Rostás Farkas György

Aki mindig hazavárt

Bárhová sodort az élet, akármerre hánykolódtam, mint a hajótörött a nyílt tengeren, az én drága Kályi nővéremnél mindig biztos kikötőre leltem. A szívem soha nem tudott betelni vele! Amikor vándorlásaimból hazatértem és felkerestem őt Medgyesegyházán, mindig  hajnalokig beszélgettünk.

Szíve teljes melegével ölelt át engem, mintha még mindig olyan pici lennék, mint gyermekkorunkban, azokban a régi szép 50-es években. Vége hossza nem volt a meséinek, olyan történeteket tudott, amilyeneket rajta kívül már senki más nem ismert. 

- Drága Öcsém, emlékszem milyen  szép kisgyerek voltál - emlegette gyakran. - Sárga göndör hajad volt, és mindig úgy repültél felém, mint egy kis angyal. Én mindig felkaptalak, és szívemhez szorítottalak.  Milyen boldogok voltunk mi abban a nagy szegénységben is!

Tőle kaptam életem első fagylaltját is. Akkoriban Újkígyóson éltünk, öt vagy hat éves lehettem.  A nővérem hétvégén mindig felvitt bennünket a faluba. Úgy mondtuk mindig, hogy a faluvégről felmegyünk a központba. Ott volt a cukrászda is. Kályi vett nekem egy gombóc citrom fagyit, ami akkor 50 fillérbe került.

Mikor a fagyi elfogyott,  mondtam neki, hogy a tölcsérre nagyon vigyázok, hazaviszem, mert jó lesz vele lapátolni a homokban. Erre kedvesen elnevette magát, s elmagyarázta nekem, hogy ezt a tölcsért meg is lehet enni. 

Bizony eljárt már felettem az idő, és a sárga göndör hajam is elvitték magukkal az angyalok, de a mai napig a citromos fagylalt maradt a kedvencem.

Sokszor előfordult ott Kígyóson a zugban - ami oly sok emléket őriz -, hogy csak mi voltunk otthon aprócska gyerekek és Kályi vigyázott ránk. Mindig éhesek voltunk. Zsírozott nekünk kenyeret,  összevágott egy tálba paradicsomot, paprikát meg hegyes erőspaprikát. Jól megsózta, összekeverte és meg volt az ünnepi lakománk. Lelkemre mondom, hogy olyan finom salátát azóta sem ettem!

A nővérem nagyon talpraesett, életrevaló teremtés volt. Soha nem ijedt meg az árnyékától. Ha kellett felpattant a lóra, csak úgy szőrén is megülte, vagy befogta Csibit a szekérbe, és kimentünk a határba böngészni. Füvet vágtunk, kukoricát törtünk, szénával megpakoltuk a derékaljat.

Egy alkalommal amikor visszatértünk a kocsival és befordultunk az Öreg utcába, a szekérrel túl közel hajtott Fáni néni házához és egy levitt egy kicsit a vakolatból.

Nagy lelkiismereti problémát csinált belőle. Hiába mondta Fáni néni:
- Hagyd drága gyerekem, majd én betapasztom, bemeszelem! –  Kályi ragaszkodott hozzá, hogy nem, majd ő megcsinálja, mert  az ő hibájából történt minden.

Nagyon testvérszerető volt. Amikor tudta, hogy jövök mindig nagy sürgés-forgás volt, nagy sütés-főzés. A fél falu tudta, hogy megyek hozzá: - Jön az én drága öcsém!  Mindig azt mondta:
- Elmentetek messzire azok közé az idegenek közé, és itt hagytátok azokat, akik szeretnek benneteket. Most már szeretnék ott lenni a közeletekben, hogy sűrűbben láthassalak benneteket.

Nem telt bele két-három hét, szereztünk neki Pesten egy takaros kis lakást, rendbe tettük, olyan volt, mint egy kis ékszerdoboz. Fel is költözött egy időre, velünk volt, sütött főzött nekünk, mint annak idején gyerekkorunkban. Majd amikor szólította a szíve, visszament Apácára, a családja körébe. 

Mindenki szerette a falujában, a megyéjében. Mindig áldást mondott, és mindenkiért imádkozott. Egy szóval áldott jó ember volt az én szeretett testvérem. Mindig emlékezetes lesz és marad a vele töltött idő. 

Egész életemben az volt a vágyam, hogy megörökítsük minden testvéremet: felvegyük ahogyan mesélnek, énekelnek, filmet készítsünk róluk. A 90-es években adódott egy lehetőség és egy gyönyörű filmet készítettünk a nővéremről és családjáról.

A címe: Kályi története. Most is előttem van ennek a filmnek a kezdő képsora. Nehéz elmondani szavakkal, hogy mennyire visszatükrözi az én szeretett nővérem szépségét, varázslatos egyéniségét.  Felejthetetlen látvány, amint a poros falusi úton feltűnik a távolból, kecses járásával, egyenes királynői tartásával, egyre közelebb ér hozzánk, szinte lebeg, mintha egy földre szállt tündér lenne. A film készítése idején már 60 év körül járt, de mégis mindenkit lenyűgözött a szépsége, különleges személyisége.

A forgatás során felkerestük, a számára kedves, emlékezetes helyeket, hogy megörökítsük azokat az örökkévalóságnak.  Befogtak a lovaskocsiba Bácskóval - a férjével -, és kimentünk Csabaszabadiba, ahol a szüleink fiatalkorukban éltek. Naplementekor nővérem leterítette a földre a nagy pokrócot, a nagy dunyhát. A gyerekek a dunyha alá kucorodtak, mi egy nagy tüzet raktunk és Kályi mesébe kezdett.

Ott töltöttük az egész éjszakát, sütöttünk - főztünk, rotyogott a nagy kondérban a paprikás és mindenki nagyon jól érezte magát. Reggelig ott ültünk a tűz körül, vígan szállt a dalunk, s a  lángok sejtelmes, imbolygó fényében életre keltek a régmúlt meséi, a kumpánia legendás hősei. Megelevenedtek a máig velünk élő legendák. Borzongva repültünk vissza a mese szárnyán, és éltük át újra Paramancs és Busznyi tragikus történetét.

Kályi lenyűgözte a hallgatóságát, mert örökölte szüleink, nagyszüleink mesemondó-elbeszélő tehetségét. Különleges érzéke volt a humorhoz is. Akármilyen fáradt, vagy szomorú is voltam, mindig meg tudott nevettetni, fel tudott vidítani. Az volt az érzésem, hogy minden bánatát, fájdalmát humorral álcázta. Ha sírt a lelke, akkor is nevetett.

Sokat tanultam tőle. Gyermekkorom óta, mindig lestem minden gondolatát, mindig jó volt együtt lenni vele. Bárcsak élne még, és megörvendeztethetné a szívünket csodálatos történeteivel. Az ő szívében még élt az az ősi testvéri szeretet, ami mára kihalófélben van.

Ha Isten megsegít, mindig mesélni fogok róla, hogy tovább éljen az utókor emlékezetében és  mindenki emlékezhessen rá. Hogy adják majd ők is tovább a Kályi meséit, balladáit.

Meséltem már nektek arról, hogy az elemi iskolát Eleken kezdtem, méghozzá 1956 őszén.  A tanítás után gyakran betértem édesanyám testvéréhez Sanyi bátyámhoz. Felesége a kedves és örökké  mosolygós Flóra asszony mindig a kezembe nyomott egy kis madárlátta elemózsiát. Sokszor sütött bokolyit a sparhelt tetején, vagy a lerben. Még ma is emlékszem az illatára.

Mindig nagy öröm volt náluk lenni. Hajdani kis házuk - hála legyen a jó Istennek -, ma  tájház.  Takaros porta volt akkoriban is. Emlékszem, hogy az úgynevezett tisztaszobában az ágyon feltornyozva díszelgett az illatos, ropogósra vasalt ágynemű, a dunyhák, az élire állított párnák.  

