HTML

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

István bátyám a nagy guru

2017.02.17. 12:18 :: Rostás Farkas György

 (A jó testvér és apa)

rzrzrzre.jpg

Az én daliás termetű István bátyám már egészen fiatal korában híres embernek számított az egész megyében. Mindenki elismeréssel szólt éles eszéről, bölcsességéről, és a cigány törvény nagy szakértőjeként tartották számon. Nemcsak tisztelték, de szinte testvérként szeretették is az emberek.

 Édesapám után ő örökölte a családban a vajdai titulust. Természetesen vállalta, hisz kötelezte az ősi törvény, de pár év múlva lemondott a nagy tisztségéről, mert nem akart senkivel sem haragba keveredni. Tanácsért és segítségért azután is gyakran fordultak hozzá  a népek. Értett a lovakhoz is, s szívesen adott tanácsot a fiataloknak. 

Az igazság kedvéért még azt is meg kell említenem, hogy mindig csodáltam választékos, ízes beszédét. Talán ő beszélte közülünk a legszebben a lovári nyelvjárást.  Viselkedésében és öltözködésében is őrizte őseink hagyományait.

Nem emlékszem rá, hogy kalap nélkül kiment volna az utcára, vagy megjelent volna társaságban. A kalap mellett a vajdai bot, a ropogósra vasalt ing, mellény, zsebében aranyláncon az óra - mind-mind hozzátartoztak megjelenéséhez. Magas szálfaegyenes termete idősebb korában egy betegség következtében veszített ugyan tartásából, de  még így is előkelő  volt.

Világ életében kemény munkát végzett. Ő is, ahogyan drága apánk, a vasútnál dolgozott kovácsként. Negyven esztendeig volt a MÁV megbecsült dolgozója, verte a vasat Dácsi bátyánkkal együtt. A kemény, erőt próbáló munka ellenére szinte arisztokratikusnak mondható kezei voltak, mindig nagy gondot fordított az ápolásukra.  

István bátyám bakójában az elemózsia mellett rendre ott volt egy-két újság is. A napilap mellett  mindig megvette az Élet és Tudományt is. Ha délben a toronyóra elütötte a  tizenkettőt letette a szerszámot,  és ebédelni kezdtek Dácsi bátyámmal. Ilyenkor arra is szakított időt, hogy elolvassa az újságot. Tisztában volt a napi eseményekkel, azt is mondhatnám, hogy nagyon felkészült ember volt.

Amikor otthagyta Magyarbánhegyesen a MÁV-ot, otthon a házánál rendezett be egy kis műhelyt, ahol fúrót, csákányt, egyéb szerszámokat készített. Ezt a kovácsműhelyt filmen is megörökítettük, hogy az utókor is láthassa.

El kell, hogy mondjam azt is, hogy amikor Dácsi és István bátyám együtt voltak, márpedig ez gyakran megesett,  ott jelen volt az Isten. Azért mondom ezt, mert olyan szeretetteljes légkört teremtettek maguk körül, hogy az mindenkit magával ragadott.  Tőlük csak tanulhatott az ember, tiszteletet, szeretetet, becsületet. Biztos pont, támasz voltak az én életemben is.

Sajnos már mindketten visszaadták lelküket teremtőjüknek. Szép, boldog, tartalmas életet éltek. Nyolc-kilenc gyermeket neveltek fel tisztességben, iskoláztatták, taníttatták őket. Dácsi bátyámról az a hír járta, hogy ő az igazmondó, Pista bátyámról az, hogy ő a bölcs.

Amikor valami bántotta és szomorú volt, levette a szögről a citeráját, pengetni kezdte, és elénekelte bús dalait. Gyakran kísérte apámat is, amikor énekelt borozgatás közben.

- Játszd el fiam a nótámat! – István bátyám pengetni kezdte a citeráját és felcsendült a nóta apám ajkán. Talán ezért is volt egyik kedvence apámnak. Gyermekkorában mindig úgy szólította, hogy „nyigár”. Ez azt jelentette apám olvasatában, hogy vékony, cingár.

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy másik történet is. István bátyám akkortájt hat-hét éves lehetett.  A Csasznyikban volt egy kocsma, azzal szemben állt egy nagy szín. Apám sokszor mulatta abban a kocsmában az időt. Ilyenkor mindig István bátyámra bízta a ló őrzését. Neki persze tetszett a feladat, mert szerette a lovakat, ezért türelmesen állt akár a tűző napon is sokszor késő délutánig. Apám időről-időre odaszólt  a vendéglősnek:
- Komám vigyél ki a gyereknek egy málnát ! A bátyám elmondása szerint a kocsmáros sokszor málnás fröccsöt vitt neki. Ő pedig nem teketóriázott, benyomta mindet.

Meg is lett az eredménye.  A hazafelé úton el is aludt a széna tetején a derékaljban. Az út már akkoriban is göröngyös volt, s a lőcsöskocsi addig rázta a szénakupacot, amíg István leesett a szekérről.

