HTML

Naptár

július 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Isten úgy rendelkezett

2018.06.29. 13:05 :: Rostás Farkas György

-Emlékeim közt kutatva-

Emlékeim között kutatva, leveleket és fényképeket lapozgatva kerülnek ismét a kezembe a Habsburg család nádori ágának tagjaival készült közös fotóink, leveleink. Előttem vannak a cikkek és tudományos beszámolók, amelyek az un. „magyar habsburgi ág” történelmi érdemeiről szólnak.

Elgondolkodom, hogy micsoda jellemnek kell lakoznia egy emberben, aki az agyát és a szívét a KÖZ szolgálatának szenteli.

Ilyen volt József nádor is, akiről Budapesten teret neveztek el, vagy az ő fia József főherceg, aki a birtokain letelepítette a cigányokat és iskolát hozott létre számukra. De szólhatnék az ő dédunokájáról Habsburg József Árpádról is, aki nekem az egyik legszeretőbb testvérem volt.

jozsef_arpaddal.jpgNem túl régen adta vissza lelkét teremtőjének és végrendelete szerint az alcsúti temetőben nyugszik, a szülőfalujában, ahol meglátta a napvilágot.  Amikor szólít a szívem, kimegyek hozzá elpanaszolni a bánatomat ugyanúgy, ahogy közel 50 éve teszem, amikor elmegyek anyám sírjához.

József Árpád meghagyta a gyermekeinek, unokáinak, hogy ők is szeressék a cigányokat. Amikor hazalátogatott Portugáliából, ahol kényszerű száműzetésében letelepedett, mindig szólt, telefonált, írt nekem: „Megyek haza testvérem, látni szeretnélek…”

Együtt töltöttünk sok felejthetetlen órát. Nem hivalkodott, nem dicsekedett soha azzal, hogy ő császári-királyi főherceg, a Habsburg házból való. Nálánál szerényebb embert keveset hordott hátán a Föld. 

Emlékszem arra a találkozóra, ahol feleségével, Mária főhercegnővel - akit én csak Mária ángyomnak szólítottam -, a 60. házassági évfordulójukat ünnepelték.  A budai várban, a Mátyás-templomban, ahol egykoron keresztelték a Habsburgokat, ahol esküvőt rendeztek, most ott ünnepeltük József Árpád testvérem 60. házassági évfordulóját.

Egyszerű és méltóságteljes mégis királyi ünnepség volt, felejthetetlen mindannyiunk számára, akik részt vehettünk rajta. Évfordulójukon én köszöntöttem őket. Most már bevallhatom, néha megcsuklott a hangom…  Most, hogy e sorokat rovom, ismét megtelik a szívem és csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó volt Habsburg József Árpád testvérének lenni.

h_geza.jpgA napokban kaptam levelet Amerikában élő „testvéremtől”, Habsburg Gézától, hogy idén is megemlékezést tartanak Alcsúton, a régi kastély parkjában. Találkozzunk, hívott, és menjünk ki együtt a temetőbe József Árpád sírjához….

 Idézek kedves soraiból:

 Kedves György,

Már nagyon örülünk mindjánnyan, hogy Alcsúton találkozni fogunk Kynga növérünk születésnapi ünnepsége alkalmával.  Nagyon szép volna, ha Józsi testvérünk sírjánál újból elhangzanának a kedvenc Cigány noták….

Szeretettel, Dr. Géza von Habsburg”

Nagyon várjuk, hogy találkozhassunk a szépséges Habsburg Kynga testvéremmel is. Megöleljük egymást, h_kyngaval.jpgbeszélgessünk és együtt töltsünk pár órácskát, amitől mindig csordulásig telik a szívünk.

Ezeken az ünnepi alkalmakon mindig összejött a nagycsalád majdnem minden tagja, akik szerte a  nagyvilágban élnek Amerikától Új-Zélandig. Remélem, az utódok majd tovább viszik ezt a hagyományt úgy, hogy ezt ott fent a Mennyei Hazában József Árpád testvérem is örömmel fogadja.

Üzenem neki, hogy amíg én élek, megtartom  az őseinkhez méltó ünneplést. Nem engedjük el egymás kezét… amikor csak időnk engedi találkozunk, és emlékezni fogunk azokra a testvéreinkre, akik már nem lehetnek itt velünk.

             Kérem mindannyiunkra Isten bőséges áldását. Ámen. 

                                                     Rostás – Farkas György

I            >>>

A történet messzire nyúlik, meg a gyökerek is. József nádorral illene kezdenem, aki létrehozta az alcsúti birtokot, arborétumot és hozzákezdett a kastély felépítéséhez. József főherceg pedig folytatta az édesapja által megkezdett szép, nemes, emberi küldetést. József nádornak szobrot állított az utókor, és teret neveztek el róla. Ezt több szempontból is  fontos megemlíteni, mert történtek különböző kormányváltások, de a szobor megmaradt a belváros közepén.

A nádori család leszármazottai a 2. világháború végén kényszerűen elhagyták Magyarországot és a tündöklő alcsúti birtokot. Akárhol tartózkodtak is a világon, mindig büszkén vallották magyarságukat. Az élet meg a sors átírta a forgatókönyvet, s különböző országokban telepedtek le. Az egyik Portugáliában, a másik Németországban, a harmadik Amerikában....

Amikor jött a fordulat, a rendszerváltás az elsők között tértek vissza  a szeretett óhazába. Néhányan ma már itt élnek velünk, és hála az Istennek sűrűn találkozunk.

            

 

Szólj hozzá!

Zarándoklásaim idején

2018.06.27. 21:32 :: Rostás Farkas György

rfgy_fa_mellet.jpg - Harangozó Imre barátomnak, Falus-felemnek - ajánlva -

Vándorok voltak őseim, az országutak vándorai. Vándoroltak, néha menekültek, mert nem fogadta be őket sem falu, sem város. De egyszer csak rájuk köszöntött a szerencse. 1423 körül, amikor Magyarország földjére értek, Zsigmond király, illetve német-római császár gondolt egy nagyot és adott az én vándor népemnek egy illetőségi bizonyítványt, egyszóval menlevelet.

Attól kezdve hivatalosan is letelepedhettek az ország földjén. Itt és most azt is le kell írnom, hogy ilyen szívélyesen sehol a világon nem fogadták az én vándor őseimet, mint e homloknyi hazában.  

Azóta bizony eltelt közel 700 esztendő és az én őseim, drága szeretett szüleim, nagyszüleim, dédszüleim is itt nyugszanak e szent földben. Ezért szólít haza a szívem, amikor külföldön vagyok. Mert tudjátok az úgy van, ha szólít a szív, nincs mit tennetek, menni kell vagy jönni kell.

Sokszor leírtam, versbe is foglaltam, hogy anyám hangja elkísért és szólított egész életem során, bárhol is jártam e széles világon: - „Kisfiam gyere haza, mert elmentél messze honba, de a kiskapu nyitva áll azóta”.

Én jöttem, mert vártak a szüleim, a testvéreim, a gyermekeim és most már az unokáim is. Mert nagyon szeretem őket, s úgy neveltem őket, akár a pelikánok a nagy éhínségek idején.

Kerestem a helyemet a nagyvilágban, amióta demokrácia van, meg jogállam, meg Európai Unió, azóta én is európai polgár vagyok. De soha nem feledem, amit a szüleimtől, testvéreimtől meg azoktól az áldott jó újkígyósi parasztoktól tanultam, akikre mindig jó szívvel emlékezem.

