Rostás Farkas György

Régóta dédelgetett vágyam, hogy az én szeretett, legidősebb bátyámról írjak. Számára megadatott az a nagy szerencse, hogy még ismerhette az én drága nagyszüleimet. Mindig olyan szépen mesélt róluk, hogy szinte valóságosnak tűnt a jelenlétük közöttünk. Sokszor hajnalokig mesélt Káló papóról, Kusló papóról. Bárcsak most is hallgathatnám a történeteit!

Dácsi bátyám már gyermekkorában is olyan megfontolt és bölcs volt, hogy szinte öregembernek számított. Neki nem adatott meg, hogy gyermek lehessen, mert legidősebbként ő volt mindig anyám támasza, legfőbb segítsége. Ezért is mondták a faluban, ahol meglátta a napvilágot, hogy „kis öreg”. 

Volt szerencsém még egészen fiatal koromban együtt lenni sok öreg cigánnyal. Ők mesélték, hogy amikor cigány törvényt ültek, rendre Dácsi bátyám mondta ki a döntő szót. Az egész megye elismerte tudását. Méltóságteljesen viselkedett, ezért kiérdemelte úgy az idősek, mint a fiatalok tiszteletét.

Sok időt töltöttünk együtt, mert nagyon szerettem a társaságában lenni. Soha nem unatkoztam mellette, olyanokat tudott mondani, amin napokig, hetekig, hónapokig gondolkodhattam. Jóságos volt, és jó testvér. Mindig csodáltam nagy munkabírását, erejét, ahogyan nagy nyugalmát megfontoltságát is.    

Az is nagyon tetszett, hogy mindig sok lovat, állatot tartott. Galambjai is voltak. Élmény számba ment, amikor felvitt a padlásra, hogy megmutassa, melyik galambnak hány fiókája van.

Soha nem félt a munkától. Mindig hajnalban kelt, és kiment a földekre. Volt, amikor reggel négytől, késő éjszakáig kaszált, volt, mikor a cséplőgépnél dolgozott. Azok 50-es, 60-as évek embert-próbálóak voltak ott a békési végeken. Nehéz sorsuk volt akkor az ott élő embereknek. Hajnalban keltek, és késő éjszakáig dolgoztak a földeken, a mezőn, és ebből kivette a részét az én szeretett drága édesanyám, és a legidősebb bátyám, Dácsi is.

Emellett a vasútnál is dolgozott, kovácsként. Otthon, a háznál is volt egy jól felszerelt kovácsműhelye. Hétvégente, ha nem volt a határban, a mezőn, a földeken munka, otthon verte a vasat a műhelyben.

Édesapám többnyire már hajnalban elment Békéscsabára, ahol ő is kovácsként dolgozott a vasútnál, és késő éjszaka ért haza a munkából. Mint elsőszülött gyermeke, anyámnak Dácsi volt a támasza, a segítője. Mert a bátyám a gyermeknevelésből is kivette a részét. Úgy gondoskodott rólunk, mint a pelikán a fiókáiról, hogy levegye anyám válláról a mázsás terheket.

Teltek, múltak az évek. Dácsi bátyám is családot alapított, kirepült a fészekből, és másik fészket épített.

Nem sok ideje jutott a pihenésre, mert nagy volt a család. Nyolc gyereket kellett etetnie, ruháznia, iskoláztatnia. Mindegyikükből iskolázott, művelt, okos ember lett.

Elköltözése után is, amikor csak tehette mindig eljött szeretett, drága édesanyánkhoz, és olyankor sokat beszélgettek, sütöttek - főztek, felelevenítették a régi történeteket.

Egy kedves emlék jut most eszembe. Akkoriban már Medgyesegyházán laktunk. Oda azért mentünk, mert Dácsi és István bátyám is ott lakott, és édesanyám szeretett volna a két idősebb fia közelében élni.

Dácsi bátyám minden május elsején gyönyörűséges májusfát állított édesanyámnak. Olyan mesebeli szépet, mint egy gyönyörűséges menyasszony a legdíszesebb pompájában.

Anyám is korán kelő volt, mindig kiment  már hajnalban, hogy szétnézzen az udvaron, a kertben, a rózsái között, a zöldellő határban, ameddig a szem ellátott, mert a mi házunk volt az utolsó, utánunk már a végtelen róna látszott.

Anyám szeme könnybe lábadt, amikor megpillantotta a májusfát, amit Dácsi bátyám még pirkadat előtt felállított.

De így történt ez minden nagy ünnep alkalmával: karácsonykor és húsvétkor is. Senki sem tudta megelőzni Dácsi bátyámat a köszöntésben. Már kora reggel megérkezett, és az ő ékesszóló hangján köszöntötte a mi drága, szeretett édesanyánkat. Úgy, ahogy csak ő tudta, olyan meghatóan és olyan szeretettel.

Hosszú és ékesszóló köszöntőjéből most csak egy mondatot idéznék, hogy érzékeltessem azt a szeretetet, ami a bátyámból áradt.  

- Kérem, a jó Istent, hogy legyen olyan kegyes velünk, hogy sokáig, nagyon sokáig tartson meg nekünk, erőben, egészségben, hogy örvendhessen a mi szívünk, lelkünk neked…

Azok a szépséges gyermekévek a szegénység és sok nehézség ellenére mérhetetlen sok szeretetet és örömet adtak mindannyiunk számára. Mindig megtelt a szívünk, ha tele volt a kis fészkünk a testvérekkel. Olyan szívjóságban, szeretetben éltünk, hogy legendába illő.

