HTML

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Dácsi bátyám emlékére

2017.01.10. 19:56 :: Rostás Farkas György

dacsi.jpgRégóta dédelgetett vágyam, hogy az én szeretett, legidősebb bátyámról írjak. Számára megadatott az a nagy szerencse, hogy még ismerhette az én drága nagyszüleimet. Mindig olyan szépen mesélt róluk, hogy szinte valóságosnak tűnt a jelenlétük közöttünk. Sokszor hajnalokig mesélt Káló papóról, Kusló papóról. Bárcsak most is hallgathatnám a történeteit!

Dácsi bátyám már gyermekkorában is olyan megfontolt és bölcs volt, hogy szinte öregembernek számított. Neki nem adatott meg, hogy gyermek lehessen, mert legidősebbként ő volt mindig anyám támasza, legfőbb segítsége. Ezért is mondták a faluban, ahol meglátta a napvilágot, hogy „kis öreg”. 

Volt szerencsém még egészen fiatal koromban együtt lenni sok öreg cigánnyal. Ők mesélték, hogy amikor cigány törvényt ültek, rendre Dácsi bátyám mondta ki a döntő szót. Az egész megye elismerte tudását. Méltóságteljesen viselkedett, ezért kiérdemelte úgy az idősek, mint a fiatalok tiszteletét.

Sok időt töltöttünk együtt, mert nagyon szerettem a társaságában lenni. Soha nem unatkoztam mellette, olyanokat tudott mondani, amin napokig, hetekig, hónapokig gondolkodhattam. Jóságos volt, és jó testvér. Mindig csodáltam nagy munkabírását, erejét, ahogyan nagy nyugalmát megfontoltságát is.    

Az is nagyon tetszett, hogy mindig sok lovat, állatot tartott. Galambjai is voltak. Élmény számba ment, amikor felvitt a padlásra, hogy megmutassa, melyik galambnak hány fiókája van.

Soha nem félt a munkától. Mindig hajnalban kelt, és kiment a földekre. Volt, amikor reggel négytől, késő éjszakáig kaszált, volt, mikor a cséplőgépnél dolgozott. Azok 50-es, 60-as évek embert-próbálóak voltak ott a békési végeken. Nehéz sorsuk volt akkor az ott élő embereknek. Hajnalban keltek, és késő éjszakáig dolgoztak a földeken, a mezőn, és ebből kivette a részét az én szeretett drága édesanyám, és a legidősebb bátyám, Dácsi is.

Emellett a vasútnál is dolgozott, kovácsként. Otthon, a háznál is volt egy jól felszerelt kovácsműhelye. Hétvégente, ha nem volt a határban, a mezőn, a földeken munka, otthon verte a vasat a műhelyben.

Édesapám többnyire már hajnalban elment Békéscsabára, ahol ő is kovácsként dolgozott a vasútnál, és késő éjszaka ért haza a munkából. Mint elsőszülött gyermeke, anyámnak Dácsi volt a támasza, a segítője. Mert a bátyám a gyermeknevelésből is kivette a részét. Úgy gondoskodott rólunk, mint a pelikán a fiókáiról, hogy levegye anyám válláról a mázsás terheket.

Teltek, múltak az évek. Dácsi bátyám is családot alapított, kirepült a fészekből, és másik fészket épített.

Nem sok ideje jutott a pihenésre, mert nagy volt a család. Nyolc gyereket kellett etetnie, ruháznia, iskoláztatnia. Mindegyikükből iskolázott, művelt, okos ember lett.

Elköltözése után is, amikor csak tehette mindig eljött szeretett, drága édesanyánkhoz, és olyankor sokat beszélgettek, sütöttek - főztek, felelevenítették a régi történeteket.

Egy kedves emlék jut most eszembe. Akkoriban már Medgyesegyházán laktunk. Oda azért mentünk, mert Dácsi és István bátyám is ott lakott, és édesanyám szeretett volna a két idősebb fia közelében élni.

Dácsi bátyám minden május elsején gyönyörűséges májusfát állított édesanyámnak. Olyan mesebeli szépet, mint egy gyönyörűséges menyasszony a legdíszesebb pompájában.

Anyám is korán kelő volt, mindig kiment  már hajnalban, hogy szétnézzen az udvaron, a kertben, a rózsái között, a zöldellő határban, ameddig a szem ellátott, mert a mi házunk volt az utolsó, utánunk már a végtelen róna látszott.

Anyám szeme könnybe lábadt, amikor megpillantotta a májusfát, amit Dácsi bátyám még pirkadat előtt felállított.

De így történt ez minden nagy ünnep alkalmával: karácsonykor és húsvétkor is. Senki sem tudta megelőzni Dácsi bátyámat a köszöntésben. Már kora reggel megérkezett, és az ő ékesszóló hangján köszöntötte a mi drága, szeretett édesanyánkat. Úgy, ahogy csak ő tudta, olyan meghatóan és olyan szeretettel.

Hosszú és ékesszóló köszöntőjéből most csak egy mondatot idéznék, hogy érzékeltessem azt a szeretetet, ami a bátyámból áradt.  

- Kérem, a jó Istent, hogy legyen olyan kegyes velünk, hogy sokáig, nagyon sokáig tartson meg nekünk, erőben, egészségben, hogy örvendhessen a mi szívünk, lelkünk neked…

Azok a szépséges gyermekévek a szegénység és sok nehézség ellenére mérhetetlen sok szeretetet és örömet adtak mindannyiunk számára. Mindig megtelt a szívünk, ha tele volt a kis fészkünk a testvérekkel. Olyan szívjóságban, szeretetben éltünk, hogy legendába illő.

Már felényire fogytunk, mint a hold, de mi, a még élő Farkasok, mindig elmegyünk egymáshoz, ha szólít bennünket a szívünk, és kimegyünk a temetőbe, hol az idősek sírjai domborulnak, hogy fejet hajtsunk, és beszélgessünk velük.

Tudom, hogy az a mély sír nem válaszol, de a szív a mi hangszerünk. Áldja őket az ég ott a mennyei hazában, és vigyázzanak rájuk az angyalok, a világ végezetéig. Ámen.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr2712116397

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.