Már sokszor elmondtam és talán még többször le is írtam, hogy milyen szeretettel vettek és vesznek körül ma is azok a jóságos újkígyósi emberek: az én drága szeretett Rozsnyai István bátyám, Olga néném, Domokos Ica néni, meg Gera Manci néni…, aki azt mondta, hogy amikor hazamegyek kisüt a nap… Szavai szinte minden nap eszembe jutnak, és a szülőföld iránti hűségre köteleznek…

Azok a dolgos népek, akik között a szüleim éltek a nap felkeltétől napnyugtáig a földeken dolgoztak. Szántottak, kapáltak, arattak, fáradhatatlanok voltak. Még szombaton és néha vasárnap is dolgoztak, mert ugye a jószágnak vasárnap is, meg húsvétkor és karácsonykor is enni kell… 

Most így öregedőn-vénülőn nekem is gyakorta az eszembe jut, hogy jó lenne, ha nekem is lenne néhány bárányom és szamaram, ahogyan az én szeretett Beer Miklós püspök testvéremnek. Amikor meglátogatom, mindig megmutatja az ő kis állatait. Úgy követik, ahogyan a gyermekek követik az apjukat.  

Amikor megkérdezik tőlem, hogy honnan jöttem, én mindig újkígyósinak vallom magamat, akkor is, ha már hosszú évek, évtizedek óta Budapesten élek. Azt szoktam mondani, hogy engem messzire sodort az élet, Újkígyóstól Afrikáig.

Mindig foglalkoztatott, hogyan is élhetnek más kontinenseken az emberek. Afrikai tartózkodásom ideje alatt kimentem a sivatagba és találkoztam a  berberekkel Olyan szeretettel fogadtak mintha egy régen látott testvér érkezett volna hozzájuk. Annyira megszerettek bennünket, hogy nehéz volt az elválás…

A következő életemben, ha lesz ilyen, vagy indiánnak, vagy berbernek, vagy dravidának szeretnék születni. Ha egyik sem lehetek, akkor leszek székely, de ha az sem, akkor maradok cigány. Ez legalább ki van próbálva, működik. Mert nemcsak újkígyósinak jó lenni, hanem cigánynak is.

Amíg nem próbáltátok, nem is tudhatjátok, milyen cigánynak lenni… Én ígérem nektek, hogyha eljön az ideje, befogadlak benneteket a mi cigány világunkba, ahogyan ti is befogadtátok az én sokat szenvedett népemet, amikor véget ért a vándorlás meg a menekülés ideje.

A napokban olvastam az én cigány költő testvérem Rácz Lajos versét, aki úgy fogalmazott, hogyha eljön érte a halál: cigányként vagy magyarként szeretne meghalni. Ez számomra is nagy kérdés, mert a kettős identitásom fémjelez és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.

Ha mennem kell majd a Mennyei Hazába, akkor mindkettőt magammal viszem, hogy ott is ez fémjelezzen…

 

Szólj hozzá!

Hitvallók - Beszélgetés az életről és a Szentírásról

2018.06.08. 19:17 :: Rostás Farkas György

Rostás-Farkas György József Attila-díjas költő, író, műfordítóval Dúl Géza atya beszélget.

gy3.jpg

 - Melyik a kedvenc szentírási helyed,  amelyik a legjobban megérintett?

Választottam egy Máté evangéliumából való mondatot, ami nagyon megérintett, amivel csordulásig megtelt a szívem.

„Gyertek hozzám, mindnyájan akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes és az én terhem könnyű.”  Az apám gyakran idézte, és az ő emléke engem kötelez.

A szeretet, az összetartozás, a fény. A léleknek is sugárzása van, a fény üzen nekünk, mindannyiunknak. Édesapám a pünkösdi időben nagy ünnepet tartott a családban. Eljöttek a távoli-közeli rokonok, gyerekek és mindenkinek helye volt az asztalnál. De így volt ez karácsonykor és húsvétkor is.  Ajándékoztunk abból a nagyon kevéskéből, amink volt.

- Emlékszel-e arra, amikor először érezted, hogy ez az idézet fontos üzenetet hordoz számodra?

Az egyik ilyen alkalom akkor volt, amikor meghalt édesapám, a másik, amikor meghalt Antall József vagy amikor Lakatos Menyhért… Mmindig eszembe jutnak ezek az emlékfoszlányok. Nekem akkor jutott eszembe ez az első mondat.

- Milyen üzenetet hordozott akkor ez?

Akkora volt bennem a fájdalom, hogy az égig ért, mert nálunk az öregeknek – a mai napig úgy érzem -, hogy tekintélye és tisztelete van. Meghalt a családfő, kihullott a sorból és összecsaptak a hullámok fölöttünk. Igaz, hogy a legidősebb testvér olyankor átvette egy picit az ő szerepét, amennyire tudta. De édesapám távozása nemcsak a családunk számára volt nagy veszteség, hanem az egész szegénynegyed számára.           

 - Biztosan sokan szerették.

gy2.jpgMeg kellene kérdezni a falunkban élőket,  A meséiben él tovább, sokszor késő éjszakától hajnalba nyúló beszélgetések voltak nálunk, apám meséit az egész környék szívesen hallgatta. Nem volt olyan, hogy gyermekek külön, meg felnőttek külön, a gyerekeknek is helye volt ott a felnőttek között.           Amikor kihajtott 5-6 gyereket is vitt magával a szekéren. Az utca aprónépe csatlakozott hozzánk. Nálunk mindig volt valaki, aki nálunk evett, aki nálunk aludt.

A cigányok rájöttek a vándorlások ideje alatt – több száz évig vándoroltunk, néha menekültünk -, hogy a szeretetből minél többet adnak, annál több marad. És bizony sokszor semmink nem volt csak a szeretet. De azt nem sajnáltuk senkitől sem. Édesanyám úgy ápolgatta, úgy gondozta, úgy szeretgette a telepen élő gyerekeket, mintha a sajátja lett volna.

Járom a világot –azt szoktam mondani, hogy én vagyok az utolsó vándor-krónikás -, ha meghívnak, el kell mennem, mert számon kérnének a szívverések, ha nem tenném. Legtöbbször a gyerekek közé megyek, majdnem minden hónapban 1-2-3 helyen vagyok. Nem csak Böjte Csaba testvérhez megyek,  meg Szlovákiába szavaló versenyre, hanem tenyérnyi kis hazámban a legeldugottabb kis falvakba is.  Örül a szívem, ha látom a gyerekeket, és hogy készülnek, amilyen szeretettel fogadnak. Az egyik ilyen alkalommal azt mondta egy kislány – tizenhárom éves volt.- hogy itt a táborban annyi szeretetet kaptam a három nap alatt tőletek, mint 13 év alatt együttvéve a családomtól otthon.

Vagy egy másik mondat is, ami mindig az eszembe jut. Egyszer megkérdezte egy kislány: „Miért ver engem az Isten azzal, hogy cigánynak születtem?” Ezek nagyon súlyos és nehéz szavak és ilyeneket hordoz az én áldott vagy átkozott népem és én, mint az utolsó krónikása, a hiteles szóvivője népemnek, nemzetemnek, hazámnak kénytelen vagyok ezzel foglalkozni, mert már nincsen közöttünk Lakatos Menyhért, Orsós Jakab, Farkas Kálmán, Osztojkán Béla, Péli Tamás. Valamennyien géniuszok voltak,
tőlük sokat tanulhatott mindenki,  nem csak a cigányság. Én nem tudom, hogy Lakatos Menyhért elvesztése volt-e a nagyobb fájdalom számomra, vagy Gyurkovics Tiboré…

Ebben a helyzetben, amit a cigányságodról mondtál, hogyan ad erőt, segítséget a Szentírás?

Mindig arra emlékeztet, hogy a fény gyermeke vagyok. Most eszembe jut Szabad Györgynek – egykori tanáromnak egy mondata: „Tudnod kell, hogy én szeretlek téged.” Engem mostanában nagyon mélyen érintenek ezek az emberi szavak. Sajnos már kezdenek kimenni a divatból. Hol mondják ezt már manapság, hogy szeretlek? Elcsépelt, elkopott, fakó. Szabad György mondta, mondja Jókai Anna és mondta Gyurkovics, Mezei Bandi, mondta Raj Tamás is. (Együtt dolgoztam vele.)

