Rostás Farkas György

Péli Tamásról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Egyszer Ruva Pali öcsém így fogalmazott: Tomit mi csak” Pélivonak” hívtuk, s azt mondtuk, hogy közénk fújta a chandigari szél.

Amszterdamban tanulta a festészetet a Hollandiai Királyi Akadémián.1974-ben tért haza Magyarországra és haláláig nem hagyta el e homloknyi hazát. Mikor Hollandiából megérkezett, hozzánk – cigány testvéreihez -, vezetett első útja.

Együtt indítottuk útjára a hazai cigány mozgalmat: Lakatos Menyhért, Ruva Pali, Choli Daróczi József, Kovács Jóska meg én. Hamarosan csatlakozott hozzánk Karsai Ervin, Daróczi Ági, Szentandrássy István – később Péli legjobb tanítványa -, s első perctől kezdve velünk volt Tamás szeretett testvére Péli Ildikó is.

Úgy vártuk, mint a Messiást.  Egy percig sem hagyta el az övéit, akikhez tartozott: a cigányokat. Haláláig alázatosan, nagy szorgalommal és tudással szolgálta a cigányokat és a magyarokat. Rengeteg kiállítása volt itthon és külföldön. Beleírta magát az ország történelmébe. Művei felbecsülhetetlen értékűek.

Nagyon hiányzik, azóta sem tudta senki sem betölteni az űrt, amit maga után hagyott. Halálának hírét parlamenti képviselőtársától Kovács Magdától tudtam meg.

Amikor a Lónyai utcában bolyongok, ahol gyermekéveidet töltötted, mindig felidézem közösen megélt emlékeinket. Előadásam során mindig beszélek rólad, írok a Közös útban, amiben te is szívesen publikáltál.

Kedves Pélivo, mindig itt fogsz élni a szívünkben, soha nem feledünk. Te már az Úrnál lakozol, segítsd itt maradott népedet, mert a nyájat már nem őrzik a pásztorok. Még vagyunk itt egy páran, de fogyunk lassan-lassan, mint a Hold.

Soha nem feledünk, testvéred: Rostás - Farkas György

Rubi édesapám egyetlen testvére volt. Apai nagyapám a híres Káló nagyon sokat mesélt az ő szeretett lányáról, mindig úgy emlegette, hogy rubintos virágom. Ezért is hívta őt élete végéig mindenki, aki csak ismerte Rubinak. Történt egyszer, hogy Káló papó has- és fejtífusz betegséget kapott. Akkoriban ez nem volt ritka esett, sokan estek Dobozon áldozatául ennek a kórnak.

A környék híres doktora: Godány főorvos neki sem jósolt hosszú életet. A vizsgálat után félrehívta édesanyámat és azt mondta neki: - Megmondom neked Máriám, hogy készülj rá – ne érjen meglepetésként –az apósodnak bizony  meg vannak számlálva a napjai.

Szegény édesanyám nagyon-nagyon szerette az apósát, búnak eresztette a fejét, de igyekezett még inkább a kedvében járni. A kedvenc ételeit főzte, mindenben gondoskodott a kényelméről. Nem nagyon merte kimondani senkinek a környezetében, de arra gondolt: „majd én megmutatom, hogy az én szeretett apósomat meggyógyítom és talpra állítom.”  Az Isten csak annyit mondott, hogy Ámen.

 Godány főorvos úr is nagyon tisztelte a mi papónkat, sűrűn látogatta, és  csak annyit kérdezett, hogy: - Miben rejlik neked Mária húgom ez a nagy varázslatod, hogy minden alkalommal jobb és jobb állapotban van apósod?

- Főzöm a kedvenc ételeit, erővel is megetetem és imádkozom érte– válaszolta halkan, szerényen édesanyám.

- Jól van Mária lelkem, tedd ezt továbbra is. Isten áldjon jó cselekedeteidért. Fogta a kalapját, táskáját, előállt a fiáker és elment. Mindenkinek elmesélte – mert hát ugye nem volt nagy település ez a Doboz – hogy ez a kis menyecske varázslatokra képes, de nem is csoda, hiszen az ő édesanyja – a híres-neves Julka mámi – is csodatévő javasasszony hírében állott, fűben- fában megtalálta az orvosságot.

Lassan teltek a napok, a hetek és hónapok, de akármilyen lassan is, az én Káló papóm annyira visszakapta az egészségét, hogy  bottal már tudott járkálni. Néha-néha még a kocsmába is elment.

