HTML

Naptár

január 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Kakasszéki történet

2017.08.01. 16:21 :: Rostás Farkas György

(Egy fénykép hátoldalára)

kakasszek.jpgAmit most elbeszélek nektek, legalább fél évszázaddal ezelőtt történt. A legelején kezdem.

Az én drága szüleim, amikor az idősebb gyermekeikről meséltek, úgy kezdték a történetüket, hogy az én öregfiam, vagy az én öreglányom. Így volt ez annak idején szokásban ott a végeken.

Egy megkopott fényképet szorongatok a kezemben, s felelevenednek a régmúlt történetei, úgy peregnek lelki szemeim előtt, mintha tegnap lett volna.

Dácsi bátyám, akiről már oly sokat beszéltem és írtam is nektek, Kakasszékre került a szanatóriumba. Valahol Orosháza és Szentes között volt az a híres szanatórium, ahová a vasúti alkalmazottakat utalták be gyógykezelésre. Így járt az én öregbátyám, Farkas József, Dácsi is.

Apánk ahogyan szokta; mély csöndben, hosszan elgondolkodott, majd emígyen fordult felénk: Mit szólnátok, ha meglátogatnánk a testvéreteket. Mi nagy örömmel és meghatódottsággal fogadtuk szavait, különösen István bátyám, aki együtt gyerekeskedett Dácsival, és később a vasútnál együtt is dolgoztak.

- Drága Apám, bizony jólesne a testvérünknek, ha meglátogatnánk!

Nem sokkal később fel is kerekedtek; édesapám, Dácsi bátyám felesége, Cini Shej, István bátyám a feleségével Bimbissel és Dácsi kisebbik lánya Gyöngyi. Ők láthatók azon a régi fotón, amit most is a kezemben tartok.

Az utazás közben történeteket meséltek egymásnak, ahogyan ez a családunkban szokásban volt. Felelevenítették a régmúlt eseményeit, meséit. Ezek mindig gyémántos pillanatok voltak; nem csak az idő múlását könnyítették, de  mint az éltető forrás felüdítették a szívet és a lelket is. 

Amikor megérkeztek bátyánkhoz nagy volt az öröm. Előkerült a  batyuból a madárlátta elemózsia, s a szanatórium kertjében a nagy fa alatt terülj – terülj asztalt varázsoltak a földre terített lepedőre. A porcelán szilkében a finom húsleves még gőzölgött. Ettől még a nagybetegek is meggyógyultak. A levest pedig még finomabbnál finomabb falatok is követték…

Közben arra is jutott idő, hogy részletesen elmeséljék kivel mi történt azóta, hogy nem találkoztak. Édesapám megkérdezte öregfiát:

- Na és drága fiam, mit mond a főorvos úr?

- Már semmi bajom édesapám, hamarosan hazamehetek.

Ezzel a jóhírrel váltak el egymástól, hogy otthon aztán megörvendeztessék a többieket is, hisz mindannyian nagyon vártuk már szeretett bátyánkat.

Ez nálunk a családban mindig így történt. Ha nem volt otthon valaki a testvérek közül, hiányát mindannyian éreztük. Az ételből mindig félretettük az ő részét is, hogy akármikor érkezik, ott megtalálja.

Mára lassanként feledésbe merülnek ezek a szép szokások. Mintha a szívünk is elfáradt, elfásult volna az élet terhei alatt.

Én mégis abban reménykedem, hogy a szeretet és az összetartozás nem hal ki a családjainkból, közösségeinkből. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr2912708810

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.