Visszatérve a pogácsához. Flóra asszony minden alkalommal tört egy nagy darabot  a forró, frissen sült tésztából, és a kezembe nyomta. Édesanyámnak Sándor bátyám idősebb testvére volt, a gyermekeivel, Gizivel, Julival, és a többiekkel együtt nevelkedtünk. Mintha édestestvéreim lettek volna! Együtt jártunk a határba böngészni, együtt játszottunk, csintalankodtunk!

A kertjükben szép, termő gyümölcsfák voltak. Mária nővéremmel gyakran megfordultunk ott. - Gyertek, szedjétek, és egyetek, vigyetek magatoknak haza!- mondták mindig.

Sanyó bátyám, ahogyan az én jó anyám is Dobozon született, de egészen fiatalon elkerült Elekre. Ott ismerkedett meg a szépséges Flóra asszonnyal, akivel egy életre hűséget fogadtak egymásnak. Nagyon szép, előkelő pár volt, az emberek utánuk fordultak az utcán is. .

Sanyó fiatal korában nagyon erős ember hírében állt. Akkoriban a cigányok között divat volt, hogy mindenféle próbával mérjék össze az erejüket,  hogy bebizonyítsák ki az erősebb. Ezekben a vetélkedésekben többnyire ő volt a győztes.

De nemcsak az erejéről volt híres, hanem az előkelő megjelenéséről is. Mindig ropogós ingben, öltönyben járt. Meg kellett adni a módját, mert a település előkelőségei között mozgott, Ő volt a helyi zenekar dobosa is. (Lehet, hogy én is tőle örököltem dobos pályafutásomat, ami ugyan rövid ideig tartott, és gyászos véget ért, de erről majd legközelebb mesélek).

Flóra ángyom anyanyelve román volt. Ez Eleken nem volt ritkaság,  sokan települtek át ide Romániából. Én is itt sajátítottam el valamennyire ezt a nyelvet.  De lakott a településen sok sváb is, akik a mai napig őrzik hagyományaikat. Valamennyien békében, testvéri viszonyban éltünk egymás mellett.

Flóra néném példásan nevelte gyermekeit, igaz társa volt a bátyámnak, hűségesen szolgálta az egész családját. . Évtizedeket éltek le együtt, és soha nem hallottam, hogy szóváltásba keveredtek volna egymással.  Áldja meg a jó Isten a szívjóságáért is. Sokszor elvette éhségünket, amikor a szüleink távol voltak, amikor menniük kellett a megélhetés után. Mert sokan voltunk, sok éhes száj. Annak idején, az 50-es, 60-as években sokkal nehezebb volt, mint napjainkban.

Erről ismét eszembe jut egy emlék. Tél volt, nagyon hideg tél. Mi gyerekek, elmentünk az erdőbe fát szedni. Az erdő az utca végén lévő tó túloldalán terült el. Nem akartuk megkerülni a tavat, ezért úgy gondoltuk, hogy átvágunk a jégen, a tó ugyanis abban a nagy hidegben mindig befagyott. A hátunkra kötöttük a nagy halom fát, azzal csúszkáltunk vissza a tavon. Úgy nézhettünk ki, mint egy-egy óriásira nőtt sündisznó.

Otthon aztán jó nagy tüzet raktunk, mert édesapám mindig azt mondta:
- Gyerekek, ha csak egy szelet kenyér van, azt még ki lehet bírni, de télen melegben kell lenni.  A munkát úgy osztottuk meg egymás között, ahogy tudtuk. Mindenkinek jutott feladat. A fagyűjtés a kisebbek reszortja volt, de ezt is úgy csináltuk, mintha játék lenne, vagy kalandos csínytevés. Addig is jó volt együtt lenni, közben még egy kis hógolyózásra is jutott idő. 

Ma is szívesen megyek vissza Elekre, az enyéim közé.  Anyám rokonai mindig nagy örömmel, jó szívvel fogadnak. Amikor el kell búcsúznunk nem állják meg könnyek nélkül.  Mindig elérzékenyülnek, örülnek nekem, és azt mondják:
- De jó, hogy eljöttél közénk testvérem, bárcsak itt maradnál velünk!

Sanyi bátyámnak volt egy fia, egymás között mi csak úgy hívtuk, hogy Sariku. Jóságos ember volt. Sajnos, már ő is Odaát van. A forradalom őszén, 56-ban eljött hozzánk. Ketten, hárman - a kisebbek voltunk otthon. Elvitt minket magukhoz, nehogy bántódásunk essen, nehogy bajba keveredjünk. 

Amikor Békéscsabán jártam középiskolába, ott is sokszor meglátogatott a kollégiumban, vagy később az albérletben.  Mindig azt kérdezte: - Miben van hiányod drága öcsém? 

Ezek az emlékek is azt igazolják, hogy a szeretet és a testvérség soha nem múlik el! Jó szívvel gondolok vissza mindig az eleki éveimre, a testvéreimre, a pajtásaimra, a tanáraimra. Szinte hallom, egykori tanárom, Mester Györgyné szavait, amivel utamra bocsátott: -  Gyurikám, szeretnék rólad felnőtt korodban is hallani.

Ha Isten kegyes lesz hozzám, idén ellátogatok Elekre, hogy találkozzak az ottmaradottakkal. Nagyon sokat gondolok rájuk, és remélem, hogy a polgármester és az iskolaigazgató segítségével sikerül megrendeznünk egy író-olvasó találkozót is. Egy főhajtásra kimegyek a temetőbe, kedves tanárnőm sírhantjához is. 

(Az Isten mindig szeretett bennünket)

 Nyolcvan éves lett a pápa. Ez ihletett, most ennek a pár sornak a megírására.

Őszintének kell lennem, mint mindig. Sem politikában, sem emberi kapcsolatban nem tesz jót sem a léleknek, sem a szívnek, az őszintétlenség.

Már többször mondtam, és még sokszor el fogom mondani, hogy II. János Pál volt az én szeretett, nagy pápám. Eljött ide közénk, elkísért bennünket ősi zarándokhelyünkre, ott volt velünk, közöttünk Máriapócson.

Cigányul köszöntött bennünket, és elutazásakor mielőtt felszállt volna a repülőre, megállt az ajtóban, és azt mondta:
- Minden cigány testvéremet keblemre ölelem – majd cigányul elköszönt. Az ajtó becsukódott, és a gép lassan a levegőbe emelkedett.

Ezek a szavak olyan elevenen élnek az emlékezetemben, hogy halálom előtt öt perccel is emlékezni fogok rájuk. Isten áldja meg haló poraiban, az én nagy jóságos II János Pál Pápámat!

Visszatérve a mostani pápánkhoz, Ferenchez, akit a szegények pápájának neveznek, aki a hajléktalanokkal reggelizett, aki bement a börtönbe az elítéltek közé, és megmosta a lábukat.

Mi ez, ha nem Krisztusi alázat! Tanulhatunk mindannyian ezekből az alázattal teli, bölcs cselekedetekből.

Amikor erről beszélek, a szeretet jogán, meg kell említenem Beer Miklós váci megyéspüspök testvérem nevét is. Mindig eljön közénk, szeret együtt lenni velünk, úgy a konferenciáinkon, mint más rendezvényeken is. Még Mikulás napra is eljött közénk, hogy Miklós püspökként megajándékozza a gyerekeket. Isten áldja érte!

Vele is gyakran beszélgetünk a cigányok sorsáról, s arról, hogy segíthetnénk, változtathatnák a nehéz helyzeten. Ennek szellemében rendezzük meg évente nemzetközi konferenciáinkat is, Közösen kell gondolkodnunk a cigányság kontinentális méreteket öltött problémájáról. A megoldáshoz össztársadalmi összefogásra van szükség. Az integráció elengedhetetlen. Fogalmaztuk meg már nagyon sokszor, a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság tanácskozásain.

Társaságunk az Úr születésének 1990. esztendeje óta működik. Tevékenységének központját olyan nemzetközi tudományos tanácskozások jelentik, amelyek bemutatják a cigányság értékeit, társadalmi, és gazdasági helyzetét. Azokat a kezdeményezéseket, amelyek Európai szinten is jelentősen előmozdíthatják a cigányság ügyét.

