Emlékeimet rendezgetve apám iratai között keresgélek. Az agyamban milliónyi gondolat nyüzsög. Nem halhatok
meg anélkül, hogy le ne írjam.
A megsárgult papírokat forgatva, mindinkább rádöbbenek, mekkora kincseket tartok a kezemben. Pedig mindössze egy megkopott irattárca, amibe mégis belefér egy emberöltőnyi történelem.
Apám sokat vándorolt életében, sok helyen laktunk, többek között Dobozon, Újkígyóson, Eleken, Medgyesegyházán.
Amikor édesapám elhunyt, ahogy az lenni szokott: minden gyerek, minden rokon választott a hagyatékából valami szívének- lelkének kedves tárgyat. Én apám briftasniját hoztam el magammal, amiben az iratait, emlékeit őrizte.
Itt van most is az íróasztalomon a féltett kincsek között. Nem is tudjátok elképzelni mennyi mindent rejteget ez a tárca. Van itt például egy igazolólap egy kerékpár megvásárlásáról 1956-ból. Vagy egy elismervény arról, hogy 1969. szeptember 13.-án átvett egy Panni motorkerékpárt. Még ma is előttem van, ahogyan végigmotorozott a falun. Úgy ült rajta, mintha legalábbis egy remunda lenne: egyenes tartással, büszkén.
Megőrizte a kéményseprésért kifizetett díj elismervényét, ahogyan szépen sorba rakva az összes nyugdíjszelvényét is, amit manapság legtöbben eldobnak. Igaz büszke volt rá, hogy kemény munkával megdolgozott a nyugdíjáért, hisz reggeltől estig verte a vasat a vasútnál.
De ebben a tárcában őrizte azokat a leveleket is, amelyeket tőlünk, gyermekeitől kapott. Nagy meghatottsággal olvastam hajdani soraimat, amelyeket a seregből írtam neki. Látszik a papíron, hogy sokszor átforgatta, elolvasta azokat.
De itt sorakoznak azok a levelek is, amiket a testvéreim írtak. Különösen megrendítőek Lajcsi bátyám és Palcsi öcsém apánkhoz intézett szavai, melyeket életük nehéz pillanataiban vetettek papírra.
Apám kemény, nagytörvényű ember volt. Nagyon nehezen mutatta ki az érzelmeit. Most, ezeket a megsárgult leveleket lapozgatva sajdul bele a szívem, milyen sokat is jelenthettünk számára, hogy ilyen gondosan megőrizte leveleinket. Ezeket mind-mind féltve őrzöm én is, és újra és újra átlapozgatom.
Ilyenkor visszarepülök az álmok szárnyán azokba a régi szép időkbe, amikor még együtt élt a nagy család.
Magam előtt látom, amint a tűz körül ülve hallgatjuk apám végeláthatatlan történeteit, igaz meséit. Előttem van, ahogy körben ülünk mi gyerekek és szájtátva hallgatjuk, amint szavaival elénk varázsolja a mesebeli sárkányokat, vitézeket, garabonciásokat.
Erről eszembe jut most egy másik emlék is, amikor éjnek évadján Újkígyósról Elekre hajtottunk kocsival. Na nem négy ökör húzta a szekeret, hanem egy megtáltosodott gebe.
Mentünk-mentünk a nagy legelőn keresztül. Lassan kocogott a gebe, már-már álomba szenderültünk… ahogy haladtunk a makkfás úton, ott ahol Gera Manci néniék nyárfás tanyája volt, apám mesébe kezdett.
- Hallod te Gyerek! - szólt apám Laci bátyámhoz. - Igyekeznünk kellene.
- Miért kéne, drága jó Apám?
- Ránk esteledett, az utat se látjuk már, ha pedig éjfélt üt a toronyóra, elkongatja a tizenkettőt, akkor járnak a szellemek!
A sarogjában ült Bangi, (Mária testvérem), Pali öcsém, meg én. Szemerkélt az eső, de apámnak nem volt szokása, hogy üsse, verje a lovat. Annyit mondott:
- Hoztunk nagy esőkabátokat, csak nem áznak el ezek a gyerekek !
Lassanként odaértünk a nagy dombhoz, ahol a legenda szerint a török basa lánya élt hajdanán. Mondja édesapám:
- Hát ezt nem tudtuk elkerülni! Pedig ez az elátkozott hely. Itt raboskodik a föld alatt a török basa lánya, aki nem akart visszatérni a szüleivel török hazájába, inkább az elátkozott kincseket választotta. A legenda szerint minden hetedik évben egyszer megnyílik a föld, s feljöhet a napvilágra. Várja, hátha jön egy dalia, aki megmenti őt az átoktól. De még senki sem törte meg ezt a nagy átkot! A föld pedig ismét bezárul felette. Így van ez már vagy ötszáz éve.
Mire apám idáig ért a mesében megkondult az éjféli harang.
- Hóóóóóóóóóóóóó – húzta meg a gyeplőt apám. A ló megállt, és nyeríteni kezdett. - Na, látjátok gyermekeim, most járnak a szellemek!
- Meg kell állnunk imádkozni. Nem is hajthatnám tovább ezt a szegény lovat, mert van itt a közelben egy vizesárok. Még napvilágnál is veszedelmes, hát még most a sötétben, amikor már elütötte a tizenkettőt. Ha a ló megvadul, akkor felborulunk, s itt a három gyerek a széna között a kocsialjban.
- Majd én megoldom – mondta Laci bátyám, és leszállt a szekérről, hogy kikémlelje az utat. Édesapám hangjából ítélve nagyon ideges volt. Számolgatta, hogy hány perc telt el, mert hogy most járnak a szellemek. Ki kell várni az időt! Tizenkettő után tizenöt perccel már nincsen erejük, és elhagyják a földi teret.
- Na gyerekek imádkozzatok, mert ha Laci bátyátokat most elkapják a graboncások, soha többé nem látjátok viszont!
Imádkoztunk is buzgón, amíg egyszer csak elő nem bukkant a sötétből Laci bátyám. Kihúzta magát, úgy jelentette apámnak:
- Elhárítottam a veszélyt apám. Tudom az utat, visszajöttem.
- Drága jó Istenem, látjátok, hogy az Isten megsegít bennünket!
Apám a megkönnyebbüléstől úgy fújtatott, mint a kazán. Ez is jellegzetes szokása volt, mikor olyan volt a hangulata, fújtatott, fütyörészett. Tőle hallottam a régi dalokat, a betyáros nótákat: „… kelj föl, kelj föl kakukk madár…
Azt, hogy az én jó apám, komolyan hitte-e graboncásokat, vagy csak azért aggódott, hogy a sötétben árokba hajtunk, s kitörik a kocsi kereke - máig nem tudom eldönteni. De mint tudjuk, a cigányok világa különleges és varázslatos, ahol a mese és a valóság összeér, ahogyan a szivárvány is összeköti az eget és a földet...
Sok idő eltelt azóta a nevezetes éjszaka óta, de ha arra vezet az utam, ott a dombnál mindig megállunk, tanyát verünk. Felidézem apám szellemét, és én is mesélek a gyermekeimnek, unokáimnak.
Mielőtt ennek a mesémnek vége lenne, még elmondom nektek, hogy mi nagyon szigorú nevelést kaptunk, úgy szoktam mondani, hogy spártait. De amikor felidézem ezeket a régmúlt pillanatokat, egyre jobban megértem apámat, és felfedezem, hogy a szíve mélyén milyen érzékeny ember volt, és mennyire szeretett bennünket.
Áldja meg a Jóisten haló porában is!
