Rostás Farkas György

 Édesanyám imádott testvére, az  én kedves nagybátyám. Drága Györgyi bátyám, nagyon sok örömteli pillanatot szereztél édesanyámnak, a te drága nővérednek, és nekünk, piciknek és nagyoknak!

Újkígyóson sokszor meglátogattál bennünket. Oly sok szeretetet kaptunk tőled, sok-sok felejthetetlen napot, és percet töltöttünk veled.

Tele van a tarsolyom hozzád kapcsolódó emlékekkel.. Békéscsabai diákéveim idején gyakran találkoztunk a váróteremben. Én hazamenet az iskolából a vonatra vártam, te pedig a dobozi buszra. Odahívtál magadhoz, és megvendégeltél minden földi jóval.

Mindig volt a táskádban madárlátta elemózsia!  Olyan szépen mondtad, hogy örökké felejthetetlen marad.
- Drága Öcsém, éhes vagy? – Én pedig mindig éhes voltam. Megetettél, megitattál, és utána útnak bocsájtottál. Eszembe jut most egy másik élményem is. Az én drága édesanyámmal sűrűn ellátogattunk hozzátok, abban az időben még élt Julka mámim is. Olyan pompázatos volt minden, mint egy főhercegi kastélyban!

Még a lakomák is olyanok voltak, hogy  Mátyás király is megirigyelte volna. Az én drága, felejthetetlen (KISJÁNY) testvérem mindig tyúkot főzött. Nagy fazékban főttek a tyúkok, és nagy kondérban rotyogott a paprikás. Jó volt együtt lenni, mert mindenki megtapasztalhatta a családi tűzhely melegét. Soha nem felejtem, ahogyan drága Julka mámikám legendáit, eposzait hallgattam órákon át.

De őrzök más emlékeket is. Györgyi bátyám amikor megtért vándorlásaiból, mindig felkereste szeretett nővérét, az én drága édesanyámat. Mindig rácsodálkoztam, hogy beszélgetésüket onnan folytatják, ahol legutóbbi találkozásuk alkalmával abbahagyták. Hogy miről esett szó?  Az őseikről, az én szeretett Kusló papómról, édesanyám édesapjáról. Felemlegették kedvenc ételeit, felidézték jellegzetes viselkedését, öltözködését. Édesanyám nagyon apás volt, és haláláig gyászolta az ő drága édesapját.

Mindig sokat főztek, mert nagy volt a rokonság. Közben beszélgettek, felidézték a régi történeteket, sokszor a könnyük is belecsordult az ételbe. Siratták a már nem élő családtagokat, szülőket, testvéreket.

Azóta is azt mondom, aki tiszteletet akar tanulni, meg szeretetet, az menjen el Dobozra, mert ott megtanulhatja. Én amikor csak ellátogattam édesanyám testvéreihez, olyan szeretettel fogadtak, mintha az én jó anyám kelt volna életre, hogy gondoskodjon rólam. Amikor eljött a búcsú ideje, mindig úgy sírtak értem, hogy szívük majd megszakadt.

Ezt csak Piciske meg Kályi nővéremnél tapasztaltam. Ők még ilyenek voltak, és maradtak halálukig, ezt a szívjóságot elvitték magukkal Odaátra.

Amikor az emlékeim között kutatok Györgyi bátyámat mindig kalapban látom magam előtt. Akkoriban a tisztesség úgy tartotta, hogy az asszonyok nem járhatnak fejkendő nélkül, de a férfiak sem kalap nélkül. Györgyi bátyám a legtöbbször kalappal a fején hajtotta álomra a fejét. 

Szép ember volt, okos, és hárnyék,  hozzá hasonló kevés született erre a földre.  Azt mondják a szokások és a családi vonások továbbadódnak, öröklődnek, a génjeinkben hordozzuk a múltunkat, de a jövőnket is.

Tudjátok, hogy minden mindennel összefügg... Valamikor nagyon régen, amikor a mi drága őseink lovasszekéren vándoroltak az egyik dűlőről a másik dűlőre, az egyik faluból a másik faluba, sokszor órákig zötyögött a szekér. A két papóm Káló és Kusló csak ült a bakon hallgatagon. Egyszer aztán megszólalt az egyik papó:

- Heeeeeeeej látod, mekkora udvara van a holdnak? – A szekér tovább zötyögött, szép lassan mentek, egy dűlő, két dűlő, három dűlő, sokszor órák teltek el, mire megszólalt a másik papó.
- Vihar lesz.

Hogy  megvilágosodjon a kép, hozzá tartozik még egy rövid történet, hogy egy karéjt kanyarítsak még. 
A régi pásztorok, a természeti népek tudták, amit ma már csak a tudósok tudnak, mert írva vagyon: ha a holdnak udvara van, akkor vihar lesz.

Visszatérve mondandómhoz, akkoriban az ember nem csicsergett fölöslegesen. Mert a szónak súlya volt, a beszédnek meg mondandója. Györgyi bátyám kivételes ember volt, ha valahol megjelent, ott mindig történt, történnie kellett valaminek.

Komolyan kellett őt venni. Soha, senki sem unatkozott mellette egyetlen percet sem. Amikor eljött hozzánk, odakuporodott édesanyám mellé, és sokszor hajnalokig beszélgettek. Én pedig füleltem, hallgattam, olyan ízesen és ékesszólóan beszélgettek egymással, ahogyan ma már nem tudnak az emberek.

Megszépítette, bearanyozta  életünket, ha együtt lehettünk, ha együtt volt a nagy család.  Mindig olyan szeretettel fogok emlékezni rá, ahogyan ő szeretett bennünket,  imádott Mária nővére gyermekeit... Áldja meg érte a mi jó Istenünk, és legyen áldott az ő emléke. Vigyázzanak rá odafent az angyalok, mindörökké. Ámen.

 Gyermekkorunk egyik hőse Laci bátyám volt. Amióta csak felserdült, a világ vándora volt, bejárta az egész országot.  Amikor végre hazatért, mindig nagy ünnep volt. Óriási kondérokban főtt az újházi tyúkhúsleves, a birkapaprikás, meg ami szem-szájnak ingere.

Laci bátyám nagyon anyás volt. Amikor visszatért a nagy vándorlásokból, ha tehette, már korán reggel elment a mi szeretett édesanyánkkal a piacra, és mindent bőségesen bevásároltak.

Édesanyám nagyon örült életrevaló, vidám természetű fiának. Mindig szépen kérte:
- Drága Gyermekem, ne csavarogj, ne vándorolj, szakíts ezzel a nyughatatlan életmóddal. Nősülj meg, alapíts családot, dolgozzál, mint a többi testvéred, és maradj itthon velünk. Ha így folytatod, még bajba kerülhetsz!

- Ne félts engem drága jó Anyácskám – válaszolta mindig nagy alázattal. – Tudod, hogy én a jég hátán is megélek.

- Tudom, tudom, persze hogy tudom, de féltelek, és amikor nem vagy itthon a testvéreiddel, nagy hiányzol.

Ilyenkor pár napig otthon volt velünk, jól éreztük magunkat egymással. Jóllaktatott mindannyiunkat, aztán megint útra kelt.

Megint nem láttuk hónapokig, de nagyon szorgalmas levélíró volt. Amikor Apám halála után az emlékiratai között keresgéltem, sok levelére bukkantam. Majdnem kívülről tudom mindegyiket, szó szerint.

A legtöbb levél így kezdődik: Szeretett Kedves Szüleim! Kérem az Istent, hogy levelem olyan jó egészségben találjon benneteket, mint engem hagyott. A vége úgy fejeződik be: Szerető fiatok, a messzi távolból.

Laci bátyám születésének történetét megörökítettem már egy másik írásomban: „Előállt a fiáker” címmel. Ebből most csak egy pár sort idézek, hogy kerek legyen a történet.

Drága jó Apám így emlékezett vissza arra a nevezetes februári napra, amikor idejekorán, hét hónapra megszületett az én testvérem:

 „Csikorgó hideg tél volt odakinn, leereszkedtek a havasokból a farkasok is… Akármilyen nehezen is, de elhozta az Isten azt a napot, amikor elindultam a farkasordító hidegben, hogy hazahozzam feleségem és fiam a gyulai kórházból.