A dobozi Sószéken, a cigánytelepen laktak, de Rubi nővérem akkor már Gádoroson élt Zsubrikkal. Onnan ment látogatni az édesapját, de nem maradhatott hosszabb ideig, mert várta a családja.:

 - Apám mennem kell, mert otthon vannak a gyerekek.
 - Menjél csak lányom, mert várnak, de mikor jössz, mikor látom a szemed?
Rubi egy pár percig gondolkodott majd azt mondta: - Vasárnap jövök édesapám. (Kurke)

Nagyon nehezen múltak még a másodpercek is, mert nagyapám nagyon várta szeretett lányát… Végre eljött a  vasárnap. Sokan látogatták nagyapámat, szinte egymás kezébe adták a kilincset. Ő pedig minden egyes alkalommal megkérdezte: A lányom jött?
Elég az hozzá, hogy Rubi nem jött azon napon. Az én drága nagyapám búnak eresztette a fejét, nem fogadta el az ételt sem.

Napokkal később megérkezett Rubi. Valamit nagyon szeretett volna mondani, valószínűleg azt, hogy miért nem tudott jönni, de nagyapámat az már nem érdekelte. A falnak fordult, és másnap hajnalban vissza is adta lelkét teremtőjének! Az a hír járta és még a mai napig is mondják a régi öregek, hogy megszakadt a szíve bánatában. 

Rubi még nagyon hosszú ideig élt Gádoroson, ahol nagy családot alapított, mint a kép is tanúsítja. Édesapám pedig az apja halálakor fogadalmat tett, hogy soha többé nem lépi át a Rubi küszöbét…

Ezt a nagy fogadalmát haláláig be is tartotta. Amikor Rubi meghalt jöttek a fiai, Zsubrik meg Joka és közölték a hírt édesapámmal. Emlékszem, édesapám egy hokedlin ült  a diófa alatt, és csak annyit mondott: Nyugodjon békében.

Ő is búra hajtotta fejét, egész nap nem szólt senkihez, csak befogott a kocsiba, először elment a kocsmába, ivott egyet, majd kimentünk együtt a határba füvet kaszálni a jószágoknak. Útközben mesélte el nekem ezt a szomorú történetet, akkor tudtam meg, mi is történt valójában..

- Hiába várta apám Rubit! – mondta elcsukló hangon – Nem jött.
Én csak csöndben vártam, hogy mit akar ebből édesapám kihozni, de már akkor tudtam, hogy azért mondja, mert ő sem fog menni a temetésére. Nem is ment.

Félrevonult az istállóba, sok időt töltött a lovaival, ott gyertyát gyújtott, én pedig nem mozdultam mellőle. Szokásához híven most is mesélt, sok olyan történetet mondott el, amit előtte még soha, senkinek.
Késő estébe fordult az idő, de mi még mindig az istállóban ültünk, ahol a pislákoló mécses fénye világította meg édesapám szomorú arcát, de azt nem vettem észre, hogy egy könnyet is ejtett volna. Befelé talán igen. Végül csak annyit mondott: - Gyerekem, későre jár, menjünk lepihenni.Sokáig hallgattam mély sóhajtásait, míg álomba nem szenderedett.

Hát így őrzöm én is Rubi néném történetét, s mindig felidéződik bennem, ha valaki, akit szeretek, nem tartja be az adott szavát.   

- Krisztinára emlékezve –

Egy karácsonyi hangulat hozta el nekem. Budapesten, Rákoshegyen laktunk a Szilágyi Dezső utcában. Nagy karácsonyi készülődésben voltunk. Egyszer csak egy macska hangjára lettem figyelmes, ezért keresgélésbe kezdtem. Kerestem Égen és Földön, de sehol sem találtam.

Kis idő múlva megint nyávogást hallottam. Kimentem a hátsó teraszra, mert abból az irányból jött a hang. Úgy is volt. Éjfél körül járt az idő, Karácsony szent éjszakája volt. Jeges eső esett. A terasz előtt volt egy diófánk és a kismacska ott volt fenn…
Nagy-nagy dilemmában voltam. Drága jó Istenem, hogy másszak fel én erre a jeges diófára – sokáig töprengtem, majd úgy döntöttem felhúzok a lábam 2-3 pár vastag zoknit és úgy talán könnyebb lesz felmásznom. Úgy is történt. Felmásztam és lehoztam a fáról, egy összefagyott kis szőrgombóc volt, egy kis fekete ördög.

Didergett ezért bevittem a szobába, a radiátor mellé készítettem neki egy kis fészket, mint egy madárnak. Még sokáig reszketett majd szép lassan álomba szenderedett. Láthatóan boldog volt, jól érezte magát nálunk, családtagnak számított, el lett kényeztetve. Finom étkeket vásároltunk neki.