Minden alkalommal, immár 25 esztendeje az ország minden részéből és a környező országok roma közösségeiből érkeztek előadók. Megszólaltak a határon túli szlovákiai, erdélyi, kárpátaljai, és vajdasági partnerszervezeteink képviselői is.

Néhány évvel ezelőtt a Párbeszéd Házában tartottuk meg rendezvényünket. Külön köszönet illeti az akkori tanácskozásunk védnökét, házigazdáját. Forrai Tamás Gergelyt, Jezsuita provinciálist, aki ezt lehetővé tette.

Akkor az Európai Roma Stratégia megvalósításának lehetőségeivel foglalkoztunk, azoknak a tapasztalatoknak a tükrében, amit a 25 éves működésünk alatt társaságunk különböző együttműködései révén felhalmozott. Mint ismeretes a 2011 júniusában elfogadott Uniós keretrendszer összefoglalja a cigányság felzárkóztatását célzó intézkedéseket, nemzeti szintű programokat.

Öt pillérre - emberi jogok, oktatás, foglalkoztatás, lakhatás, egészségügyi helyzet – alapozva fogalmazza meg a felzárkózás irányelveit.

Emellett kiemelt szerepet a kapott a konferencia programjában a romani kultúra, mert véleményünk szerint a sajátos cigány kultúra fontos eszköz lehet a többségi kultúrához, társadalomhoz való kapcsolódás szolgálatában, ezért minden alkalommal, nagy hangsúllyal kértük cigány kulturális intézményrendszerünk létrehozását.

Ezzel kapcsolatban meg kell említenem  Duray Miklós felvidéki politikus-közíró nevét, aki tanácskozásunkon a kulturális autonómia mielőbbi létrehozását szorgalmazta.

Hangsúlyozta: ”Ez nem helyhez kötődést jelent. Több mint 100 évvel ezelőtt kitalálták, a kulturális vagy személyi elvű autonómiát. Miért nem akarunk erről tudomást venni? Az autonómia nem varázsszó, sem átok. Egyfajta közigazgatási megoldás, a kulturális különbözőség kezelésére.”

Az egyházak és a cigányság témacsoportjában: szóltunk a vallási közösségeknek a cigányság felzárkóztatásában betöltött szerepéről, az oktatás és a tehetséggondozás programjairól, a cigányság társadalmi és gazdasági helyzetéről, a cigány kulturális intézmények szükségességéről.

Székely János püspök, Boldog Ceferino a romák védőszentje és példaképe címmel egy szeretetre méltó, példamutató életbölcsességgel megáldott ember képét rajzolta meg. Számos példát idézett arra, miként állt a cigányság a magyarság mellé a sorsdöntő történelmi pillanatokban. Fontos lenne ezt felmutatni, hangsúlyozta a püspök, aki kifejezte vágyát, hogy létrehozzunk egy közös cigány-magyar nemzeti ünnepet.

Kocsis Fülöp görögkatolikus püspök előadásában a szertartásoknak és a hagyományoknak a  cigánypasztorációban betöltött kiemelkedő szerepéról beszélt.  

Hadházy Antal református lelkész, főiskolai tanár az európai roma stratégia kapcsán az egyházak lehetőségeit vette számba. Előadása kritikus szembenézés volt azzal, miként tudnak élni ezekkel az egyházak. „Sokan adósok vagyunk, nem értékeljük megfelelő módon a cigány kultúrát. Gyakorta az egyháztagokban erősebb a cigány emberekkel szembeni előítélet, mint a nem egyháztagokban.” -mondta.

Lentner Csaba közgazdász professzor a roma stratégia esélyeit tárgyalta, az átalakuló hazai, és Európai környezetben. Az eurozóna válsága bennünket is elér. A hagyományos értelemben vett szisztéma szerinti szociális, politika, benne a roma ügyek finanszírozása, szinte folytathatatlan. A pénzügyi űr kitöltésére a többség, és a kisebbség közötti párbeszéd folytatásával, a civil szervezetek erősítésével kell reagálni.

Az oktatás és tehetséggondozás témájában az eddigi eredmények, mint az Arany János program, a roma ösztöndíj programok kiterjesztése mellett több előadó is szorgalmazta a cigány nemzetiségi oktatási programok fejlesztését. A népismereti tárgyak oktatását, a pedagógusképzésbe való bevezetését és a cigány nyelvtanári képzés feltételeinek megteremtését.

Itt került szóba az oktatási lehetőségekhez való hozzáférés, esélyegyenlőségének megteremtése is. Az integráció-szegregáció sokat vitatott témájában jelenlévők véleménye, hogy csak a helyi közösségek igényei alapján dönthető el, mire van szükség, de átjárási lehetőséget kell biztosítani, a két oktatási forma között.

A cigány tehetségekre való odafigyelés, segítés fontosságát hangsúlyozva Csermely Péter professzor az országos tehetségsegítő tanács elnöke, a tehetségbarát társadalom igényét fogalmazta meg. Mint mondta: „a tehetség gondozás az ország legfontosabb biztonsági tartaléka.”

A határon túli cigány közösségek tapasztalatai között Varjú Katalin, komáromi tanárnő igen érdekes előadását a cigány pérókban végzett oktatói, nevelő munkájáról a jelenlévők kiemelt figyelemmel és nagy elismeréssel fogadták.

Ugyancsak értékes ismeretekkel gazdagított valamenyiünket a ROMANO NEVO LIL című roma folyóirat főszerkesztő- helyettesének Daniella Obsasnikovának beszámolója, aki a média felelősségét emelte ki a cigányságról alkotott kép, a közvélemény formálása tekintetében.

A konferencia zárásaként, Tőkés László az EP alelnöke foglalta össze az európai roma stratégia jelentőségét:

A cigányok nem tárgyai, hanem alanyai a cigány politikának, vagy a szociálpolitikának, és ebben a szellemben idézem fel 1990 márciusát, amikor Marosvásárhelyen cigányok siettek a román nacionalista pogrom áldozatául esett Magyarok megmentésére. „Én azóta elkötelezettebbnek érzem magam, hogy a testvéreink segítségére siessünk.” Kijelentette, hogy Európának világosan kell látni:

 „mezítláb marad a magasztos Unió, hogyha itt a hátsó udvaraiban egy mélyszegénységben élő, nyomorúságos életszínvonalú társadalom található.”

Tőkés László azt is említette, hogy igényt tart a magyarországi cigány értelmiség segítségére. Az általa elnökölt nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen létrehozandó Romológia szak működtetésében.

Végezetül

A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság fő küldetésének tekinti a cigányság kulturális értékeinek képviseletét. A roma stratégiának egy olyan részét szeretnénk kiemelni, amiről kevés szó esik: Ez a kultúra és a kulturális autonómia kérdése.

Meggyőződésünk, hogy nem egy halat kell adni a cigányságnak, hanem meg kell őket tanítani halászni. A cigányság ma nagyon megosztott, köszönhetően az elmúlt 20-25 év politikai manővereinek. Ezek nemcsak a többségi társadalmat fordították szembe a cigánysággal, hanem a cigányságon belül is sikerült érdekellentéteket szítani. Néhány csoport számára ez nagyon jól jövedelmező politikai üzlet, amit a mai napig űznek.

Mi azt valljuk, hogy a kultúra összeköt bennünket!

A békéscsabai diákévek

Békéscsabára jártam középiskolába, ott laktam kollégiumban, majd később albérletben.Fél évszázad is eltelt azóta, de ma is úgy érzem, hogy fényűző életmódot folytattunk mi diákok. Diákszerelmek és örök barátságok köttettek. 

A Fiume presszóból Pilvax kávéházat álmodtunk meg, úgy jártunk oda, ahogy Petőfi, Vasvári jártak Budapestre, a Pilvaxba.

A jobbaknak, becenevünk is volt, amit a lányok adtak. Békéscsabán  a régi osztálytársak még ma is úgy szólítanak, hogy Joe. 

Az Úthíd Vízmű Ipari Technikumnak volt egy zenekara. 2+2 névre hallgatott. Annak évekig  én voltam a dobosa. 