A főorvos úr, aki nagyon jól ismert megkérdezte:

- Mondja, Farkas úr, előállt a fiáker?
- Igen főorvos úr, előállt!
- És ha szabad megkérdeznem Farkas úr, milyen fiákerrel érkezett meg?
Mire édesapám a következőképpen válaszolt:
- Egy csődör van befogva a fiáker elé!”

Apánk előkelő jelenség volt, mintha ő lett volna az igazgató főorvos, úgy vonult, pedig gyalogszerrel érkezett. Csak kipattant a temérdek agysejtjéből az, ami rajta kívül senkinek, hogy azt mondja: „Előállt a fiáker, egy csődör van elé befogva”. A csődör pedig ő maga volt.

A történethez tartozik még, hogy akármennyire is bebugyolálták az én bátyámat, mire gyalogosan hazaértek, a hosszú úton bizony majd megfagyott. Mi mást tehettek volna, betették őt a sparhelt leljébe, hogy átmelegítsék és életre keljen. Ez volt a szegények inkubátora… Azóta is úgy tartják, hogy csalánba nem üt a mennykő…

 Sok mindent idézhetnék még Laci bátyámmal kapcsolatos emlékeim közül, de most csak egy-két dolgot említek még:

Laci testvérem igazán emblematikus figura volt mindig.  A humora, a jókedve, soha sem hagyta el. Bejárta az egész világot, minden törzsben szívesen fogadták. Már egészen fiatal korában sem múlhatott el cigány törvénykezés úgy, hogy ő ne legyen jelen.

 Minden családnak ismerte a rokonságát. Elsorolta anyai, apai felmenőiket, mikor hol laktak, honnan hová költöztek, még a dédapjuk becenevét is tudta fejből.  Kedves udvarias modorával mindenkihez megtalálta a hangot, a nők pedig imádták.

Különleges szenvedéllyel érdeklődött mindig a történelmi események iránt. Még ma is kívülről fújja az Árpádházi dinasztiát. Ha a sors másként hozza, nyugodt lelkiismerettel lehetett volna akár a történelemtudományok kandidátusa is.

De jeleskedett a főzés tudományában is. A családban a fiúk közül ő tud a legjobban sütni, főzni. De szeret is, s világ életében nagy konyhát vezetett. Olyan lakomákat rendezett, amilyen csak Mátyás udvarában volt valaha.

Soha senki, egy percre sem unatkozott mellette. Igaz ugyan, hogy néha egy picit hangosabban szólt, de valószínűleg még ez is hozzá tartozott az ő színes egyéniségéhez, az ő viselkedéskultúrájához.

Egy másik rövid történet: Újkígyóson laktunk, és mi gyerekek, vagy az ágyban feküdtünk, vagy leckét írtunk az asztalnál, amikor megérkezett. Tudtuk, hogy mielőtt belépne a szobába előbb bepillant az ajtón, körbepásztázza a pici kis szobánkat. Ez is egyik jellegzetes tulajdonsága volt és maradt, mind a mai napig.

Ő volt az első a családunkból, aki Budapestre költözött. Hamar megvetette a lábát a fővárosban, itt is tekintélyt szerzett magának. Amikor vidéken vagy külföldön tartózkodtam, mindig megkérdezték tőlem: - A te bátyád a Kopasz, a Laci?

Ha jópontot akartam magamnak szerezni, meg jó társaságot, akkor már az elején rá hivatkoztam. A cigányok életében nagyon fontos, hogy amikor találkoznak egymással, azonnal megkérdezik:

- Sosko-falo san? Ami azt jelenti, hogy melyik nemzetségből való vagy, melyik törzshöz tartozol. Ezzel mindent elárulunk. A cigányoknak kötelező tudniuk, hogy melyik törzsből származnak, ez az egész életükben elkíséri őket, a születéstől a halálig.

A törzsek többnyire a leghíresebb vajdájukról kapták a nevüket. Csak néhányat említek: Neneka, Káló, Cerenya Gurano. A mi nagyapánk Kalo volt, és a Ducestyi törzsből származunk.

Ezt mindenkinek illik tudnia. Aki ezt nem tudta, illetve nem tartotta tiszteletben a saját származását, nemzetségét, azt a híres cigányok nem vették komolyan. Ez a mai napig  így van, és így is marad a világ végezetéig.

Laci bátyám még híven őrzi ezt a nemes hagyományt. Áldja meg az Isten érte és tartsa meg közöttünk még nagyon sokáig!

1955-ben hozta István bátyám szépséges feleségét Bimbiskét közénk, hogy örömet csaljon mindannyiunk szívébe.

Olyan szép volt, hogy a mese is ettől szépül meg. Mint a barackfa, mikor menyasszonyi díszbe öltözik. Azonnal barátok lettünk, a legjobb barátok.

Én akkoriban hat éves voltam. Anyánk sokat volt úton, hogy előteremtse számunkra a mindennapi elemózsiát. Segített a módosabb házaknál, jósolt is, és mindenféle kerámiákkal kereskedett.

Ilyenkor gyakran Bimbiske vigyázott ránk, az ő gondja volt a háztartás. Mi kisebbek nagyon szerettük, mert mindig vidám volt, és a ház körüli munkákat is úgy végezte, mintha egy közös játék lenne. Így nem éreztük tehernek és szívesen segédkeztünk.

De olyan is volt, mint a pajtásunk. Ha arról volt szó, ő mászott fel elsőként a fára a madárfészekhez. Bízhattunk abban is, hogy kisebb-nagyobb csínytevéseinket nem árulja el.

1956-ban megszületett első fia, Pityu. Szép gömbölyű kisgyerek volt. Együtt cseperedtünk,  úgy játszottunk vele, mint egy babával. Emlékszem egyszer elmentünk madárlátta után nézni a tanyákra, a fasoron túlra. Már nagyon éhesek voltunk, s Bimbiske felpattant a fára, megrázta. Potyogott a sok-sok szilva, ettünk, és jól is laktunk.

Pityuval mi mindig előreszaladtunk. Bimbis nem tudott velünk lépést tartani, mert a hátán vitte nagy batyuját, az elemózsiát, amit a tanyákon kaptunk. Lemaradt.

Az út mentén kaptárak voltak, mi kíváncsian közelebb mentünk, és elkezdtünk piszkálgatni. A méhek természetesen zokon vették a zaklatást, és támadtak.

Bimbis már messziről látta, hogy baj van, s lelkeszakadtából rohant felénk. Gyorsan levette az alsószoknyáját, ősi ösztöntől vezérelve meggyújtotta, és a tűzcsóvával üldözte el a méheket. Ha nincs ilyen lélekjelenléte, akkor mi Pityuval biztosan ottmaradunk…

Még egy kedves emlék jut most eszembe. Amikor egyedül voltunk otthon mi gyerekek, feltette a székeket az asztalra és báltermet rendeztünk. Táncoltunk, keringőztünk.

De a játék már véget ért, itt a földön örökre. Lement a nap, és magával vitte Bimbiskét. Beleszenderedett a naplementéjébe. Talán visszavonhatatlan. Vagy mégse? Hihetetlen, vele ez nem történhetett meg. Elszállt a fellegekbe, a saját naplementéjébe. 

A koporsója, a ravatala olyan volt, mint egy oltár. Még itt lebegett köztünk a lelke, kifényesedve. Soha nem bocsájtom meg, hogy keveset voltam vele. Vagy talán így rendeltetett? Ezt már soha nem tudhatom meg. 

Úgy szerettél, ahogy csak keveseknek adatik meg. Főztél nekünk, meséltél, és elhalmoztál bennünket szerető figyelmeddel. Ötvenhat tavasz, nyár, ősz, tél – amit velünk töltöttél: együtt örömben, nyomorban, szépben, jóban…

Később is, amikor sorsom már messzire röpített a békési tájakról, ahányszor csak hazalátogattam, útba ejtettem a faluszéli kis házat, ahol idősebb korban éltél. A sarki telefonfülkében hívtalak benneteket, ami pont az ablakotok alatt csengett. Nem csak saját naplementéd, de telefonfülkéd is volt.

Muk tu tele Dyurkakam, sar e chiriklyi! - Gyere Gyurkakam, repülj ide mint a kismadár!... Így szólaltál meg a telefonban, s én ha tehettem szót is fogadtam. A régen kóstolt hazai ízekkel,  szép szóval  és mesékkel fogadtál mindig bennünket, akármikor is tértünk be hozzád. 