Sok-sok év után eladtuk a rákoshegyi házunkat és megbeszéltük a mi kis kedves macskánkkal, Krisztinával, hogy készüljön, mert lassan költözködünk, megyünk. Ő bizony nem, inkább elbujdosott. Az egész utca a keresésére indult, hogy megfogják, nagy nehezen sikerült is. Elhoztuk az új házunkba, itt is megszokott csak mellettünk lehessen, mert ragaszkodott hozzánk és szeretett bennünket. Előkelő nyoszolyát készítettünk neki, megszokta a helyet, a fészkét és boldog volt, mert szerettük.

Még az emeletre is feljött és néha-néha bebújt az ágyamba, a lábamhoz kuporodott és dorombolt nekem. Nagyon-nagyon szerettem. Sok-sok éven át velünk volt, szerettük… Ő is minket, de egyre gyengébb lett és eljött az idő, amikor kilehelte lelkét... több évtized után meghalt. Egy másodpercig sem szenvedett. Meggyászoltam.

Elsirattam az én kis ördögömet, aki úgy hozzám tartozott, mint a kezem. Mikor messzi útról hazatértem, már az utca elején várt rám. Én meg ősi szokás szerint elbeszélgettem vele. Ő nézett, csak nézett a szép szemeivel és valami olyasmit mondhatott, hogy: „Jó, hogy te lettél a gazdám.”

Remélem, hogy ő is tudta és most már meg főleg, hogy az Isten így rendelte, hogy egymás mellett éljünk legalább két évtizedet. Nagyon nehéz nélküle, mert mindenhol látom a helyét és még mindig keresem. Amíg élek keresni fogom, mert mindig hiányozni fog. Fogadalmat tettem, nagy-nagy fogadalmat.

Megfogadtam, hogy a következő kiscicámat róla fogom elnevezni, hogy mindig emlékezzek az én eltávozott Krisztinámra. Ősi szertartás, ceremónia szerint imát mormoltam érte, fehér selyembe bugyolálva temettem el. Mindig szeretettel fogok emlékezni rá.

 Itt alussza örök álmát a kertben a nagy diófa bús lombjai alatt..

Nyolc éve várok erre a napra! Elérkezett! Jó visszaemlékezni, valamikor nagyon régen ott a békési végeken, nekem volt ilyen gyönyörűséges, megható, szívet-lelket melengető ballagásom.

A közelmúltban volt az én Gyuszkó fiam ballagása, s íme, hogy elrepült felettünk az idő, elérkezett a nagy nap, hogy az ő fiának, az én unokámnak a ballagásán is jelen lehettem.

Köszönöm Neked Istenem!

Most már csak azért imádkozom, hogy Isten hallgassa meg kérésemet, hogy az Ő fiának a ballagásán is részt vehessek…

Istenem, hallgasd meg kérésem! Ez egy öregember fohásza Hozzád! Segítsd, óvd és vigyázd a kisunokám életútját, terelgesd, figyeld és őrizd, nehogy elbitangoljon a nagyvilágba.

Szeretném látni, hogy szépen érvényesül. Szeretnék megérni még azt is, hogy leérettségizzen, és egyetemi diplomát is szerezzen. Remélem, még azt is megérem, hogy az öccse, Attila unokám - a kis(fülemüle) -, is büszke legyen rám, és én is őrá az ő ballagásán és diplomaosztásán…

Ha sokat kértem tőled Istenem, hát bocsásd meg nekem!

A ballagás ideje alatt végig gyönyörködtem az én szép és okos unokámban,. A kedves és aranyos osztályfőnöke, Anikó néni, azt mondta nekem, hogy nagyon büszke rá és nagyon szereti. Nem csak az osztály, de az egész iskola büszkesége is. Hogy ez milyen jó érzés, csak az érti, aki meg is éli.

Kérlek Istenem, adj az unokámnak sok erőt, egészséget és kitartást, hogy a még rá váró akadályokat is ilyen sikeresen vegye!

Most kaptam a hírt, - a lehető legszörnyűbbet, ami csak létezik –

EMBEREK FOGJÁTOK BE A FÜLETEKET!

Ordítanom kell, beleordítani a világba a fájdalmamat. Összekapaszkodott a sorsunk, fél évszázad egymás mellett baráti kézfogásban. Nem találom a szavakat, amióta a szörnyű hírt meghallottam… Nem fogom soha elfelejteni az én kedves testvérbarátomat, mert a világ egyik legjobb embere volt.

A millió gondolat mellett, ami most a lelkemben kavarog, felidéződik bennem a megismerkedésünk története: Németországban találkoztunk ezelőtt 50 évvel. Éjszaka volt. Egy nemzetközi tudományos konferenciára utaztam, ahova ő is hivatalos volt. Pár nappal előbb érkezett meg, mint én. A szállásunk egy erdő közepén lévő kastélyban volt, egy tó közelében.

