HTML

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Az én szeretett húgom, Rostás Farkas Éva (Mozolka) születésnapjára

2017.01.18. 20:57 :: Rostás Farkas György

mozollal.jpgMa egész nap az én szeretett húgom, Mozolka járt az eszemben.  Azon gondolkodtam, hogyan is kezdjek hozzá ehhez az íráshoz. Mintha tegnap történt volna, ott voltam, emlékszem.

Január tizennyolcadikán történt, s én hat éves voltam. Már a lámpagyújtás ideje után érkezett haza drága anyám és Lajcsi bátyám nagy garabolyokkal, teli batyukkal  Mária nénitől, aki vállalta születendő húgom keresztanyaságát. Anyám már „utolsó órás” volt, de még mindig fürge és fáradhatatlan,  mint mindig.

Megérkeztek, tele volt a ház, nagy öröm töltötte be a szívünket. Lajos bátyám volt akkortájt édesanyámnak a legfőbb segítője.

Még arra is emlékszem, hogy a madárlátta elemózsia között meggybefőtt is volt. A nagyobb lányok, Piciske és Kályi, sütésbe, főzésbe fogtak. Akkoriban nem számított, hogy nappal, vagy éjszaka van, akkor kezdtek a főzéshez, amikor előteremtették a hozzávalót.

Lajcsi bátyám megsúgta a nagyobb lányoknak, hogy már az úton attól félt, hogy valami baj lesz, s a kistestvérünk idő előtt megszületik. Nagy volt a hó, hideg is volt, fel kell készülni, szólni kell a bábaasszonynak, hogy itt az idő.

Lajcsi közelében mindig izgalmas volt az élet. Kimehettem vele az istállóba, megetettük a lovakat, teheneket, disznókat. Megsimogattam a lovakat, Csibit és Bogárt. Bátyám sokszor feltett a hátukra. Szívesebben lovagoltam Csibit, mert ő szelídebb volt.

Lajcsi mindig úgy beszélt velünk, kicsi testvéreivel, mintha már felnőttek lennénk. Ezért is ragaszkodtunk hozzá mindnyájan, mert ki tudta mutatni testvéri szeretetét. Megsimogatta a kis arcunkat, mindig hozott nekünk valami madárlátta elemózsiát, csináltatott nekünk ruhákat, meleg lábbelit.

Visszatérve Mozol húgom születésére. Már későre járt, égett a lámpa a temető oldali ablak mellett, de már le volt szépen csavarva. Bennünket kisebbeket kivittek a konyhába, ott ágyaztak meg nekünk egy szalmazsákon. Lajcsi meg Laci bátyám áthívta Fáni nénit, hogy addig is segédkezzen, amíg meg nem érkezik a bába. De mire megjött az igazi bábaasszony, Mozolka  már meg volt fürdetve, kelengyébe téve, és ott volt anyám mellett az ágyban.

Mi apróbbak abból, ami a szobában történt nem sokat érzékeltünk. Arra emlékszem, hogy gyanús volt, hogy ilyen késői órán a lányok feltették a sparheltre a nagy üstöt és telehordták vízzel. Kíváncsi voltam, de nem kaptam választ.

Rejtélyes, titokzatos dolgok vannak az életben, amit nehezen lehet megfejteni, gondoltam talán ez is olyan. De az biztos, hogy attól fogva eggyel több csillag ragyogott az égen, mert világra jött az én szeretett pici húgom, Mozolkám.

Olyan gyönyörű volt, mint egy angyalka. Majdnem elrepült. De ottmaradt nagy örömünkre, ő lett a család kedvence.

Születése óta, mindig ő volt, és ő is marad a még élő testvéreknek a  pici kis húgocska. Ragasztottunk is rá sok-sok édes, kedves becenevet. Mivel egy pár szeplő volt szépséges márvány arcán, valamelyik kölyök elkeresztelte Bíbicnek.

Ő volt az – talán az egyetlen a tizenegy életben maradt és felnőttkort megért testvér közül –  aki meg tudta lágyítani a mi „nagytörvényű” apánk szívét. Édesapánk az ő kedvéért már korán reggel felment a faluba, hogy finom süteményeket, meg kakaót hozzon.

Öröke emlékezetes marad az a történet, amit az én Pali öcsém is megörökített életrajzi írásaiban. De most a születésnap alkalmából én is felelevenítem ez a régi emléket.

Édesapám rendszerint a 7 óra 10 perces vonattal jött haza Békéscsabáról, ahol a vasútnál dolgozott. A hazafelé tartván általában betért a sarki kocsmába. A nehéz munka, meg az életében megélt sok bánat enyhítésére megivott  egy - két „hokmánycseppet”.

A Zug, ahol éltünk, az állomástól három kilométerre volt. Apám szépen, komótosan, öles lépteivel elindult haza. Minden gyereknek megvolt a maga feladata a családi munkamegosztásban: a ház körül, az istállóban, az udvaron, a jószágok körül.

Bangi nővérem mindig elmondja, hogy ő a lámpaüvegért volt felelős. A petróleumlámpa üvegének pedig mindig ragyognia kellett. Apánk az ilyen dolgokban is nagyon akkurátus volt, ahogyan például az öltözködésében, vagy a ház körüli dolgokban is. 

Megyeszerte híre volt, hogy mindig kifogástalan tiszta, vasalt öltözékben jelent meg. Jártában-keltében mindenki utána fordult, mintha legalábbis egy tábornok vonult volna az utcán.

A rendet tőlünk is megkövetelte. Az udvaron egy szalmaszál sem lehetett, az istállóban mindig friss langyos vizet kellett öntenünk a lovaknak és sorolhatnám…

Focizás közben Pali öcsémmel sokszor elfelejtkeztünk az időről, de mikor fütyült a 7 óra 10-es, akkor futás haza! Mire apánk megérkezik, s mindent szemrevételez, rendet találjon…

Visszatérve Mozolkához és ahhoz az emlékezetes estéhez: Apám ingerült hangulatban érkezett haza, olyan „andungja” volt, hogy mindenben hibát talált. Ki tudja milyen világfájdalom, harag, méltatlanság töltötte be a szívét.

Leült az asztalhoz, és mindannyiunknak „détá”t, eligazítást tartott. Mozolka, mielőtt apám megérkezett volna - mert ő már előre kikémlelte a hangulatát -, az asztal alá bújt. Onnan kísérte figyelemmel az eligazítást, vagy inkább számonkérést. Hogy mennyi idő telt el, már nem tudom pontosan, ahogy azt sem, hogy mi is volt a probléma. 

A feszültség csúcspontján azonban a mi kis húgunk egyszercsak megszólalt az asztal alól: - Kukk! Kukk! – Nem tudom, apánk mit is gondolhatott: megriadt egy picit, vagy csak megérezte a gyermeki lélek üzenetét?

- Jaj, ki ez a kismadár? – mondta. Erre mindannyian megkönnyebbülve, nevetésben törtünk ki.

Attól fogva Mozolkának új beceneve is lett: Kukk!

Mikor már felnőttként felidéztük számára ezt az esetet mindig elnevette magát. De sokszor észrevettem, hogy sírva nevetett.

Bizony, azóta rengeteg idő telt el. Mindannyian kirepültünk a családi fészekből, messzire kerültünk egymástól.  De mikor szólít a szívünk, és találkozunk egymással, felidézzük azokat a gyönyörűséges gyermekkori emlékeket, és megtelik a szívünk csordulásig,  a szemünk pedig könnyekkel...

Szólj hozzá!

Címkék: Rostás Farkas Éva családi kötelékek

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr1712136843

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.