Sokszor szabadtéren játszott a zenekar, és a tiszti klubból ott járt egy előkelő katonatiszt. Odajött a szünetben, és megkérdezte:

- Mondd, kedves barátom nem lenne kedved elvállalni legalább havi 1-2 alkalommal, hogy a tisztiklubba gyere dobolni?
- Miért ne lenne? Ha időm engedi, elmegyek. – hosszasan beszélgettünk. Elmentem, és vagy egy másfél évig ott is ragadtam.

Így lettem ott, már egészen fiatal diákkoromban, sok előkelő ember barátja. Az ügyvédek, a festőművészek, Ezüst György, Koszta Rozália, a Jókai színház előkelő színészei mind barátaim voltak például, Széplaki Dénes. Itt egy kis kitérőt kell tegyek, nemcsak mert szokásom, hanem mert illendő is.

 Fél évszázad eltelt, meghívtak a Jókai színházba, egy író-olvasó találkozóra. A régi barátaim, (akik még élnek, mert lassan elfogyunk, mint a hold) mind-mind ott ültek a színházban. Szünetben megszólított  Széplaki Dénes özvegye::
- Drága Gyurikám, hallottam, hogy jössz haza Békéscsabára. Bemondta a rádió, és ki van plakátozva. Eljöttem, hogy legalább még egyszer találkozzunk - most így őszintén bevallom, hogy ötven év távlatából nem ismertem meg... Meghatott, hogy  eljött meghallgatni és kíváncsi volt rá, hogy miként alakult az életem. Az ilyen pillanatokért, találkozásokért mondom, hogy érdemes élni egy küzdelmes jelent.

Visszatérve a diákévekhez, minden nap a Kossuth térre jártam az iparosok házába. Ott volt a menzánk. Ha tehettem minden nap magammal vittem az öcsémet is, aki akkor már szintén Csabán járt gimnáziumba,   Népszerűek voltunk a lányok körében, mert mindketten jól táncoltunk, s cserébe minden földi jóval elláttak bennünket. Mikor disznóvágás volt, mindig hoztak kóstolót.

Arra gondoltam, hogy jobb lenne nekünk Pali öcsémmel egy közös albérletben. Egy  kedves diáktársam segített, bemutatott engem a jóságos, drága Ilonka néninek, aki a Gagarin utca 5 szám alatt lakott. Azonnal meg is egyeztünk.

A ház végében volt egy kis szoba, két ággyal. Nagyon szerettem ott lakni. Kedves volt Ilonka néni, az udvarban még két áldott jó család élt. Jól kijöttünk egymással. Könnyebben, jobban teltek a napok. Tanultunk, sportoltunk és csak a hétvégeken jártunk haza Medgyesegyházára. Még édesapám is eljött egy alkalommal az albérletünkbe, hogy megnézze, hogyan élünk.

Mostanában mikor találkozom volt osztálytársaimmal, mindig említést tesznek a régi mulatságokról, a táncos estékről. Ezek az idők örökre belevésődnek az ember szívébe, lelkébe, és jó időközönként felidézni őket. Főleg egy-egy osztálytalálkozó alkalmával. Jó visszaemlékezni a diákévekre, a csínytevésekre, a nagy kalandokra. Ha újból kellene kezdeni az életemet, ugyan így kezdeném, mert csupa szép és jó dolog történt velem. Ezért szoktam azt mondani, hogy szeretett és szeret engem az én Istenem.

Mesélek nektek, dőljetek hátra kényelmesen… a fotel helyett a szalmazsákra!

Ez az eset  akkoriban történt, amikor még szalmazsákon aludtak az emberek.  De jó is volt,  azóta sem aludtam olyan jót, mint azon az illatos trózsákon! 

Az én drága jó szüleim abban az időben Dobozon, a sószéki cigánytelepen éltek. Anyám, ahogyan az én híres-neves Julka mámim is, gyakran járt a környékbeli tanyákra jósolni,  meg árulni. Mindenféle portékával kereskedett,  így gyógyfüvekkel is.

Akkoriban mindenféle bajra, nyavalyára tudtak valami csodaszert.  Ilyen varázserőt tulajdonítottak annak a főzetnek is, amit a vidéki patikában készítettek mindenféle gyógyfűvekből.  Hogy mi volt a hivatalos elnevezése máig nem tudom, de a népi nyelv csak hokmánycseppként emlegette.

Úgy tartották, hogy ettől még a legsúlyosabb betegségben szenvedők is életre kelnek. De csak olyan helyen szabadott árusítani, ahol a patika cégérén kígyó szerepelt,  úgy  is gondoltuk, hogy biztosan kígyóméregből kotyvasztják.

 Az én jó anyám is sokszor gyógyított vele bennünket. Talán ezért is maradt meg apám emlékezetében még hosszú évtizedekkel később is, amikor már Pali öcsémnél élt a fővárosban.

Egy alkalommal gyengélkedett kicsit, meg volt fázva. Így szólt az öcsémhez:

- Hallod te gyerek, Pali fiam, menjünk el a Keleti pályaudvar környékére, láttam ott egy kígyós patikát. Többet nem is mondott, pedig Pali öcsémet biztosan furdalta a kíváncsiság, hogy miben töri a fejét.

Apám komótosan készülődött,  felvette a legszebb ruháját, a mellényzsebbe tette Doxa óráját és a fejére igazította velúr kalapját. Enélkül nem indult volna útnak. Soha nem sietett, vonult, lassú öles léptekkel, szálfaegyenes tartással.

Mielőtt belépett volna valahová ősi cigány ösztönnel felmérte a terepet. Így tett ez alkalommal is, körülnézett kint is, bent is, mielőtt odament volna a patikárius kisasszonyhoz. Közelebb hajolt a pulthoz és szinte a fülébe súgva mondott valamit.

Pali öcsémet furdalta a kíváncsiság. Istenem mi fog ebből következni?  A patikusnő láthatólag nem értette a dolgot:

- Tessék mondani bácsika, mit tetszik kérni?

- Édes jányom, már mondtam az imént, hogy hokmánycseppet.

A kisasszony továbbra is értetlenül nézett vissza apámra.
- Bácsi, biztosan jó helyen tetszik járni?
- Már hogyne édes kisjányom! 
- De bácsi, én ilyen szerről még sosem hallottam, biztosan el tetszett tévedni.

- Dehogy-dehogy kisjányom!

 Apám nem adta fel egykönnyen, elismételte még néhányszor a varázsszót: - Édes drága kisjányom, akkor még egyszer utoljára megkérdezlek. Van-e hokmánycsepp? Miért nem adsz nekem belőle?

A patikus kisasszony ekkor már nem vette tréfára a dolgot, segítségért kiáltott.

- Főnök asszony, tessék gyorsan jönni, mert ez a nagybajúszú cigány inzultál engem.

Palcsi öcsém jobbnak látta, ha nem várják meg, amíg a főnök kijön a raktárból.
- Apám jobban járunk, ha inkább elmegyünk innen.

Így is történt. Az úton egy darabig csöndben voltak, majd egy idő után kérdezi Palcsi öcsém apámat.
- Mondd apám, mi volt ez?
- Hát mi volt fiam, mi volt! Nem akartak adni nekem abból a csodaszerből.  Inkább letagadták, pedig itt kellett, hogy legyen.
- Na és apám, miből gondolod, hogy volt.
- Hát fiam, ahol kígyó van, ott a kígyóméregből csinálnak ilyen csodaszert, ezzel gyógyítják a súlyos betegeket.

Mikor Dácsi bátyád született anyád nagyon beteg lett a gyomrával. Az én komám, a Godány főorvos ajánlotta nekem Csabán, hogy ebből a csodaszerből vigyek neki.  Azt mondta, hogy minden nap háromszor igyon belőle és meggyógyul.  Igazat mondott, mert a cseppek valóban csodát tettek anyáddal. Utána még negyven évig élt.

Hát így vált legendává a hokmánycsepp a mi családunkban. A gyermekeim, kollegáim, ismerőseim sokszor kérdezik tőlem, hogy miért is nevezem én a jóféle pálinkát hokmánycseppnek.  Nincs időm minden alkalommal elmesélni ezt a történetet, csak annyit szoktam mondani, hogy olyan az, mint a hokmánycsepp, mert mindenféle betegségre gyógyír.