Mindenki tudja rólam, hogy amennyire cigány, annyira magyar is vagyok. Meg kell említenem Péli Tamás nagy mondatát, amit már minden földrészen idéztem, hogy kettős aranypánt fémjelez. A cigányságom és a magyarságom. Az is mindig eszembe jut, hogy India elhagyása miatt Isten így kárpótolt minket, Magyarországgal. Itt szeretettel fogadtak bennünket. Így volt ez Újkígyóson, ahol én születtem és felnevelkedtem. Az én keresztapám Csatlós Lajos vagy Lázár Ilona és Marosvölgyi Károly a tanáraim, meg tudnák ezt erősíteni, de említhetném Újvári professzort is. Ők valamennyien nagy szeretettel és alázattal fordultak felénk.  
Újvári eljött mindig közénk, ahogyan Szabad György és Jókai Anna is. Tudták, hogy ennek a népnek egyetlen vígasza van, ha érzik, hogy szeretik őket és nem vagyunk mostoha gyermekei hazánknak.

Sokszor próbáltak minket leírni meg kiírni a társadalomból, de ez senkinek nem fog sikerülni. Mert ez a kettős identitás fémjelez bennünket és mi itthon vagyunk e hazában. Egyszer megkérdeztem Czeizel Endre professzor barátomat: - Ugye Endre eldőlt a sorsunk a születés pillanatában…

 Czeizel mást mondott nekem: - Nem Gyurikám,  a fogantatás pillanatában dőlt el. Na, most cigánynak születtem. A következő életemben, ha véletlenül nem cigánynak fogok születni, akkor székely szeretnék lenni, mert nagyon szeretem az erdélyi embereket. Azért is, mert oly kitartóan követelik az autonómiájukat, s ragaszkodnak a gyökereikhez.

Erről nekünk is példát kell vennünk, mert akinek nincs háza, nincs hazája… Azt akartam ezzel mondani, hogy legyen kulturális intézményrendszere a cigányságnak. Mi vagyunk a legnagyobb hazai kisebbség. Legyen múzeumunk, legyen kutató központunk, legyen színházunk, saját kulturális intézményeink.

Visszatérve a szentírási idézethez és Pünkösd ünnepéhez. Édesanyám pici gyermekkorunkban is elvitt minket a templomba. Fogta a kezünket és mindig a szentlélekről mesélt. Mélyen megérintett, mert a szavaiból, az egész lényéből áradt a szeretet lelkülete.  Ez a szeretet tartott bennünket össze.

Felpakolták a gyerekeket a szekérre és elmentek a szomszéd faluba meglátogatni a rokonokat, mert nagyon fontosnak tartották. A testvéreim - tíz testvérem volt – mindig eljöttek hozzám, azóta is mindig eljönnek, ébren tartják a szeretetet. Azt mondták, hogy elmentél testvérem közölünk, azok közül, akik szeretnek azok közé, akik nem szeretnek. De mi nem tudunk másról beszélni, mert a szeretet tart bennünket össze Ezt mondta egyik nővérem és most megyek hozzá haza, mert beteg és nem csak akkor kell látogatni egymást mikor baj van, hanem akkor is, mikor nincsen baj és a cigányok ezt mindig értették

Székely János püspök testvéremmel sokat beszélgetünk a jelfákról, a cigány üzenetekről. Hajdanán, ha nem tudtunk megjelenni a megbeszélt időben az utakon, a találkozó helyeken, akkor jeleket hagytunk magunk után. Vágtunk egy darab rongyot és felkötöttük a fára, hogy itt voltunk, élünk és majd találkozunk.

- Mire inspirál, mit üzen, hogyan befolyásolja mindez a tetteidet?

Hát engem ez tart életben. Ha nem érezném minden ébredéskor és minden lefekvéskor, hogy szeretnek, akkor én azt hiszem, nem lenne tovább érdemes élnem ezt a küzdelmes jelent. Az 1970-es években jártam Szeghalomra gyűjtőútra Bencsik professzor úrral. Volt ott egy kislány, egy tanyasi iskolába járt kollégiumba, Nórának hívták. Évekig leveleztünk. Azóta ha visszajárok, már az unokáját hozza és mutatom neki, hogy valamikor leveleztünk, mert verseket írt. Ennek 40 éve és most az unokáját hozza. De így történik akkor is, amikor Böjte Csabához megyek. Fürtökben lógnak rajtam a gyerekek. Pontosan emlékeznek, hogy tavaly hol hagytuk abba a beszédet, úgy folytatjuk, mintha egy órával ezelőtt hagytuk volna abba… Él még a szeretet, csak életben kell tartani. Mindenki boldog, ha szeretik, nekem azt ne mondja senki, hogy nem szeretné, hogy szeressék.

Honnan merítesz erőt, hogy a szeretetet ébren tudd tartani? Mert ez energiafaló.

Most visszakérdezek, hogyan lehet szeretet nélkül élni? Nem lehet élni szeretet nélkül. Nincs értelme. Kell, hogy legyen az embernek energiája a szeretetre, mert ez tartja életben, ha ez kihal, kihal a fény is, s örök sötétség lesz a Földön. Hát persze, hogy van, nálam recept. Mert a szeretetből az ember minél többet ad, annál több marad. A régi időkben az emberek mindent elkövettek, hogy találkozzanak. A szomszéd faluban lévő családot is segítették, mert nyolcan-tízen voltak testvérek. Ha koldultak maguknak úgy koldultak, hogy annak a családnak is jusson.

Az embernek el kell tudnia számolni a lelkiismeretével. Ha nem ezt teszi, hogyan tudná nyugodt lelkiismerettel álomra hajtani a fejét. Számon kérik a szívverések, szíve mindenkinek van szerintem, és ha szíve van, akkor meg kell, hogy szólaljon.

Erről szól a mi lapunk is, a Közös Út – Kethano Drom. A hazai cigányságnak mára csak ez az egy újságja maradt, s az is ki van véreztetve. Antall József segített létrehozni 20 évvel ezelőtt. Amikor azt mondtam:

- Miniszterelnök úr a legnagyobb hazai kisebbségnek, a cigányságnak nincs lapja.

-Hát akkor csináljunk! – volt a válasz.

- Na de miniszterelnök úr, hát maga miniszterelnök. Én meg egy poéta vagyok, egy újságíró.

-Hát azért csináljuk.

-De hát miből?

-Hát pénzből.

-Pénzből, de hát nincs.

Odahívatta magához azonnal Szabó Ivánt. - Iván, te pénzügy-miniszter vagy. A barátomnak lapot kéne indítani útjára, nincs a cigányságnak lapja.

-Igen miniszterelnök úr.

-Na de mondom, miniszterelnök úr, ha már lesz lapunk, hát mi legyen a címe? - Hát, a lapnak a címe? Közös Út.

Azóta él a Közös Út.

Nagyon megszerettem Ferenc pápát, de Isten megbocsájt, az én igazi pápám János Pál volt. Eljött Magyarországra a mi szent zarándok helyünkre és cigányul köszöntött bennünket. Amikor elment, a repülőgép ajtajában állva az utolsó szava az volt, hogy: „Keblemre ölelem az én cigány testvéreimet.”

Rákoshegyen,  ahol élek,  a templomkertben áll János Pál szobra. Hát mégis csak közelebb van Istenhez, mint én, gondoltam magamban…  Minden este elzarándokolok hozzá, s elmondom mi történt ma, hol voltam, mit csináltam. Néha úgy látom a szemeiből, hogy válaszol, Mindig arra kérem,  hogy segítsen az én sokat szenvedett cigány népemen. Talán meghallgatja könyörgésemet….  

 Az idegenségről szeretnék még szólni: amíg nem ismerik a kultúránkat idegenek is lehetnénk. A távoli kontinensek élő népek történelmét, kultúráját jobban ismerik az emberek.   Mi itt élünk 700 éve és mégsem ismernek bennünket. Idegengyűlölet emberemlékezet óta volt a Földön és talán mindig lesz. De mitől lennénk mi idegenek, ha nem vagyunk azok. Nem csak Tolsztojt kell ismerni, de Lakatos Menyhért, Bari Károly, Choli Daróci, Osztojkán, Szepesi, Rácz Lajos, Ruva Farkas Pál műveit is. Tananyagnak kellene lennie már az általános iskolai könyvekben is, és nem csak középiskolásfokon, de egyetemen is tanítani ezt a kultúrát.