Már felényire fogytunk, mint a hold, de mi, a még élő Farkasok, mindig elmegyünk egymáshoz, ha szólít bennünket a szívünk, és kimegyünk a temetőbe, hol az idősek sírjai domborulnak, hogy fejet hajtsunk, és beszélgessünk velük.

Tudom, hogy az a mély sír nem válaszol, de a szív a mi hangszerünk. Áldja őket az ég ott a mennyei hazában, és vigyázzanak rájuk az angyalok, a világ végezetéig. Ámen.

„..Eltávolodnak az égtől a csillagok.

A fény is szökik, menekül

a felhő sem önti rám puha esőcseppjeit

a pusztákon nem jelenik meg a délibáb

nem veri föl az éjszaka csöndjét a szekérhang

apám kalapálása nem hallatszik az égig

Anyám fekete szoknyája nem libben meg a Sisák saroknál…

A bölcsőben nem sír fel többé a jövő.”

                                 (Jelentés a jövőnek)

A Sisák sarok gyermekkorom egyik emlékezetes, mondhatnám azt is, hogy szimbólikus jelentőségű helyszíne. Ezért is foglaltam egykoron versbe, s most elmondom nektek, miért is olyan fontos számomra.

Sokszor írtam már az újkígyósi Öreg utcáról, a Zugról, ahol a mi kis házikónk állt a temető sarkánál. Ez volt a faluvége, utána már csak a szabad határ, a szántőföldek következtek…

Úgy él emlékezetemben, hogy alkonyat tájban mindig elindultunk az Öreg utca 76-os számú házából a falu irányába, Lengyel néni sarki pici házához, ahol orgonabokor takarta el előlünk a világot.

Négyen voltunk akkoriban még odahaza a családi fészekben a kisebbek közül: Bangi, Palcsi, Mozolka meg én. Legtöbbször ott a kispadon, a Lengyel néni házánál vártuk anyámat, hogy hazaérjen mindennapi batyujával, amiben az élelmet hozta éhes fiókáinak.

Itt haladt el estefelé a falu gulyája is a legelőről hazafelé.  Mi csak ültünk és kémleltük az utcát, különösen a Sisák sarkot, mert anyám mindig ott fordult be, ott láttuk meg először.  Volt, hogy órák teltek el, és még mindig nem láttuk, hogy meglibbenjen szoknyája, ott a Sisák saroknál. Sokszor versenyeztünk egymással, hogy ki pillantja meg először. Ezek voltak azok a gyémánt pillanatok, amelyek a mai napig ékesítik az emlékeimet. 

Anyám fekete szoknyája is jelképpé vált az életemben. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig feketében láttam. Talán ezért is hívták az egész faluban - a nála sokkal idősebbek is - Mari néninek. Később, már nagyobbacskaként tudtam meg tőle, hogy viseletével egész életében imádott apját gyászolta.

Anyám járása gyors, szinte libbenő volt, mintha a lába nem is érintette volna a földet, mintha tündérként a föld felett lebegett volna. Mindig sietett, hogy megetesse farkasfiókáit, akik még nem hagyták el a szülői házat. Meg is jegyezte egyszer „Amerikás” Jani bácsi, aki szintén a kispadon ücsörgött a háza előtt:

- Ej, ej Mária lelkem, nem lesz elég a te lábad, amíg ezek a gyerekek felnőnek… Elkopik a sok gyaloglásban… (Jani bácsi megjárta az újvilágot is, ezért is keresztelte el  így a falu népe.)

Anyánk megjött, mi pedig fogtuk a köténye, a szoknyája szélét, úgy kísértük hazáig. Az az öröm, az az érzés, ami akkor eltöltött, soha nem fog kialudni a szívemben.

A legfinomabb falat mindig a legkisebbnek jutott. Ez is szent hagyományként élt közöttünk, ahogyan az is, hogy aki nem volt otthon, annak félretettük az ételt.  Miközben édesanyám kipakolta batyuját az asztalra, vagy mikor hova, a földre vagy az abroszra, mesébe kezdett. Elmesélte, hogy mi történt aznap a faluban.

Akármilyen fáradt is volt, mindig volt ereje és kedve, hogy meséljen, vagy énekeljen nekünk. Nem csak a testünket táplálta a sokszor egész napi fáradsággal megszerzett élelemmel, de varázslatos meséivel, szép szavaival a lelkünket is.

Az egyik története így kezdődött: - Az Alén történt meg velem, Mancikához mentem segíteni, mert disznóvágás volt náluk… Ez volt az egyik legnagyobb ünnep télvíz idején. A disznóvágás. Minden kis falatból juttatott Manci néni nekünk, hogy mi is érezzük, tudjuk, hogy vannak, akik gondoskodnak rólunk, és nem hagynak bennünket éhen halni.

Ilyen volt Gera Manci néni, aki még ma is él, hála a jó Istennek. De ilyen volt Domokos Ica néni is, aki néhány éve adta vissza lelkét teremtőjének. Ilyenek voltak a jóságos kígyósi  parasztok. Nem is felejtem el szívjóságukat, amíg csak élek!

Hírüket elvittem már az egész világra, s ha elzarándokolok Máriaradnára a bazilikához, ahol a kígyósi jó parasztok keresztet állítottak, mindig fohászkodom és hálát adok azért, hogy ilyen emberek közé születtem.