Ha fáj az ember gyomra, a torka, ha nehéz a légzése,  ha rossz a hangulata,  nem kell más csak egy jóféle szilvórium, azaz hokmánycsepp.  

(Üzenet a múltból a jövőnek)

Régóta motoszkál az agyamban, hogy meg kellene írni, hogy mit jelet a cigányok életében a mese, az eposz, a  ballada.

Ez volt az életük, ebben éltek, és ez ragyogta be hétköznapjaikat, küzdelmeiket.  Mit is szeretnék ezzel mondani? Valamikor  régen a cigányok vándoroltak egyik vidékről a másikra, néha több országon is keresztül. Tisztelték az életet, és örömmel fogadtak minden születendő gyermeket. 

Nagy volt mindig az Isten áldása, és sok gyerekkel ajándékozta meg őket a teremtő. Életben kellett maradniuk, a  gyerekeknek pedig enni kellett adni. Ezért tehát vándoroltak, hogy valami elemózsiát mindig tudjanak biztosítani a sok éhes szájnak.

Ha már Isten megteremtette őket, gondoskodott is róluk. Az én áldott felmenőim, nagyon fogékonyak voltak a misztikumra. Hitüket, hiedelmeiket beleszőtték a meséikbe is. A több száz évnyi vándorlás alatt ebben nevelkedtek, ezt hallották az ősöktől, ezt tanulták meg, ezt adták tovább fiaiknak. Soha, egy nap sem telhetett el anélkül, hogyha sátrat vertek, vagy a nagy tölgy, platán, vagy eperfa árnyékában letelepedtek, hogy valamelyik öreg  ne kezdjen bele egy hosszú legendába.

Nem tudott mást tenni, átkarolta szemeivel, szívével a tábor apraját-nagyját, és elmesélte az öregek titkait, ősi balladáit. Sokszor én is megkérdeztem: Honnan ez a sok mese? Ez a sok történet?
Amire a válasz nagyon egyszerű. Az őseim így élték le életüket a végtelen utakon, amíg  az őshazától idáig jutottak. A kalandjaikat mesékbe szőve tovább kellett adniuk, el kellett mondaniuk, hogy ne vigyék  magunkkal a másvilágra.

Hát most én is azt teszem és tettem világ életemben, hogy én se vigyem el azon a bizonyos csillagösvényen, át a másik dimenzióba.

De visszatérve a mesék birodalmába, az úgy van, hogy a mese széppé varázsolja az életünket. Attól mese a mese. Hogy mitől van varázsa? Mert megteremtjük a varázslatot, a csodát. Csak előhúzzuk a tarsolyból a furulyánkat mintha lenne, és elfújjuk a nótát.

A pusztai emberek, a pásztorok is tudták ezt a varázslatot. Valahogy úgy, ahogy Sinka Pista édesanyja, eltáncolta a balladát. Szólt a nóta, leterítették a kendőt, és eljárta Sinka Pista édesanyja piros csizmájában a balladát. Hogy ki ne felejtsem belőle Sinka Pista apját, aki öles léptekkel kísérte felesége táncát. 

Ez a tánc pedig üzenet volt. Üzenet a múltból a jövőnek. Eltáncolták bánatukat, sírva vigadtak. Hát ilyenek voltak a jó öreg magyarok, és persze a cigányok. A cigány ember, egész lényével, egész szívével kitárulkozva mondta el a történetet, mert mesékben éltek, lényükből, szívükből fakadt.

Úgy mondták az én drága őseim, hogy átélhetővé kell varázsolni a mesét,  hogy az élményszerű legyen mindenki számára. Hogy aki csak hallja, úgy érezze, mindez vele történt, és soha-soha nem feledje. Olyan élményt, és érzésvilágot kell, hogy feltárjon, hogy az embernek, mint a filmkockák úgy peregjenek mindig elő. Álmaikban is, életük végéig.

Ezt a varázslatos képességet a cigányok magukkal hozták a messzi Indiából. Fontos volt a stílus, a hangulat, a tűz, amely segített felidézni a rejtelmes, távoli világot az európai ember számára. Az én drága apám is így mondta történeteit, amikor égett a tűz a kertben, ahol körbe ült a falu apraja- nagyja, az egész szegény negyed. Még a faluban élő asszonyok és öregemberek is eljöttek, mert tudták, hogy lámpagyújtáskor az öreg Farkas elővarázsolja az arra szomjas, éhes embereknek a csodák birodalmát, és életre kelti még a sárkányokat is. 

Újkígyóson az én pici kis falumban, mindig emlékezni fognak azok a jóságos parasztok, akik csak egyszer is hallgatták az én apám és nagyapám meséit.

  Harangozó Imre bácsi mindig mondta, hogy ez a Józsi komám milyen különös adottsággal megáldott mesélő. Szerette hallgatni ezeket a történeteket.

Akármilyen kínkeserves is volt az élet akkor ott a végeken, a mesék költészete mégis megszépítette. mesébe kezdett, megszépítette. Még az angyalok is örültek, közénk szálltak...Mint az Ady Karácsonyi regéjében, olyan szívet-lelket megrendítően:... Imádni az Istent és egymást szeretni...

Így volt ez, és ezért is maradt meg bennem, és ha tehetem, megpróbálom én is életre kelteni azt a különös varázst, aminek akkor gyermekkorban ott tűznél magam is részese lehettem. 

 Micsoda világ volt az, és mennyire megváltozott minden! Pedig arra kértem az Istent, hogy segítsen bennünket, hogy ne veszítsük el a varázslatot.

Sajnos akkor még állt rendelkezésünkre megfelelő technika, amivel eredeti felvételeket is készíthettünk volna, csak az emlékeinkben maradt meg. Azt szoktam mondani, hogy édesapám több könyvtárnyi mesét, történetet, tudományt vitt magával,  amikor elhagyta ez a földi világot. 

Eszembe jutnak most a címek, a hívószavak: Veres álnok vitéz, Metya története, Bujerka álma,  Paramancs és Busznyi legendája, és még hosszú a sor. Nem érnénk a végére, csak pirkadatkor.

Édesapámtól hallottam előszőr az öt folyóról, Csandigárról, arról, hogy onnan az öt folyó vidékéről származnak az őseink. Onnan vándoroltak ide, a jobb, vagy szebb jövő reményében.

Ha így halad tovább, akkor a legszebb hagyományaink, kincseink, meséink tűnnek el, mennek veszendőbe. Pedig ennek köszönhető, hogy élő még a kultúránk. Olyan mesebirodalmat, mesekincset hozott létre a cigányság, ami egyedülálló a világon.

Úgy vagyunk mi vele, hogy a meséinkbe beleszőjük életünket, fájdalmunkat. Ugyanígy vagyunk az énekeinkkel is. Elmondjuk benne életünket, beleénekeljük a rokonainkat, az ismerőseinket, sokszor a jelenlévőket is nevén szólítjuk: neked mesélek, rólad mesélek...  belevonjuk őket, hogy ők is magukénak érezzék amikor az előadó  elmeséli a bánatát, elmeséli honnan jött, hol élt, és hogyan.

A kérdés fel van téve mindannyiunknak: ha nem tartjuk életben ezt a hagyományt, akkor mitől élne? Ha a virágot nem öntözik, elhervad. Ha a kismadár nem eteti fiókáit, elpusztulnak. Az én félelmem az, hogy felbecsülhetetlen kincsünk a mi generációnkkal kihal. Magunkkal visszük, mert nem lesz mesemondó, és nem lesz kinek mesélni.

Napjainkban - úgyis mondhatnám -, hogy kulturális forradalmat élünk. De az értékeinkre vigyáznunk kell, mert ez a mi kulturális örökségünk. Bejártam a fél világot, és ha csak tehettem, minden országban meséltettem a nagy öregjeinket, és csodák-csodája, azt tapasztaltam, hogy akárhol is éljenek szétszórattatásban, szerte a nagyvilágban a mesekincsük mindenhol ugyanaz.

Ez is arról tanúskodik, hogy a gyökerek közösek. Ezért kellene sűrűbben találkoznunk, hogy halljuk egymást, hogy megtaláljuk a módját, miként mentsük meg a közös örökséget, a kihalófélben lévő mesekincset, kultúránkat.