A cigányok történetét, hiedelemvilágát, ősi mesterségeit… Én addig nem szeretnék meghalni, - majdnem azt mondtam most, hogy addig bosszúból fogok élni –, amíg ez nem lesz tantárgy, amíg Magyarországon a cigányságnak nem lesz múzeuma, kutatóközpontja, rádiója, televíziója. 

Erős küldetéstudat jellemez téged. Mit mondanál ma a hallgatóknak?

Talán még nem késő! Talán még nem késő megfogni egymás kezét. Megérinteni egymást, őszintén szólni egymáshoz. Ha megkérdezi egyik a másikat, vagy a másik az egyiket, hogy hogy vagy, azért kérdezze meg, mert érdekli is, és várja meg a választ. Elrohanunk egymás mellett, nem veszik az emberek komolyan egymást. Nem divat már erről beszélgetni. Én az előadásaimon az 5 éveseknek úgy mondom el, mint az 55 éveseknek, hogy álljunk meg egy pillanatra, legyen időnk megkérdezni és meghallgatni a másikat. Ne szégyelljük elmondani, hogy szeretjük, hogy örülünk annak, hogy találkoztunk vagy szívesen ülünk egy pár szót váltani.

Ha nem értünk szót egymással, ha nem tiszteljük egymást, ha nem nyújtunk békejobbot, ha nem vagyunk ott... Nem akkor kell majd kalapot emelni, ha elmegy az ember ebből a világból. Úgy kell csinálni, hogy legyen ideje az embernek meghallgatni a másikat, és oltárt emelni egymásnak a szívünkben. Kalapot emelni egymás előtt, ahogyan régen Újkígyóson az öreg parasztok tették…

Ma már nem divat. Nem azt akartam mondani, hogy nincsen kalapja, hanem azt, hogy a böcsület, a szeretet ne fogyjon el soha.  ….       

Köszönöm az interjút.

 

(A Mária Rádióban, 2014-ben, elhangzott interjú szerkesztett változata)

 

Szólj hozzá!

Megérinteni a lelkeket

2018.05.22. 18:30 :: Rostás Farkas György

dsc00170.JPGAmióta visszavonulót fújtam, azóta több időm van elmélkedésre. Sétálgatok, bámulom a gyönyörűséges naplementéket, foglalkozom a növényeimmel, kertészkedem és majdnem minden fámon vagy balkáni gerle, vagy örvös fészkel. Ez nekem nagyon nagy öröm.

Azt semmiképp nem szeretném kihagyni, hogy a kertemben majdnem minden éjszaka meggyullad a tűz. Ott ülök sokszor órákat, megidézem őseim szellemét. 

Ott vannak velem: dédapám Cerena Gurano, nagyapám Káló, édesapám, a már elhunyt testvéreim, anyai nagyapám Kushló, Julka mámim és a szeretett édesanyám. Ott van Piciske is meg Kályi is.

Olyan érzés, mint amikor gyermekkoromban  ott ültek velünk a tűz körül. Mindegyiknek a kedvence voltam. Sokszor kérdezem őket mért hagytak itt, mert együtt könnyebb lenne. Nem válaszolnak.

Mesélek nekik a még élő cigányokról,  azt is szoktam néha mondani, hogy remélem, nem kell szégyenkezniük miattam, mert amit a sors meg az Isten rám bízott annak igyekeztem legjobb tudásom szerint eleget tenni.

Sok még a feladat, de fogytán az erőm. Szeretném beavatni az ottaniakat meg az itt maradottakat is, akikre tartozik. Meg azokat is, akikre nem, hogy tudja meg mindenki a világon, hogy a mi cigány kultúránk az egyetemes emberi kultúra elválaszthatatlan, szerves része.

Soha nem tagadtam, sőt mindig igyekeztem érvényre juttatni azt a törekvésemet, mely szerint elsődleges feladatnak, feladatomnak tekintem a cigányság identitástudatának megőrzését. A cigány nyelv ápolása és fejlesztése mellett.

Bűn volt talán cigánynak születni?! Kutatom, keresem, nemcsak  a kérdőjeleket az emberek szemében, hanem a magyarázatot is a fent említett tényre.

Mindazok ellenére és mindezek tudatában, ha tízszer születnék is, cigánynak szeretnék születni. Tudom, most sokan feltennék a kérdést, hogy miért? Erre a válasz számomra igen egyszerű és könnyű, de az soha nem fogja megérteni, aki nem cigánynak született.

Kultúránknak, művészetünknek  utat kell taposnunk a járatlan ösvényeken. Törekednünk kell a kapcsolatok kialakítására minél szélesebb körben, akár engedmények árán is, meg- és egyetértést kialakítani a cigányságon belül és kívül. Ha az „Álmok nem hazudnak” akkor én üzenetet viszek!

Üzenem cigány testvéreimnek s már nem először, hogy nincs cigány és cigány között különbség a bolygón. Mi egy tőről fakadunk a nem-cigányoknak pedig azt üzenem, nekik se legyen mindegy, hogy milyen cigányok lesznek gyermekeik, unokáik kortársai. Úgy gondolom, elérkezett az idő, hogy népünk, saját sorsunk irányítását ne bízzuk másokra. Ne engedjük, hogy nélkülünk döntsenek rólunk!

Mahatma Gandhi a modern idők egyik legnagyobb politikai alakja az erőszakmentesség apostola, egyszer elmagyarázta miképp élteti reményét a világbéke. Képtelenségnek tartotta az emberek közötti állandó ellenségeskedést. Abban a reményben élt, hogy egyszer képes lesz az emberiséget egy baráti ölelésben egyesíteni.

Kívánom, hogy a világbéke, melyet Gandhi megálmodott, valóra váljon, mert így az én álmom is teljesülne.

 

 

 

Szólj hozzá!

A kultúra összeköt bennünket!

2018.05.21. 12:11 :: Rostás Farkas György

- Egy hajdani konferencia margójára -

rfgy_beszel.jpgBarátaimmal, munkatársaimmal  gyakran beszélgetünk a cigányok sorsáról, s arról, hogyan segíthetnénk, változtathatnák a nehéz helyzeten.

Ennek szellemében rendezzük meg évente nemzetközi tanácskozásainkat is. Hisszük, hogy közösen kell gondolkodnunk a cigányság kontinentális méreteket öltött problémáiról. A megoldáshoz össztársadalmi összefogásra lenne szükség.

Társaságunk az Úr születésének 1990. esztendeje óta működik. Tevékenységének fontos részét alkotják azok a nemzetközi tudományos tanácskozások, amelyek bemutatják a cigányság értékeit, társadalmi, és gazdasági helyzetét. Azokat a kezdeményezéseket, amelyek Európai szinten is jelentősen előmozdíthatják a cigányság ügyét.

Ezekre a tanácskozásokra, immár 25 esztendeje, az ország minden részéből és a környező országok roma közösségeiből érkeznek előadók. Megszólalnak a határon túli szlovákiai, erdélyi, kárpátaljai, és vajdasági partnerszervezeteink képviselői is.

Néhány évvel ezelőtt, éppen májusban, a Párbeszéd Házában tartottuk meg rendezvényünket. Akkor az Európai Roma Stratégia megvalósításának lehetőségeivel foglalkoztunk, azoknak a tapasztalatoknak a tükrében, amit a 25 éves működésünk alatt társaságunk különböző együttműködései révén felhalmozott. Mint ismeretes a 2011. júniusában elfogadott Uniós keretrendszer összefoglalta a cigányság felzárkóztatását célzó intézkedéseket, nemzeti szintű programokat.

Öt pillérre - emberi jogok, oktatás, foglalkoztatás, lakhatás, egészségügyi helyzet – alapozva fogalmazza meg a felzárkózás irányelveit.

A konferencia programjában minden alkalommal kiemelt szerepet kapott a romani kultúra, mert véleményünk szerint a sajátos cigány kultúra fontos eszköz lehet a többségi kultúrához, társadalomhoz való kapcsolódás szolgálatában. Ezért is szorgalmazzuk immár több évtizede a cigány kulturális intézményrendszerünk létrehozását.