Leszálltam a repülőgépről és elindultam megkeresni a szálláshelyet, ahol a konferencia is megrendezésre került. Az utam egy erdőn keresztül vezetett, így tehát kénytelen voltam ezt az utat választani. A nagy sötétségben egy pislákoló lámpa fényére lettem figyelmes, - ahogyan a mesében szoktuk olvasni – ez a történet tényleg mesébe illő, de igaz.
Nagy nehezen megérkeztem, talán már éjfél is elmúlt, amikor bekopogtam az ajtón. Remmel Feri nyitott ajtót. Köszönésemre ő is magyarul válaszolt:

- Mi járatban, mi szél fújta ebbe a roppant nagy erdőbe,
ahol ilyenkor már a madár se jár?

Röviden elmeséltem neki a kalandomat, ő azonnal beengedett, étellel, itallal és éjszakai fekhellyel kínált. Átadta az ágyát, ő pedig az előszobában aludt egy matracon.

Szokásom szerint - most is - egy rövid kitérőt teszek, utána folytatom: Einstein mondta egyszer Rabindranath Tagore-val kapcsolatban, hogy: nem hiszi, hogy valaha is hordott a hátán a Föld hozzá hasonló embert. Most én is azt mondom, hogy kevés olyan ember született erre a Földre, mint Remmel Ferenc. Rendkívül felkészült, több nyelven beszélő és író zsurnaliszta hírében állt. Hosszú élete alatt rendszeres levelezésben állt négy pápával.

Minden találkozásunk nagy-nagy ünnep volt. Együtt örültek velünk az angyalok a Mennyben és mindenki idelent a Földön. Most nem tehetek mást, gyertyát gyújtok az én testvérem-barátom emlékezetére.  Ki vagyok fosztva. Nagy veszteség ért. Istenem! Vigyázz rá odafent, megérdemli, mert jóságos ember volt. Mindenkin segített, ahogyan csak tudott. Előttem van az a kép, ahogyan Vajdahunyad főutcáján sétálgatunk…Meg-megállt a koldusok mellett, mindegyikkel váltott néhány szót és segítette őket pár krajcárral.

Drága Testvérem, Ferike!

Eszembe jut most Sinka Pista és Püski Sándor története is. Egymás mellé temetkeztek, hogy ott a túlvilágon is egymás mellett lehessenek.

Nemsokára én is megyek és az a kérésem, te nyiss ajtót nekem. Addig is az égiekre bízlak. A szívemben őrzöm emlékedet, amíg csak élek, írok és mesélek rólad, hogy örökké élj az emberek emlékezetében.

Nem hagyjuk magára Stellát, a te hűséges társadat, látogatjuk, próbáljuk vigasztalni gyászba borult szívét. Szeretném itt is elmondani, hogy egy nagyszerű ember mellett élte le az életét, s általad ő is bevonul a halhatatlanok közé.

Ég óvjon és Isten áldjon. Mindig szeretettel gondolok Rád, amíg élek és a földön túl is… Küldöm neked Odaátra a világ minden fényét, minden szeretetét és minden illatát.  

Nagy-nagy szeretettel a Te árván maradt testvéred,

                            Rostás-Farkas György.

Még el sem hozott a gólya, amikor elhatároztam, hogy írni fogok rólad, annyit, hogy teleírom a világot, az eget és minden csillagot. Mert amikor megszülettél Marcaliban voltam katona. Éppen őrségben álltam, amikor jött a hír, hogy készülődjek. Hazamehetek szabadságra, mert a lányom megszületett.

Így, ilyen egyszerűen… Már az egész laktanya tudta, hogy számolom a perceket, ahogyan a honvédségnél divat volt…. Amikor a hír eljutott hozzám, felnéztem az égboltra és láttam a legfényesebben ragyogó csillagot: megszülettél... A legboldogabb ember én voltam akkor ezen a sárgolyón, a Föld nevű bolygón. De szép nap is volt! Emlékszem nagy bulit csaptunk a seregben, mindenkit meghívtam, a tábornoktól a kiskatonáig mindenki ivott és evett… 

Másnap reggel meglepetésemre nagy molinón ki volt függesztve a sereg főbejáratánál, hogy: „Rostás-Farkas Tímea megszületett.” Mindenki ünnepelt, gratulált. Odajött hozzám Kovalik százados, kihirdette az ezredsorakozón – ami nagy dolognak számított –, hogy leányom született és ezért 28 napig távol leszek.Azóta is ünnep van a szívemben, s az égen és a földön is.

Nagyon sokszor elmondtam már, de nem elégszer. Az Isten engem így ajándékozott meg, hogy csodálatos szüleim voltak, jó gyermekeim vannak és most már nagyon sok szép és okos unokám is.  Nem is panaszkodom, mert nincs rá okom, szeret engem az én Istenem! Hosszú életem során nagyon sok érdekes, izgalmas beszélgetést folytattam már külföldön és pici hazámban – ebben a csodás országban – az én csodás és szeretett Magyarországomban.Mindig arra tanítottam gyermekeimet, hogy szeressék egymást és segítsenek egymáson, és mindenki, akin  tudnak, mert a szeretet és a jóság a legnagyobb befektetés, az megtérül.

