HTML

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Hitvallók - Beszélgetés az életről és a Szentírásról

2018.06.08. 19:17 :: Rostás Farkas György

Rostás-Farkas György József Attila-díjas költő, író, műfordítóval Dúl Géza atya beszélget.

gy3.jpg

 - Melyik a kedvenc szentírási helyed,  amelyik a legjobban megérintett?

Választottam egy Máté evangéliumából való mondatot, ami nagyon megérintett, amivel csordulásig megtelt a szívem.

„Gyertek hozzám, mindnyájan akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes és az én terhem könnyű.”  Az apám gyakran idézte, és az ő emléke engem kötelez.

A szeretet, az összetartozás, a fény. A léleknek is sugárzása van, a fény üzen nekünk, mindannyiunknak. Édesapám a pünkösdi időben nagy ünnepet tartott a családban. Eljöttek a távoli-közeli rokonok, gyerekek és mindenkinek helye volt az asztalnál. De így volt ez karácsonykor és húsvétkor is.  Ajándékoztunk abból a nagyon kevéskéből, amink volt.

- Emlékszel-e arra, amikor először érezted, hogy ez az idézet fontos üzenetet hordoz számodra?

Az egyik ilyen alkalom akkor volt, amikor meghalt édesapám, a másik, amikor meghalt Antall József vagy amikor Lakatos Menyhért… Mmindig eszembe jutnak ezek az emlékfoszlányok. Nekem akkor jutott eszembe ez az első mondat.

- Milyen üzenetet hordozott akkor ez?

Akkora volt bennem a fájdalom, hogy az égig ért, mert nálunk az öregeknek – a mai napig úgy érzem -, hogy tekintélye és tisztelete van. Meghalt a családfő, kihullott a sorból és összecsaptak a hullámok fölöttünk. Igaz, hogy a legidősebb testvér olyankor átvette egy picit az ő szerepét, amennyire tudta. De édesapám távozása nemcsak a családunk számára volt nagy veszteség, hanem az egész szegénynegyed számára.           

 - Biztosan sokan szerették.

gy2.jpgMeg kellene kérdezni a falunkban élőket,  A meséiben él tovább, sokszor késő éjszakától hajnalba nyúló beszélgetések voltak nálunk, apám meséit az egész környék szívesen hallgatta. Nem volt olyan, hogy gyermekek külön, meg felnőttek külön, a gyerekeknek is helye volt ott a felnőttek között.           Amikor kihajtott 5-6 gyereket is vitt magával a szekéren. Az utca aprónépe csatlakozott hozzánk. Nálunk mindig volt valaki, aki nálunk evett, aki nálunk aludt.

A cigányok rájöttek a vándorlások ideje alatt – több száz évig vándoroltunk, néha menekültünk -, hogy a szeretetből minél többet adnak, annál több marad. És bizony sokszor semmink nem volt csak a szeretet. De azt nem sajnáltuk senkitől sem. Édesanyám úgy ápolgatta, úgy gondozta, úgy szeretgette a telepen élő gyerekeket, mintha a sajátja lett volna.

Járom a világot –azt szoktam mondani, hogy én vagyok az utolsó vándor-krónikás -, ha meghívnak, el kell mennem, mert számon kérnének a szívverések, ha nem tenném. Legtöbbször a gyerekek közé megyek, majdnem minden hónapban 1-2-3 helyen vagyok. Nem csak Böjte Csaba testvérhez megyek,  meg Szlovákiába szavaló versenyre, hanem tenyérnyi kis hazámban a legeldugottabb kis falvakba is.  Örül a szívem, ha látom a gyerekeket, és hogy készülnek, amilyen szeretettel fogadnak. Az egyik ilyen alkalommal azt mondta egy kislány – tizenhárom éves volt.- hogy itt a táborban annyi szeretetet kaptam a három nap alatt tőletek, mint 13 év alatt együttvéve a családomtól otthon.