Ezzel kapcsolatban meg kell említenem  Duray Miklós felvidéki politikus-közíró nevét, aki tanácskozásunkon a kulturális autonómia mielőbbi létrehozását szorgalmazta.

Hangsúlyozta: ”Ez nem helyhez kötődést jelent. Több mint 100 évvel ezelőtt kitalálták, a kulturális vagy személyi elvű autonómiát. Miért nem akarunk erről tudomást venni? Az autonómia nem varázsszó, sem átok. Egyfajta közigazgatási megoldás, a kulturális különbözőség kezelésére.”

Az egyházak és a cigányság témacsoportjában: szóltunk a vallási közösségeknek a cigányság felzárkóztatásában betöltött szerepéről, az oktatás és a tehetséggondozás programjairól, a cigányság társadalmi és gazdasági helyzetéről, a cigány kulturális intézmények szükségességéről.

Hadházy Antal református lelkész, főiskolai tanár az európai roma stratégia kapcsán az egyházak lehetőségeit vette számba. Előadása kritikus szembenézés volt azzal, miként tudnak élni ezekkel az egyházak. „Sokan adósok vagyunk, nem értékeljük megfelelő módon a cigány kultúrát. Gyakorta az egyháztagokban erősebb a cigány emberekkel szembeni előítélet, mint a nem egyháztagokban.” -mondta.

Az oktatás és tehetséggondozás témájában az eddigi eredmények, mint az Arany János program, a roma ösztöndíj programok kiterjesztése mellett több előadó is szorgalmazta a cigány nemzetiségi oktatási programok fejlesztését. A népismereti tárgyak oktatását, a pedagógusképzésbe való bevezetését és a cigány nyelvtanári képzés feltételeinek megteremtését.

Itt került szóba az oktatási lehetőségekhez való hozzáférés, esélyegyenlőségének megteremtése is. Az integráció-szegregáció sokat vitatott témájában jelenlévők véleménye, hogy csak a helyi közösségek igényei alapján dönthető el, mire van szükség, de átjárási lehetőséget kell biztosítani, a két oktatási forma között.

A cigány tehetségekre való odafigyelés, segítés fontosságát hangsúlyozva Csermely Péter professzor az országos tehetségsegítő tanács elnöke, a tehetségbarát társadalom igényét fogalmazta meg. Mint mondta: „a tehetség gondozás az ország legfontosabb biztonsági tartaléka.”

A határon túli cigány közösségek tapasztalatai között Varjú Katalin, komáromi tanárnő igen érdekes előadását a cigány pérókban végzett oktatói, nevelő munkájáról a jelenlévők kiemelt figyelemmel és nagy elismeréssel fogadták.

A konferencia zárásaként, Tőkés László az EP képviselője foglalta össze az európai roma stratégia jelentőségét:

A cigányok nem tárgyai, hanem alanyai a cigány politikának, vagy a szociálpolitikának, és ebben a szellemben idézem fel 1990 márciusát, amikor Marosvásárhelyen cigányok siettek a román nacionalista pogrom áldozatául esett Magyarok megmentésére. „Én azóta elkötelezettebbnek érzem magam, hogy a testvéreink segítségére siessünk.” Kijelentette, hogy Európának világosan kell látni:

 „mezítláb marad a magasztos Unió, hogyha itt a hátsó udvaraiban egy mélyszegénységben élő, nyomorúságos életszínvonalú társadalom található.”

Végezetül:

A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság fő küldetésének tekinti a cigányság kulturális értékeinek képviseletét. A roma stratégiának egy olyan részét szeretnénk kiemelni, amiről kevés szó esik: Ez a kultúra és a kulturális autonómia kérdése.

A cigányság ma nagyon megosztott, köszönhetően az elmúlt 20-25 év politikai manővereinek. Ezek nemcsak a többségi társadalmat fordították szembe a cigánysággal, hanem a cigányságon belül is sikerült érdek-ellentéteket szítani. Néhány csoport számára ez nagyon jól jövedelmező politikai üzlet, amit a mai napig űznek.

Mi azt valljuk, hogy a kultúra összeköt bennünket!

Szólj hozzá!

Merjünk cigánynak lenni és maradni

2018.05.19. 19:11 :: Rostás Farkas György

kalapos_kozeli_portre.JPGNemzethalál, vagy valami olyasmi… Ez a vízió kísért, amikor a jövőről gondolkodom. Mások azt mondják, hogy nincs is nemzet – mármint cigány. Számomra azonban mindig létezett.

Az én életem vezérfonala a cigány-testvériség érzése, tudata volt. Ezt hagyták rám őseim, akik még vándorló, lovas cigány emberek voltak. Bejárták egész Európát, mindenhol éltek rokonaik, testvéreik. Tudtak egymásról és fontosnak tartották az összetartozást.

Sokszor elmondtam és leírtam félelmemet azzal kapcsolatban, hogy kihalóban van közösségi kultúránk, eltűnnek hagyományaink, szétporlik összetartozásunk.

Családi hagyomány, neveltetés, a nyelv ismerete és természetesen a szocializáció. Összefogásra – összetartozásra van / lenne szükség, amíg nem késő. A gyökértelen ember elmagányosodik, védtelenné válik, és előbb-utóbb megcsömörlik saját önazonosságát illetően!

Egy nagy francia filozófus jut eszembe, Gabriel Marcelnek hívták. Ő a világháború kitörésekor a következőket jegyezte fel naplójába: „Az európai civilizáció 1914. év augusztus 1-jén meghalt.”

Az a civilizáció, amely 1792 és 1914 között épült ki, vagyis akkor, amikor Marcel megállapítása, az szinte a példátlan fejlődés-és gyarapodás korszaka volt az európai történelemben.

Marcel szavai azért is döbbenetes erejűek, mert profetikus erővel világítanak a jövőbe, telibe találva a mi korunkat is, sőt, túlmutatnak rajta.

Szinte a születés, jobban mondva az elmúlás pillanatában rögzíti az európai létezés egyik korszakának végérvényes megszűnését.

Megállapítása csak Goethe kijelentéséhez mérhető, aki még Valmy dombjainál 1792. szeptember 20-án rögzítette halálpontosan a feudalizmus végét és az új világtörténelmi korszak kezdetét.

Mi európai cigányok is ilyen fordulóponthoz érkeztünk volna? Asszimilálódunk, eltűnünk a történelem színpadáról, vagy évszázados hagyományainkra építve megtaláljuk modern európai identitásunkat.

Mélyreható elemzések még nem születtek arról, hogy a tágan értelmezett politikai mozgásokhoz egy-egy személy miért kapcsolódott, kapcsolódik. Népe érdekeit szolgálva, vagy önös érdekből? Jellemre van tehát (illetve nem árt, ha van) szükség.

Hogyan alakul ki a társadalomról alkotott felfogásunk, meggyőződésünk? Az teljesen bizonyos, hogy közrejátszik az egyén karaktere, lelki habitusa ugyanúgy, mint műveltsége, ismeretanyaga és identitástudata.

Mindannyiunk előtt példaértékű lehet az a magyar nép, aki évezredeken keresztül megőrizte jelképeit, szimbólumait, egymás iránti ragaszkodását.

Így kellene tennünk nekünk, cigányoknak is. Őriznünk azt az örökséget, ami viszontagságos történelmünk során mégis megmaradt számunkra. Értékelnünk és óvnunk nyelvünket, tradícióinkat.

Manapság sok szó esik a nemzeti öntudatról, nemzeti felemelkedésről. Erre az életben-maradásunkhoz valóban nagy szükségünk lenne. Mi cigányok a magyar alkotmányban rögzített státuszunk és jogaink értelmében is nemzetalkotó tényezők vagyunk.

Olyan közösség a nemzet testében, amelyik a történelem folyamán mindig a magyar nemzet oldalán állt, annak sorsdöntő küzdelmeiben.