Mindent elmondtunk egymásnak, mindig őszinték voltunk, mert nem ismertük az őszintétlenséget.

Bimbiske! Nem sírok. Legyen neked könnyű a föld. Ha van odaát, meg túlvilág, ugye ott is a barátom leszel?

Hiába szólok hozzád. Te már nem válaszolsz. Úgy gondolod, hogy már sok mesét mondtál. „Az igazság, meg a hamisság…” félbe maradt! Lehet, hogy nincs is igazság!

Ezért tehát újra kéne mondanod, de már csak odaát, hogy örüljenek az angyalok, hogy őket is beavatod, hogy ők is örüljenek a mesének.

Elindultál a leghosszabb útra, azon a mesebeli talán Tejúton, talán Selyemúton, talán a közös úton, de én már nem tudom meg soha. Sohának a soha. Ahogy te mondtad, olyan lenyűgözően, olyan eredetien.

 Hiába mondja Mozol meg Iboly, ezt a bűvös szót, hogy Gyurkakám, hogy repülj hozzánk, mint egy madár; - más az íze, az illata, az aromája. Utolérhetetlen, felülírhatatlan, kimondhatatlan.

 Még várhattál volna. Lett volna még mondanivalód számunkra... 

Aranka nővérem már az életem előtti életemben, vagyis még a születésem előtt kirepült a családi fészekből.

Édesanyámmal gyakran meglátogattuk új otthonában, ahol férje és az egyre népesebb gyermeksereg körében élt.  Ilyenkor mindig magához ölelt, és mesélt nekem, talán hogy bepótolja az egymástól távol töltött időt.

Elmesélte azt is, hogy milyen fájdalmasan élte meg, hogy el kellett költöznie a családi háztól. Akkoriban más törvények szerint éltek a cigányok, mint napjainkban.

A családfő szava szent és sérthetetlen volt, ha valaki nem fogadta meg, az mindig következményekkel járt. Aranka testvérem már nagyobbacska lányként nem kérte ki apám tanácsát, amikor férjhez ment. Apám ezt csak sok-sok év után bocsátotta meg neki, ezért Aranka sokáig nem tért vissza a szülői házba. Szegény anyám sokat sírt emiatt.

A gyerekekre, testvérekre, unokatestvérekre  ez nem vonatkozott. Mi mindig összejártunk, én is sokszor ott aludtam a nővéremnél. Azt se tudta, hogy milyen földi jóval, milyen étkekkel kényeztessen.  Nagyon szerettem őt és ő is engem, mind a mai napig.

Aranka egész életében nagy odaadással gondoskodott népes családjáról, olyan volt mindig mint egy tyúkanyó, akinek kötényében elfért a sok gyerek, unoka, déd – és mára ükunoka is. Mindenkit számon tartott, ismerte búját-baját, és mindig volt legalább egy finom falat  félretéve a váratlanul betévedőknek.

Arra törekedett, hogy ha már ő nem járhatta ki az iskolát, legalább a gyerekeiből tanult embereket neveljen. Minden gyereke, unokája szakmával, sőt van, aki érettségivel, főiskolával is rendelkezik.

Egyszer azt mondta nekem: - Öcsém, majd szeretnélek Pesten felkeresni, mert van egy unokám, aki nagyon jóeszű, tehetséges gyerek!
- Gyere drága nővérem, az ajtó mindig nyitva előtted!

Úgy is történt, pár nap múlva megérkeztek. Magával hozta az unokáját, Gábort (Sumit), aki akkor érettségizett. Mutatta a kitűnő az érettségi bizonyítványát, s elmondta nagy álmát, hogy szeretne építészmérnök lenni. Kérte, ha módomban áll segítsek, hogy bejusson a műszaki egyetemre.

Az bizony nem volt könnyű feladat, csak a legjobbakat vették fel erre a kiemelt szakra. Megbeszéltük, hogy másnap elmegyünk, és megtudjuk a felvételi feltételeit, időpontját és mindent, amire szükség van.

Aranka nővérem elővette az úti batyujukból Sumi féltett mappáját, amiben rajzait őrizte. Ekkor vette csak észre, hogy az úton megázhatott, mert átvizesedett.  Ma is magam előtt látom, mennyire kétségbeesett, hogy tönkrementek unokája munkái. Alig aludt valamit, egész éjjel szárítgatta, préselte a rajzlapokat, hogy másnap be tudjuk mutatni.

Reggel korán elindultunk az egyetemre, nagyon büszke voltam, az unokaöcsémre, a nővérem okos unokájára. Hamarosan el is érkezett a felvételi vizsga ideje, amin Sumi kiválóan megfelelt. Szobát is sikerült szereznie a kollégiumban. A nővérem nagyon boldog és hálás volt ezért.

Nekem is mindig nagy örömet jelentett, ha a családunkban, az unokatestvéreim között akad ilyen jófejű, tanulni vágyó fiatal. Napjainkban hál’ Istennek már többel is büszkélkedhetünk: Újkígyóson, Kétegyházán, Dobozon. Van közöttük már iskolaigazgató, tanár, orvos is.

Visszakanyarodva az én drága Aranka nővéremhez. A sok nehézség ellenére is szép és tartalmas volt mindig az élete. Jó férjjel és nagyon jó gyermekekkel áldotta meg a Teremtő.

Ma már ritkaságszámba megy, hogy a településen élő gyermekek naponta meglátogassák idős szüleiket.  Nála mindig telt ház van. Nagyon összetartó,  szép  nagycsalád veszi körül.

Külön szólnom kell az én drága nővérem öltözködési kultúrájáról. Ősi cigány szokás szerint mindig kendőben, hosszú rakott szoknyában és kötényben jár. Már csak a néprajzi múzeumban látható az övéhez hasonló autentikus viselet.A blúza mindig ropogósra vasalva, a cipője mindig csillogóan fényes, az alkalomhoz illően: nyáron mellényt, télen szűrt és bekecset visel.

Erről jut most eszembe egy különleges történet, amikor vele együtt jártam a parlamentben.  Akkor is nálam töltött egy pár napot. Én dolgozni indultam, s azt mondtam neki:
- Nővérem itt van minden előtted, sétálj, vagy főzzél magadnak kedved szerint, amit enni szeretnél. Igyekszem haza délután. Mikor dolgom végeztével hazatértem, úgy láttam, hogy valami szomorúság ül a szemében. Ezért megkérdeztem:
- Bánt valami? Telefonhívás volt? – próbáltam faggatni, de nem válaszolt. Éreztem, hogy valami mégsincs rendjén.

 Másnap reggel, mikor elkezdtem készülődni, így szólt hozzám:

- Szeretném megnézni a munkahelyed, hogy milyen emberek között dolgozol, kik a munkatársaid, a barátaid.

- Jó, akkor előáll a fiáker, és menjünk! – válaszoltam. Aznap éppen a parlamentben volt dolgom. Akkoriban,  mint sajtós még magammal vihettem egy munkatársat is.  Nagyot néztek a képviselők, a miniszterek az én munkatársam láttán. Azt hiszem nem sok hagyományosan öltözött cigány asszonyt láttak még a patinás falak között.

Az én nővérem azonban cseppet sem zavartatta magát! Olyan természetéből fakadó eleganciával és bölcsességgel mozgott közöttük, mintha nap mint nap oda járna.

Mindent szemrevételezett, mindenről volt véleménye. A világ legtermészetesebb módján szóba elegyedett a jelenlévőkkel. A legemlékezetesebb számomra az a jelenet maradt, amikor Dr. Torgyán József -a Kisgazda Párt elnöke, akkori földművelési miniszter - odament hozzá, kezet csókolt neki és hosszasan elbeszélgettek.  Ezt a pillanatot a kamerák is megörökítették, később viszontláttuk a híradóban.

De másról is nevezetes még az én drága Arankám! Ha a nagy családban valahol beteg  lesz valaki, vagy ne adj Isten haláleset történik, ő az első, aki megérkezik, és a beteg gondját viseli. Szorgalmasan, alázatosan besegít a családnak.  Süt, főz, mos, takarít. Ezért is mindenki tiszteli, szereti, és nagyra becsüli az egész megyében.