Vagy egy másik mondat is, ami mindig az eszembe jut. Egyszer megkérdezte egy kislány: „Miért ver engem az Isten azzal, hogy cigánynak születtem?” Ezek nagyon súlyos és nehéz szavak és ilyeneket hordoz az én áldott vagy átkozott népem és én, mint az utolsó krónikása, a hiteles szóvivője népemnek, nemzetemnek, hazámnak kénytelen vagyok ezzel foglalkozni, mert már nincsen közöttünk Lakatos Menyhért, Orsós Jakab, Farkas Kálmán, Osztojkán Béla, Péli Tamás. Valamennyien géniuszok voltak,
tőlük sokat tanulhatott mindenki,  nem csak a cigányság. Én nem tudom, hogy Lakatos Menyhért elvesztése volt-e a nagyobb fájdalom számomra, vagy Gyurkovics Tiboré…

Ebben a helyzetben, amit a cigányságodról mondtál, hogyan ad erőt, segítséget a Szentírás?

Mindig arra emlékeztet, hogy a fény gyermeke vagyok. Most eszembe jut Szabad Györgynek – egykori tanáromnak egy mondata: „Tudnod kell, hogy én szeretlek téged.” Engem mostanában nagyon mélyen érintenek ezek az emberi szavak. Sajnos már kezdenek kimenni a divatból. Hol mondják ezt már manapság, hogy szeretlek? Elcsépelt, elkopott, fakó. Szabad György mondta, mondja Jókai Anna és mondta Gyurkovics, Mezei Bandi, mondta Raj Tamás is. (Együtt dolgoztam vele.)

Mindenki tudja rólam, hogy amennyire cigány, annyira magyar is vagyok. Meg kell említenem Péli Tamás nagy mondatát, amit már minden földrészen idéztem, hogy kettős aranypánt fémjelez. A cigányságom és a magyarságom. Az is mindig eszembe jut, hogy India elhagyása miatt Isten így kárpótolt minket, Magyarországgal. Itt szeretettel fogadtak bennünket. Így volt ez Újkígyóson, ahol én születtem és felnevelkedtem. Az én keresztapám Csatlós Lajos vagy Lázár Ilona és Marosvölgyi Károly a tanáraim, meg tudnák ezt erősíteni, de említhetném Újvári professzort is. Ők valamennyien nagy szeretettel és alázattal fordultak felénk.  
Újvári eljött mindig közénk, ahogyan Szabad György és Jókai Anna is. Tudták, hogy ennek a népnek egyetlen vígasza van, ha érzik, hogy szeretik őket és nem vagyunk mostoha gyermekei hazánknak.

Sokszor próbáltak minket leírni meg kiírni a társadalomból, de ez senkinek nem fog sikerülni. Mert ez a kettős identitás fémjelez bennünket és mi itthon vagyunk e hazában. Egyszer megkérdeztem Czeizel Endre professzor barátomat: - Ugye Endre eldőlt a sorsunk a születés pillanatában…

 Czeizel mást mondott nekem: - Nem Gyurikám,  a fogantatás pillanatában dőlt el. Na, most cigánynak születtem. A következő életemben, ha véletlenül nem cigánynak fogok születni, akkor székely szeretnék lenni, mert nagyon szeretem az erdélyi embereket. Azért is, mert oly kitartóan követelik az autonómiájukat, s ragaszkodnak a gyökereikhez.

Erről nekünk is példát kell vennünk, mert akinek nincs háza, nincs hazája… Azt akartam ezzel mondani, hogy legyen kulturális intézményrendszere a cigányságnak. Mi vagyunk a legnagyobb hazai kisebbség. Legyen múzeumunk, legyen kutató központunk, legyen színházunk, saját kulturális intézményeink.

Visszatérve a szentírási idézethez és Pünkösd ünnepéhez. Édesanyám pici gyermekkorunkban is elvitt minket a templomba. Fogta a kezünket és mindig a szentlélekről mesélt. Mélyen megérintett, mert a szavaiból, az egész lényéből áradt a szeretet lelkülete.  Ez a szeretet tartott bennünket össze.