Szoktam is dicsekedni az én szeretett falusfelemnek Harangozó Imrének, Domokos Istvánnak, hogy Máriaradnán jártam, az őseink zarándokhelyén. Ilyenkor újra és újra megegyezünk abban, hogy jó kígyósinak lenni.

 (Illusztráció: F. Tóth Zsuzsa grafikája)

(Lakatos Menyhértre emlékezve)

Ezt a történetet is messziről kell kezdenem: a zugból, a híres újkígyósi zugból, ahol már véget ér a falu, és kezdődik a határ. Itt fociztunk iskola után, többnyire sötétedésig,  amíg fel nem jöttek kígyós egére a csillagok. Ilyenkor általában együtt volt a nagy csapat: Harangozó Balázs, Gedó Pali, Balogh Zoli, Bánffy Pista, Domokos Pista…

Sokszor azonban a foci helyett libát kellett őriznünk Pallér Pityuval és Pali öcsémmel együtt a réten. Én azonban, hacsak tehettem félrehúzódtam az árokszélre és olvasgattam.

Tavasszal, amikor a fák lombjai zöldülni kezdtek, és virágba borultak a makkfás úton a gesztenyék, híre jött, hogy ellátogatnak hozzánk a vésztői rokonok. Akkoriban gyakran megesett, hogy eljöttek hozzánk a dobozi rokonok, a kétegyháziak, meg a gádorosiak is. Ilyenkor több napig, néha hetekig is együtt maradt a népes kumpánia.

Édesapám és nagyobb testvéreim is készülődtek. Kérdeztem édesanyámat, és ő szépen elmesélte, hogy  Lakatos Menyhért jön az édesapjával Vésztőről. Itt maradnak nálunk egy ideig, és együtt mennek majd apánkkal a vásárba.

Én akkor lehettem olyan 10 éves.  Nagy izgalommal vártam érkezésüket, hiszen Menyhért már akkor is híres ember volt. István bátyámmal nagy barátok voltak, az én gyermeki szemeimben szinte mesebeli hősnek tűntek.  A lányoknál is nagy sikerük volt, szinte az egész megye szerelmes volt István bátyámba, és Menyhértbe.

Egy szép tavaszi napon meg is érkeztek, három-négy lovaskocsival. Több napig is eltartott a dínom-dánom. Mindenki, aki csak tehette a faluból és sokszor a szomszéd faluból is, ellátogatott hozzánk, nagy kondérokban sütöttek főztek. Messze szállt a dal, énekeltek, táncoltak, vigadtak. Akkoriban szívesen láttak vendégül a rokonokat, a barátokat és felelevenítették a régi idők emlékeit.

A két öreg pedig: az én drága édesapám és Menyhért édesapja nagyon jó barát volt. De anyai ágon rokonságban is álltunk egymással. Édesanyám és Menyhért unokatestvérek voltak.

Később, már felnőttkoromban sok időt töltöttünk együtt Lakatos Menyhérttel Budapesten. Együtt dolgoztunk a Cigány Kulturális Szövetségben, majd a Romano Nyevipe-ben és az Írószövetségben is. Én gyermekkoromtól nyomon követtem Menyhért pályáját,  példaképemnek tekintettem. Ő pedig odafigyelt a magamfélékre. Amikor a kulturális szövetség elnöke lett, maga köré gyűjtötte az iskolázott cigány fiatalokat. Igyekezett őket helyzetbe hozni. Mindnek volt feladata, tisztességes fizetése, mert az akkori vezetők respektálták Menyhértet.

Nagy tekintélye volt itthon és művei révén külföldön is. Később bejártam vele a fél világot. Mindketten kongresszusi küldöttek lettünk a 70-es években induló cigány világszövetségben.

Vidám természetű ember volt. Szeretett énekelni, és mesélni. Versei és életregénye mellett sok mesét is írt, amit a mai napig sokan forgatnak és olvasnak. Jó volt testvérének és barátjának lenni.

A 90-es évektől itthon is rendszeresen szerveztünk nemzetközi konferenciákat. Ezeken mindig részt vett, amikor nem ő tartott előadást az első sorokban ülve figyelmesen végighallgatta az összes előadót. Nem csak a neves felszólalók mondandójára volt kíváncsi, de érdekelte a fiatalabbak véleménye is. Jó író, jó cigány és tudós ember volt.

Mindig harcolnia kellett, mindig követelni… Tartottak is tőle, és sokszor figyelembe vették véleményét, javaslatait, pl. azzal kapcsolatban. hogy a cigány nyelvet oktassák, vagy biztosítsanak több munkalehetőséget.  Ő azonban gyakran mondta nekünk, középső ujját figyelmeztetően felemelve: - Halljátok, a hatalommal vigyázni kell!

Szerette és bírta is erővel a fizikai munkát. Jól emlékszem, amikor Pilisborosjenőn hétvégi telkén építkezett. Egy nagy csákánnyal a kezében fejtette a követ. Félmeztelenül, Rambó módra bekötött fejjel úgy ütötte a sziklákat, hogy szinte szikrát hánytak. Igazi őserő lakozott benne. Pali öcsémmel sokszor segítettünk az építkezésen.

Szívesen mentünk, mert nagy élmény volt a társaságában lenni. Ezek a felejthetetlen napok mindig megmaradnak a legszebb emlékeim között. Napi 10-12 órát is képes volt ilyen feszített tempóban dolgozni. Azt nem állhatta szó nélkül, hogy a szomszédok délben hosszasan szieztáznak. Mindig szóvá tette, morgolódott. De nem is volt olyan szép birtoka senkinek a környéken, mint az övé.

