HTML

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

A koleradomb legendája

2018.02.04. 22:50 :: Rostás Farkas György

- Édesapám elbeszélése alapján -

Gyermekkoromban gyakran kocsiztunk Újkígyósról Medgyesegyháza irányába Pusztaottlakán keresztül. img_0290.JPGÉdesapám itt többnyire megállította a szerkeret, hogy mi is és a lovak is megpihenjünk. Ilyenkor mindig valamilyen mesébe, történetbe kezdett.  

Na, fiam! – szólt hozzám. – Jól figyelj arra, amit most elmondok! Én is édesapámtól hallottam valaha. Még gyerek voltam, amikor ő is ugyanezen a helyen állította meg a szekeret.  Nézd csak ezt a dombot! Csak úgy hívják, hogy Koleradomb. Nagy dolgok történtek itt hajdanán.

A járványok idején nagyon sok ember elpusztult. Nem csak a kolera tizedelte a lakosságot, de a tífusz és még nagyon sok más betegség is.

Letáboroztunk itt a nagyapáddal a domb szomszédságában. Perceken belül lobogott a tűz, a papód leült mellé, s mint a tiszta forrás úgy fakadt fel a lelkéből a mondanivaló. Beszéd közben meg-megállt, érezhetően elérzékenyült.

Drága gyermekem! - mondta többször mélabús, elcsukló hangon. -Nagyon sok ember nyugszik ennek a dombnak a gyomrában. Élt akkoriban egy megyeszerte híres tudós-orvos professzor. Godánynak hívták. Édesapámnak is jóbarátja volt, meg ifjúkoromban nekem is.

Azt mondta Godány: - Halljátok emberek! Én már megöregedtem. Sok eseménynek voltam szem és fültanúja, de ilyennel még nem találkoztam. Mondjátok el nekem, hogy lehet az,  hogy bár rengeteg ember meghalt ebben a járványban, de egyetlen cigányt sem láttam közöttük?

Papótok sokáig gondolkodott ezen a talányon, mígnem az alábbi magyarázatra jutott:

Halljátok! Én gondoltam valamire. A cigányok  azért voltak olyan ellenállóak a betegségekkel szemben, mert gyermekkoruktól kezdve az erdőben, a faluszélén, a sátraikban élték le az életüket, és mindent nagyon megfűszereztek. Minden ősöm méreg erősen ette az étkeket, és még a borukba is erős zöldpaprikát tettek.

A szavak hallatán Godány doktor is csak álmélkodni tudott.

Hallod, édes komám, ezzel most megleptél. De azt mondom, hogy áldva legyél a szavaidért, mert használod az eszedet! Alighanem igazad lehet.

A koleradombról nagyon sok történet, legenda járt a faluban, sőt az egész megyében. Igazi rémtörténeteket is meséltek. Arról suttogtak, hogy sok esetben az élő embereket is bedobták a nagy gödörbe.  Rájuk öntötték a meszet, és egyszerűen elkaparták őket.

A járványok nagyobb emberveszteséggel jártak, mint a háborúzások. A cigányok jól ismerték a természetet, tudták melyik növény milyen betegségnek az ellenszere, s amit a réteken, mezőkön gyűjtöttek, annak a főzetét itták, hogy a sokféle betegség és járvány elkerülje őket.

A legtöbb esetben így is történt, de tudunk olyan esetről is a családi legendáriumból, amikor a betegség kerekedett felül. Így járt a mi kis Pillangó testvérünk is, talán másfél éves lehetett, amikor eltávozott közülünk.  Azt mondták az emberek, hogy majdnem elszállt, mint egy angyal, olyan gyönyörűséges volt.

Most, ahogy íródnak ezek a sorok, egy másik történet is eszembe jutott, egy másik domb kapcsán, ami Újkígyós és Kétegyháza között található. De ez már egy másik legenda, majd azt is leírom.

Nálunk hagyománynak számított, hogy amikor összejött a család mesébe kezdtek, újra és újra felelevenítették a régi legendákat.

Édesanyám még sütés-főzés közben is gyakran mesélt a gyermekkoráról. Sokszor pityeregve idézte fel drága apja, Kushlo nagyapám legendás történeteit. Igen, ilyenek voltak ők mindketten: az édesanyám és édesapám is. Mind a mai napig sokan emlékeznek rájuk, és a tőlük hallott történetekre. Pallér Pityu, gyerekkori testvérbarátom is gyakran emlegeti a szüleimet.  

Még arra is emlékszik, ahogyan édesapám a munkából hazafelé meg-megállt, hogy szóba elegyedjen az emberekkel. Mi gyerekek ott játszottunk a Zugban, természetesen Pityu is ott volt, és emlékszik, hogy gyakorta elbeszélgetett velünk gyerekekkel is. Ez akkoriban nem nagyon volt szokás.

Mondandóm vége felé még idekívánkozik, hogy valahányszor, amikor Medgyesegyházáról Újkígyósra menet megállunk azon a helyen, szakítunk egy főhajtásra időt az elhunytak emléke előtt. Ez a mai napig is így van, és meghagyom a gyermekeimnek és unokáimnak is, hogy így tegyenek.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr6813634346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.