Amikor a helyi jegyző Újkígyós bibliográfiáját írta, elsőként őhozzá ment, mert tudta, hogy a világon mindenről tud, ami az utolsó száz évben a településen történt.  Olyan az emlékezete, mint egy élő történelemkönyv. De meg is kérdezi minden családtagja döntéshozatal előtt: - Hogy is gondolod, te mit tennél. Hallgatnak rá, nagy tekintélye van.

Sok-sok évet megélt már, de még mindig érdekli minden, ami körülötte történik, és számon tartja a legkisebb családtagok szívveréseit is. Isten tartsa meg közöttünk még nagyon sokáig.  Ámen.

- Látjátok – a szívem, meg a lovaim is mindig visszaröpítenek az én szeretett szülőföldemre, ahol a családi fészek melege talán még nem hűlt ki teljesen. Gondolataimban ilyenkor megjelennek az én szeretett szüleim, testvéreim, és föltolulnak az emlékek.

Most az én drága Mária nővéremről szeretnék mesélni nektek. Azt írtam a bevezetőben, hogy tudós testvérem… mert ez valóban így igaz.

Jól emlékszem, hogy ő volt nem csak az osztály, de az iskola példaképe is.  Elég volt egyszer átolvasnia az anyagot, vagy meghallgatni a tanár magyarázatát. Azonnal jelentkezett, felállt, s már mondta is: - Tanár néni/tanár úr, akkor én elmondom. – És el is mondta szóról szóra, hibátlanul.

Akkoriban az orosz kötelező tantárgy volt. A nővérem csillagos ötös volt oroszból és akinek nehezebben ment, azokat korrepetálta. Ő segített  Papp doktor - a híres belgyógyász – gyermekeinek és Hubai igazgató úr lányának is a nyelvtanulásban, meg a matek leckékben. 

Délutánonként a ház körül is tengernyi elfoglaltsága volt, de ott is megkeresték.- Kedves Máriám – vagy ki hogy szólította: – Kérem szépen vegye át a leckét a kisfiammal/kislányommal!

Ilyenkor abbahagyta a ház körüli sürgés-forgást, amiből bőven kijutott, mert a pici kis kunyhónkban mindennek ragyognia kellett. Olyan volt a kis házikó, mint egy ékszerdoboz. Minden hétvégén frissen meszelve, és a föld frissen tapasztva.  A gyakori meszelés állítólag a fertőtlenítés miatt történt, de a mázolás nem tudom, hogy miért.

A rossz nyelvek szerint, Mária nővérem elmondására alapozva, amikor végre elkészült a friss tapasztás én sokszor szándékosan a közepébe ugrottam. Igaz, hogy nővérem azt mondja, még alig tudtam járni, de már akkor is nagy kópé voltam. Idősebb testvéreim mégsem vették nagyon zokon, mert utána kijavították.

Szeretve voltam, és  felülemelkedtek az ilyen csínyeken. Különben is, váltva ugyan, de hol egyikük, hol a másikuk hordott a karján, úgyis mondhatnám a csípőjükön neveltek. Ha mentek valahova, amikor csak tehették magukkal vittek.

Arra is emlékszem, hogyha lovaskocsival mentünk ki a határba, a sarogjában mindig ott volt egy kis fészek számomra. Gondoskodtak rólam, étek, ital bőven volt számomra.

Vidám volt a népes kumpánia. Játszottunk, nevettünk, a sok nehézség közepette is vidáman telt az életünk.Lehet, hogy azért is emlékezem így, mert a gyermeki lélek másként látja a világot, s képes észrevenni a szépet és jót ott is, ahol a felnőtt már nem. Mi kisebb testvérek, mindig arra kértük Piciske nővéremet, hogy meséljen.

Visszatérve Mária lelkemhez, nagyon jóságos volt, mindig kereste, kutatta még a gondolatainkat is. A kedvenc ételünket főzte, egyszóval mindig a kedvünkben járt.

Palcsi öcsém  lábfájós volt, gyakran panaszkodott, ilyenkor Mária nővérem a hátára vette, úgy cipelte.  Lehet, hogy Palcsi öcsém rafináltságból tette, de nem valószínű, mert a későbbiek folyamán is fájlalta a lábait. Édesanyánk sokszor nyomogatta - masszírozta hosszú órákon keresztül.

Pali vékony, cingár gyerek volt. Mondta is mindig Mária nővérem:- Gyurikám, vigyük el orvoshoz. Nem lehet véletlen, hogy ilyen sovány.  Az öcsém sokszor felbosszantotta a nővéremet, amikor a kutyákkal játszott, vagy bebújt a disznókhoz az ólba, vagy a lovakhoz az istállóba.   Mindig összekoszolta a ruháját,  Mária nővérem emígyen dorgálta:
- Na, gyere csak ide te kis Rozsvajter! (Akkoriban gyakran megfordult a faluban egy idős zsidó ember, aki vasat meg rongyot gyűjtött, s cserébe játékokat és pikulát adott nekünk gyerekeknek.  Őt neveztük el Rozsvajternek…) 

Az iskolában szegényesen öltözködtünk, mert ruhára nem nagyon tellett. Mária még késő ősszel is vékony ruhácskában és szandálban járt, mert nem volt téli lábbelije.

Mégis előkelő jelenség volt.  Méltóságteljes volt a tartása, a járása, mint egy hercegnőé. Olyan csodálatos hajkorona, mint amilyen neki volt - és hál’ Istennek a mai napig is van, pedig csak keveseknek adatik. Ha leengedte, pici korában be tudott vele takarózni is. Csodálta is mindenki, simogatták a szép haját.

Szeretett drága édesanyánknak ott a végeken még az is eszébe jutott, hogy beírasson bennünket a nővéremmel együtt a tánciskolába. Jártunk is szorgalmasan, mindig készültünk az órákra. Ez már Medgyesegyházán történt, mert közben odaköltöztünk. A művelődési otthonba jártunk, megtanultunk mindenféle gyönyörűséges táncot. Keringőztünk, de megismerkedtünk a latin és a modern táncokkal is.  

Palcsi öcsém már felnőttkorunkban mesélte el, hogy ő is mindig utánunk lopakodott, a nagy ablakhoz szorította az arcát, és kívülről leste, hogy mi történik odabent. Őt azért nem íratta még be édesanyám, mert akkor még csak 10 éves volt. Ennek ellenére nagyon jó táncos vált belőle.  

Visszatérve Mária nővéremhez: kitűnő, dicséretes bizonyítványt szerzett az általános iskolában. Minden tanárunk, de az igazgató úr  is arra biztatta, hogy ne adja lejjebb, tanuljon tovább. Úgy gondolták jó orvos, vagy tanár válhatna belőle.

Anyám sokszor vitte maga után, hogy tanulja meg az életben-maradás fortélyait.  Akár orvos, akár tanár lesz, akkor is hasznát veheti, ha megismeri azt a szakmát is, amit anyai nagyanyánk, Julka mámi a híres jósasszony uzovált (űzött, gyakorolt).

Az élet mégis másként hozta. Nővérem végül Békéscsabára járt a közgazdasági szakközépiskolába, ott is kitűnő tanuló volt. Azután korán férjhez ment, és dolgozni kezdett.

Felnőttkorában a megjelenése egyre jobban emlékeztetett engem az  indiai miniszterelnök-asszonyra, Indira Gandhira. Néha így is szólítottam. Máskor meg úgy, ahogyan a mi nagy pártfogónk József főherceg szólította szeretett Mariska nevű lányát: Mariskije.

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy több becenévvel is illettük. Édesapám például a nővére, Rubi nevét adta neki. De rajta maradt a Bangi név is.

Mária nővérem egy tudós tanárhoz, professzorhoz, Dr. Karsai Ervinhez ment férjhez. Ebből a házasságból öt gyermekük született. Áldja meg őket az Isten, mind a két kezével!

 Az évek múlnak, s mindkettőnk életében sok minden történt. De amikor találkozunk, bár igyekszünk ezt leplezni, mindig elérzékenyülünk. Ilyenkor előveszem a humoros jókedvemet. Felélesztem a régi táncost, csapásolok neki, vagy felkérem keringőzni, hogy mosolyt csaljak az arcára.

