HTML

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Emlékeim az én jó apámról

2017.12.16. 12:50 :: Rostás Farkas György

Amikor róla emlékezem, elsőként is szeretném felidézni azokat a sorokat, amelyekkel az én szeretett img_0440_2.JPGmunkatársam Kárpáthy Gyula – akit csak Mesteremnek hívtam -, jellemezte az én szeretett édesapámat, Farkas Józsefet. Olyan megható, hogy alig találok szavakat.

A Menet közben című kötetben, aminek az alcíme: Életúton alkotó cigányokkal, a kor cigány szerzőiről Orsós Jakabtól, Bari Károlyig, Rácz Lajoson keresztül Ruva Farkas Pálig mindenkiről megpróbál személyes emlékei alapján portrét rajzolni, szavakkal.

Ezzel kapcsolatban röviden említenem kellene azt is, ahogyan Kárpáthy Gyula ugyanebben a könyvben rólam szólva „Apám törvénye”  című versemet emeli ki, merthogy apám törvényt vésett életembe, anyám életet lehelt testembe. Ez örök igazság.

Úgy gondolom, hogy itt kell állnia azoknak a soroknak is, amelyekkel Kárpáthy mester jellemezte az én szeretett édesapámat, akiről Choli is - tőle egészen szokatlan tisztelettel -, mesélt neki.

Amikor először találkozott édesapámmal a nagykörúton, olyannak látta, mintha egy Hunyadi Sándor regényből lépett volna ki. Akár egy bácskai birtokos, imponáló, nyugodt tartással, halk beszéddel. Elegáns krémszínű öltönyben, nyitott zakója láttatta a mellényzsebén átívelő arany óraláncot. Nagykarimájú világos panamakalapja a tűző napban enyhe árnyékot vetett bronz arcára, amelyből kiviláglott hófehér, ápolt, szépen ívelt bajusza. Mosolyában volt valami barátságos leereszkedés. Márkás szivarja illatát jól esett beszívni a körúti szmogban.

Ezekből a sorokból is elénk rajzolódik édesapám egész lénye, tartása. Az életvitele olyan volt, hogy a körülötte lévő emberek mind-mind megcsodálták. Nem lehetett nem odafigyelni rá.

Az egész életvitele példamutatás volt. Örültek az emberek, sőt a gyerekek is, ha a közelében tartózkodhattak, mert elkápráztatta őket az a különös varázs, az a mesetudás, amivel Isten csak ritka, szeretett gyermekeit ajándékozza meg.

Szeretnék úgy élni, ahogyan ő tette, és annyi embernek a példaképévé válni, ahánynak ő. Akik csak megismerték, az én baráti körömben is, mindannyian rajongásig szerették őt.

Mindig arra kértek, hogyha időm engedi, menjünk el édesapámhoz, hogy meséljen nekik. Báthory János barátom, szociológus és néprajztudós, ha csak tehette elment hozzá, hogy meghallgassa történeteit, meséit. Kecskeméti Károlyt, neves bölcsész-tudós barátunkat a fiának fogadta, amit ő a rendezvényeinken számos alkalommal nagy meghatottsággal meg is említ. Olyankor a szemeiben könnyeket vélek felfedezni.

Erdős Kamill világhírű néprajztudós is gyakori vendége volt szüleimnek, szinte családtagnak tekintették. Ő pedig több ezer lovári nyelvű kifejezést, szót lejegyzett, amit édesapámtól és édesanyámtól hallott. István bátyám a legjobb barátja volt, akivel bejárta az ország cigány telepeit, hogy együtt végezzenek kutatómunkát a cigány hagyományokról, szokásokról.

Visszakanyarodva mondandóm elejéhez: az én édesapám a legjobb mesemondó hírében állt az országban. Amikor meghalt, több országból is eljöttek a temetésére. A tévések, rádiósok, újságírók versengtek, hogy melyikük teszi fel előbb édesapám temetési szertartását a világhálóra, ami természetesen az ősi ceremónia szerint történt.

