HTML

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Elvitte őket a vonat

2018.04.13. 19:48 :: Rostás Farkas György

gyuszkoek.jpgA mai napon nálam járt a másodszülött fiam és kedves kis családja. Bearanyozták a napomat.

Amikor az ember élete már csak egy kopjafányira van a naplementétől minden érzékenyebben érinti.  Majd megtudjátok ti is, ha megöregszetek.

Van egy kis ördögfióka unokám, aki minden egyes alkalommal meglep valamivel... Csak annyit szoktam mondani: „Hogy a genetika ellen nincs orvosság”.  Azt mondják az idősebb testvéreim, hogy én voltam ilyen kicsi koromban. Lehet.

Kikísértem őket az állomásra, fölszálltak a vonatra, s én hosszasan néztem a vonat után, amíg el nem tűnt a messzeségben.

Hirtelen úgy éreztem, mintha egy nagy űr tátongana előttem. Mintha a picinyeim űrlények lennének, akik eltűntek a felhők között. Pedig csak a vonat robogott velük Pest felé.

Leperegtek előttem a hatvan évvel ezelőtti események, amikor én jöttem el az én szűk hazámból, Békés vármegyéből. Vonatra ültem Békéscsabán, s az ismerős hazai tájak lassan ködbe vesztek. Messzire távolodtak tőlem Békés-megye fényei...

 Hát így jártam most is, amikor a messzeségbe tűntek az én szeretett gyermekeim. Nehéz, szinte lehetetlen szavakkal elmondanom, mit is érzek ilyenkor. Amikor eljönnek hozzám és aztán el kell menniük..., mert minden galamb a fészkére száll.

Mintha magukkal vinnék a szívem egy darabját. Nem mintha nem jó helyen lenne, mert tudom, hogy a legjobb helyen van.  Ők legalább féltve őrzik, a legféltettebb kincseik között. 

gyuszko3.jpgTehát ott tartottam, hogy az én legkisebb unokám mindig meglep valamivel. Olyat mond vagy tesz, olyan mesét talál ki, amit még nem hallottam soha ... mindig azon igyekszik, hogy meglepetést szerezzen számomra.

Most egy mesét mondott. Úgy kezdte, hogy nagyon régen a cigányok sokat mentek-mendegéltek ...

Mikor a mese végére ért megkérdeztem tőle, hogy hova mentek a zarándokok, merthogy azok is szerepeltek a történetben. Mire ő a következőt válaszolta: - Papó nem értek még az út végére, még úton vannak.

Lehet, hogy belőle is író lesz, talán mesekutató? Tudjátok az úgy van, hogy minden meg van írva a csillagokban. Nem térhetünk le az útról, s ahogyan mondani szokták: a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik..

Szóval, elröpültek a kismadarak és itt hagyták a papókát... Na de ne szomorkodj, szólt egy belső hang. Ne szomorkodj, majd visszajönnek. Hosszú még az élet, és meg kell várnod, hogy a kisunokád gyereke is felkeressen majd egyszer, hogy örüljön a szívetek egymásnak, hogy őt is vendégül lásd jobbnál jobb étkekkel, 

Igaz a mondás, hogy a szív a hangszerünk, s igazak a  Kis herceg szavai is, hogy jól csak a szívével lát az ember. De lehet, hogy megint elkalandoztam. Mint azt sokan tudjuk, tudjátok, erre nagyon hajlamos vagyok. Akkor épp ideje visszatérnem a mondandóm legelejéhez, ami úgy kezdőik, mint a mesében. Ha egyszer megöregszik az ember, akkor másképp látja a napkeltéket is és a napnyugtákat is. Így vagyok ezzel én is. Most már csak az van hátra, hogy várjam, hogy mikor jönnek újra az én kis galambocskáim.

Több ezer évvel ezelőtt is úgy volt, ahogy most van: a Nap reggel felébredt keleten és lenyugodott nyugaton. Az ember számolja a csillagokat, vagy sikerül megszámolni vagy nem. Több lehetőség nincs. Én is számolom a másodperceket, a másodpercek tört részeit és egyszer csak befütyül a vonat, be az állomásra. 

img_7668.JPGHogy jutottam ide? A kisunkámtól, a gyerekeimtől az édesapámig. A szeretettől a fájdalomig minden meglepetéssel tud szolgálni. Hogy egy írásból, hogyan lesz három? Hát így:

Egyszer Ruva Farkas Pali öcsém mesélte, hogy Gyulán járt édesanyámmal, amikor édesanyám a vasútállomáson rosszul lett és a garabojból elgurultak a finomabbnál finomabb étkek.

Ezelőtt kilencven évvel a gyulai vasútállomásra ment édesapám, hogy utoljára még egyszer láthassa az édesanyját.

Újkígyóson a gémeskút mellett édesapám készítette a fúrókat. Szép halkan dúdolta a dalt: „Befütyült a vonat, be az állomásra.”

 Hát így találkozik egyik írás a másikkal. Hogy Petőfi miről jutott az eszembe? Az is nagyon egyszerű.
Az István öcsémhez című versében ezt írja: -„S ha még tovább fonnám e fonalat, Szívem repedne a nagy kín alatt.” Legyen áldott Petőfi neve örökkön. Ámen.
        

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr1613832894

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.