Ezzel csupán azt akartam mondani, akkor is, ha az a szép, fergeteges fiatalság lassan a múltba vész, és mi is megöregedtünk, az emlékek örökké velünk élnek. Amikor csak tehetjük, meglátogatjuk egymást, pár napot együtt töltünk, s elkészítjük a kedvenc ételeinket: töltött káposztát (pherde sax),  marhahúslevest (guruvani zumi) és természetesen pogácsát, bokolyit is.

Ilyenkor sokat mesélünk a gyermekévekről, a szülőkről, a szülői házról, az ott élő emberekről, az emberségükről. Így őrizzük, éltetjük szeretteinket és az őseink gyújtotta tüzet tovább.

Ma egész nap az én szeretett húgom, Mozolka járt az eszemben.  Azon gondolkodtam, hogyan is kezdjek hozzá ehhez az íráshoz. Mintha tegnap történt volna, ott voltam, emlékszem.

Január tizennyolcadikán történt, s én hat éves voltam. Már a lámpagyújtás ideje után érkezett haza drága anyám és Lajcsi bátyám nagy garabolyokkal, teli batyukkal  Mária nénitől, aki vállalta születendő húgom keresztanyaságát. Anyám már „utolsó órás” volt, de még mindig fürge és fáradhatatlan,  mint mindig.

Megérkeztek, tele volt a ház, nagy öröm töltötte be a szívünket. Lajos bátyám volt akkortájt édesanyámnak a legfőbb segítője.

Még arra is emlékszem, hogy a madárlátta elemózsia között meggybefőtt is volt. A nagyobb lányok, Piciske és Kályi, sütésbe, főzésbe fogtak. Akkoriban nem számított, hogy nappal, vagy éjszaka van, akkor kezdtek a főzéshez, amikor előteremtették a hozzávalót.

Lajcsi bátyám megsúgta a nagyobb lányoknak, hogy már az úton attól félt, hogy valami baj lesz, s a kistestvérünk idő előtt megszületik. Nagy volt a hó, hideg is volt, fel kell készülni, szólni kell a bábaasszonynak, hogy itt az idő.

Lajcsi közelében mindig izgalmas volt az élet. Kimehettem vele az istállóba, megetettük a lovakat, teheneket, disznókat. Megsimogattam a lovakat, Csibit és Bogárt. Bátyám sokszor feltett a hátukra. Szívesebben lovagoltam Csibit, mert ő szelídebb volt.

Lajcsi mindig úgy beszélt velünk, kicsi testvéreivel, mintha már felnőttek lennénk. Ezért is ragaszkodtunk hozzá mindnyájan, mert ki tudta mutatni testvéri szeretetét. Megsimogatta a kis arcunkat, mindig hozott nekünk valami madárlátta elemózsiát, csináltatott nekünk ruhákat, meleg lábbelit.

Visszatérve Mozol húgom születésére. Már későre járt, égett a lámpa a temető oldali ablak mellett, de már le volt szépen csavarva. Bennünket kisebbeket kivittek a konyhába, ott ágyaztak meg nekünk egy szalmazsákon. Lajcsi meg Laci bátyám áthívta Fáni nénit, hogy addig is segédkezzen, amíg meg nem érkezik a bába. De mire megjött az igazi bábaasszony, Mozolka  már meg volt fürdetve, kelengyébe téve, és ott volt anyám mellett az ágyban.

Mi apróbbak abból, ami a szobában történt nem sokat érzékeltünk. Arra emlékszem, hogy gyanús volt, hogy ilyen késői órán a lányok feltették a sparheltre a nagy üstöt és telehordták vízzel. Kíváncsi voltam, de nem kaptam választ.

Rejtélyes, titokzatos dolgok vannak az életben, amit nehezen lehet megfejteni, gondoltam talán ez is olyan. De az biztos, hogy attól fogva eggyel több csillag ragyogott az égen, mert világra jött az én szeretett pici húgom, Mozolkám.

Olyan gyönyörű volt, mint egy angyalka. Majdnem elrepült. De ottmaradt nagy örömünkre, ő lett a család kedvence.

Születése óta, mindig ő volt, és ő is marad a még élő testvéreknek a  pici kis húgocska. Ragasztottunk is rá sok-sok édes, kedves becenevet. Mivel egy pár szeplő volt szépséges márvány arcán, valamelyik kölyök elkeresztelte Bíbicnek.

Ő volt az – talán az egyetlen a tizenegy életben maradt és felnőttkort megért testvér közül –  aki meg tudta lágyítani a mi „nagytörvényű” apánk szívét. Édesapánk az ő kedvéért már korán reggel felment a faluba, hogy finom süteményeket, meg kakaót hozzon.

Öröke emlékezetes marad az a történet, amit az én Pali öcsém is megörökített életrajzi írásaiban. De most a születésnap alkalmából én is felelevenítem ez a régi emléket.

Édesapám rendszerint a 7 óra 10 perces vonattal jött haza Békéscsabáról, ahol a vasútnál dolgozott. A hazafelé tartván általában betért a sarki kocsmába. A nehéz munka, meg az életében megélt sok bánat enyhítésére megivott  egy - két „hokmánycseppet”.

A Zug, ahol éltünk, az állomástól három kilométerre volt. Apám szépen, komótosan, öles lépteivel elindult haza. Minden gyereknek megvolt a maga feladata a családi munkamegosztásban: a ház körül, az istállóban, az udvaron, a jószágok körül.

Bangi nővérem mindig elmondja, hogy ő a lámpaüvegért volt felelős. A petróleumlámpa üvegének pedig mindig ragyognia kellett. Apánk az ilyen dolgokban is nagyon akkurátus volt, ahogyan például az öltözködésében, vagy a ház körüli dolgokban is. 

Megyeszerte híre volt, hogy mindig kifogástalan tiszta, vasalt öltözékben jelent meg. Jártában-keltében mindenki utána fordult, mintha legalábbis egy tábornok vonult volna az utcán.

A rendet tőlünk is megkövetelte. Az udvaron egy szalmaszál sem lehetett, az istállóban mindig friss langyos vizet kellett öntenünk a lovaknak és sorolhatnám…

Focizás közben Pali öcsémmel sokszor elfelejtkeztünk az időről, de mikor fütyült a 7 óra 10-es, akkor futás haza! Mire apánk megérkezik, s mindent szemrevételez, rendet találjon…

Visszatérve Mozolkához és ahhoz az emlékezetes estéhez: Apám ingerült hangulatban érkezett haza, olyan „andungja” volt, hogy mindenben hibát talált. Ki tudja milyen világfájdalom, harag, méltatlanság töltötte be a szívét.

Leült az asztalhoz, és mindannyiunknak „détá”t, eligazítást tartott. Mozolka, mielőtt apám megérkezett volna - mert ő már előre kikémlelte a hangulatát -, az asztal alá bújt. Onnan kísérte figyelemmel az eligazítást, vagy inkább számonkérést. Hogy mennyi idő telt el, már nem tudom pontosan, ahogy azt sem, hogy mi is volt a probléma. 

A feszültség csúcspontján azonban a mi kis húgunk egyszercsak megszólalt az asztal alól: - Kukk! Kukk! – Nem tudom, apánk mit is gondolhatott: megriadt egy picit, vagy csak megérezte a gyermeki lélek üzenetét?

- Jaj, ki ez a kismadár? – mondta. Erre mindannyian megkönnyebbülve, nevetésben törtünk ki.

Attól fogva Mozolkának új beceneve is lett: Kukk!

Mikor már felnőttként felidéztük számára ezt az esetet mindig elnevette magát. De sokszor észrevettem, hogy sírva nevetett.

Bizony, azóta rengeteg idő telt el. Mindannyian kirepültünk a családi fészekből, messzire kerültünk egymástól.  De mikor szólít a szívünk, és találkozunk egymással, felidézzük azokat a gyönyörűséges gyermekkori emlékeket, és megtelik a szívünk csordulásig,  a szemünk pedig könnyekkel...

Kr.u 1969-et írtunk. Felkerekedtem, s elhagyva a békési szülőföldet feljöttem a királyi székesfővárosba szerencsét próbálni. Bolyongtam, flangáltam, kerestem magamat. Nem csak magamat, hanem a szavakat is, meg az életben- maradás lehetőségeit. Pontosabban fogalmazva fortélyait. Ki tudja, megtaláltam-e valaha…

Ha meg, akkor meg. De mi van akkor, ha nem? Van még rengeteg idő, mert minden halad a maga útján, a megszokott kerékvágásban, az örökkévalóságba pedig minden belefér.