Felpakolták a gyerekeket a szekérre és elmentek a szomszéd faluba meglátogatni a rokonokat, mert nagyon fontosnak tartották. A testvéreim - tíz testvérem volt – mindig eljöttek hozzám, azóta is mindig eljönnek, ébren tartják a szeretetet. Azt mondták, hogy elmentél testvérem közölünk, azok közül, akik szeretnek azok közé, akik nem szeretnek. De mi nem tudunk másról beszélni, mert a szeretet tart bennünket össze Ezt mondta egyik nővérem és most megyek hozzá haza, mert beteg és nem csak akkor kell látogatni egymást mikor baj van, hanem akkor is, mikor nincsen baj és a cigányok ezt mindig értették

Székely János püspök testvéremmel sokat beszélgetünk a jelfákról, a cigány üzenetekről. Hajdanán, ha nem tudtunk megjelenni a megbeszélt időben az utakon, a találkozó helyeken, akkor jeleket hagytunk magunk után. Vágtunk egy darab rongyot és felkötöttük a fára, hogy itt voltunk, élünk és majd találkozunk.

- Mire inspirál, mit üzen, hogyan befolyásolja mindez a tetteidet?

Hát engem ez tart életben. Ha nem érezném minden ébredéskor és minden lefekvéskor, hogy szeretnek, akkor én azt hiszem, nem lenne tovább érdemes élnem ezt a küzdelmes jelent. Az 1970-es években jártam Szeghalomra gyűjtőútra Bencsik professzor úrral. Volt ott egy kislány, egy tanyasi iskolába járt kollégiumba, Nórának hívták. Évekig leveleztünk. Azóta ha visszajárok, már az unokáját hozza és mutatom neki, hogy valamikor leveleztünk, mert verseket írt. Ennek 40 éve és most az unokáját hozza. De így történik akkor is, amikor Böjte Csabához megyek. Fürtökben lógnak rajtam a gyerekek. Pontosan emlékeznek, hogy tavaly hol hagytuk abba a beszédet, úgy folytatjuk, mintha egy órával ezelőtt hagytuk volna abba… Él még a szeretet, csak életben kell tartani. Mindenki boldog, ha szeretik, nekem azt ne mondja senki, hogy nem szeretné, hogy szeressék.

Honnan merítesz erőt, hogy a szeretetet ébren tudd tartani? Mert ez energiafaló.

Most visszakérdezek, hogyan lehet szeretet nélkül élni? Nem lehet élni szeretet nélkül. Nincs értelme. Kell, hogy legyen az embernek energiája a szeretetre, mert ez tartja életben, ha ez kihal, kihal a fény is, s örök sötétség lesz a Földön. Hát persze, hogy van, nálam recept. Mert a szeretetből az ember minél többet ad, annál több marad. A régi időkben az emberek mindent elkövettek, hogy találkozzanak. A szomszéd faluban lévő családot is segítették, mert nyolcan-tízen voltak testvérek. Ha koldultak maguknak úgy koldultak, hogy annak a családnak is jusson.

Az embernek el kell tudnia számolni a lelkiismeretével. Ha nem ezt teszi, hogyan tudná nyugodt lelkiismerettel álomra hajtani a fejét. Számon kérik a szívverések, szíve mindenkinek van szerintem, és ha szíve van, akkor meg kell, hogy szólaljon.

Erről szól a mi lapunk is, a Közös Út – Kethano Drom. A hazai cigányságnak mára csak ez az egy újságja maradt, s az is ki van véreztetve. Antall József segített létrehozni 20 évvel ezelőtt. Amikor azt mondtam:

- Miniszterelnök úr a legnagyobb hazai kisebbségnek, a cigányságnak nincs lapja.

-Hát akkor csináljunk! – volt a válasz.

- Na de miniszterelnök úr, hát maga miniszterelnök. Én meg egy poéta vagyok, egy újságíró.

-Hát azért csináljuk.

-De hát miből?

-Hát pénzből.

-Pénzből, de hát nincs.

