HTML

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

A cigány mesék különös varázsa

2017.02.03. 18:10 :: Rostás Farkas György

(Üzenet a múltból a jövőnek)

 awrer.jpg

Régóta motoszkál az agyamban, hogy meg kellene írni, hogy mit jelet a cigányok életében a mese, az eposz, a  ballada.

Ez volt az életük, ebben éltek, és ez ragyogta be hétköznapjaikat, küzdelmeiket.  Mit is szeretnék ezzel mondani? Valamikor  régen a cigányok vándoroltak egyik vidékről a másikra, néha több országon is keresztül. Tisztelték az életet, és örömmel fogadtak minden születendő gyermeket. 

Nagy volt mindig az Isten áldása, és sok gyerekkel ajándékozta meg őket a teremtő. Életben kellett maradniuk, a  gyerekeknek pedig enni kellett adni. Ezért tehát vándoroltak, hogy valami elemózsiát mindig tudjanak biztosítani a sok éhes szájnak.

Ha már Isten megteremtette őket, gondoskodott is róluk. Az én áldott felmenőim, nagyon fogékonyak voltak a misztikumra. Hitüket, hiedelmeiket beleszőtték a meséikbe is. A több száz évnyi vándorlás alatt ebben nevelkedtek, ezt hallották az ősöktől, ezt tanulták meg, ezt adták tovább fiaiknak. Soha, egy nap sem telhetett el anélkül, hogyha sátrat vertek, vagy a nagy tölgy, platán, vagy eperfa árnyékában letelepedtek, hogy valamelyik öreg  ne kezdjen bele egy hosszú legendába.

Nem tudott mást tenni, átkarolta szemeivel, szívével a tábor apraját-nagyját, és elmesélte az öregek titkait, ősi balladáit. Sokszor én is megkérdeztem: Honnan ez a sok mese? Ez a sok történet?
Amire a válasz nagyon egyszerű. Az őseim így élték le életüket a végtelen utakon, amíg  az őshazától idáig jutottak. A kalandjaikat mesékbe szőve tovább kellett adniuk, el kellett mondaniuk, hogy ne vigyék  magunkkal a másvilágra.

Hát most én is azt teszem és tettem világ életemben, hogy én se vigyem el azon a bizonyos csillagösvényen, át a másik dimenzióba.

De visszatérve a mesék birodalmába, az úgy van, hogy a mese széppé varázsolja az életünket. Attól mese a mese. Hogy mitől van varázsa? Mert megteremtjük a varázslatot, a csodát. Csak előhúzzuk a tarsolyból a furulyánkat mintha lenne, és elfújjuk a nótát.

A pusztai emberek, a pásztorok is tudták ezt a varázslatot. Valahogy úgy, ahogy Sinka Pista édesanyja, eltáncolta a balladát. Szólt a nóta, leterítették a kendőt, és eljárta Sinka Pista édesanyja piros csizmájában a balladát. Hogy ki ne felejtsem belőle Sinka Pista apját, aki öles léptekkel kísérte felesége táncát. 

Ez a tánc pedig üzenet volt. Üzenet a múltból a jövőnek. Eltáncolták bánatukat, sírva vigadtak. Hát ilyenek voltak a jó öreg magyarok, és persze a cigányok. A cigány ember, egész lényével, egész szívével kitárulkozva mondta el a történetet, mert mesékben éltek, lényükből, szívükből fakadt.

Úgy mondták az én drága őseim, hogy átélhetővé kell varázsolni a mesét,  hogy az élményszerű legyen mindenki számára. Hogy aki csak hallja, úgy érezze, mindez vele történt, és soha-soha nem feledje. Olyan élményt, és érzésvilágot kell, hogy feltárjon, hogy az embernek, mint a filmkockák úgy peregjenek mindig elő. Álmaikban is, életük végéig.

Ezt a varázslatos képességet a cigányok magukkal hozták a messzi Indiából. Fontos volt a stílus, a hangulat, a tűz, amely segített felidézni a rejtelmes, távoli világot az európai ember számára. Az én drága apám is így mondta történeteit, amikor égett a tűz a kertben, ahol körbe ült a falu apraja- nagyja, az egész szegény negyed. Még a faluban élő asszonyok és öregemberek is eljöttek, mert tudták, hogy lámpagyújtáskor az öreg Farkas elővarázsolja az arra szomjas, éhes embereknek a csodák birodalmát, és életre kelti még a sárkányokat is. 

nevtelendrst.jpgÚjkígyóson az én pici kis falumban, mindig emlékezni fognak azok a jóságos parasztok, akik csak egyszer is hallgatták az én apám és nagyapám meséit.