Tehát bolyongtam keresve a helyemet, s magamat. Legjobban a Nagycsarnok körül szerettem kószálni, nézelődni. Figyeltem az embereket, a zsibongó nagyvárosi forgalmat.

 Az akkor még Dimitrov nevére keresztelt téren figyelmes lettem egy hirdetésre: KAZÁNFŰTŐ TANFOLYAM indul.

Megkérdeztem, mikor kezdődik a tanfolyam, és mennyibe kerül. Egy gyönyörű fiatal titkárnő el is mondta szépen, hogy mikor kezdődik, mikor ér véget, és mennyibe fog kerülni.

Én szóltam is azon nyomban Laci bátyámnak, hogy van itt egy lehetőség a számunkra. Lehet, hogy egyszer majd jól jön, ha elvégezzük ezt az iskolát. Laci bátyám rábólintott, másnap felkerekedtünk, és elmentünk a Fővám térre. Beiratkoztunk, és mindketten elvégeztük a tanfolyamot.

Igazam lett, a későbbiekben valóban nagy hasznát vettük ennek a tudásnak. Olyan jó sorom pedig, soha nem volt, és nem is lesz, mint amilyen kazánfűtő koromban.

Először a marhavágóhídon alkalmaztak fűtőként, Laci bátyámmal együtt. Jól is fizetett, s emellett többé nem éheztünk. Hát tudják, az úgy van, hogy odamentünk, s csak egy negyed kiló kenyeret vittünk, meg két szem uborkát, azzal meg is volt a hús mellé a napi ételadag. Mert a szegények vízzel főznek.

 Azóta is, ha arra járok a Soroksári úton, azokra a finom falatokra gondolok. Újra a számban érzem a forró, gőzölgő Párizsi és a Turista ízét, meg a húsokét, amiket Laci bátyám főzött hordozható kis rezsóján.

Később még két helyen dolgoztam kazánfűtőként, a Kontakta Alkatrészgyárban és a Szalámi Gyárban. Ezeket az időket soha sem fogom elfelejteni. Nem csak azért, mert még fiatal voltam, hanem mert volt becsülete a munkásembernek.

Amikor a kazánfűtő mesterség szóba kerül, sokan egy szénporos ruhában járó munkásemberre gondolnak. Pedig az előkelő, úri munka volt, csak be kellett állítani a mechanikát és felügyelni a rendszert. Így a munka mellett még az olvasásra és írásra is jutott időm. Jól emlékszem, hogy ott olvastam ki a Csendes Don három kötetét és a nagysikerű Pillangó című könyvet is.

 Úgy éltünk hát Laci bátyámmal, mint Marci Hevesen, de nem feledkeztünk meg az öcsénkről, Paliról sem.  Ő hegesztő tanfolyamot végzett, és Laci bátyám közbenjárt a vágóhíd igazgatójánál, hogy kapjon munkát.

Úgy is történt, egy-két héten belül már Pali is velünk dolgozott. Hogy édesapánk kedves szavajárásával éljek, a Gerófokkal sem cseréltünk volna.

Ha mostanában arra járok, meg-megállok a hátsó kapubejáratnál, s arra gondolok, hogy ezt még az én Pali öcsém heggesztette…

Szép idők voltak, akkor még élt az akol melege, vigyáztunk egymásra.  Ha nem találkoztunk néhány napig, már kerestük, kutattuk egymást, hiányoztunk egymásnak. De megsúgom most nektek, hogy az idők bizony változnak, manapság más szelek fújnak.

Az én drága jó édesanyám a következőképpen mondta, még most is a fülemben cseng: - Kárnyáckitól fúj a szél. Igaz ez még a múlt „évezredben” volt, de bár sose múlt volna el… Mert ha az ember nem érzi minden nap ébredéskor és lefekvéskor, hogy szeretik, akkor van-e értelme következő napon felébredni?

Elmondanám nektek, hogy mire gondolok, de azt mondja egy belső hang, hogy inkább ne tegyem. Nem akarom megnevezni, hogy melyik az a belső hang, de előbb- utóbb kénytelen leszek, mert ha kérdezik az embert, akkor válaszolni kell, mégpedig őszintén.

Pár mondattal korábban azt mondtam, hogy más szelek fújnak, és másfelől, de azt még nem árultam el, hogy akkor minek van értelme. Tudom, hogy az olvasó okos és megfejti azt, amit én nem tudtam száz éves koromra sem megfejteni…  

De nem adom fel, mert ne korlátozzuk Istent. Bevallom, hogy befolyásolni párszor már szerettem volna, de az se jött össze.

Tudjátok, az úgy van, hogy reggel imával kezdődik a nap.  Este zárásként jólesik legalább egy verset elolvasni, de ha kettőt, annál jobb!  Napközben pedig bele kell nézni az emberek szemébe, meg kell őket kérdezni, de csak abban az esteben, ha valóban érdekel titeket, hogy vannak, mint élnek.

Nem árt, ha a közértben szóba álltok az eladóval, kedvesek vagytok, mosolyogtok. Nem azt akartam mondani, hogy csak karácsonykor szabad szeretni, de akkor kötelező.

Ha azonban egész évben karácsonyt varázsoltok az otthonotokba, a szívetekbe, a lelketekbe, akkor meglátjátok, Isten is örülni fog veletek együtt.

De ha még azt is szeretnétek, hogy az angyalok is veletek örüljenek, akkor nektek kell előre köszönni az utcán. Meglátjátok, a sok szívjóságotok egyszer megtérül.

Az elején azt mondtam, hogy felkerülve a nagyvárosba megpróbáltam elsajátítani az életben-maradás művészetét. Most sok-sok év után ezt a titkot tudom nektek átadni.

Régóta gondolkodom rajta, hogyan kanyarítsam mondandómat, hogy megrajzolom az én szeretett Huttyán barátom alakját. Pedig meghánytam - vettem már nagyon sokszor. 

Rostás Károly - akit mi csak cigány nevén Huttyánként ismertünk -, Öcsödön született, a mashar törzs tagjaként. Korán megmutatkozott istenáldotta tehetsége a táncban, az éneklés tudományában. Szívesen szórakoztatta a cigányokat a különböző mulatságokban, lakodalmakban.

Már életében igazi legenda, ikon volt. Nem véletlen az sem, hogy a világhírű zenekutató Víg Rudolf is felfedezte, és több felvételen is megörökítette művészetét.

Csak egy kis kitérő: Víg Rudolf, szerteágazó néprajzi és tudományos kutatása során Indiába is ellátogatott, ahol  tízezer cigány dalt jegyzett le. Nevéhez fűződik a hazai autentikus cigányzenei folklór jelentős részének lejegyzése is.

Törzsvendég volt nálunk, mindig meghívtam az általam vezetett cigányklubokba,  hogy beszámoljon a kutatásairól.

Ezekben a 70-es években  számos kiváló, később nagyhírű előadó – mint Czeizel Endre, Sugár András, Martin György és Víg Rudolf  - fordult meg klubjainkban.

Visszatérve az én szeretett testvéremhez, Huttyánhoz,  a  hazai néptáncmozgalom egyik alapítója Sebő Ferenc is felfigyelt különleges képességeire, és filmet készített róla.  Isten áldja érte!

A mi ismeretségünk is a gyermekkorba nyúlik vissza. Újkígyós, ahol éltünk, egy pici település Békés megye szívében, ott messze a Kőrösök mentén. Oda jártak a vásározók, a kereskedők. Huttyán nagy rokonsága is többször megfordult nálunk.

Később, bár már Budapesten éltem, amikor  csak arra vezette útja, vagy a jókedve, mindig meglátogatott.  Ilyenkor elkísért a különböző művelődési házakba, munkásszállókra. Kevés olyan ember volt, aki  ne zárta volna őt a szívébe, és ne fogadta volna barátjának.

Olyan jóságos és életvidám ember volt, hogy már az első pillantásra mindenki úgy érezte, mintha örök időktől ismernék egymást.

