Gyermekkorunk egyik hőse Laci bátyám volt. Amióta csak felserdült, a világ vándora volt, bejárta az egész országot. Amikor végre hazatért, mindig nagy ünnep volt. Óriási kondérokban főtt az újházi tyúkhúsleves, a birkapaprikás, meg ami szem-szájnak ingere.
Laci bátyám nagyon anyás volt. Amikor visszatért a nagy vándorlásokból, ha tehette, már korán reggel elment a mi szeretett édesanyánkkal a piacra, és mindent bőségesen bevásároltak.
Édesanyám nagyon örült életrevaló, vidám természetű fiának. Mindig szépen kérte:
- Drága Gyermekem, ne csavarogj, ne vándorolj, szakíts ezzel a nyughatatlan életmóddal. Nősülj meg, alapíts családot, dolgozzál, mint a többi testvéred, és maradj itthon velünk. Ha így folytatod, még bajba kerülhetsz!
- Ne félts engem drága jó Anyácskám – válaszolta mindig nagy alázattal. – Tudod, hogy én a jég hátán is megélek.
- Tudom, tudom, persze hogy tudom, de féltelek, és amikor nem vagy itthon a testvéreiddel, nagy hiányzol.
Ilyenkor pár napig otthon volt velünk, jól éreztük magunkat egymással. Jóllaktatott mindannyiunkat, aztán megint útra kelt.
Megint nem láttuk hónapokig, de nagyon szorgalmas levélíró volt. Amikor Apám halála után az emlékiratai között keresgéltem, sok levelére bukkantam. Majdnem kívülről tudom mindegyiket, szó szerint.
A legtöbb levél így kezdődik: Szeretett Kedves Szüleim! Kérem az Istent, hogy levelem olyan jó egészségben találjon benneteket, mint engem hagyott. A vége úgy fejeződik be: Szerető fiatok, a messzi távolból.
Laci bátyám születésének történetét megörökítettem már egy másik írásomban: „Előállt a fiáker” címmel. Ebből most csak egy pár sort idézek, hogy kerek legyen a történet.
Drága jó Apám így emlékezett vissza arra a nevezetes februári napra, amikor idejekorán, hét hónapra megszületett az én testvérem:
„Csikorgó hideg tél volt odakinn, leereszkedtek a havasokból a farkasok is… Akármilyen nehezen is, de elhozta az Isten azt a napot, amikor elindultam a farkasordító hidegben, hogy hazahozzam feleségem és fiam a gyulai kórházból.
A főorvos úr, aki nagyon jól ismert megkérdezte:
- Mondja, Farkas úr, előállt a fiáker?
- Igen főorvos úr, előállt!
- És ha szabad megkérdeznem Farkas úr, milyen fiákerrel érkezett meg?
Mire édesapám a következőképpen válaszolt:
- Egy csődör van befogva a fiáker elé!”
Apánk előkelő jelenség volt, mintha ő lett volna az igazgató főorvos, úgy vonult, pedig gyalogszerrel érkezett. Csak kipattant a temérdek agysejtjéből az, ami rajta kívül senkinek, hogy azt mondja: „Előállt a fiáker, egy csődör van elé befogva”. A csődör pedig ő maga volt.
A történethez tartozik még, hogy akármennyire is bebugyolálták az én bátyámat, mire gyalogosan hazaértek, a hosszú úton bizony majd megfagyott. Mi mást tehettek volna, betették őt a sparhelt leljébe, hogy átmelegítsék és életre keljen. Ez volt a szegények inkubátora… Azóta is úgy tartják, hogy csalánba nem üt a mennykő…
Sok mindent idézhetnék még Laci bátyámmal kapcsolatos emlékeim közül, de most csak egy-két dolgot említek még:
Laci testvérem igazán emblematikus figura volt mindig. A humora, a jókedve, soha sem hagyta el. Bejárta az egész világot, minden törzsben szívesen fogadták. Már egészen fiatal korában sem múlhatott el cigány törvénykezés úgy, hogy ő ne legyen jelen.
Minden családnak ismerte a rokonságát. Elsorolta anyai, apai felmenőiket, mikor hol laktak, honnan hová költöztek, még a dédapjuk becenevét is tudta fejből. Kedves udvarias modorával mindenkihez megtalálta a hangot, a nők pedig imádták.
Különleges szenvedéllyel érdeklődött mindig a történelmi események iránt. Még ma is kívülről fújja az Árpádházi dinasztiát. Ha a sors másként hozza, nyugodt lelkiismerettel lehetett volna akár a történelemtudományok kandidátusa is.
De jeleskedett a főzés tudományában is. A családban a fiúk közül ő tud a legjobban sütni, főzni. De szeret is, s világ életében nagy konyhát vezetett. Olyan lakomákat rendezett, amilyen csak Mátyás udvarában volt valaha.
Soha senki, egy percre sem unatkozott mellette. Igaz ugyan, hogy néha egy picit hangosabban szólt, de valószínűleg még ez is hozzá tartozott az ő színes egyéniségéhez, az ő viselkedéskultúrájához.
Egy másik rövid történet: Újkígyóson laktunk, és mi gyerekek, vagy az ágyban feküdtünk, vagy leckét írtunk az asztalnál, amikor megérkezett. Tudtuk, hogy mielőtt belépne a szobába előbb bepillant az ajtón, körbepásztázza a pici kis szobánkat. Ez is egyik jellegzetes tulajdonsága volt és maradt, mind a mai napig.
Ő volt az első a családunkból, aki Budapestre költözött. Hamar megvetette a lábát a fővárosban, itt is tekintélyt szerzett magának. Amikor vidéken vagy külföldön tartózkodtam, mindig megkérdezték tőlem: - A te bátyád a Kopasz, a Laci?
Ha jópontot akartam magamnak szerezni, meg jó társaságot, akkor már az elején rá hivatkoztam. A cigányok életében nagyon fontos, hogy amikor találkoznak egymással, azonnal megkérdezik:
- Sosko-falo san? Ami azt jelenti, hogy melyik nemzetségből való vagy, melyik törzshöz tartozol. Ezzel mindent elárulunk. A cigányoknak kötelező tudniuk, hogy melyik törzsből származnak, ez az egész életükben elkíséri őket, a születéstől a halálig.
A törzsek többnyire a leghíresebb vajdájukról kapták a nevüket. Csak néhányat említek: Neneka, Káló, Cerenya Gurano. A mi nagyapánk Kalo volt, és a Ducestyi törzsből származunk.
Ezt mindenkinek illik tudnia. Aki ezt nem tudta, illetve nem tartotta tiszteletben a saját származását, nemzetségét, azt a híres cigányok nem vették komolyan. Ez a mai napig így van, és így is marad a világ végezetéig.
Laci bátyám még híven őrzi ezt a nemes hagyományt. Áldja meg az Isten érte és tartsa meg közöttünk még nagyon sokáig!