Apámék azonban semmit sem vettek észre az egészből. Már majdnem hazaértek, amikor szól apám:
- Halljátok, mi van azzal a gyerekkel, hogy olyan csöndben van. – Valami csuda történt! A gyereknek híre-hamva sincs!

- Hát akkor nincs mást tenni, vissza kell fordulni. Így is tettek. Egy dűlő két dűlő, három dűlő… Hát látják, hogy a gyerek ott fekszik az úton. A sok málnás fröccsnek köszönhetően még csak fel sem ébredt édes álmából.

Amikor István bátyám elmesélte ezt a történetet, azt sem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Hát ezt is megírtam, bizony igaz, az első mondattól az utolsóig.

Később, amikor Pali öcsémmel felkerültünk Budapestre ott is  sűrűn meglátogatott bennünket.  A 70-es évek derekán, a 7. kerületben, a Hevesi Sándor téren laktam. István bátyám gondolt egy nagyot és ő is feljött Békésből a fővárosba. Én felajánlottam, hogy  van egy szoba, berendezzük neki, és amíg ide köti a munkája lakjon nálam.

Úgy is történt. Beköltözött, és vagy négy vagy öt évig ott élt velem együtt. Felejthetetlen, csodálatos időszak volt. Nagyon sokat tanultam tőle, és nagyon megszerették őt a barátaim, a munkatársaim is. Azt is mondhatnám, hogy központi alakjává vált az akkor formálódó cigány értelmiségi körnek. Sokat és ízesen mesélt nekünk, mindenki elbűvölve hallgatta, azért is, mert valódi színészi tehetséggel áldotta meg a Teremtő. Ő nem csak elmondta, de elő is adta, el is játszotta a történeteket. Mindig elismeréssel szólt róla  Ránki Juli, Schiffer Pali és még nagyon sokan mások.

Ezekben a fővárosban töltött években is gyakran hazalátogatott. Sokszor együtt mentünk. Pár napot otthon tartózkodtunk, mindig jó volt ott lenni a testvérekkel, a családdal.  Majd egyszer csak készülődtünk, hogy megyünk vissza Budapestre.

A bátyám idősebb fia Lacika kikísért bennünket. Búcsúzó szavait azóta sem felejtettem el:

- Tátá, te is itt hagytál… Mindketten sírtak. István bátyám egész úton csendben volt és láttam, mennyire búnak eresztette a fejét.  Teltek-múltak a napok. Egyszercsak így szól hozzám:
- Drága Öcsém, hazamegyek! Másnap összepakoltunk, és elvittem. Többet nem jött fel Pestre. Hazament, hogy több időt töltsön az ottmaradt gyermekeivel, családjával..

Pár évvel ezelőtt meglátogattam, és az az ötletünk támadt, hogy felkeressük azokat a helyeket, ahol a szüleink fiatal korukban éltek, amerre vándoroltak. 

Azt még nem meséltem, hogy akkoriban még vándorcigányok voltak, az utak vándorai. Időről időre letáboroztak a szekérrel egy-egy dűlőúton, a település határában.   A gyerekek és anyám ilyenkor a szekéren aludtak a ponyva alatt, apám meg a kocsi alatt a szénán. Volt neki egy kis kohója, fújtató és üllő, amin még ott a pusztában is tudott szerszámokat készíteni.

István bátyám még jól emlékezett ezekre az időkre. Tudta még a helyeket is, ahol éltek, jártak - keltek. Velünk tartott ezen a kiránduláson Mária nővérem és a bátyám felesége, az én szeretett Bimbiském is.  Sok tanyát felkerestünk, és olyan emberekkel is találkoztunk, akik még emlékeztek a szüleinkre, és a bátyámra is gyermekkorából.. Ez az élményt filmen is megörökítettük, s amikor összejön a család újból és újból felidézzük.   

Az évek során, amikor  hazaszólított  a szívem a testvéreim közé, az elsők között őt látogattam meg. Olyankor mindig elérzékenyült, és sírva mondta, hogy messzire kerültünk egymástól, de reménykedik benne, hogy valamikor még életében az utak összeérnek. Sajnos ő is elhagyott bennünket, elment Bimbiske után, immár örökre.

2015-ben hunyt el Medgyesegyházán, a családja körében. A sírjánál fogadalmat tettem, hogy soha nem feledem bölcs gondolatait, és megpróbálom úgy tenni dolgaimat, ahogy annak idején tőle tanultam.

 Jó testvér volt. Szerette a családját, a gyermekeit. Sok jó barátja és tisztelője volt szerte a nagyvilágban.

Őrizni fogom emlékét szívemben, amíg élek. Ha hazavisz a fájdalom, kimegyek hozzá a temetőbe, és elmondom, elpanaszolom neki, ami velem történt eddigi utamon. Csak az a baj, hogy a mély sír nem válaszol.  

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: vajda hagyományőrzés Farkas József kovácsmesterség

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr6012266418

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.