De ma úgy látszik, erről sokan elfeledkeznek. Időközönként hallunk, különböző felsőbb vezetők szájából olyan kijelentéseket, hogy egymásra vagyunk ítélve, és jobb jövőnket csak közösen építhetjük.

Bizalom nélkül ez lehetetlen, mert minden a bizalomra épül. Arra azonban figyelnünk kell, hogyan válogatjuk meg bizalmasainkat.

Én azt mondom: Merjünk cigánynak lenni és maradni!

Kulturális autonómiánk megalapozásával, intézményeink megalapításával, gyermekeink taníttatásával, felelősen gondolkodó közösségeink erősítésével, egyenrangú partnerei lenni a mindenkori többségi társadalomnak, hatalomnak.

Szólj hozzá!

„Ha az Istentől ezt a sorsot kaptam hát viselem.”

2018.04.23. 16:53 :: Rostás Farkas György

-A fájdalom megnyomorítja a lelket-

 

rfgy_dedik.jpgAmit most leírok, igaz történet, már régóta készülök papírra vetni. Kötegyánban történt, egy csöndes kis településen Békés vármegyében. Olyan családi perpatvarról van szó, ami nagyon szomorú következményekkel járt.

Az egyik rokoni családban szóváltás támadt az édesanya és nagyfia között, s a fiatalember hirtelen dührohamában úgy megszorította az anyja karját, hogy az eltörött. Az asszony nagy fájdalmában ezekkel a szavakkal fordult fiához: „Kisfiam, ezzel a karommal neveltelek és öleltelek a keblemre. Ezzel a karommal pelenkáztalak és ezzel mertem neked a kedvenc ételeidből, mi lesz ezután velünk?”

Az anya szíve majd megrepedt nagy bánatában, csak búslakodott, hetekig-hónapokig nem szólt senkihez... A környéken pedig mindenki vidám, jó humorú, kedves, szeretetreméltó asszonynak ismerte.  Attól a naptól fogva azonban nagyon megváltozott. Megszakadt a viszonya legkedvesebb fiával. Idegenként éltek egymás mellett, a fiú pedig napestig a kocsmában töltötte idejét,  ő is búskomorrá vált.

Sokan gondoltak arra, hogy beszélni kellene mind a kettejükkel, de nem tudták, hogyan is fogjanak hozzá. Így múltak el napok, hetek, hónapok, mígnem az anya nagy bánatába bele is halt. Mindenki, aki ismerte azt mondta, hogy elemésztette a bánat. Csontsoványra fogyott, és egy szép napon visszaadta lelkét teremtőjének. Az egész megye ott volt a temetésén, siratták, mert sokan, nagyon sokan szerették. A rokonok pedig fogadalmat is tettek, hogy embertelen tettéért bosszút állnak a fiún.

Elég az hozzá, telt múlt az idő, peregtek a hetek hónapok, de még az évek is. Egyszer csak úgy döntött a kumpánia, hogy mégiscsak le kellene ülni és megbeszélni, hogy ezek után mi a teendő. Végül azt a döntést hozták, hogy az olyan embert, aki hozzájárult az édesanyja halálához, egy életre ki kell tagadni a családból.

A kumpánia feje, a család legidősebb tagja, a üzent a fiúnak: „Négyszemközti beszédem lenne veled, jövő héten egy megbeszélt időben. Tartsd magad ehhez.” A fiú minden rosszra gondolt.  Ismerte a törvényt, s tudta, hogy semmi jót nem várhat az ítélettől.

Így is történt: „Anyád halálához hozzájárultál, s ezt te is és mindenki tudja. Én a tiedhez nem járulok hozzá, hiszen az véremből való vagy. Az életedet tehát bízzuk a Teremtőre, majd ő dönt a legjobb belátása szerint. De  ezennel elátkozlak. Légy átkozva Istentől és embertől, a kumpániából pedig kitagadlak, ahogyan a szívemből is Több szavam nincs hozzád, többé nem akarlak látni.”

Telt múlt az idő. Az öregember is búnak eresztette a fejét, gyötörte a bánat és a szégyen, hogy az ő családjában ilyen történhetett. Még télvíz idején a legnagyobb fagyokban is ott látták a temetőben a felesége sírjánál.  Sokszor étlen - szomjan... így tengette nyomorúságos életét. Sokan felkeresték a tisztelői, barátai, közeli és távoli rokonai, hogy ne tegye ezt, nem vezet jóra.   

Nagy szakállt növesztett, úgy gyászolt élete végéig. Hiába mondták neki, hogy szedje össze magát, ő senkire sem hallgatott, csak annyit mondott: „Ha az Istentől ezt a sorsot kaptam hát viselem.”

Saját magát okolta a kialakult helyzetért. A hátralévő életében úgy tengette mindennapjait, hogy el-elment jobb módú emberekhez, a ház körüli munkában segédkezett. Megkínálták hol itt, hol ott egy tányér levessel, majd útravalónak levágtak egy szelet házikenyeret, egy darab szalonnát és útra bocsájtották. A faluban a római katolikus, mélyen vallásos emberek, egyre mondogatták neki, hogy vigyázzon magára és valahogy próbáljon megváltozni, mert jobb sorsra érdemes. Ő csak üldögélt és nézte a lemenő napot, és tudta, hogy az ő élete is csak egy kopjafányira van.

Így ér véget sajnos sok emberi élet, ahogyan a nap keleten felkel, úgy nyugaton lenyugszik. Így járt a mi  hősünk is, elfogyott a kis élete, örök álomba szenderült.

Soha senki nem fogja megtudni mit akart üzenni, vagy mit akart hátrahagyni maga után, de az biztos, hogy az egész megyében, mindenki, aki ismerte, sajnálta. Utolsó útjára rengetegen elkísérték. Kiköltözött hát a temetőbe, s már ott alussza az igazak álmát az ő párja mellett. Legyen nekik könnyű a föld. Ámen.         

 

 

 

Szólj hozzá!

Lovaskocsival jártuk a vidéket

2018.04.15. 18:24 :: Rostás Farkas György

- Szüleimre emlékezve –


apam_es_anyam.jpgMostanában sokszor álmodom édesapámmal, édesanyámmal és a már a Mennyei Hazában lévő testvéreimmel.

Hajnalra virradóra ma is álmodtam… egy fájdalmasan, gyötrelmesen szomorú álmot, mert így szövődnek az emberi agyban a régmúlt eseményei.

Az én szüleim minden áldott nap ezzel a köszöntéssel szólították meg egymást:  „Baxtalyi detehara sosko suno dikhlan?” (Szerencsés jó reggelt, milyen álmot láttál?)

Mert évszázadokon keresztül úgy volt az nálunk, hogy az álmainkat selyemfonálra fűztük, akár az igazgyöngyöt, s elmeséltük egymásnak lelkünk igaz történeteit.

Ha nem lennék ilyen öreg, talán jobb lenne, de az is lehet, hogy nem. Most arra gondolok, hogyan is fűződik az egyik írás a másikhoz és ebből hogyan születik a harmadik.

Az álommal kezdődött. Még félig odaát voltam, amikor apám azt kérdezte: „Van kedved velem jönni szép gyerekem?”

Ha lovaskocsiról volt szó, meg a vándorlásról, már hogy ne mentem volna! Egy percen belül felöltöztem.

- Útra készen állok! - jelentettem apámnak. Ő ilyenkor mindig megdicsért. Katonás vagy fiam, maradj is ilyen, hogy mindig büszke lehessek rád. Hiszem, hogy az is volt a halála napjáig.

Csak azt nem fogom soha megtudni, hogy mit is akart nekem elmondani halála előtt három nappal. Ezt már csak Odaát, a Mennyei Hazában mondhatja el nekem. Amikor egyszer majd belépek az ajtón és édesanyámmal és a testvéreimmel együtt ő fog várni.

Most azt súgja egy belső hang, talán a szüleim hangja - halkan, mert mindketten halkbeszédűek voltak: - Ráérsz még fiam, sok a dolgod!