Ma olyan kedvem támadt, hogy másodszülött kislányomról szeretnék írni az én Tímeámról, akinél jóságosabb, aranyosabb, okosabb és szebb még nem született. Mindig ilyen volt. Már egészen pici korában is, és ilyen is marad egész életében. Jó gyermeknek, jó testvérnek, jó anyának született és nagyon remélem – sőt biztos vagyok benne – hogy remek társnak is. Tímea leányomhoz csak édesanyám volt hasonló. Ő is ilyen aggódó, ragaszkodó volt. 

Mindig arra kérem a jó Istent, hogy adjon neki türelmet, sok-sok egészséget, örömöt és boldogságot. Mert ha valaki megérdemli, ő biztosan. Mikor egy kis időt tudnak szakítani, hogy meglátogassanak mindig csordulásig megtelik a szívem velük, mert ilyen az ő társa Attila, az én kis unokáim Enrico és Babócám, aki Isten egyik legnagyobb ajándéka számomra. Isten küldte őt fél- századik születésnapomra, ajándéknak.

Emlékszem amikor Babika megszületett. Olyan volt, mint egy kis angyal. Születése pillanatában is – ahogyan elmondták, akik jelen voltak -, hogy csak mosolygott és mosolygott…Itthon volt, mintha a kezdetek óta ismerte volna ezt a világot. Nem idegenkedett, elfogadta mosolyogva. Azóta is ilyen vidám, kedves, ragyogó teremtés. Isten tartsa meg őket így együtt mindet szeretetben, egészségben, boldogságban, mindannyiunk legnagyobb örömére. Ámen.

- A tanár úr -

Már évek óta szeretném megrajzolni az én legkedvesebb unokaöcsém portréját, emlékezni Narancsra, ahogyan mi a családban neveztük. Születésétől kezdve - ha tehettem - mindig ott voltam. Ha egy pici órácskára is, elmentem valahová, sírt-zokogott értem, a kapuban ült és ott várt. Ha elmentünk délután a nagyobbacskákkal ötórai teára – úgy mondtuk mi ifjak, hogy csörögni őt persze nem vihettük, mert olyan pici volt. Mindig sírt és még felnőtt korában is szemrehányást tett, hogy otthon hagytuk.

Ezt ifjú és felnőtt korábban próbáltam pótolni, ha tehettem sok időt töltöttem vele, mellette. Kedvemre való volt, mert az általános iskolától a főiskoláig mindig kitűnően tanult, és nem csak az osztály, hanem az iskola kedvence is. A Békés megyei Gyulán járt gimnáziumba és Debrecenbe végzett a Kölcsey Tanárképző Főiskolán, ahol én vendég-előadó voltam. árai is nagyon büszkék voltak rá, hogy csak egy nevet említsek – aki Debrecenben tanította – Dr. Arany Erzsébet a főiskolán. Mindig dicsérte , s gyakran mondta:

„Nagyon jófejű gyerek, ha megmarad a szorgalma, még nagyon sokra viheti. Kutató is válhat belőle.”

De nem így történt, hanem fájdalmasan. Korán, már 48 évesen elragadta a halál. Mindannyiunknak, testvéreknek, rokonoknak, barátoknak nagy-nagy veszteség. Mindannyiunknak nagyon hiányzik és hiányozni fog.Ha szólít a szívem, ahogy most is teszi – elzarándokolok a sírjához és megidézem szellemét, szólítom, beszélek hozzá, ahogyan egész élete során tettem.

Nagyon-nagyon jó testvér volt. A másodszülött fiammal mintha sziámik lettek volna úgy megértették és szerették egymást. Akármire kérték egyikük a másikat, azonnal teljesítették. Úgy becézte a kicsi fiamat, Gyuszkót, hogy Gyuszó -muszó. Sokszor előfordult, hogy megemlítettem neki reggel, hogy dél körül Budapesten egy komoly tárgyalás folytatunk külföldiekkel vagy a minisztériumba, s ő beült az autójába. Mindig 3-4 öltöny, 5-6 ropogósra vasalt ing lógott vállfán, úgy járta a világot, mert hozzám hasonlóan nagy utazó volt. Tehát szóltunk neki és rövid időn belül itt termett és a rendelkezésünkre állt. Hozzá fogható ember csak nagyon ritkán születik e Földre. Ezért is sír-zokog a lelkem, amikor rá gondolok. 

   Narancs Öcsém!