Engem megajándékozott a bizalmával. Akárhova hívták meg, megpróbálta úgy alakítani, hogy én is ott legyek mellette. Felejthetetlen napokat töltöttünk Balatonszemesen, Győrben és máshol is, különböző tehetségkutató és alkotói táborokban. Akkoriban a fiatal művészek, írók, költők, festők gyakran összejöttek, szinte mindannyian egy baráti körbe tartoztunk.

Egy alkalommal a Fészek Klubban találkoztunk, ahol jelen volt Péli Tamás, Kovács Jóska, Choli és én is. Menyhért mindig magas fordulatszámon pörgött. Nehezen tudta elviselni, ha mi, akik sokkal fiatalabbak voltunk nála „le voltunk lassulva”.

Így szólt hozzánk:  - Haljátok, mondok nektek valamit. Ha erre jártok, harminc év múlva, és láttok egy öregembert görkorcsojázni, az én leszek.

Mi egymásra pillantottunk és örültünk neki, hogy ilyen jó fizikai erőben érzi magát. De az Úr mégis átírta a forgatókönyvet. Egy-két hónap múlva hallottuk, hogy kórházba került. Igyekeztünk minél több időt ott lenni körülötte. Sok mindent mondott, azt is többek között, hogy tartsunk össze. Ez sajnos nem jött össze. Talán azért, mert eltávozott közülünk ő is és Péli Tamás is…

Utolsó földi útjára több ezren elkísérték. Ott álltunk a koporsója mellett Cholival, és egymásra néztünk. Mindketten tudtuk, hogy a görkorcsolyázásról van szó. Sok minden sikerült Menyhértnek hosszú élete során. Királyok között forgolódott. Kötetei sorra jelentek meg itthon és külföldön is.

Sokan írófejedelemnek tartották, joggal. De elment, és én csak abban reménykedem, hogy Odaát újra jó testvérek, barátok, és munkatársak leszünk. Talán majd együtt fogunk görkorcsolyázni is.

Békés vármegyében, annak is egyik eldugott kis falujában, a doboz – sószéki cigánytelepen élt az én drága anyai nagyanyám, Julka mámi (Makula Györgyné).

Ismerték őt az egész megyében, sőt még azon túl is. Gyógyító tudományának és jóstehetségének híre eljutott mindenhová a környéken. Az emberek úgy várakoztak pici házikója előtt, mint a leghíresebb professzorok rendelőjében. Igaz, hogy nem csak nagytudású, okos cigányasszony volt, de olyan méltóságteljes jelenség is, mintha grófi családból származott volna.

Még külhonból, Londonból és Amerikából is jöttek hozzá,  hogy mondjon jövendőt, és árulja el titkos receptjeinek fortélyait. Mindenféle betegségre, nyavalyára volt gyógyírja, ismerte és gyűjtötte a gyógynövényeket erdőn és mezőn.

Már életében legendák vették körül. Még könyvet is írtak róla. Az egyiket én is láttam Gyulán, a múzeumban.  A címe: Fűben, fában az orvosság - Julka mámi füveskönyve.  Fáradhatatlanul járta az erdőket, a mezőket, minden virágot, minden növényt ismert. Tudta, melyik növényből, milyen főzetet lehet készíteni.

Kis kamrájában megtalálható volt mindenféle az erdei gyümölcsből készített lekvár és szörp is. Ismerte és gyűjtötte a gombákat is. Ha valaki a környéken megbetegedett, nem az orvoshoz rohantak, hanem hozzá. Mindenki Julka mámija volt.

Nemcsak a betegek fordultak hozzá orvoslásért, de felkeresték a szerelmesek, s a meddő asszonyok is, akik gyerekre vágytak, hogy segítsen rajtuk, és ő annak rendje módja szerint már mondta is a varázsigét.  Mindenkit elbűvölt. Voltak emberek, akik azért látogatták meg, hogy vegye le róluk a rontást, mert azt is csak ő tudta, és rajta kívül senki más.

Sok időt töltöttem a közelében, mert egyik kedvenc unokája voltam. De ilyenkor mindig azt mondta: - Drága szép unokám! Most jó lenne, ha kimennél. Játsszál a többi gyerekkel!

Látta, és tudta, hogy én mindig mindenre kíváncsi voltam. Kimentem, de eszemben sem volt játszani, hanem nagyon vártam, hogy jöjjön értem, és vigyen oda maga mellé. Takargasson,  szeretgessen, mert mindig ki voltam éhezve a szeretetre.

Julka mámi minden nap legalább 5-6 kilométert gyalogolt, néha többet is. Sokszor láttam őt a gáton, nagy batyuval a hátán. Ha elfáradt, leült az árok szélére egy kicsit „elmélkedni”. Elővette a kis tajték pipáját (csibukot). Szép lassan, komótosan megtöltötte kapadohánnyal, és nagy élvezettel kojtolta.

Sokan megkérdezték tőle: - Drága néném, elvihetjük haza Sószékre? Nem emlékszem olyan esetre, hogy elfogadta volna bárkitől is, hogy felvegye a lovaskocsira. Amint kipihente magát, fogta a batyuját, és ment tovább, de inkább azt kellene mondanom,hogy nem is ment, hanem vonult. Előre köszönt neki a falu apraja és nagyja. Nagy tiszteletben állt ő is, és az egész család.