Ott tartottunk, hogy apám szavára ripsz-ropsz összekaptam magam, s kirohantam az udvarra, megigazítottam a lovon a hámot és azt mondtam: - Indulhatunk Édesapám!

 Nagy kiváltság volt, amikor mellette ülhettem a bakon. Amikor felnőttek is jöttek velünk, az én helyem többnyire a saroglyában volt, s azt nagyon nem szerettem.

Kimentünk a fasorra füvet vágni a lovaknak, a teheneknek. Apám komótosan – ahogyan az a nagykönyvben meg van írva– vágta szépen a füvet, s az egész határ tele volt a fű illatával. Én pedig összeszedtem és a lőcsös kocsira dobáltam.

Igen ám, ennek csak az volt a szépséghibája, hogy nem villával pakoltam a kocsira a füvet, hanem a csupasz kezemmel, így várható volt, hogy minden ujjam telement tüskével. De ez akkortájt nem jelentett nagy gondot. Piciske nővérem, meg Kályi nővérem kioperálták a tüskéket tenyeremből és az ujjaimból…

De visszatérve édesapámhoz. Ott ültem mellette a bakon, ő meg halkan dudorászott. Azt a dalt dudorászta, hogy befütyült a vonat, be az állomásra… emlékszem, úgy fejeződött be a nóta, hogy: „Az viszi a mamámat” …

Ma is előttem van, ahogyan apám szemei könnybe lábadtak, akkor láttam először sírni, másodszor pedig akkor, mikor édesanyám meghalt. A ravatalánál ült, szép halkan sírdogált és csak annyit mondott: „Most lettem egy igaz árva.”

Apám sziklakemény ember volt és minden fiát erre tanította. Spártai nevelést kaptunk…  Hogy szavaimat egymásba öltsem, úgy vagyok ezzel is, mint a meséimmel, hogy majd visszakanyarodunk, és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Elég az hozzá, hogy apám nagyon szerette a lovait, talán könnyebben is kimutatta a szeretetét feléjük...  Kemény ember volt, s nehezen fejezte ki az érzelmeit, bármennyire is szerette a gyermekeit és édesanyánkat is. 

Olyan családból származott, ahol mindennek megadták a módját.  Korábban már szóltam arról, hogy reggel felfűztük az álmainkat, mint az igazgyöngyöket a gyöngyhalászok. Azóta tudom, meg Petőfi óta, hogy „az álmok nem hazudnak”

Amikor apám belekezdett a mondatba azt olyan hangsúllyal tette, hogy nem lehetett nem odafigyelni rá. Rajongásig szerette mindenki, aki csak ismerte. Legjobb tudomásom szerint sem édesapámnak, sem édesanyámnak nem volt soha egyetlen haragosa sem. Mindenki szerette őket. Szerettek a közelükben, a társaságukban lenni.  

Apám egy hadsereget is szóval tudott volna tartani, olyan nagy mesemondó hírében állt, de így volt ezzel az édesanyám is. Ő a szavait még azzal is fűszerezte, hogy amikor mesélt, énekelt is közben, aztán megint mesélt, majd megint énekelt.

Ezt az édesanyai örökséget vitte tovább megboldogult István bátyám és most Ruva Farkas Pali öcsém is. Amikor verset mond, - mert ő is író, költő ember - gyakran énekel közben.

Így öregedőn vénülőn vissza-vissza révedve a gyermekkoromra, felidézve azokat a gyönyörűséges éveket, eseményeket, úgy emlékszem, hogy minden szegénység ellenére is sok örömben és boldogságban volt részünk. Mindenki örült, amikor találkoztunk, s átöleltük egymást. Mikor rég nem látott rokonok jöttek hozzánk, sírva fogadták egymást, úgy örültek egymásnak, sírva szerettek.

Én pedig fogadalmat tettem a szüleim halálakor, hogy jómagam is megpróbálok olyan szülőnek lenni, mint amilyenek ők voltak hajdanán. Mert olyan szülei, mint nekem, soha senkinek nem voltak és nem lesznek. Amikor Isten  anyát meg apát teremtett, nekem adta a legjobbakat.

 Legyen áldott a nevük mindörökkön. Ámen.

Szólj hozzá!

Elvitte őket a vonat

2018.04.13. 19:48 :: Rostás Farkas György

gyuszkoek.jpgA mai napon nálam járt a másodszülött fiam és kedves kis családja. Bearanyozták a napomat.

Amikor az ember élete már csak egy kopjafányira van a naplementétől minden érzékenyebben érinti.  Majd megtudjátok ti is, ha megöregszetek.

Van egy kis ördögfióka unokám, aki minden egyes alkalommal meglep valamivel... Csak annyit szoktam mondani: „Hogy a genetika ellen nincs orvosság”.  Azt mondják az idősebb testvéreim, hogy én voltam ilyen kicsi koromban. Lehet.

Kikísértem őket az állomásra, fölszálltak a vonatra, s én hosszasan néztem a vonat után, amíg el nem tűnt a messzeségben.

Hirtelen úgy éreztem, mintha egy nagy űr tátongana előttem. Mintha a picinyeim űrlények lennének, akik eltűntek a felhők között. Pedig csak a vonat robogott velük Pest felé.

Leperegtek előttem a hatvan évvel ezelőtti események, amikor én jöttem el az én szűk hazámból, Békés vármegyéből. Vonatra ültem Békéscsabán, s az ismerős hazai tájak lassan ködbe vesztek. Messzire távolodtak tőlem Békés-megye fényei...

 Hát így jártam most is, amikor a messzeségbe tűntek az én szeretett gyermekeim. Nehéz, szinte lehetetlen szavakkal elmondanom, mit is érzek ilyenkor. Amikor eljönnek hozzám és aztán el kell menniük..., mert minden galamb a fészkére száll.

Mintha magukkal vinnék a szívem egy darabját. Nem mintha nem jó helyen lenne, mert tudom, hogy a legjobb helyen van.  Ők legalább féltve őrzik, a legféltettebb kincseik között. 

gyuszko3.jpgTehát ott tartottam, hogy az én legkisebb unokám mindig meglep valamivel. Olyat mond vagy tesz, olyan mesét talál ki, amit még nem hallottam soha ... mindig azon igyekszik, hogy meglepetést szerezzen számomra.

Most egy mesét mondott. Úgy kezdte, hogy nagyon régen a cigányok sokat mentek-mendegéltek ...

Mikor a mese végére ért megkérdeztem tőle, hogy hova mentek a zarándokok, merthogy azok is szerepeltek a történetben. Mire ő a következőt válaszolta: - Papó nem értek még az út végére, még úton vannak.

Lehet, hogy belőle is író lesz, talán mesekutató? Tudjátok az úgy van, hogy minden meg van írva a csillagokban. Nem térhetünk le az útról, s ahogyan mondani szokták: a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik..

Szóval, elröpültek a kismadarak és itt hagyták a papókát... Na de ne szomorkodj, szólt egy belső hang. Ne szomorkodj, majd visszajönnek. Hosszú még az élet, és meg kell várnod, hogy a kisunokád gyereke is felkeressen majd egyszer, hogy örüljön a szívetek egymásnak, hogy őt is vendégül lásd jobbnál jobb étkekkel, 

Igaz a mondás, hogy a szív a hangszerünk, s igazak a  Kis herceg szavai is, hogy jól csak a szívével lát az ember. De lehet, hogy megint elkalandoztam. Mint azt sokan tudjuk, tudjátok, erre nagyon hajlamos vagyok. Akkor épp ideje visszatérnem a mondandóm legelejéhez, ami úgy kezdőik, mint a mesében. Ha egyszer megöregszik az ember, akkor másképp látja a napkeltéket is és a napnyugtákat is. Így vagyok ezzel én is. Most már csak az van hátra, hogy várjam, hogy mikor jönnek újra az én kis galambocskáim.

