meg a Sisák saroknál…
A bölcsőben nem sír fel többé a jövő.”
                                 (Jelentés a jövőnek)

A Sisák sarok gyermekkorom egyik emlékezetes, mondhatnám azt is, hogy szimbólikus jelentőségű helyszíne. Ezért is foglaltam egykoron versbe, s most elmondom nektek, miért is olyan fontos számomra.

Sokszor írtam már az újkígyósi Öreg utcáról, a Zugról, ahol a mi kis házikónk állt a temető sarkánál. Ez volt a faluvége, utána már csak a szabad határ, a szántőföldek következtek…

Úgy él emlékezetemben, hogy alkonyat tájban mindig elindultunk az Öreg utca 76-os számú házából a falu irányába, Lengyel néni sarki pici házához, ahol orgonabokor takarta el előlünk a világot.

Négyen voltunk akkoriban még odahaza a családi fészekben a kisebbek közül: Bangi, Palcsi, Mozolka meg én. Legtöbbször ott a kispadon, a Lengyel néni házánál vártuk anyámat, hogy hazaérjen mindennapi batyujával, amiben az élelmet hozta éhes fiókáinak.

Itt haladt el estefelé a falu gulyája is a legelőről hazafelé.  Mi csak ültünk és kémleltük az utcát, különösen a Sisák sarkot, mert anyám mindig ott fordult be, ott láttuk meg először.  Volt, hogy órák teltek el, és még mindig nem láttuk, hogy meglibbenjen szoknyája, ott a Sisák saroknál. Sokszor versenyeztünk egymással, hogy ki pillantja meg először. Ezek voltak azok a gyémánt pillanatok, amelyek a mai napig ékesítik az emlékeimet. 

Anyám fekete szoknyája is jelképpé vált az életemben. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig feketében láttam. Talán ezért is hívták az egész faluban - a nála sokkal idősebbek is - Mari néninek. Később, már nagyobbacskaként tudtam meg tőle, hogy viseletével egész életében imádott apját gyászolta.

Anyám járása gyors, szinte libbenő volt, mintha a lába nem is érintette volna a földet, mintha tündérként a föld felett lebegett volna. Mindig sietett, hogy megetesse farkasfiókáit, akik még nem hagyták el a szülői házat. Meg is jegyezte egyszer „Amerikás” Jani bácsi, aki szintén a kispadon ücsörgött a háza előtt:

- Ej, ej Mária lelkem, nem lesz elég a te lábad, amíg ezek a gyerekek felnőnek… Elkopik a sok gyaloglásban… (Jani bácsi megjárta az újvilágot is, ezért is keresztelte el  így a falu népe.)

Anyánk megjött, mi pedig fogtuk a köténye, a szoknyája szélét, úgy kísértük hazáig. Az az öröm, az az érzés, ami akkor eltöltött, soha nem fog kialudni a szívemben.

A legfinomabb falat mindig a legkisebbnek jutott. Ez is szent hagyományként élt közöttünk, ahogyan az is, hogy aki nem volt otthon, annak félretettük az ételt.  Miközben édesanyám kipakolta batyuját az asztalra, vagy mikor hova, a földre vagy az abroszra, mesébe kezdett. Elmesélte, hogy mi történt aznap a faluban.

Akármilyen fáradt is volt, mindig volt ereje és kedve, hogy meséljen, vagy énekeljen nekünk. Nem csak a testünket táplálta a sokszor egész napi fáradsággal megszerzett élelemmel, de varázslatos meséivel, szép szavaival a lelkünket is.

Az egyik története így kezdődött: - Az Alén történt meg velem, Mancikához mentem segíteni, mert disznóvágás volt náluk… Ez volt az egyik legnagyobb ünnep télvíz idején. A disznóvágás. Minden kis falatból juttatott Manci néni nekünk, hogy mi is érezzük, tudjuk, hogy vannak, akik gondoskodnak rólunk, és nem hagynak bennünket éhen halni.

Ilyen volt Gera Manci néni, aki még ma is él, hála a jó Istennek. De ilyen volt Domokos Ica néni is, aki néhány éve adta vissza lelkét teremtőjének. Ilyenek voltak a jóságos kígyósi  parasztok. Nem is felejtem el szívjóságukat, amíg csak élek!

Hírüket elvittem már az egész világra, s ha elzarándokolok Máriaradnára a bazilikához, ahol a kígyósi jó parasztok keresztet állítottak, mindig fohászkodom és hálát adok azért, hogy ilyen emberek közé születtem.

Szoktam is dicsekedni az én szeretett falusfelemnek Harangozó Imrének, Domokos Istvánnak, hogy Máriaradnán jártam, az őseink zarándokhelyén. Ilyenkor újra és újra megegyezünk abban, hogy jó kígyósinak lenni.

 (Illusztráció: F. Tóth Zsuzsa grafikája)

Szólj hozzá!

Címkék: Újkígyós Sisák sarok

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr4312107577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.