 Én már kiálltam a hét próbát, de ez még nekem is nagyon sok volt. A te halálod még jobban megnyomorította a szívemet-lelkemet. Nem szemrehányásnak szánom, de le kell írjam, hogy tudd, milyen nehéz nekem, nekünk nélküled.

Most május van, ez volt a kedvenc hónapod. Nagyon sokszor átnevettük, átkeringőztük a májust itthon és Európa-szerte. Nagy öröm és vidámság volt mindenhol ahol megjelentél.  Ha tudnád, hogy Gyuszkó öcsédnek mennyire hiányzol…! Nem telik el úgy egy nap, meg hét sem, hogy ne emlékezne, ne említene meg téged:

„Elhagyott az, akit a legjobban szerettem…”

Nézz le ránk onnan drága szép öcsém, Narancsom a Mennyei hazából, és segítsd az elárvult testvéreidet, rokonaidat. Azt a sok-sok barátodat, akit/akiket itt hagytál és magányra lettek ítélve. Nagyon hiányzol. Hány száz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy ebben a nagyon nagy családban hozzád hasonló szülessen? Azt nem tudom, de azt igen, hogy minden rokonod ott a Békési tájakon, végeken ekképp dicsekszik előttem: „Ugye Gyurka bányám az én fiam Narancshoz hasonlít?”

 Most készülök Kétegyházára is és elzarándokolok ahhoz a tulipános házhoz, ahol a testvéreiddel felcseperedtél. Ahonnan iskolába jártál, Gyulára és Debrecenbe. 

Utolsó utadra az egész falu – sok-sok idős néni, bácsi botjukra támaszkodva – elkísért. Több idős embert is megkérdeztem, hogy miért tetszik sírni? Többen azt mondták: Most már nem lesz, aki megvédjen bennünket az idegenektől. Így élsz a kétegyházi emberek emlékezetében. Biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokáig fogsz élni a szülőfaludban élő barátaid emlékezetében…. Büszkesége voltál – nem csak a családodnak, de szülőfaludnak is.

     Ég óvjon és Isten áldjon, örökkön, Ámen!

Régen eljöttem pici kis falumól, de majd’ minden nap szólít a szívem, hogy haza kéne mennem. Most csak arra tudok gondolni, amit egyszer nagyon régen az én szeretett barátom, aki Vajdahunyadon él, Remmel Feri mondott: „Hazamennek a halottak…”

Én addig szeretnék még nagyon sokszor hazamenni, amíg nem késő, amíg élek. Meglátogatni, megölelni, pár szót váltani az én szeretett, öreg barátaimmal. Akik között felcseperedtem, éltem az én szüleimmel, testvéreimmel. Ott, nagyon messze a békési tájakon, végeken, ahol nagyon jó volt gyereknek lennem.

Soha nem unatkoztunk. Nem volt rá időnk. Sokan voltunk, szeretetben éltünk és sok volt a közöttünk élő játszópajtás Pallér Pityu, Domokos István, Harangozó Imre, Balog Zoli és még sokan mások a környékről. Ha csak rájuk gondolok, áttüzesedik a keblem.
De jó volt gyereknek lennem…

Hiába volt az a nagy szegénység, ami az égig ért, nálunk akkor is nagy boldogság volt. Örültünk, játszottunk, miénk volt az egész határ, a dűlőutak, az akácosok. Kijártunk a gulya-kúthoz jó hideg vizet inni. De jó volt gyereknek lenni…

A fehér eperből vittünk édesanyámnak egy bögrével és azt egy szelet kenyérrel szépen falatozta. Beteg volt, nagyon beteg. Akkor láttam először, meg utoljára ágyban feküdni. Ott a kemence melletti ágyon, ahol én esténként a sutban olyan jóízűt aludtam, annyi szép álmot láttam.

Az én kis fülemülém mondta nem túl régen, hogy itt az ő szobájában azon a nagy ágyon milyen jóízűeket aludt, innen jutott most eszembe ez a mondás. Ma is jön az én kis énekes-madaram. Már úgy várom, hogy megöleljem, mert ő az én kedvencem. De vissza kéne térnem az eredeti mondandómhoz, ha tudnám, hogy hol hagytam abba.

Volt egy másik eper is, nemcsak a fehér, ott az új közúton, ami szintén édesanyám kedvenc eperfája volt. Ott mindig letelepedtünk iskolából jövet-menet. Felmásztunk a fára, egy szelet kenyér volt nálunk, finom volt az eper, jóllaktunk belőle.

A házimunka minden nap be volt osztva mert Isten és apánk előtt nem tehettük meg, hogy ne legyen elvégezve a megbeszéltek szerint. Az udvarnak, a kertnek, az istállónak, az ólnak ragyognia kellett. 