Napnyugtával helyezték le a kriptába, de addig különböző szertartásoknak kellett megtörténnie. Csak egy párat említenék: a kedvenc ételeit főzték, a kedvenc italait kínálták, s mindenkit megvendégeltek, aki csak arra járt. A gyászmenetet kísérő lovaskocsik minden sarkon megálltak, hogy édesapám kedvenc nótáit énekeljék.  Több zenekar kísérte, és ahogyan az ősidőkben Indiában történt, rózsaszirmokat szórtak az útra.

A kedvenc ételeit, ruháit, kalapját, csizmáját és más kedvenc tárgyait vele együtt tették le a kriptába, hogy a túlvilágon is ugyanazt az életet folytathassa, amit itt a földön.

Mielőtt meghalt volna, minden gyerekének hátrahagyott egy-egy parancsot, miszerint éljenek, gyermekeikkel hogyan bánjanak, hogyan viselkedjenek egymással és az emberekkel. Ez olyan törvény volt, ami ránk nézve kötelező érvényű.

Az utolsó órákban magához kérette mind a hat fiát, és öt lányát külön-külön, hogy elmondhassa, milyen intelmeket tartsanak be. A testvérek egymással hogyan viselkedjenek, aki a rászorul, azt támogassák, segítsék,  mindig látogassák és soha ne hagyják el egymást.

A gyermekeikkel az ősi szokásokhoz híven, a cigány szót szerettessék meg, és otthon a családban a cigány nyelvet beszéljék. Tisztességesen éljék le egész életüket.

Ne feledkezzenek meg az elhunytakról. A gyerekeknek meséljenek a nagyszülőkről, a dédszülőkről, és ősökről, hogy mindenki tudja kik voltak ők, hogyan éltek, hogy hívták őket, és milyen nemzetségből származnak. Mert amíg mindezt tudják, addig él a szeretet, az összetartozás és a hűség.

A születés- és névnapjukon kedvenc ételeiket vigyék ki a sírhoz, így emlékezzenek meg róluk. Az eljövendő generációk is legyenek tanúi ennek az ősi hagyománynak, ők is tartsák be és adják tovább, tudják ennek mekkora a súlya, és mit jelent az, hogy Patyiv.

Apám többnyire így kezdte mondandóját: „meghagyom nektek, amit nekem is meghagyott az én drága apám, meg az én szeretett édesanyám. Mi egymáshoz tartozunk és ezt mindig be kell tartani.”

Azt is a lelkünkre kötötte, hogy menjünk el azokra a zarándokhelyekre, ahova az ő ősei, szülei, nagyszülei jártak: Máriaradnára, Csatkára, Máriapócsra, Szentkútra…

Ilyenkor mindig elmesélte, hogy Káló vajda, az én apai nagyapám ígéretet tett a Szentszűznek, ha fia születik, elmegy Máriaradnára, és hálája jeléül kegytárgyakat és szobrokat ajándékoz a bazilikának.

Amikor aztán 1911 májusában megszületett az édesapám be is váltotta fogadalmát. Az egész cigánytelep már hetekkel előtte készülődött. Harminchat szekérrel indultak útnak. Heteken át hajtottak, közben tábort vertek egy-egy falu szélére, vagy erdőszélre. Sütöttek-főztek, énekeltek, táncoltak, örültek a kis jövevénynek, az én édesapámnak.

Mikor megérkeztek Máriaradnára nagyapám két szobrot, több kegytárgyat és az oltárkép keretéhez ezüstöt, aranyat adományozott a bazilikának, ezzel fejezte köszönetét Máriának, hogy fia született.

Ide kívánkozik a történet, amit már korábban leírtam, hogy az isteni gondviselés száz évre rá ugyanide vezérelte az unokát, vagyis engem… A bazilika jelenlegi kanonokja Reinholcz András még hallott erről a régi történetről, és azt is elmondta, hogy Máriaradnán nagy hagyománya van a cigányok zarándoklatainak, akiket mindig nagy szeretettel és tisztelettel fogadnak.

Ezt én is tanúsíthatom, hiszen amikor édesapám születése után 100 évvel megérkeztünk, étellel-itallal vendégeltek minket, és egy külön lakrészben el is szállásoltak. Azóta is minden évben visszavárnak.

Én pedig, amíg fel tudom emelni lábamat, elmegyek, hogy őseim nyomait kövessem, intelmet őrizzem.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr413505237

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.