HTML

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Egy mesébe illő igaz történet

2018.02.05. 20:17 :: Rostás Farkas György

- Barátságom Remmel Ferenc újságíróval - 

img_2349.JPGEz a történet is mesébe illő. Egy kalandos, ám igaz történet.  Hol is kezdjem? Talán a legelején....

 Valamikor, hajdanán útra keltem - majdnem azt mondtam azért -, hogy megkeressem az őshazámat... De nem oda indultam, hanem egy nemzetközi tudományos tanácskozásra Németországba.

 Úgy emlékszem. hogy át kellett szállnom, de sokat, nagyon sokat várakoztam a csatlakozásra. Úgyhogy rám esteledett, mire megérkeztem a berlini pályaudvarra. Volt valami vázlatos útbaigazítás a meghívómon, így hát nekivágtam egyedül az útnak.  Az éjszaka csöndjében, magányában jó lett volna, ha vezettek volna a csillagok, mint a három királyokat… de sajnos engem nem vezettek. El is tévedtem alaposan.

Hosszú bolyongás után egy erdő kellős közepén találtam magam. Mint jó cserkész, vagy úttörő néztem volna én, hogy melyik is a fák mohos oldala, merre is van észak. Igen ám, de ehhez már sötét volt.

Most ennyi évtized után arra gondolok, hogy azért nem találtam ki az erdőből, mert kerek volt. De lehet, hogy nem azért, hanem, mert nem tudtam, hogy befelé, vagy kifelé megyek az erdőben.

 Negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy beismerjem, ezt sem tudtam megfejteni. De ha már elkezdtem, mégiscsak le kellene írnom ezt a történetet. Lehet, hogy jobb lenne elölről kezdeni, mert az ember úgy van vele, hogy eltévedhet az erdőben. De az Isten mindig velem van, s akkor is velem volt, csak próbára tett.

Eszembe jut most Karinthy tanár úr híres mondása,hogy ... a humorban nem ismerek tréfát... Istennek pedig még éjszaka, az erdő kellős közepén is volt humorérzéke. Nem adtam fel, nem csüggedtem el. Az igaz, hogy éhes voltam – de már ezt is megszoktam -, gyermekkorom óta az vagyok.

Mentem, mentem… mígnem a sötétben egy távoli pislákoló fényt vettem észre. Megcsillant a remény. Van kivezető út! Így hát elindultam a fény irányába. Néha úgy tűnt, hogy nem közeledik, inkább távolodik tőlem az a kis világosság.  

Nem tudom, hogy milyen sokáig gyalogolhattam, de hallottam, hogy valahol a toronyóra tizenkettőt ütött. Jaj, drága jó Istenem! Eszembe jutott az én jó édesapám intelme; ilyenkor kísértenek a szellemek, meg a graboncások. Érkezésüket a kuvik hangja kíséri.

Akkor, ott, én is szinte kuviknak éreztem magam, aki ha fényt vesz észre az ablakban, odarepül és kuvikol... Mi azt a madarat csak halálmadárnak szoktuk becézni. Miért is? Vajon hol szokott éjszaka világítani a fény? Többnyire a beteg embernél, vagy a haldoklóknál. Odaszáll a kuvik. Ezért is mondták az emberek: „itt van a kuvik, baj lesz!”

Elmúlt éjfél, úgy tudtam, hogy a graboncások földi ideje ilyenkor lejár, úgyhogy megnyugodhattam. Végül mégiscsak megérkeztem a házhoz, ami pont olyannak tűnt, mint egy elvarázsolt kastély. Sokáig kerestem a bejáratot, míg végül megleltem.

 Bekopogtattam. Mit ad Isten, pár másodpercen belül egy méltóságteljes úr lépett ki.  Én illedelmesen, de magyarul üdvözöltem. A legnagyobb meglepetésemre ő is ékes magyar nyelven válaszolt. Azonnal be is invitált, én pedig elmeséltem neki a kalandos utamat.

- Hát én is így érkeztem Romániából, Vajdahunyadról a konferenciára.  Először is tessék helyet foglalni, fújja ki magát! Azzal öntött nekem egy kis szíverősítő hokmánycseppet.  Azután a hűtőből jobbnál jobb, finomabbnál finomabb falatokat varázsolt elő.

Egy apartman volt az övé, ami egy hálószobából és egy előtérből állt. A szobában nekem ágyazott meg, ő pedig az előszobában egy matracon aludt. 

Mi lehetne ennek a rövid történetnek a tanulsága? Talán, hogy a jóságnak mindig jutalma van, s a szeretettel majdnem mindent meg lehet oldani.

 Mi ketten akkor láttuk először egymást ott a messzi idegenben, Berlinben. Akkor kezdődött életre szóló barátságunk, vagy inkább testvérségünk...Így szövődnek, kapaszkodnak és ölelkeznek az emberi sorsok...

Azóta, minden évben meglátogatjuk egymást Remmer Ferivel és drága szeretett feleségével Stellával. Vagy ők jönnek Magyarországra, vagy mi megyünk Vajdahunyadra. Úgy szeretjük egymást, mintha édestestvérek lennénk.

Ilyenkor ünneplőbe öltözik a szívünk! Ugye, hogy ilyen is van! Most tudom, hogy arra gondoltok, ha van, akkor miért nincs?

 Ha egyszer mindannyian részesei lesztek egy ilyen kalandnak,  akkor majd ti is megtapasztaljátok, hogy az ember csak abból tud adni, amije van. Amije nincs, abból nem. Mi a tanulsága ennek a történetnek? A nagy bajban tudjuk meg, hogy ki az igaz barát.

Nem árt, ha a jó emberek megbecsülik egymást, mert a tiszteletből, a becsületből, a tisztességből csak egy van. Erre  pedig nagyon vigyázzunk, és becsüljük meg!  Mert az embernek mindent az arcával kell vállalnia.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr6413637342

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.