A lovaknak és teheneknek a sparhelt tetején lévő vödörben mindig friss víznek kellett melegednie. Mert olyan hideg vizet, amit a kútból felhúztunk, nem ihattak. A jószág mifelénk nagyon nagy becsben volt tartva.  Amikor befütyült a vonat, amelyikkel apám jött a munkából – ez pontban este 7 óra 10 perc volt – akárhol is voltunk: a futballpályáról vagy a határból rohantunk haza, hogy a munka el legyen végezve, mert apám kérése számunkra parancs volt. 

Így teltek azok a gyönyörűséges gyermekévek ott a Zugban, ahol három generációnyi gyermek felnőtt vidámságban-boldogságban és azóta is mindnyájan a szívünkben hordozzuk azt  a nagy-nagy békét és nyugalmat, ami Legtöbbször Lengyel néni háza előtt ültünk az árokszélen, és  lestük, hogy mikor libben meg édesanyánk fekete szoknyája, ott a Bacsa saroknál.

 Ez az emlék jut mindig eszembe ma is, amikor nagyon várok valamire. Így lesem most minden évben – ahogyan már párszor elmondtam, meg leírtam – hogy itt az én hálószobámmal szemben lévő fenyőfára visszatérjenek az örvös galambok.  Hűségesek, és mindig visszatérnek, s tavasszal megszületik két kis örvös- fióka. Így történt ez idén is. Nagyon falánk mind a kettő a szülei gyönyörűségesen felnevelik, aztán hathetes korukban elhagyják a fészküket, kirepülnek és önálló életet élnek.

Na, valahogy így voltunk mi is Újkígyóson, ott a Zugban. Felcseperedtünk, felnevelkedtünk és kirepültünk. Az ország különböző vidékeire vándoroltunk, ahol új életet kezdtünk. Én 1967. májusában jöttem fel Budapestre, itt-maradtam, barátokra találtam és felneveltem álmaimat és a gyermekeimet. Istennek hála, jó emberekkel találkoztam, jó társaságba keveredtem és ennek köszönhetően író és költő lett belőlem. Sokat, nagyon sokat köszönhetek egykori barátaimnak, akik már lassan-lassan elfogynak körülöttem, mint a Hold…Magamra maradok, mint Jézus ott a Golgotán, a kereszten. De a szívemből soha senki sem tudja kitépni ezeket a testvérbarátaimat, akiket a sors meg az Isten mellém rendelt.

A sors hosszú, nehéz lenne most mindenki nevét elsorolnom, de egy pár nevet azért meg kell említenem: néhai Antall József miniszterelnök úr, akinek pártfogása meghatározta az egész életemet. Vagy szívesen és boldogan említem meg Szabad Györgynek - az első demokratikusan választott országgyűlés elnökének a nevét -, aki fiaként szeretett. De meg kell emlékeznem Fodor Andrásról, a legendás költőről, akivel Budapestre érkezésem első hónapjában hozott össze a sors. Barátjává fogadott és megjelentette a verseimet, írásaimat. Nem hagyhatom ki a felsorolásból Gyurkovics Tibor, a nagy fehér testvérbarát nevét sem, aki közöttünk mindig otthon volt és jól érezte magát. Vagy a legendás újságíró fejedelem-asszony Dr. Ranner Gizella nevét, aki fiaként vagy talán testvéreként szeretett. A Nők Lapja főszerkesztőjeként mindig elhelyezte verseimet, amikért akkortájt nagyon jó honoráriumot kaptam.

Említhetném még a Bánffy György és Béres Ilona színművészekhez, vagy Báthory János néprajztudós, szociológushoz fűződő többévtizedes testvér-barátságomat is.  János azt mondta az egyik nemzetközi konferencián – ahol éppen a 60. születésnapomat is ültük – hogy soha nem unatkoztunk egymás mellett, és ez így igaz, mindig volt mondanivalónk egymás számára.

De hogyan feledkezhetnék meg Gergely Dezső rashaj testvéremről, akivel olyan szoros baráti szálak kötnek össze, hogy azt mondta: ő már cigány. Nehogy kimaradjon a felsorolásból az én szeretett testvérbátyám Dr. Bálint György sem, akit atyai jóbarátomként tartok számon és minden alkalommal, amikor csak megadatik találkoznuk, tanulok tőle.   De említhetném Böjte Csaba ferences szerzetes testvéremet is, aki mindig csak annyit mond: gyere várunk, várnak az árváim.          Most ígérhetem nektek, ahogyan idén is elzarándokoltam Dévára, úgy minden évben elfogok, amíg erőmből futja.

Amikor ott vagyok csordulásig megtelik a szívem… Csak azt tudom mondani így mondandóm befejezéséhez közeledve, hogy Isten számon tartja,  hogy Böjte Csaba testvérem ilyen nagy, jóságos cselekedetet végez már több évtized óta. Ezért legyen áldott az ő neve és kívánom, hogy egyszer majd érkezzen el az az idő, hogy boldoggá avassák. Isten hallgassa meg kérésemet. Ámen!