Még valamit meg kell említenem az én drága mámimmal kapcsolatban. Volt a településen, egy öreg úri szabó, nála készítette a ruháit. Földig érő bő szoknyában, bársonyos mellényben járt. De volt  cipésze is. A lábbelije mindig nyikorgott, mert kecske bőr volt a talpába építve. Így mindenki tudta, hallotta, hogy Julka mámi vonul az utcán.

Póstelek volt a kedvenc zarándokhelye. Állt ott egy gyönyörű kastély, a Weinckheim grófok építették. A család néhány tagja még mámi idejében is ott élt. Ő pedig bejáratos volt hozzájuk: mesélt, jósolt, jövendőt mondott. Cserébe ellátták minden földi jóval. Ő meg sietett haza Sószékre, hogy a fészekben maradt népes családot, a fiókákat megetesse.

Azt is rebesgették róla, hogy ismeri az élő fű rejtekhelyét, és még a Mit-Mit madár is a szolgálatában áll. (Hogy mi is az az élőfű és ki is az a Mit-Mit madár arról egy másik mesémben szólok.)

Egy szó, mint száz: az én szeretett, imádott Julka mámikámhoz nem volt hasonló, kerek e földön. Én még pici voltam, ő meg már nagyon öreg, de mikor elmentünk az én drága édesanyámmal hozzá, mindig akadt a mellény, vagy a kötény zsebében valami madárlátta ínyencség számomra. Mindig megsimogatta az arcomat, a kezemet. Én is mindig szerettem volna az övét, de nem volt hozzá bátorságom, annyira tiszteltem. Így csak figyeltem minden mozdulatát, csodáltam sajátos, méltóságteljes hanghordozását, hallgattam meséit, amitől szívem-lelkem áttüzesedett.

Szép, nemes vonásait sosem fogom elfelejteni. Igaz, hogy öregkorára nagyon sok ránc volt a szép fehér arcán, és szemeiben már nem ragyogott úgy a tűz, de nekem mégis gyönyörű volt.

 Azóta már több mint egy fél évszázad elmúlt, de nekem úgy tűnik, mintha tegnap lett volna, ahogy ott ültünk a nagy fa árnyékában, és szinte megszólalt a csend. Megszólalt, úgy ahogy mámi is nagy ritkán, és a múlt szép emlékeit idézte. A legkedvesebb meséje, az erdők anyjáról szólt, aki boglyán aludt, és a hajával takarózott. Ezt többször is elmesélte nekünk, unokáinak.

Mikor utoljára találkoztam vele a lelkemre kötötte: - Drága Gyermekem, ha én egyszer már nem leszek, attól még a testvérség és a szeretet ne haljon meg közöttetek. Mindig látogassátok egymást, őrizzétek azt a tudást, amit én megpróbáltam a hosszú életem során megőrizni, és nektek továbbadni. Találkozzatok, beszélgessetek, és mindig keressétek fel egymást!

Ez a mondás is egyike azoknak, amelyek a mi családunk legendáriumában szállóigeként szerepelnek.

Az eset Dobozon, pontosabban Sószéken, azon a híres - hírhedt cigánytelepen történt.  (Doboznak azért is nagy híre volt, mert mint tudjátok, a ló például csak a dobozi hídig ló, utána már lú. Sószékig a pénz az pénz, Sószéken pedig már píz. Szóval Doboz és a sószéki cigánytelep mindig különleges hely volt, és az is marad, amíg a világ-világ.)

Rongyos az én drága szeretett édesanyám kedvenc unokatestvére volt, Pulyka nagynéném édes egyszülött gyermeke. Azért kapta ezt a nevet, mert szegénynek kiskorában nem volt egyetlen tisztességes ruhadarabja sem, csak olyan szedett-vedett rongyokban járt.  Amikor az én drága jó anyám apámat követve elköltözött Dobozról, nem volt, aki pártfogolja, a cigánytelep tartotta, pestiesen szólva az utca nevelte.

Odaadtak a kis kezecskéjébe egy-egy  darab száraz kenyeret, de sokszor az sem sokáig lehetett az övé, mert olyan szerencsétlen volt, hogy a macska azonnal lenyúlta a kezéből a kenyeret.

 Kérdezte is tőle Mámika: - Hát az előbb adtam neked a kenyeret. Hova lett? Rongyos nem tudott mást mondani, egyszerűen annyit válaszolt, hogy elpusztult…

Sok-sok év telt el azóta, de még mindig elevenen él  Sószéken a mondás: „ Elpusztult, mint a Rongyos kenyere”.

De hogy szavamat ne felejtsem, elmesélem, hogyan is került Rongyos anyám védőszárnyai alá.  Pulyka néném akkoriban már Vásárhelyen élt előkelőnek tartott családjával. Egyszer eljött  Sószékre, hogy meglátogassa a szüleit: Julka mámit és Kusló papót, és magával hozta a gyereket is ajándékba. A következőt mondta az én drága jó anyámnak.

- Hallod Marika, drága testvérem, nincs nekem egy percnyi nyugtom sem  emiatt a gyerek miatt. Az uram nem tűri meg tovább a családban. Csak azt mondja mindig, hogy zabigyerek…

Pulyka néném meg sem várta a választ,  térült-fordult és letette a méteres gazba Rongyoskát,  aztán annak rendje módja szerint ott is felejtette. Anyám a nagy sírásra odaszaladt, felkapta a gyereket, aki még csecsszopó volt, magához ölelte, és úgy mint Dácsit, az elsőszülött fiát is, megetette. Egyiket az egyik emlőn, másikat a másik emlőn.