Odahívatta magához azonnal Szabó Ivánt. - Iván, te pénzügy-miniszter vagy. A barátomnak lapot kéne indítani útjára, nincs a cigányságnak lapja.

-Igen miniszterelnök úr.

-Na de mondom, miniszterelnök úr, ha már lesz lapunk, hát mi legyen a címe? - Hát, a lapnak a címe? Közös Út.

Azóta él a Közös Út.

Nagyon megszerettem Ferenc pápát, de Isten megbocsájt, az én igazi pápám János Pál volt. Eljött Magyarországra a mi szent zarándok helyünkre és cigányul köszöntött bennünket. Amikor elment, a repülőgép ajtajában állva az utolsó szava az volt, hogy: „Keblemre ölelem az én cigány testvéreimet.”

Rákoshegyen,  ahol élek,  a templomkertben áll János Pál szobra. Hát mégis csak közelebb van Istenhez, mint én, gondoltam magamban…  Minden este elzarándokolok hozzá, s elmondom mi történt ma, hol voltam, mit csináltam. Néha úgy látom a szemeiből, hogy válaszol, Mindig arra kérem,  hogy segítsen az én sokat szenvedett cigány népemen. Talán meghallgatja könyörgésemet….  

 Az idegenségről szeretnék még szólni: amíg nem ismerik a kultúránkat idegenek is lehetnénk. A távoli kontinensek élő népek történelmét, kultúráját jobban ismerik az emberek.   Mi itt élünk 700 éve és mégsem ismernek bennünket. Idegengyűlölet emberemlékezet óta volt a Földön és talán mindig lesz. De mitől lennénk mi idegenek, ha nem vagyunk azok. Nem csak Tolsztojt kell ismerni, de Lakatos Menyhért, Bari Károly, Choli Daróci, Osztojkán, Szepesi, Rácz Lajos, Ruva Farkas Pál műveit is. Tananyagnak kellene lennie már az általános iskolai könyvekben is, és nem csak középiskolásfokon, de egyetemen is tanítani ezt a kultúrát.

A cigányok történetét, hiedelemvilágát, ősi mesterségeit… Én addig nem szeretnék meghalni, - majdnem azt mondtam most, hogy addig bosszúból fogok élni –, amíg ez nem lesz tantárgy, amíg Magyarországon a cigányságnak nem lesz múzeuma, kutatóközpontja, rádiója, televíziója. 

Erős küldetéstudat jellemez téged. Mit mondanál ma a hallgatóknak?

Talán még nem késő! Talán még nem késő megfogni egymás kezét. Megérinteni egymást, őszintén szólni egymáshoz. Ha megkérdezi egyik a másikat, vagy a másik az egyiket, hogy hogy vagy, azért kérdezze meg, mert érdekli is, és várja meg a választ. Elrohanunk egymás mellett, nem veszik az emberek komolyan egymást. Nem divat már erről beszélgetni. Én az előadásaimon az 5 éveseknek úgy mondom el, mint az 55 éveseknek, hogy álljunk meg egy pillanatra, legyen időnk megkérdezni és meghallgatni a másikat. Ne szégyelljük elmondani, hogy szeretjük, hogy örülünk annak, hogy találkoztunk vagy szívesen ülünk egy pár szót váltani.

Ha nem értünk szót egymással, ha nem tiszteljük egymást, ha nem nyújtunk békejobbot, ha nem vagyunk ott... Nem akkor kell majd kalapot emelni, ha elmegy az ember ebből a világból. Úgy kell csinálni, hogy legyen ideje az embernek meghallgatni a másikat, és oltárt emelni egymásnak a szívünkben. Kalapot emelni egymás előtt, ahogyan régen Újkígyóson az öreg parasztok tették…

Ma már nem divat. Nem azt akartam mondani, hogy nincsen kalapja, hanem azt, hogy a böcsület, a szeretet ne fogyjon el soha.  ….       

Köszönöm az interjút.

 

(A Mária Rádióban, 2014-ben, elhangzott interjú szerkesztett változata)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rfgy.blog.hu/api/trackback/id/tr7914033200

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.