Pogány Erzsébet egy éve átköltözött... Szólt Isten és Ő nem tehetett mást, itt hagyott bennünket. Most ott van a Mennyei Haza örökkévalóságában. Nekem – és még sokan vagyunk így akiknek – nagyon hiányzik. Aki ismerte az első pillanatoktól kezdve szívébe fogadta. Rendkívüli egyéniség volt, kedves, jóságos, aki sajnos fiatalon adta vissza lelkét teremtőjének. Most, hogy üzenek neki Odaátra, keresem a szavakat, mert megtelik a szívem, a lelkem, a szemem fájdalommal és könnyekkel.

Amikor találkoztunk – azt nem lehet elmondani, hogy milyen csodálatos érzést varázsolt az emberi szívekbe, lelkekbe. Minden rendezvényre, konferenciára, összejövetelre eljött és együtt töltöttük azokat az emlékezetes időket, melyeket nem lehet kitörölni szívemből.

Nagyon jó volt testvérének lenni, számíthattam rá mindig, minden hívó szavamra eljött, időt, fáradtságot nem kímélve hogy itt lehessünk együtt. Minden együtt töltött perc ünnep volt számomra/számunkra.      Most is arra gondolok, amire egyfolytában, egy év óta, mióta nincs itt közöttünk. Hogyha eljön az idő és nekem is el kell mennem, ott is, a Mennyei hazában a húgom leszel. Az isten úgy rendelkezett, hogy öt leány és öt fiú testvérem mellé téged adott a családom, testvéreim mellé.  Ha a kertemben meggyullad a tábortűz megidézem szellemedet és üzenek neked. Üzenek Odaátra, mert a szívemben is lángolnak - nem csak kertemben - a rőzselángok és itt vagy velem/velünk a világ végezetéig. 

Szép húgom, Erzsikém! Az égiek úgy döntöttek, hogy májusban – az év legszebb hónapjában – kell átköltöznöd az ő társaságukba. Egy éve annak, hogy rossz hír érkezett hajnalok hajnalán. A hír az volt, hogy neked véget ért földi küldetésed. Mindannyiunkat megrázott. Szegény-szegény családod, minden nap gondolok rájuk, ahogy rád is.. Nagyon sok embernek voltál a vígasztalója....

>>>

Pogány Erzsébet (született Hombauer, Pozsony, 1959. december 19. – Somorja, 2018. május 6.) felvidéki magyar közgazdász, közéleti személyiség, a Szövetség a Közös Célokért Polgári Társulás igazgatója, a Felvidék.ma hírportál alapítója és igazgatója.

 -A cigányoknak is van iskolája -

Isten úgy rendelkezett! Milyen gyönyörűséges, milyen megható és felemelő. A 21. század elején kinyílott a kapu és bementünk rajta mi, cigányok, hogy kiművelt emberfők legyenek a 21. század cigányai is.

Létrehozták a Gandhi Gimnáziumot Isten kegyelméből. Amikor létrehozták, - ha hiszitek, ha nem – elsírtam magamat és ennek már 25 éve. Boldog ifjúság. Nem tehettem mást, elzarándokoltam 25 évvel ezelőtt én is, hogy ott üljek a padsorokban és érezzem a falak kisugárzását. Úgy éreztem, én is újra diák lettem.

Látjátok ifjú testvéreim, nyitva a lehetőség előttetek.Ne érezzék magukat a cigányok sem másodrendű állampolgárnak! Tanuljatok, mert a tudást senki nem veheti el tőletek… Az oly annyira sajátotok, mint az élmények. Azért a tudásért, amit a Gandhi Gimnázium ad, én ma is hálát adok a mi Teremtőnknek. Mintha tegnap történt volna és képzeljétek Negyed évszázada annak, hogy kinyitotta kapuit a Gandhi Gimnázium.

(A képen Bogdán János, a gimnázium egyik alapítója, első igazgatója látható.)

Tervezem, hogy nyáron újra elmegyek oda, hogy ott lehessek a mai diákok között, megfogjam a kezüket és megsimogassam szép, okos fejüket. Megérdemlik, mert ők lesznek a cigány kultúra nagykövetei.

Éljetek a lehetőséggel, de azzal soha ne éljetek vissza! Amit Isten ajándékba ad nektek azt ti is adjátok tovább! Ne hagyjátok el cigány népeteket, sorstársaitokat, tegyetek azért, hogy az utánatok jövő generációk is méltó emberi életet éljenek!

Minden ott tanító nevelőre és diákra kérem Isten bőséges áldását, Ámen!