  Harangozó Imre bácsi mindig mondta, hogy ez a Józsi komám milyen különös adottsággal megáldott mesélő. Szerette hallgatni ezeket a történeteket.

Akármilyen kínkeserves is volt az élet akkor ott a végeken, a mesék költészete mégis megszépítette. mesébe kezdett, megszépítette. Még az angyalok is örültek, közénk szálltak...Mint az Ady Karácsonyi regéjében, olyan szívet-lelket megrendítően:... Imádni az Istent és egymást szeretni...

Így volt ez, és ezért is maradt meg bennem, és ha tehetem, megpróbálom én is életre kelteni azt a különös varázst, aminek akkor gyermekkorban ott tűznél magam is részese lehettem. 

 Micsoda világ volt az, és mennyire megváltozott minden! Pedig arra kértem az Istent, hogy segítsen bennünket, hogy ne veszítsük el a varázslatot.

Sajnos akkor még állt rendelkezésünkre megfelelő technika, amivel eredeti felvételeket is készíthettünk volna, csak az emlékeinkben maradt meg. Azt szoktam mondani, hogy édesapám több könyvtárnyi mesét, történetet, tudományt vitt magával,  amikor elhagyta ez a földi világot. 

Eszembe jutnak most a címek, a hívószavak: Veres álnok vitéz, Metya története, Bujerka álma,  Paramancs és Busznyi legendája, és még hosszú a sor. Nem érnénk a végére, csak pirkadatkor.

Édesapámtól hallottam előszőr az öt folyóról, Csandigárról, arról, hogy onnan az öt folyó vidékéről származnak az őseink. Onnan vándoroltak ide, a jobb, vagy szebb jövő reményében.

Ha így halad tovább, akkor a legszebb hagyományaink, kincseink, meséink tűnnek el, mennek veszendőbe. Pedig ennek köszönhető, hogy élő még a kultúránk. Olyan mesebirodalmat, mesekincset hozott létre a cigányság, ami egyedülálló a világon.

Úgy vagyunk mi vele, hogy a meséinkbe beleszőjük életünket, fájdalmunkat. Ugyanígy vagyunk az énekeinkkel is. Elmondjuk benne életünket, beleénekeljük a rokonainkat, az ismerőseinket, sokszor a jelenlévőket is nevén szólítjuk: neked mesélek, rólad mesélek...  belevonjuk őket, hogy ők is magukénak érezzék amikor az előadó  elmeséli a bánatát, elmeséli honnan jött, hol élt, és hogyan.

A kérdés fel van téve mindannyiunknak: ha nem tartjuk életben ezt a hagyományt, akkor mitől élne? Ha a virágot nem öntözik, elhervad. Ha a kismadár nem eteti fiókáit, elpusztulnak. Az én félelmem az, hogy felbecsülhetetlen kincsünk a mi generációnkkal kihal. Magunkkal visszük, mert nem lesz mesemondó, és nem lesz kinek mesélni.

Napjainkban - úgyis mondhatnám -, hogy kulturális forradalmat élünk. De az értékeinkre vigyáznunk kell, mert ez a mi kulturális örökségünk. Bejártam a fél világot, és ha csak tehettem, minden országban meséltettem a nagy öregjeinket, és csodák-csodája, azt tapasztaltam, hogy akárhol is éljenek szétszórattatásban, szerte a nagyvilágban a mesekincsük mindenhol ugyanaz.

Ez is arról tanúskodik, hogy a gyökerek közösek. Ezért kellene sűrűbben találkoznunk, hogy halljuk egymást, hogy megtaláljuk a módját, miként mentsük meg a közös örökséget, a kihalófélben lévő mesekincset, kultúránkat.

Sokszor mondtam és le is írtam, hogy mi vagyunk a kultúránk utolsó nagykövetei. Erről egy percre sem szabad elfeledkeznünk, mert az azt jelentené, hogy megszűnünk létezni.

Egy nagy titkot még elárulok, hogy ti is mindannyian tudjátok. Vannak olyan erők, amelyek azon fáradoznak, hogy amit ezer éven át és minden viszontagságon keresztül megőriztünk, most eltűnjön. Talán úgy gondolják, abban reménykednek, hogy ezzel együtt megszűnik az úgy nevezett „cigány-kérdés” is.

Én pedig azt mondom, hogy cigány-kérdés nem volt, nincs és nem is lesz. Mert ha cigány-kérdés lenne, akkor én azt megoldanám. De miután ez össznemzeti kérdés,  együtt kell megoldanunk, mert mindannyiunk közös érdeke kell, hogy legyen.

Szólj hozzá!

Címkék: mítosz cigány mese folkló identitásőrzés

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr1112180110

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.