Sokszor mondtam és le is írtam, hogy mi vagyunk a kultúránk utolsó nagykövetei. Erről egy percre sem szabad elfeledkeznünk, mert az azt jelentené, hogy megszűnünk létezni.

Egy nagy titkot még elárulok, hogy ti is mindannyian tudjátok. Vannak olyan erők, amelyek azon fáradoznak, hogy amit ezer éven át és minden viszontagságon keresztül megőriztünk, most eltűnjön. Talán úgy gondolják, abban reménykednek, hogy ezzel együtt megszűnik az úgy nevezett „cigány-kérdés” is.

Én pedig azt mondom, hogy cigány-kérdés nem volt, nincs és nem is lesz. Mert ha cigány-kérdés lenne, akkor én azt megoldanám. De miután ez össznemzeti kérdés,  együtt kell megoldanunk, mert mindannyiunk közös érdeke kell, hogy legyen.

  Messzire nyúlnak az emlékek, messzire és mélyre. 1956- őszét írtuk. Eleken éltünk akkoriban. Ez az emlék, amiről most mesélek nektek egész életemben elkísért.  Az iskolakezdés ideje volt, még akkor is, ha felforgató időket éltünk.  Nagy volt a sürgés-forgás  ott a cigánysoron, a Dankó Pista utcában is.

 Észrevettem, hogy az én  szeretett, drága nővérem, Piciském is valami nagy dolgot forgat a fejében. Megölelt, mint ahogy egész életében tette, születésem pillanatától haláláig. Kicsit kivárt mielőtt mondandójába kezdett. Talán ezzel is jelezni akarta, hogy most egy sorsdöntő dologról lesz szó.

Ide azonnal visszakanyarodok, de kell egy kitérőt tennem, mert eszembe jut egy másik  történet, ami nélkül nem lenne teljes a nővéremre való emlékezés. 

Akkor még Újkígyóson éltünk. Apró kicsi fiókák voltunk, s emlékszem, hogy télen jégvirágos volt az ablak. Vagy volt tűzrevaló, vagy nem, de ha az ablakunkon jégvirág volt, akkor nem éghetett a tűz. Feküdtünk a dunyha alatt mi kisebbek, és Piciske mesélt nekünk. Ilyenkor elfeledkeztünk a hidegről, s arról is, hogy korog a gyomrunk. Elkezdődött a varázslat, s mi elrepültünk az álmok, a mesék birodalmába. Pisiske mindig hosszú mesékbe kezdett: ... a testvérek griffmadarakká váltak... Ez a mese, a Griff testvérek volt.

 Visszatérve Elekre, ahol az imént abbahagytam, most is úgy kezdte mondandóját, mintha mese lenne:
- Drága kis öcsém nagyon jó hírt mondok. Holnap kezdődik az iskola. Megtanulsz írni, olvasni. Elviszlek és beírtalak. Eleinte nem egészen értettem, hogy mit akar. De mikor kivasalta apám gyönyörű, habfehérre mosott ingét, és másnap reggel nagy fésülködés és mosakodás után rám adta, és a fejembe nyomta apám nagy velúr kalapját, mindez valósággá vált. Elindultunk az iskolába.

 Egész úton vidámak voltunk. Vele amúgy is örömben telt az élet, mert  úgy mesélt, úgy beszélt, hogy felvidult tőle az ember szíve-lelke. Mintha a fák is imbolyogtak volna. A virágok meg az út mentén ontották az illatot. Mi csak mentünk, mentünk, mind közelebb értünk az iskolához.

 Egyszercsak megszólalt:

 - Drága kis öcsém – ez volt a szava járása. Így szólított még 50 éves koromban is.
- Na, megérkeztünk az iskolába. Bevitt az osztályba, a tanár nénivel megbeszélt mindent, s ott maradtam. Az úton már megegyeztünk,  ha vége van a tanításnak, akkor egyedül elindulok haza.
Tudtam, hogy merre kell mennem, a ligeten keresztül hazafelé. Úgy is történt. Szépen telt az első nap az iskolában, beszélgettünk, ismerkedtünk. Véget ért az óra, kicsöngettek.

Az első csöngetés életemben...  A tanár néni azt mondta:
- Gyerekek, remélem, hogy mindenkiért eljönnek a szülök, vagy a nagyobb testvérek. Meséljetek el otthon mindent. – Volt egy kockás füzetem, meg egy ceruzám. Fogtam a kezemben, és elindultam a megbeszélt útvonalon hazafelé..

Lassanként a ligethez értem. Mindig szerettem ott sétálgatni, játszani, azóta is visszatérő álmom. Minden évben tervezem, hogy elmegyek Elekre, hogy a ligeten átsétáljak. Úgy, mint akkor régen. Szóval odaértem a ligetbe, ahhoz az emlékezetes kókuszfához. 

 Ott bújt meg a Picis nővérem. Amikor a közelébe értem, kiugrott a fa mögül, átölelt, felkapott, és faggatott, hogy mindent meséljek el, ami az iskolában történt.

   Hazáig meséltem a nővéremnek. Azóta eltelt hatvan év, és a mai napig, amikor elmegyek író-olvasó találkozóra, mindig elmesélem ezt a kedves történetet. Juliska nővérem történetét, aki figyelemmel kísérte az egész életemet, mint egy gondoskodó tyúkanyó.

 Ezek az emlékképek megmaradnak, és féltve őrzöm őket a szívem legféltettebb kincsei között.

Afrikában

Gyermekkorom óta vágyakoztam arra, hogy elutazhassak más kontinensekre, hogy megismerhessem varázslatos titkaikat, lakóikat. Néhány évvel ezelőtt alkalmam adódott arra, hogy Tunéziába repülhessek.

A repülőút mindig nagy élmény. Az ember megszabadulva a földi röghözkötöttségtől valóban térképként látja a világot. Megdöbbentő volt, amikor Olaszország felett repülve, lassanként elhagyva az öreg Európát, megbizonyosodhattam arról, hogy Itália a magasból nézve valóban olyan, mint egy hatalmas csizma.

Szép csendesen landolt a gépünk. Tunéziába érkeztünk, Suss városába. Egy új, ismeretlen  világba ... Őseimhez méltón először is szétnéztem, feltérképeztem mindent. Az apró rezdülésekre is odafigyeltem. Gondoltam magamban: érdekes, mintha cigányok lennének. Lehet, hogy eltérítették a gépünket és Indiába érkeztünk? De akkor meg kellene csókolnom az őseim földjét.

Nagy gondban voltam. De mint tudjátok, mindenhol egykettőre feltalálom magam. Majdnem azt mondtam, hogy a fiáker, de csak a busz ált elő, és olyan furcsa nyelven beszélgettek az emberek körülöttem.

Majd elvittek bennünket a szállodába, ahol megszálltunk. Az egyik legelőkelőbb szálloda volt. Tisztelettudóan fejet hajtottak, majd a csomagokat elkérték, és odakísértek  a szobánkhoz. Azt mondták,  ha  szükségünk van bármire, azonnal állnak rendelkezésünkre. Nem is csalódtam bennük.

A szobánk ablakából a tengerre láthattam, a szép vitorlás hajókra, és az égig érő pálmafákra.

Mennyire más világ ez, gondoltam magamban. Újkígyóson nyárfasor volt, akácfasor, meg dűlőút, itt meg pálmafák vannak. Milyen messze kerültem kis szülőfalumtól!

Akárhogy, akármint, de ki kell menni a tengerhez. Istenem, segíts meg bennünket, fohászkodtam az én jó Istenemhez. Eszembe jutott Gyurkovics verse, hogy: „Egyszer majd, ha egyszer lesz, elmegyünk a tengerhez”. Gondoltam is magamban, bárcsak itt lehetnél mester, de jó is lenne!

Úgy is történt, kimentünk a partra. Néztem a végtelenbe. Mindig tetszettek a távolba vesző horizonton imbolygó vitorlások.  Felcsendült bennem egy dal, és kibuggyant belőlem egy vers. Mentünk-mentünk a végtelen víz partján, és arra gondoltam, hogy ide is születni kell. De az Isten mindig velünk volt és velünk is lesz!