Több ezer évvel ezelőtt is úgy volt, ahogy most van: a Nap reggel felébredt keleten és lenyugodott nyugaton. Az ember számolja a csillagokat, vagy sikerül megszámolni vagy nem. Több lehetőség nincs. Én is számolom a másodperceket, a másodpercek tört részeit és egyszer csak befütyül a vonat, be az állomásra. 

img_7668.JPGHogy jutottam ide? A kisunkámtól, a gyerekeimtől az édesapámig. A szeretettől a fájdalomig minden meglepetéssel tud szolgálni. Hogy egy írásból, hogyan lesz három? Hát így:

Egyszer Ruva Farkas Pali öcsém mesélte, hogy Gyulán járt édesanyámmal, amikor édesanyám a vasútállomáson rosszul lett és a garabojból elgurultak a finomabbnál finomabb étkek.

Ezelőtt kilencven évvel a gyulai vasútállomásra ment édesapám, hogy utoljára még egyszer láthassa az édesanyját.

Újkígyóson a gémeskút mellett édesapám készítette a fúrókat. Szép halkan dúdolta a dalt: „Befütyült a vonat, be az állomásra.”

 Hát így találkozik egyik írás a másikkal. Hogy Petőfi miről jutott az eszembe? Az is nagyon egyszerű.
Az István öcsémhez című versében ezt írja: -„S ha még tovább fonnám e fonalat, Szívem repedne a nagy kín alatt.” Legyen áldott Petőfi neve örökkön. Ámen.
        

Szólj hozzá!

Tanúim lesztek

2018.03.26. 11:37 :: Rostás Farkas György

ujak_054.JPGTöprengek, gondolkodom, hogyan kezdjem, vagy hogyan ne kezdjem mondandómat, ami megítélésem szerint Rátok is tartozik?

Az 1970-es évek meghatározták az életemet, sorsomat. Sokáig vártam, kivártam. Egyszercsak "demokráciára" ébredtem: és jogállam lépett a diktatúra helyébe. Ennél jobb már nem lehet, gondoltam.

Többször elmondtam, le is írtam, és most ismét megteszem. Üzenek Nektek, kortársaimnak, tanúimnak. Vajon a 21. század a cigányok számára is elhozta, amire régóta vártunk? Van önkormányzatunk, nemzetiségi törvényünk és érdekképviseletünk...

És mégis azt kell mondanunk, hogy egész Európában, leszűkítve a kört Magyarországra: a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségnek nincsenek intézményei, nincs kutatóközpontja, nincs színháza, nincs múzeuma.

Hogy véletlenül se feledkezzek meg a reményekről és az ígéretekről: az utóbbi 30-40 évben hallottunk számos erre vonatkozó ígéretet az éppen regnáló hatalmaktól. Ezek dokumentumait azóta is őrzöm.

Jól gondoljátok meg: megéri-e, és mi éri meg? Meddig leszünk, maradunk néma elszenvedői kiszolgáltatott helyzetünknek? Mikor válunk végre saját sorsunk felelős irányítóivá? Lehet-e kultúránk megbecsülése és elismertetése nélkül egyenrangú nemzetalkotó tényezővé válnunk? Lehetünk-e egyenrangú partnerei a mindenkori hatalomnak?

Hatalom… amikor ezt a szót kiejtem,  Lakatos Menyhért jut az eszembe. Jobb mutatóujjával az ég felé mutatva mindig azt mondta: „a hatalommal vigyázni kell.”  Én, a mai napig nem tudom, hogy mit jelent az, hogy hatalom.  Milyen hatalom birtokosai, azok, akiknek kezében akkora erő van, hogy élet-halál urai legyenek?

Csak egy példát kiragadva az egészből: ha egy miniszternek a kezében hatalom van, akkor már csak arra kell emlékeztetnünk, hogy a miniszter annyit tesz, hogy „szolga”. Ezzel talán mindent elmondtam, de az is lehet, hogy semmit. Jól gondoljátok meg!

Megint csak ide kívánkozik az a mondat, amit már annyiszor elismételtem, és számtalan lap hasábjain le is írtam; nem mindegy, hogy kik lesznek a gyermek, az unokáink kortársai. Ezzel csak azt akarom mondani, vagy  inkább magamból kidadogni, hogy kiművelt emberfőkre van szükség, nem vidám rabszolgákra. A nyomort, az írástudatlanságot és mindazt, ami ezzel együtt jár meg kell szüntetni, és fel kell a cigányokat zárkóztatni.

Nem mindegy, hogy kire bízzuk a cigányságot! Csak olyan emberek irányíthatják ezt az országot, ami az én hazám is, akik arra alkalmasak.

Tudom, hogy feltennétek a kérdést: mitől lehet egy ember alkalmas? Hát, akkor én megint csak mondom a magamét. Attól nem, hogy ugyan ült  a padban, de nem kapta meg a bizonyítványt - de minek nem is folytatnám -, hisz tudjátok, kiről van szó, és azt is, hogy kitől kapta…

Inkább azzal folytatnám, hogy csak küldetéses ember lehet az, akire rábízzuk az országot. Igaz ez a cigányok esetében is, mert egyenrangú partnerré kell hogy váljon a cigányság a többségi társadalommal. De tudom, hogy nem ez az érdek, hanem az,  hogy a cigány maradjon csak kiszolgáló személyzet, szolgálja a nemzetet, ne járjon iskolába, minek? Ha tanult emberré válna, akkor többé nem tudnák megvezetni... Ez kinek lenne jó?

Elmondtam már nagyon sokszor, talán még egyszer megengeditek hogy kulturális autonómia hiányában, csak vegetál a cigányság.  Ha alanyi jogon nem tudja kiérdemelni azt, amire ígéret is született 2008. április 11-én a Tudományos Akadémia színháztermében, akkor…

Minden erre vonatkozó dokumentum megvan a tarsolyomban,  megőrizve az utókornak. Hogy okuljon belőle majd mindenki, hogyan bántak velünk, mert csak azokkal lehet így bánni, akikkel lehet. Nem tudom, kire szokták azt mondani, hogy birka nép…

De ezt még földi életemben kiderítem. Ha egyszer valamelyik bölcs akadémikus  elárulja nekem, én is elmondom majd Nektek.  Amikor eljön az idő és el kell mennem, sajnálom az itt-maradókat, a szegényeket, a népemet, a honfitársaimat, akik meg voltak vezetve, mint a lovak. És hagyták! Én is hibás vagyok, mert nem szóltam elég hangosan, de most halljátok, ne fogjátok be a fületeket!  

Olyan ember legyen a vezetőtök, aki erre méltó, akiben van alázat, tisztelet és emberi méltóság. Nem bízzuk a haza vezetését diktátorokra!  Voltak itt már elegen Rákositól Kádárig. Már nem kérünk belőlük…

Mindig elszomorodik a szívem, amikor átlépem határt az Ausztriába vezető úton.  Csak ide megyek a szomszédba, de mintha egy másik bolygón lennék. Miért nem lehet azért tenni, hogy ez a kis ország, a mi hazánk ugyanúgy virágozzon, illatozzék, ahogyan Ausztria?

Csak úgy zárójelben; ha nem az oroszok jöttek volna annak idején, vajon most ott tartanánk ahol Ausztria? Csak kérdezem, de írjátok meg, miért nem, miért igen! Fent vagyok a világhálón, nem vagyok bujdosó, mint Rákóczi.

Már „Csak egy mondat a zsarnokságról,” ahogyan Illyés Gyula mondotta... Vagy ahogyan  Széchenyi István a legnagyobb magyar fogalmazott: "egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók". Büszke magyar volt, s előttünk cigányok előtt is a példa.   Mi is ilyen büszke cigányok vagyunk! 

Közeleg a Húsvét ünnepe vajon lesz-e a szegény telepeken élő cigányok asztalán enni-innivaló? Naponta írom, és kezdek megszégyenülni emiatt, sorolhatnám még reggelig, hogy mi nyomja a szívemet, és hogy miért sikeredett ilyen mélabúsra ez az írás.

Most Petőfi jut eszembe, amikor azt írta István öccséhez: „a következő levelem szebb lesz, és vidám” én is csak ezt tudom írni Nektek.

Kérem Isten bőséges áldását Rátok, ámen!

Szólj hozzá!