Végigtáncolta Budapest utcáit, én is mindig megkértem, hogy mutasson egy új figurát. Soha nem kellett kétszer mondanom:
- Huttyikám, csapásolj egyet nekem! - Elbűvölt engem és az utca népét is. A járókelők megálltak, és csodálták ezt a mesebeli figurát.

  Csak azért mérgelődtem vele, mert nem nagyon akart enni. Ha csak tehettem, valahogy meggyőztem róla, hogy nálunk az a szokás, hogy senki nem mehet el tőlünk éhesen. Ha nem voltam éhes, akkor is leültem vele az asztalhoz, hogy kedvet csináljak neki.  

Egy alkalommal azt mondta nekem: - Drága öcsém. Mindig leigazolnak a rendőrök. Pedig te tudod a legjobban,  hogy én a művészetemből élek.
- Hát hogyne tudnám, Huttyikám.  Mit szeretnél?
- Hát valami igazolványfélét.  – Pár percig gondolkodtam rajta, hogy mit is tudnék tenni az ügyben. Honnan szerezzek valami hivatalos levelet, vagy ahhoz hasonlót számára?

Végül arra gondoltam, hogy én magam állítok ki számára egy menlevelet, mely arra hatalmazta fel, hogy szabadon járjon - keljen az egész ország területén, és hagyják, hogy úton-útfélen mulattassa, szórakoztassa a népet.Ne bántsák, inkább segítse, aki tudja, és a rendőrök se zaklassák.

Szép keretben, formába öntve, iktatószámmal, bélyegzővel és aláírással ellátva adtam oda neki.

 Na, ezzel járt, jött-ment boldogan, és amikor legközelebb találkoztunk, elmesélte nekem, hogy milyen sokat segít ez az igazolvány.

Dicsekedett fűnek - fának, hogy őt a testvére alkalmazza a klubokban,  és mutatta az igazolványát. Talán sokan megmosolyogták, de azontúl már nem akadályozta senki művészetének gyakorlásában.

Egy másik kedves történet jut most az eszembe. Akkoriban Soroksáron laktam, ahol rendszeresen felkeresett. Egy alkalommal, amikor nem tartózkodtam odahaza egy kedves szomszédasszonynál hagyott üzenetet számomra:

-Mondja meg kírem az én tesvíremnek, hogy a Mívísz testvére volt itt.
A szomszédasszony át is adta az üzenetet imígyen:
- Drága Gyurikám, itt volt egy irtózatos nagybajuszú ember, de nem tudom, hogy mondjam magának kedves szomszéd,  annyit üzent csak, hogy mondjam meg magának, hogy a „Mélyvíz” kereste.

Amikor a bajuszát mondta, már sejtettem, hogy  csak Huttyiről lehet szó, de nem tudtam mit kezdeni a Mélyvíz elnevezéssel.

Gondolkodtam, gondolkodtam, és egyszer csak rájöttem. Hát mi más lehetne, mint művész. Mondanom sem kell, hogy ez a napom sem fejeződött be unalommal.

De nem csak én szerettem nagyon Huttyánt. Így volt vele az én szeretett testvérbarátom, Nagy László és felesége Szécsi Margit is.

Sokszor napokig náluk tanyázott Huttyi, csak azt fájlalták Nagy Laciék, hogy este nem akart ágyba feküdni, hanem azt kérte Margittól, hogy neki a földön ágyazzon meg.

Nagy tehetsége ellenére, mindig szegény sorban élt. Idejekorán, méltatlan körülmények között távozott ebből a világból.

A világhírű Deep Forest együttes Huttyán híres dalának átiratával nyert Grammy Díjat, ebből a dicsőségből azonban Huttyánnak már nem jutott. Ahogyan el is dalolta, "komisz kinyír" jutott neki. Erre szokták azt mondani, hogy így múlik el a világ dicsősége.

Huttyán emléke és művészete, egyedi tehetsége azonban sohasem múlik el,  a mi cigány kultúránk és örökségünk kitörölhetetlen része.

Gyermekkori emlékeim felelevenítése során Újkígyós egyik szeretetreméltó emberéről, Harangozó Imre bácsiról szeretnék most megemlékezni.

Újkígyóson, az Öreg utcában élt szép nagy családjával az én Imre bátyám. Az ő portájukon mindig nyitva állt a kapu. Ez is arról a nyitottságról és emberségről üzent, ami a ház lakóit jellemezte.

Sok-sok emlék fűz engem és egész családomat Imre bácsihoz és feleségéhez, a szeretett Bözsi nénihez. 

Lajcsi bátyám gyakoribb vendég volt náluk, mint én, mert ő mindig segített Imre bátyámnak a lovak körül az istállóban és a földeken. Nagyon szerették a bátyámat, de ő is szerette ezt a remek családot.

Sok történet pereg most előttem, mintha egy régi filmet néznék. Abban az időben az én édesapám és édesanyám gyakran megfordult Imre bácsi portáján. Beszélgettek, sétálgattak, iszogattak annak rendje módja szerint. Egyszer csak mondja édesapám:

 - Hallod Imre komám – mire válaszolta Imre bátyám:

- Hallom hát!

- Neked sok tehened, lovad, jószágod van, nekem bizony ez a jámbor tehénke jól jönne, sok a gyerek.

- Hát édes komám, akkor ott van az a tehén, vidd! Lesz a gyerekeknek mindig friss tej.

- Igen ám, drága Imrém, de még nem kaptam fizetést a vasútnál.

- Édes Jóska komám, hát nem kértem én érte semmiféle fizetséget. Fogd, és vidd!

Az én drága jó apám és anyám bizony elérzékenyült, ahogyan most én is, amikor minderről megemlékezem.

- Hát akkor jó, komám, viszem már, na! De hadd kérdezzem már meg, hogy hívják ezt a jámbor tehenet.

- Hogy hívják? Cifra, mert látod milyen tarka-barka, milyen cifra. 

- Engedj meg még egy kérdést édes jó szomszéd. Hány liter tejet ad ez a Cifra?

- 24 liter, bizony komám. Jó kis tehén ez. Meghálálja, ha jól bántok vele.

- 24 litert? Az bizony nem kevés bizony. - Jó tejelő ez a Cifra – mondta apám, s közben barátságosan megütögette Cifrát. Aztán fogta a kötőféket, és átvezettük a jó tehenet hozzánk.

 Megvolt a család nagy öröme! Apám Lajcsi bátyámra bízta a tehén gondozását. Ő fejte meg esténként.

  Apám pedig büszkén mondta anyámnak:   

- Drága lelkem, Máriám, igazat mondott Imre szomszéd. Bizony annyit fejtünk ma is. Na, most már a gyerekek nem szenvednek hiányt.

Teltek múltak a napok, Cifra nagy áldás volt az egész család számára. Többnyire a temető felőli akácfához kötöttük ki, ahol csendesen kérődzött. Nagyon jámbor volt, nagyon szelíd. Mi apró nép is nyugodtan odamehettünk hozzá, hogy megsimogassuk.

Nálunk egyébként is minden jószág családtagnak számított. Hej, de sokszor kivittem én is Cifrát a temetőárokba legeltetni.

Volt, amikor reggeltől estig ott voltunk. Sokszor elkísért Pali öcsém, meg Pallér Pityu. Őt is testvérként szerettem. A születésünktől fogva együtt nevelkedtünk, cseperedtünk. A családjukban is testvérként kezeltek bennünket, mert Harangozó Imre bácsi volt Pallér Pityu nagyapja, nagymamája pedig Bözsi néni.

Imre bácsi és Bözsi néni már régebben eltávozott közülünk, ahogyan Pallér Pityu édesapja is. De Böbe néni,  Pityu édesanyja, Harangozó Imre bácsi lánya, hál Istennek még él! Mindig kérdezem róla Pallér Pityut, amikor csak telefonvégre kerül.

Egy kis kitérő. Ezt is Pallér Pityutól tudom. Egyszer azon a Kétegyházi úton, amelynek mentén ma Pallér Pityu birtoka húzódik, az én szeretett Lajos bátyám Kétegyházáról jövet, Medgyesegyháza felé haladva lerobbant  a kocsival. 

Gondolt egyet a bátyám, s bement a birtokra kezében a kannával. Amint meglátta a gazdát a távolban hangosan köszönt, kiabált. Pallér Pityu megszólalt:

- Te vagy az Lajcsi?

- Én hát. Én vagyok bizony!

