HTML

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Az álmok nem hazudnak

2017.03.29. 16:19 :: Rostás Farkas György

(Dyuszkó fiamnak ajánlom)

 

uj.jpgHétpecsétes titkot osztok meg veletek, most jól figyeljetek! Amit most elmesélek, azt majd ti is meséljétek el gyermekeiteknek, unokáitoknak!

A hetedik életem delelőjén történt az eset: a királyi székes fővárosban, annak is a XIX. Kerületének Kisfaludyról elnevezett utcájának 3. számú házában, az első emeletén, álmot láttam. A nagy menekülő őseim is sokszor láttak álmot a vándorutakon. Fájdalmas volt vagy szörnyű? Vagy csillagközi? De bármilyen is volt, álmot láttam. Csoda történt! Az álmom valóra vált! Mielőtt elfelejteném, elmesélem, de előbb vissza kell kanyarodnom vándorló őseim elfelejtett, szertefoszló álmaihoz.

Az Úr születésének 1985. esztendeje március havának 26-i napján, fiam született. Felragyogott a nap! Örült velem együtt az Isten és mosolyogtak az angyalok.

Az angyalok vigyázták az álmaidat, és azóta is. Mindig úgy éreztem, és ma is úgy érzem, örül a nap, hogy rádmosolyghat.
Hogy milyen jövőt álmodtam meg neked?! Szállni, szállni, mint a sólyom, fel-fel a fellegekbe. Ragyogó, tündöklő jövő. Hiszen fél évszázada taposom az ösvényt. Próbáltam számodra is járhatóvá varázsolni az utat, olyan gyönyörűségeset, amilyet anyám is megálmodott nekem, és teszem, míg erőmből futja. De mi van akkor, ha egy kopjafányira van a naplementétől az életem. Most szembe kell néznem a tényekkel. Én, megpróbáltam. Sokszor előfordul, hogy számon kérnek a szívverések. Legalább néha megbeszélhetnénk. Mi az a rejtélyes? Mi az a titokzatos? Igyekeztem legnagyobb erőfeszítésemmel mindent átadni, amit tudtam, amit tehettem, én mindent elkövettem.

Ugye az álmok nem hazudnak? Szeretnék mindent elmondani. De mi van akkor, ha valaki erre nem kíváncsi. Hát ez itt a világ legnagyobb rejtélye. Hosszú volt az út, és szinte járhatatlan, de én elindultam, vállaltam minden kihívást, megpróbáltatást.

1967-et írtunk, sebzetten, szegényen, tele fájdalommal, és reménnyel, több évszázados fájdalmat cipeltem. Néha nagy reményekkel, néha lemondásokkal, de megpróbáltam. Töprengtem sokszor, mindig újra meg újra kezdtem, előröl mindent. Gondoltam: ha meg sem próbálom, miért indultam el?!

Itt újra vissza kell térnem arra, amit kilencven esztendővel ezelőtt Káló papóm mondott, - édesapám édesapja,- és eközben szívéből kiszakadt egy sóhaj. Mély és nagyon nagy kínokat élt át nagyapám, amit hátra hagyott ránk, az utódokra. Az egyik utód én vagyok; és most beavatlak benneteket a hétpecsétes titokba.

Az én apám volt az egyetlen fia az én apai nagyapámnak. Tehát nagyon vigyázott rá, ennél a bizonyos oknál fogva is, nagyon féltette, óvta, mint egyetlen kincsét. Halála előtt egy nagy mesébe kezdett Káló papóm -, így mesélte el nekem az édesapám:

A nagy vándorlások idején egyszer csak egy nagy-nagy tölgyfa árnyékában megálltak, és emígyen szólt édesapámnak:

gyuszko.jpg- Figyelj fiam! Én már nagyon öreg vagyok és fáradt, és ha jönnek értem a fiúk (aven le shave), mennem kell. A hosszú, a leghosszabb útra. Egyedül maradsz fiam. Minek utána te vagy az egyetlen fiam, azt hagyom hátra neked, hogy legyenek barátaid, akikre minden körülmények között számíthat, akihez bizalommal fordulhat, hogy ne maradj egyedül a nagyvilágban, és legyenek melletted öregségedre, pártfogóid és támaszaid.

Isten meghallgatta öregapám kérését. Sok támasza lett édesapámnak egész életében, és öreg korára is. Rajongtak érte gyermekei, és őszinte szívvel ölelték mindig keblükre. Soha, egy percre sem hagyták el, ott voltak halála napján is mellette.

Látjátok, mindig ilyen nagy kitérővel mesélem a meséimet, mert én ezt így hallottam az édesapámtól, és ő is így hallotta az ő Édesapjától, az én Káló papómtól.

Azt mondom most én is a fiamnak: - Ha már egyszer én nem leszek itt, ezen a földi palettán, ezen a föld nevű bolygón, akkor is mindig vigyázni fogok rád és óvni foglak. Mert ilyen az atyai szív.

Mintha megállapodásom lenne az Istennel. Hétszer majdnem sikerült elmennem. De jelentem: még élek, úgy látszik, tervei vannak velem az Istennek. Úgy is mondhatnám, szeret engem az én Istenem.

De hol is tartottam? Sokszor láttam már a fényes folyosót, de túléltem! És íme, halljátok, most is mesélek.

Milyen furcsa… Elcsodálkozom újra és újra a bűvös hetesen. Mintha egy szívet kaptam volna ajándékba. Ilyenkor sok minden felmerülhet. A saját szívemmel szeretek, vagy a más szívével? Sokszor a kevesebb a több… Hogy ez hogy jön ide? Hát mesélek!

A szeretetről mindenképpen szólnom kell! Mert az az egyetlen hatalmas őserő, vagy kohéziós erő, aminek köszönhetjük, hogy még mindig vagyunk, élünk, és van jelenünk, és talán még jövőnk is. Ha az ember ide születik a Föld nevű bolygóra, jeleket, nyomokat kell hagyjon maga után. Legalábbis jó volna.

Több száz éves vándorlásunk ideje alatt, sokszor bolyongtunk céltalanul a nagy vizek, a nagy erdők és dűlőutak mentén, sátrakban lovas-szekéren, mezítláb szép asszonyainkkal, gyermekeinkkel, és akkor ott is mindig jeleket hagytunk egymásnak.

Ha már megszülettünk, és éljük a szép életünket, mert ennél szebbet még nem találtak ki, akkor teremtenünk kell, alkotnunk, hagynunk kell magunk után jeleket, üzeneteket. Akkor leszünk igazán méltóak az életünkre, ha képesek vagyunk belevésni lenyomatunkat a világmindenségbe.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr6212385689

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.