Ez az egész hercehurca nem tetszett az én jó apámnak, többször szóvá is tette, hogy miért neveli a testvére elhagyott gyermekét. De az én drága anyám nem tett különbséget Rongyos és Dácsi között, a haláláig gyermekeként szerette.

Sokszor voltam szemtanúja, amikor később Rongyos már felnőttként ellátogatott hozzánk újkígyósi kis házunkba. Keblére ölelte édesanyámat, és mindig a vállán sírta el bánatát. Hajnalokig tartó beszélgetéseikre még ma is emlékeszem. Olyan nagy szeretettel voltak egymás iránt, hogy szinte velük együtt örültek az angyalok is.

Mikor édesanyám elment, abba a mennyei hazába, ahova egyszer mindenkinek el kell távoznia, Rongyosnak majd a szíve szakadt bele. Évtizedeken keresztül járt ki, nagynénje, nevelő anyja sírjához, és gondozta. Nagyon sokszor ott látták még télen is, majdnem megfagyva a sírnál. Neki panaszolta el bánatát még akkor is, egészen addig, amíg a Teremtője őt is magához szólította.

Most is ott van anyám társaságában, már Dácsival, Pistával és Lajcsival együtt.   A történetnek itt vége is lehetne, de még egy mondat kikívánkozik belőlem. Azt mondta az én drága szülőanyám: - Aki tiszteletet és becsületet szeretne tanulni, az menjen el Dobozra.

 Az 50-es években jártunk. Akkor még nem volt divat- a cigányok között meg főleg nem -, még a kígyósi parasztok között sem nagyon, az iskolába járás. Mi voltunk az első hullám.

Az idősebb testvéreim még nem jártak iskolába. Én Piciske (Juliska nővérem) gondoskodásának köszönhetően jártam. Szép csöndesen teltek a kisiskolás évek, peregtek a felsős diákévek.

Közeledett a ballagás ideje. Most 50 év távlatából nem emlékszem,  hogy nagy hangsúlyt fektettünk volna erre a ceremóniára. Már csak azért sem, mert nekem nem volt öltönyöm, amiben ballaghattam volna.

Lakott a falunkban egy rokon fiú, Pisontnak, a későbbi  híres futballistának az apja. Tudtam, hogy neki van öltönye, elmentem hát hozzá,  és kölcsönkértem a ruháját.  Akkoriban nagy divat volt, hogy kölcsönkértünk egymástól zakót, cipőt, öltönyt.  

Alaposan megtisztogattuk a ruhát, kivasaltuk, s már futottam is az iskolába, de mire odaértem  a fotós, aki a tablót készítette, már elment. Lekéstem a fotózást…

 Nem túl régen, az 50. osztálytalálkozón, Marosvölgyi Károly, az én szeretett tanárom és osztályfőnököm megkérdezte:

  - Mondd Gyurikám, a te fényképed miért hiányzik a tablóról?

- Hát tanár úr azért, mert kölcsönkértem egy öltönyt, és mire rendbe raktuk, elment a fotós, aki a képeket csinálta.

- Nahát, Gyurikám, ha ezt tudom – itt elcsöndesedett a tanár úr, de tudom mit akart mondani: - Ha ezt tudom, akkor vettem volna neked egyet!

Akkortájt a bizományiban egy öltöny 300, azaz 300 forintba kerülhetett, többe nem. De egy szegény családnál, amilyenek mi is voltunk, ez is csillagászati összegnek számított, hiszen minden egyes fillért be kellett osztani.

 Azóta is ahányszor csak eszembe jut ez az emlék, nagy fájdalom költözik a szívembe. Azon a tablón én már soha nem szerepelek! Az emlékezetes 50-es évek nagyon mélyre szántottak, nagyon mély sebeket hagytak, úgy bennünk gyerekekben, mint a szüleinkben.

A fiatalok okulására írom le most mindezt. Én akkor fogadalmat tettem, szent fogadalmat, hogyha megnövök, és lesznek gyerekeim, soha ne ismerjék meg azt a szegény sorsot, amiben én éltem, nevelkedtem.

Ma más idők járnak, más szelek fújnak. „Egyszer majd, ha egyszer lesz”… akkor már minden másként lesz… mondom én is, amolyan  Gyurkovics módra.

Élt, éldegélt egyszer nagyon régen, amikor még a kövek is lágyak lehettek, ott a kígyósi végeken Fáni néni, mindannyiunk szeretett keresztanyja. Felejthetetlen napokat töltöttünk együtt az ő nagy vendégszeretetében. A társaságában mindig vidámak voltunk, ettünk, ittunk, mulattunk.

Nagy mágus volt. Olyan ősi tudás, rejtett praktikák és fortélyok birtokában, ami rajta kívül csak kevés embernek adatott meg. Ismerte például a sündisznók rejtekhelyeit.

A közvetlen szomszédságunkban volt a temető, amelynek líciummal körbevett árkában a sündisznók kiváló búvóhelyre találtak. Ott fészket raktak, majdnem úgy, ahogyan a madarak a fán. Fáni néni legjobb barátja az én szeretett István bátyám volt. Pista vevő volt az olyan hőstettekre, mint a sündisznó befogása, az ürge kiöntése…

Fáni néni nagyon szerette a dalokat, mindig énekelni kellett neki, István bátyám énektudásának és hangjának pedig hetedhét-faluban híre volt.