- Lajcsikám, te voltál az én gyermekkorom nagy hőse! Te vittél engem lovagolni, te vittél fel a fára, hogy megnézzük, hány tojás is van a fészekben. Gyere, üljünk le ide, hozok neked inni, meg enni!

 Mi ez, ha nem testvéri szeretet?

- Lajcsikám – mondta búcsúzásul Pallér Pityu. – Karácsonyra viszek neked, egy nagy pulykát. Hát mindketten nagyon várták, hogy újra találkozzanak, hogy vihesse a nagy pulykát, de az égiek közbe szóltak, s elszólították Lajcsi bátyámat egy másik dimenzióba.

Én, ha tehetem, mindig meglátogatom Pallér Pityut, nem kerülöm el otthonát, ha a békési tájakon járok. Nem szabad, hogy megszakadjon a köztünk lévő testvéri kapcsolat.

Ezt ő is a szívén viseli, és figyelemmel kíséri pályámat, minden írói megnyilvánulásomat.  Azóta is - pedig már több évtized eltelt - ott folytatjuk a beszélgetést, ahol gyermek- és ifjúkorunkban abbahagytuk.

Én pedig, ameddig a halál ki nem üti kezemből a tollat, addig versenyt futok az idővel, hogy emléket állítsak szülőföldem jóságos embereinek, akiknek oly sokat köszönhetek.

(A képen a Harangozó család: az első sorban jobbról Imre bátyám, balról Bözsi néni. A háttérben áll Böbe néni és Pallér Pityu édesapja. A két gyerek: Pallér Pityu és nővére.)

Minden történet nagyon messzire nyúlik, nem is tudom, hol kezdjem. Nincs is annyi tinta és papír a világon, hogy minden élményemet leírjam.  A visszaemlékezés pedig olyan mélyen érint, hogy mindig elérzékenyülök. Amiről most szeretnék szólni, az is ilyen. Békéscsabán történt, ahol oly szép diákéveimet töltöttem.

Az én drága jó anyám, mindig szívén viselte a sorsomat. Sokat gondolkodott azon, merre is terelje utamat az általános iskola befejezése után. Szerette volna, ha biztos megélhetéshez jutok.  A nagy beszélgetést ekképp kezdte: - Drága gyermekem, gyere ide mellém, és mesélek neked!

Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem minden mondatára, és arra is, ahogyan szavait a levegőbe rajzolt mozdulatokkal kísérte.

  - Most elmegyünk a vicinálissal Békéscsabára, és szerencsét próbálunk. Beszéltem a napokban egy jóságos tót emberrel, aki szűcsmester Békéscsabán, és azt mondtam neki:

- Elhoznám az én kisfiamat, jó lenne, ha megtanítaná erre a gyönyörű mesterségre.

- Nézze Mária lelkem, hozza a fiút, és majd meglátjuk. Ha szereti, és szívesen csinálja, ám legyen.

Így is történt. Ezidőtájt Laci bátyám is otthon tartózkodott, ő is elkísért bennünket Békéscsabára, hogy elrendezzék a jövőmet. Be is írattak a 611-es számú ipari szakközépiskolába. Az iskolai rend szerint három napig az osztályban tanultunk, azután két nap gyakorlat következett a műhelyben.  

Gyönyörű, felejthetetlen időszak volt. A diákok között örök barátság szövődött. Ott laktam a kollégiumban, majd később albérletben. Bohém életmódot folytattunk. A Fiume presszóból Pilvax kávéházat álmodtunk, úgy jártunk oda, ahogy Petőfi és Vasvári annak idején. A népszerűbb diákoknak becenevünk is volt, amit a lányok adtak. Engem Joe-nak hívtak, Pali öcsém pedig Harry volt.

Népszerűek voltunk a lányok körében, mert mindketten jól táncoltunk. Cserébe minden földi jóval elláttak bennünket, mikor disznóvágás volt, mindig hoztak kóstolót.

Amikor hazamegyek a régi barátok még ma is Joe-nak szólítanak. Az Út- Híd- Vízműipari Technikumnak volt egy zenekara, ami 2+2 névre hallgatott. Annak évekig én voltam a dobosa. Az együttesünk sokszor szabadtéren is játszott. Egyszer meghallgatott bennünket egy vezető beosztású katona a tisztiklubból. Odajött a szünetben, és megkérdezte:
- Mondd, kedves barátom nem lenne kedved legalább havi 1-2 alkalommal a tisztiklubban dobolni?

- Miért ne lenne? Ha időm engedi, elmegyek.

Így jutottam be fiatal korom ellenére a művészkörökbe. A város előkelőségei, az ügyvédek, a festőművészek, a Jókai színház színészei mind megfordultak a tiszti klubban. Barátságot kötöttünk.

A középiskolában tanított bennünket Mészáros Ilike, akinek az egyetem elvégzése után mi voltunk az első osztálya. Minden fiú, beleértve engem is, szerelmes volt Ilikébe. Olyan gyönyörűséges volt, mindenki Hajas Ilonához, a híres tévébemondóhoz hasonlította.

 Kapcsolatunk Ilikével és hajdani osztálytársaimmal azóta sem szakadt meg, minden osztálytalálkozó alkalmával onnan folytatjuk, ahol annak idején a 60-as esztendőkben abbahagytuk.

Mészáros Ilike 60-ik születésnapom alkalmával a következő sorokkal kedveskedett:

 - Gyurikám, már akkor is büszke voltam rád, te voltál az egyik kedvenc tanítványom. Most, ennyi év után már elmondhatom!

 Azóta is, időről időre felhív és megkérdezi, hogy éppen min dolgozom, mit írtam. Én pedig neki küldöm el elsőként új könyveimet.

Visszatérve a szűcsmesterséghez, s a Tanácsköztársaság útja 151. szám alatt található szűcs műhelyhez: Sanyi bácsi volt a kedvenc mesterem.

Vidám ember volt, szerette a jó bort. Mindig azt mondta:
- Kis táncosom, fogd ezt a táskát, suhanj ki észrevétlenül a boltba, hozzál nekem egy kis kövidinkát!

Szívesen tettem eleget kérésének. Borozgatás közben mindig Erdélyről mesélt, s a kedvenc nótáját dúdolgatta: - Szép város Kolozsvár, én ott lakom a Szamosnál…

Most, hogy felidézem a kedves mester emlékét, megint érzem, hogy szólít a szívem. Ha legközelebb hazavisz a sorsom a városba, ahol a diákéveimet töltöttem, kimegyek a sírjához egy főhajtásra.

Sándor bácsiról el kell mondanom, hogy a maga módján művelt ember volt. Szerette a művészetet. Két fiát is taníttatta, mérnököt nevelt belőlük. Figyelemmel kísérte az én sorsomat is, mindent tudott rólam.

Tudta, hogy megyei szavalóversenyt nyertem, s azt is, hogy táncversenyző vagyok. Egy alkalommal el is jött, hogy megnézze szereplésemet a Balassi Művelődési Házban megtartott táncversenyen.

Másnap a műhelyben csak annyit mondott:

- Fiam, jobban jársz, ha a művészetet választod, ha táncos leszel.

Én pedig idővel szót is fogadtam neki. Szűcs tanoncból táncos, később író lettem, s ezért nem tudok bundát készíteni, de még egy kucsmát, vagy kesztyűt sem. Talán ezért nem is volt egész életemben kesztyűm. De azért valamit mégis tanultam a tanoncidő alatt. Ha nem is profi szinten, de tűrhetően elsajátítottam a varrás tudományát.

 Emlékszem, ahogy a drága Sanyi bácsi mondta:

- Gyurikám, először is tanulj meg varrni, ez az alapja mindennek. Szót is fogadtam, mert olyan szépen mondta.

Aztán mégis elcsábított a művészvilág, a főváros. Pesten táncoltam a Vadrózsák együttesben. Részt vettem az akkor kibontakozó klubmozgalom alakításában. Több helyen is vezettem klubot a fővárosban: a Szegedi úti munkásszállón, több művelődési házban, pl. a Csiliben és az Ifjú Gárdában is.

Így teltek az ifjú évek, szép lassan, csöndben, ahogy építettem a kis életemet. Közben barátságok köttettek. Sok helyen megfordultam, itthon és külföldön is, Londontól Amszterdamig…