Látták az emberek, hogy egy picit idegenek vagyunk. Nem annyira, csak egy kicsit. Előállt a taxi, olyan olcsó volt, hogy egész nap furikázhattunk volna, nem került sokba. Tehát taxiba ültünk, és elmentünk az óvárosba. Olyan ismerősnek tűnt, mintha az előző életemben már jártam volna errefelé. Emlékeztetett az Indiai sikátorokra, ahol őseim születtek. Otthonosnak tűnt a hely, és az emberek is. Szívesen fogadtak bennünket, mutogatták értékeiket, portékáikat. Egyszerűen jó volt ott lenni közöttük.

Láttam a pici gyerekeket, pár évesek lehettek, bronzbarnára sütötte őket a nap, csak a szemük világított. Lemerültek a mélybe,  én csak azt vártam, hogy mikor bukkannak fel ismét. Hosszú ideig maradtak a víz alatt, én biztosan nem bírtam volna ennyi ideig.. Amikor végre feljöttek a mélyből, a kezük tele volt csillogó kagylókkal.  Talán még igazgyöngy is lehetett közöttük.

Egy szó, mint száz, abba az óvárosba, földi életem során legalább egyszer még szeretnék visszamenni.  Az emberek előttünk szívták a vízipipát, nekem is felkínálták. De szívesen adtak enni és inni is. Mondom, hogy úgy éreztem magam, mintha hazamentem volna.

Amikor visszaértünk a szállodába, a helybéliek hagyományos viseletébe öltözött előkelő úr fogadott bennünket.  Szóba elegyedtünk, s kiderült, hogy ő a szálloda tulajdonosa. Úgy hívták, hogy Ali. Első perctől kezdve a szívembe zártam. Azt mondtam neki.
- Téged itt felejtettünk, te közülünk való vagy, de mondtam neked, hogy visszajövök. – ő kedvesen mosolygott, és csak annyit mondott:
- Már vártalak, a vendégeim vagytok. Éhesek lehettek, szomjasak, fáradtak. Gyertek velem, ha már az Isten így hozta, hogy találkoztam a rég nem látott "testvérrel"! Együnk és igyunk ennek örömére! 
- Ha majd eljössz Magyarországra, az én vendégem leszel. Most egy nagy kérésem van hozzád. 
- Hallgatlak
- Én olyan törzsből származom, ahol minden étkezésnek szertartása van.  
- Igen, nálunk is van ilyen. – mondta
- Valahogy szerezz egy külön termet, ahol csak mi ketten a párommal lehetünk, és ott előttünk készítsék az ételt  Úgy is volt, teljesült a kívánságunk, előttünk készítették, amit ettünk.

Azt mondtam:
- Figyelj drága öcsém, jó anya szült, jó nevelést kaptál! Kérlek, ha lehet, menjünk és látogassuk meg a szüleidet, kíváncsi vagyok rájuk. – Látszott az arcán, hogy meghatódott.

Azt mondta:
- Szíves örömest !– Így is történt, kimentünk a sivatagba. Rá akart minket beszélni, hogy teveháton menjünk, de azt nem vállaltuk. Elég az hozzá, hogy eljutottunk a szülőkhöz, és láttunk csodát. Egy oázist a sivatag kellős közepén.

Az aprónép valamilyen filmet nézett  éppen. Tehát televízió is volt a sivatagban. Előkelő család, állapítottuk meg. Úgy fogadtak, mint egy régen látott testvért. Majdnem úgy, mintha Medgyesegyházára, vagy Kígyósra mentem volna, vagy Kályi nővéremhez Csanádapácára.

Ami volt, azt mind kitették az asztalra. Meggyőződtem róla, mint már annyiszor, hogy nincs ember és ember között különbség, ezen a sárgolyón. Mi mind egy tőről fakadunk. Jó volt ott lenni közöttük,  jó volt berbernek lenni.

Végtelenül sajnálom, hogy a világnak ezt a részét a háború feldúlta. Vajon mi lehet az én ottmaradt barátaimmal? Vajon látom-e még őket valaha ebben a földi életemben?

Emlékeimet rendezgetve apám iratai között keresgélek.  Az agyamban milliónyi gondolat nyüzsög. Nem halhatok
meg anélkül, hogy le ne írjam.

A megsárgult papírokat forgatva, mindinkább rádöbbenek, mekkora kincseket tartok a kezemben. Pedig mindössze egy megkopott irattárca, amibe mégis belefér egy emberöltőnyi történelem.

Apám sokat vándorolt életében, sok helyen laktunk, többek között Dobozon, Újkígyóson, Eleken, Medgyesegyházán. 

Amikor édesapám elhunyt, ahogy az lenni szokott: minden gyerek, minden rokon választott a hagyatékából valami szívének- lelkének kedves tárgyat.  Én apám briftasniját hoztam el magammal, amiben az  iratait, emlékeit őrizte.

Itt van most is az íróasztalomon a féltett kincsek között. Nem is tudjátok elképzelni mennyi mindent rejteget ez a tárca. Van itt például egy igazolólap egy kerékpár megvásárlásáról 1956-ból. Vagy egy elismervény arról, hogy 1969. szeptember 13.-án átvett egy Panni motorkerékpárt. Még ma is előttem van, ahogyan végigmotorozott a falun. Úgy ült rajta, mintha legalábbis egy remunda lenne: egyenes tartással, büszkén.

Megőrizte a kéményseprésért kifizetett díj elismervényét, ahogyan szépen sorba rakva az összes nyugdíjszelvényét is,  amit  manapság legtöbben eldobnak. Igaz büszke volt rá, hogy kemény munkával megdolgozott a nyugdíjáért, hisz reggeltől estig verte a vasat a vasútnál.

De ebben a tárcában őrizte azokat a leveleket is, amelyeket tőlünk, gyermekeitől kapott. Nagy meghatottsággal olvastam hajdani soraimat, amelyeket a seregből írtam neki.  Látszik a papíron, hogy sokszor átforgatta, elolvasta azokat.

De itt sorakoznak azok a levelek is, amiket a testvéreim írtak. Különösen megrendítőek Lajcsi bátyám és Palcsi öcsém apánkhoz intézett szavai, melyeket életük nehéz pillanataiban vetettek papírra.

Apám kemény, nagytörvényű ember volt. Nagyon nehezen mutatta ki az érzelmeit. Most, ezeket a megsárgult leveleket lapozgatva sajdul bele a szívem, milyen sokat is jelenthettünk számára, hogy ilyen gondosan megőrizte leveleinket. Ezeket mind-mind  féltve őrzöm én is, és újra és újra átlapozgatom.

Ilyenkor visszarepülök az álmok szárnyán azokba a régi szép időkbe, amikor még együtt élt a nagy család.

Magam előtt látom, amint a tűz körül ülve hallgatjuk apám végeláthatatlan történeteit, igaz meséit. Előttem van, ahogy körben ülünk mi gyerekek és szájtátva hallgatjuk, amint szavaival elénk varázsolja a mesebeli sárkányokat, vitézeket, garabonciásokat.

Erről eszembe jut most egy másik emlék is, amikor éjnek évadján Újkígyósról Elekre hajtottunk kocsival. Na nem négy ökör húzta a szekeret, hanem egy megtáltosodott gebe.

Mentünk-mentünk a nagy legelőn keresztül. Lassan kocogott a gebe, már-már álomba szenderültünk…  ahogy haladtunk a makkfás úton, ott ahol Gera Manci néniék nyárfás tanyája volt, apám mesébe kezdett.

- Hallod te Gyerek! - szólt apám Laci bátyámhoz. -  Igyekeznünk kellene.

- Miért kéne, drága jó Apám?

- Ránk esteledett, az utat se látjuk már, ha pedig éjfélt üt a toronyóra, elkongatja a tizenkettőt,  akkor  járnak a szellemek!

A sarogjában ült Bangi, (Mária testvérem), Pali öcsém, meg én. Szemerkélt az eső, de apámnak nem volt szokása, hogy üsse, verje a lovat. Annyit mondott:

- Hoztunk nagy esőkabátokat, csak nem áznak el ezek a gyerekek !