Fáni néni nemcsak a szívjóságáról volt nevezetes, hanem arról is, hogy szerette a jó szilvóriumot. Mindig kérlelte István bátyámat:
- Édes drága gyerekem, énekeld el a nótámat, olyan szomorú a lelkem!

 István bátyámnak nem kellett kétszer mondani.
- Édes keresztanyám már mondom is – azzal fújta a nótát. Mire a végére ért, Fáni néni gondolt egyet és azt mondta:
- Hallod te gyerek! Nem ez volt az én nótám.
- Hát akkor? Melyik Fáni néni?
- Tudod te! István bátyámnak nem volt mit nem tennie, rákezdett egy másik nótára. Fújta-fújta… Fáni néni ilyenkor csendes hangon kísérte. Volt, amikor sírdogált egy kicsit, vagy meghúzta a butykost.  István bátyám csak fújta csak fújta, sokszor hajnalokig. Közben megsült a sündisznópecsenye is.

Egy alkalommal odahívott engem is, lehettem vagy két - három éves.
- Gyerekem, te is kóstold meg! Én nem tudtam mi az, de fenséges illata bejárta a fél határt. Illatozott a finom sündisznó pecsenye. Mártott nekem egy kis kenyeret a zsírba, azóta is itt érzem a számban az ízét. Ó bárcsak márthatnék még egyszer abból a zsírból!

Na, elég az hozzá, hogy olyan lakomákat készített, amit Mátyás király is megirigyelt volna annak idején. Anyánknak nem nagyon volt ínyére a dolog, félt, hogy elrontjuk a gyomrunkat.
 Azt mondta István bátyámnak: - Te kölyök, te kölyök megeszed a sündisznót, a cigányok barátját. Ha apád ezt megtudja, kitagad a családból.

A legtöbbször, amikor hazafelé tartottam az iskolából, ott találtam Fáni nénit, ahogy csak üldögélt, pihent az árok szélén. Nagy-nagy szeretettel szólt mindig hozzám.
- Gyere csak ide drága gyerekem!

Mi meg úgy voltunk vele, nem csak én, de a többi testvérem is, hogy szívesen kuporodtunk mellé az árok szélére, és vártuk a csodát.  Hát mit ad Isten, mit nem, mindig elővarázsolt a garaboly aljából valamilyen ínyenc falatot, amit a jobb módú parasztok adtak a munkájáért cserébe. Kolbász, szalonna, disznósajt, meg ehhez hasonló finomságok.

Míg mi falatoztunk, csak üldögélt az árokparton, és szívta, vagy inkább kojtolta a pipájából a kapadohány füstöt. Így tett annak idején is, amikor a születésemnél segédkezett fehérre meszelt kis házunkban. Csak ömlött rám a füst,  így lettem én tartósítva.

Még nagyon sok mende-mondát őrzök a családi legendáriumban. Minden testvéremet egy jómódú parasztember keresztelte, aki jó szívvel vállalta a keresztkomaságot. Fáni néni pedig úgy vált mindannyiunk keresztanyjává, hogy Mária nővéremet ő tartotta keresztvíz alá.

Akárki is keresztelte a testvérünket, mi mindannyian keresztanyámnak - keresztapámnak szólítottuk, és a gyermekeit kereszttestvérnek tartottuk. Így volt ez, és így is marad ott  messze a békési tájakon,  az újkígyósi végeken.

Nagyon nagy nap ez a mai nap. Őseim zarándokhelyére érkeztünk meg, hogy az egyik legkedvesebb unokám Attilát keresztvíz alá tartsuk.

Velünk együtt ünnepelnek égiek, és földiek. Az angyalok is örülnek, a mennyben. Ezen a szent helyen, ezen a szakrális helyen, sok szív egyszerre dobban. Kicsordulnak a papóka örömkönnyei. Csordulásig megtelik a szívem örömmel.

Az én szeretett kis unokám keresztelőjére gyűltünk ma össze, Szentkúton, hogy őt ünnepeljük. Mert egy fényesen ragyogó csillaggal több lett az égen. Székely János, a mi szeretett püspök testvérünk kereszteli meg az unokámat. Ősidők óta így volt ez, és talán még nagyon sokáig így marad. Ez lesz a cigányok életében a legnagyobb ünnep. Talán addig, amíg cigány él a földön.

Ilyenkor összejött az egész család, a közeli és távoli rokonság. Az újszülöttre köszöntőket, áldást mondtak. Ilyenkor még a haragosok is kibékültek.

A cigányok egy gyermek születését mindig Isten áldásának tekintették. Így volt ez mindig, és így marad meg az idők végezetéig. Szent dolognak számít, a gyermek születése. Szent dolog a nagy család, a kumpánia összetartozása. Ugyan olyan, mint a cigány törvény betartása.

Én azt szeretném, és azért is imádkozom, és fohászkodom, hogy szép hagyományaink megőrzése ne vesszen az idők homályába. Mindig útmutatásul szolgálhasson, egész életünkben.

Az ilyen és ehhez hasonló ünnepek, együttlétek mindig megszínesítette, és beragyogta egész életünket és megédesítette a pillanatokat. Ilyenkor mindig nagy mesékbe kezdtek az elődökről is megemlékeztek.

Felidéztük őseink szellemét és hálát adtunk azért, hogy ilyen elődök, ősök leszármazottai lettünk, vagyunk és maradunk is ilyenek.

A vándorlásunk ideje alatt, több száz éven keresztül mindig a családfőnek a kumpánia legidősebb tagjának a dolga volt, a keresztelővel járó szertartás. De ugyan így az esketés is. Ma már vannak papjaink, és nem csak zarándokhelyen, de Isten házában, templomban szoktuk megkeresztelni gyermekeinket.

Mindig külön öröm számomra, hogy nagy népes család, rokonság előtt elsőként én szólhatok, és kérhetem a jó Istent, hogy adja bőséges áldását a most keresztelendő gyermekre, szüleire, keresztszüleire, családtagjaira, és minden jelenlévőre. Kívánok hosszú életet, sok boldogságot, erőt, és egészséget.

O del, te del amare shaves, lungo baxtalo trajo

tyo papo

Az első mondattal mindig úgy vagyok, ahogyan az emberiség -  a világ kezdete óta - az első lépéssel.

Minden megszólalás az első mondattal kezdődik, a leghosszabb út pedig az első lépéssel.

Két napja elkezdődött az adventi időszak.  

Ilyenkor az ember elcsendesedik, s elgondolkodik azon, hogy pillanatok múlva ez az év is véget ér.

Ahogy szépen, csendben morzsolgatom az éveimet, egyre többet gondolok arra, hogy hány szegény embernek lesz az asztalán karácsonykor ennivaló.

Árván, szegényen, fázósan, éhesen… És megjött a hideg is.

Az erdő is magánkézben van, s már csak egyeseknek lehet elvenni a bőség kosarából.

Sokan érzik úgy, hogy hiába gyúlnak ki a karácsonyi fények, mind sötétebb árnyak borulnak rájuk.

A számvetés ideje? …. Erkölcsi felelősségünk, hogy kendőzés nélkül felmérjük, milyen idők következnek?

Mit is mondhatok magamnak és minden jószándékú embernek? Azt üzenem, próbáljunk meg segíteni a szükséget szenvedőknek. Nézzünk körül a világban, a mindennapi életterünkben.

Vegyük észre azokat, akiknek szükségük van ránk, a mi segítségünkre. Ne somfordáljunk el mellettük lesütött szemmel… Mindig van mit megosztanunk embertársunkkal.

Mit jelent a karácsony? Békét, szeretetet. Közeledte a papír szűzies fehérségével kényszerít őszinteségre, megbocsájtásra.

Mit jelent a megbocsájtás? Örömöt, amely feloldja a salakként ránk nehezedő ellentéteket, és visszahúz bennünket a szeretet fényének éltető lobogásába.

Talán Jézus és a Miasszonyunk Mária is meghallgatja imáinkat.

 Isten áldása legyen szép hazánkon, a cigányokon, a honfitársainkon, Ámen!

Közös út az, ha a pártokhoz, a különböző szervezetekhez való hovatartozáson túl szolgáljuk a cigány emberek összefogását, népünk érdekeinek védelmében. Ha együtt felmutatjuk a mi cigány identitásunkat tükröző közös értékeinket.

Közös út:

Amikor a napi kérdésekben vitatkozunk, mindig gondoljunk arra, hogy a pártok és szervezetek hamar múló, képlékeny jelenségek a történelmi léthez mérten. Ezért kell az egység a jogaink kivívásában és a mi cigány identitásunk megőrzésében. Ez a cigány öntudat, a cigány népünkhöz való tartozásunk tudata,  egyetemes kell, hogy legyen.

Közös utunk nyitott mindenki előtt, aki vallja, őrzi cigányságát. Éppen nekünk, akik mint jómagam is törzsgyökeres oláh cigány családból származunk, igen, éppen nekünk kötelességünk, hogy jó példával járjunk elől, hogy testvérünknek valljuk nem oláh cigány társainkat is, akik velünk tartanak, akik számára fontos cigány identitásuk, kulturális önazonosságuk megőrzése.  

Cigányságunk ma sok évszázados létküzdelme során újabb krízis-időszakaszához érkezett. Mindenütt kisebbségi sorsban vagyunk, s naponta meg kell küzdenünk az ebből  fakadó hátrányainkkal.

Emberi tartásunkat eddig megőriztük, s talán eljött az az idő, hogy mindannyiunkban megerősödjék ez az érzés, ez a tudat.

Rajtunk is múlik, hogy a lét pereméről beljebb kerüljünk, hogy tanulhassunk, dolgozhassunk, minden tekintetben egyenrangúak legyünk hazánkban, s hogy hazánknak és otthonunknak nevezhessük ezt az országot, amelyben – ha kis számban is, de – vannak erők, amelyek megtagadnák tőlünk saját önazonosságunkhoz, kultúránkhoz, s egyúttal a Hazánkhoz való jogunkat.Ilyen jelek más országokban is tapasztalhatók.

Egy európai színvonalú roma kulturális központ, intézmény sokat segíthetne önazonosságunk megőrzésében, kultúránk további fejlesztésében.

Ma úgy tűnik erre hatalmi körökben nincs komoly szándék. Továbbra is látszatmegoldásokban és újabb vazallusi kifizetőhelyekben gondolkodnak.

Ez méltatlan és elfogadhatatlan! A jövőnk a tét. Mindannyiunk közös felelőssége, mert e közös hazában közös a sorsunk, összetartozunk.

Nem lehet és nem szabad külön-utas politikát folytatni. Ha igen: győztesek nem lesznek, csak vesztesek.

Jól gondoljuk meg, mert nemcsak karnyújtásnyira, hanem szívdobbanásnyira vagyunk egymástól. Nem vagyunk, és nem lehetünk egymás ellenségei, ha sorsunk több
száz év óta összeköt bennünket.