Lassanként odaértünk a nagy dombhoz, ahol a legenda szerint a török basa lánya élt hajdanán. Mondja édesapám:

- Hát ezt nem tudtuk elkerülni! Pedig ez az elátkozott hely. Itt raboskodik a föld alatt a török basa lánya, aki nem akart visszatérni a szüleivel török hazájába, inkább az elátkozott kincseket választotta. A legenda szerint minden hetedik évben egyszer megnyílik a föld, s feljöhet a napvilágra. Várja, hátha jön egy dalia, aki megmenti őt az átoktól. De még senki sem törte meg ezt a nagy átkot!  A föld pedig ismét bezárul felette. Így van ez már vagy ötszáz éve.

Mire apám idáig ért a mesében megkondult az éjféli harang. 

- Hóóóóóóóóóóóóó – húzta meg a gyeplőt apám. A ló megállt, és nyeríteni kezdett. - Na, látjátok gyermekeim, most járnak a szellemek!  

- Meg kell állnunk imádkozni. Nem is hajthatnám tovább ezt a szegény lovat, mert van itt a közelben egy vizesárok. Még napvilágnál is veszedelmes, hát még most a sötétben, amikor már elütötte a tizenkettőt. Ha a ló megvadul, akkor felborulunk, s itt a három gyerek a széna között a kocsialjban.

- Majd én megoldom – mondta Laci bátyám, és leszállt a szekérről, hogy kikémlelje az utat. Édesapám hangjából ítélve nagyon ideges volt. Számolgatta, hogy hány perc telt el, mert hogy most járnak a szellemek. Ki kell várni az időt! Tizenkettő után tizenöt perccel már nincsen erejük, és elhagyják a földi teret.

- Na gyerekek imádkozzatok, mert ha Laci bátyátokat most elkapják a graboncások, soha többé nem látjátok viszont!

Imádkoztunk is buzgón, amíg egyszer csak elő nem bukkant a sötétből Laci bátyám. Kihúzta magát, úgy jelentette apámnak:

- Elhárítottam a veszélyt apám. Tudom az utat, visszajöttem.

- Drága jó Istenem, látjátok, hogy az Isten megsegít bennünket!  

Apám a megkönnyebbüléstől úgy fújtatott, mint a kazán. Ez is jellegzetes szokása volt, mikor olyan volt a hangulata, fújtatott, fütyörészett. Tőle hallottam a régi dalokat, a betyáros nótákat: „… kelj föl, kelj föl kakukk madár…

Azt, hogy az én jó apám, komolyan hitte-e graboncásokat, vagy csak azért aggódott, hogy a sötétben árokba hajtunk, s kitörik a kocsi kereke - máig nem tudom eldönteni. De mint tudjuk, a cigányok világa különleges és varázslatos, ahol a mese és a valóság összeér, ahogyan a szivárvány is összeköti az eget és a földet...

Sok idő eltelt azóta a nevezetes éjszaka óta, de ha arra vezet az utam, ott a dombnál mindig megállunk, tanyát verünk. Felidézem apám szellemét, és  én is mesélek a gyermekeimnek, unokáimnak.

Mielőtt ennek a mesémnek vége lenne, még elmondom nektek, hogy mi nagyon szigorú nevelést kaptunk, úgy szoktam mondani, hogy spártait. De amikor felidézem ezeket a régmúlt pillanatokat,  egyre jobban megértem apámat, és felfedezem,  hogy a szíve mélyén  milyen érzékeny ember volt, és mennyire szeretett bennünket.

Áldja meg a Jóisten haló porában is!

Újkígyóson történt, Krisztus születése után 1959 esztendővel. Tíz  éves voltam akkor, amikor Rácz tanár úr osztályába jártam. Azóta sem szakadt meg a kettőnk kapcsolata és barátsága. Haláláig leveleztünk, gyakran kerestem telefonon, s ő is engem.

Ismét csörgött a telefon, Rácz László tanár úr szólalt meg a vonal másik végén:

- Gyere Gyurikám addig, amíg nem késő! Mesélni szeretnék neked édesanyádról, meg átadni azt az ajándékot, amit 50 évvel ezelőtt kaptam tőle.

– Nagyon kíváncsi voltam. Egész éjszaka nem aludtam, egy szemhunyásnyit  sem. Alig hajnalodott már útra is keltem.

Kint állt a kapuban, úgy várt, mint a Messiást. 

- Édes drága Gyurikám, csakhogy megjöttél!

 – Drága Tanár úr!

- Ne mondd nekem Gyurikám, hogy tanár úr, mondd inkább, hogy Laci bátyám!  Sokat hallok rólad. Hál' Istennek tele van veled  a rádió, a televízió, az újság. Híres ember lettél.
- Oh, Laci bátyám, ne tessék ilyet mondani! Olyan vagyok én, mint 50 évvel ezelőtt.
- Csak azt akartam mondani Gyurikám, hogy ha csak egy mákszem voltam a bejgliben, akkor én is  hozzájárultam az életművedhez.  Az újkígyósi iskola tanárai egy emlékkönyvben örökítették meg a régi időket. Én két diákom nevét említettem meg benne: Domokos Pistát, aki híres orvos lett Szegeden, és téged. Azt is leírtam, hogy amikor eljöttök hozzám meglátogatni, akkor ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.

- Most pedig elmesélem, hogy miért is hívtalak. Drága fiam, az én időm lassan lejár, már öreg vagyok. Mutatni akarok neked valamit. Gyere utánam!  

Átmentünk a másik szobába, ott kivett a vitrinből egy porcelán kutyát.
- Na édes gyermekem, most jól nézd meg ezt a kutyát! Édesanyád már sok-sok éve odaát van, egy másik dimenzióban, a csillagok között. Én pedig 50 éve őrzöm ezt az ajándékot, amit annak idején tőle kaptam. Most már átnyújtom neked, őrizd te tovább.

A hangja egy kicsit elhalkult, s szégyenlősen törölte ki a szeme sarkából a könnyeket. Egy darabig szótlanul ültünk egymással szemben, egyikünk sem tudott megszólalni.

A nagy csöndet drága felesége, Mária néni sürgés-forgása törte meg, aki finomabbnál finomabb falatokat varázsolt elénk.  

Aztán ismét megeredt a szavunk, s egymással versengve idéztük fel a régi iskolai emlékeket. Újra  lejátszódott előttem minden, ahogyan az félévszázaddal ezelőtt történt. 

Megint gyermekké lettem, s átélhettem a jóságos tanár gondoskodását. Nem tudom mi lett volna belőlem, csóró cigánygyerekből, ha nincsenek olyan igaz – és nem mákszemnyi - emberséggel megáldott tanítóim, tanáraim, amilyen Laci bácsi is volt!  Amikor nagysokára betelt a szívünk-lelkünk egymással érzékeny búcsút vettünk, és elindultam haza, Budapestre.  Laci bácsi a kapuban állt, és még sokáig integetett utánunk.

Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. Nem sokkal később jött a hír, hogy Rácz tanár úr elment, itt hagyott bennünket. Kimondhatatlan fájdalom költözött a szívembe!

Temetésén szinte az egész falu ott volt! Feleségemmel együtt mi is elkísértük az utolsó útjára a legendás falusi tanítót.  Legjobb emlékezetem szerint mi voltunk az első osztálya, a tanárképző főiskola elvégzése után, és később még sok-sok évfolyamot tanított a faluban.

Amikor szólít a szívem, meg a fájdalom, újra és újra kimegyek hozzá a temetőbe, és elpanaszolom neki a bánatom.

Édesanyám kutyája azóta a mi szobánk vitrinjében őrzi a régi idők emlékeit. Mindig előttem van, ahogyan bennem él a kedves tanár úr szeretete is, ahogy megszólított, ahogy figyelt rám, mintha a saját gyermeke lettem volna.

Én is meghagytam a gyermekeimnek, ha üt az óra és nekem is el kell indulnom a végső útra, őrizzék tovább az ereklyét, ahogyan Rácz Laci bácsi emlékét is.