Lajos bátyám az én gyermekkorom legendás hőse. Szülőfalunk fiataljainak, különösen a lányoknak a körében nagy népszerűségnek örvendett. Gyakran hallottam visszaemlékezésüket a bátyámmal kapcsolatban: „Büszkék voltunk arra, ha Lajos, sokaknak Lali, felkért minket egy táncra. Ő volt a legjobb táncos.”
Nem múlhatott el egyetlen bál sem nélküle. Előkelő társasági ember volt, sudár termetével kiemelkedett a többiek közül, kékesfekete haja mindig rendezett volt, mindig csillogott. Pusztaottlaka a mi kis falunktól 15-20 km-re lehetett, ott télen-nyáron rendszeresek voltak a mulatságok.
A bátyám számára már az előkészület is igazi szertartás volt. A lánytestvéreim: Piciske és Kályi segédkeztek. Az istálló mellett tartottuk a jószágok számára a tököt. A lányok kiszedték a jeges tökből a magot, és a sparhelt tetején megpirították. Lajos bátyám enélkül sosem indult el a mulatságba, zakója zsebe mindig meg volt tömve ropogós, forró tökmaggal. Úri kedve így tartotta. A nadrágja mindig élire volt vasalva, gojzer varrott cipőjén sárga ceruzával átrajzolta a varrás vonalát, a haját gondosan bekente dió hajolajjal. A ló indulásra készen felkantározva, a szőre már csillogott-villogott. A kedvenc lova egy éjfekete mén, Rigó volt.
Amikor kiment az istállóba barátságosan megsimította Rigó nyakát, majd valamit súgott a fülébe. Nem hallottam hogy mit, pedig lestem minden szavát. A ló biztosan értette, mert ez a ló nagyon okos volt. Ha Lajos bátyám azt mondta feküdj, akkor lefeküdt, ha azt mondta térdre, letérdelt. A bátyám úgy pattant fel Rigó hátára, mint annak idején Rózsa Sándor a Pejkóra. Így vágtázott Pusztaottlakára a bálba. A lovat a szomszéd ház istállójába kötötte, aztán bevonult a bálterembe. A barátok, ismerősök örömujjongással fogadták, mindenki szerette az én drága Lajcsi bátyámat.
Az egyik, ha nem a legkedvesebb barátja Bacsa Jani volt. Két húgának: Veronikának és Juliskának a szépségéről az egész megyében legendák jártak. Mondanom sem kell, hogy az én gavallér bátyám szemet vetett, ha nem is mindkettőre, de Veronkára biztosan. Sokszor – iskolába jövet és menet is - láttam őket, amint a kapuban állva órákig beszélgetnek.
Egymás mellett volt a földünk, az a pár hold, amit béreltünk. Mindig együtt mentek Bacsa Janival, lovaztak, földet műveltek. Mások gombos villával dobálták fel a répát a kocsira. Ők nem! Hazahozták a szekérnyi répát, fogták a saroglyát, és felborították a kocsit. A répa lezúdult, majd a kocsit visszabillentették, ennyiből tartott. Már gyerekkoromban is csodáltam erejüket. Mondtam is magamban: Ha felnövök, én is szeretnék ilyen erős lenni. Ezért is kezdtem el sportolni már egészen fiatal koromban.
Visszatérve a bálokhoz, amikor Lajcsi megjelent már mindenki tudta: „Na, akkor ma vidám este elé nézünk!” A bátyámnak szép hangja volt, sokszor odament a zenekarhoz, s kiengedte a hangját… olyan volt, mint Demis Roussos. Rajongtak érte a fiatalok.
De nem csak erről volt híres az én daliás bátyám. Az általános iskolától kezdve mindig színjelesre vizsgázott, ő volt az osztály kedvence. Utána is tanult egész életében. Földeket bérelt, s szorgalmasan dolgozott. Elvégezte a mezőgazdasági szakiskolát és aranykalászos gazda lett. Ismerte a gazdálkodás csínját-bínját. Amíg velünk élt Újkígyóson nagyon jó dolgunk volt. Édesanyánk is igyekezett mindig a kedvében járni. Ha tehette, mindig a kedvenc ételét főzte. Az egyik a paradicsomos káposzta volt.
Egész életében dolgozott, szerette az állatokat, és az élete delelőjén vendéglő tulajdonos is lett. Sokszor elmentem az én szeretett drága bátyám „kiskocsmájába”. Patinás hely volt, mindig tele vendégekkel. Mindenki jól érezte magát, de sajnos elitták a hasznot. Végül csak annyit mondott a bátyám: „Drága öcsém, ez a vendéglő már nem termel hasznot, be kell hogy zárjam.” Hát igen… nekem is volt egy ilyen érzésem, mert a sok „jóbarát” legtöbbször csak annyit mondott a bátyámnak:
- Édes Lalikám, fizetéskor lerovom az adósságot… Be is zárt a kis vendéglő, de a bátyám utána is gazdálkodó ember maradt. Szerette a szép lovakat, a szép kocsikat. Úgy élte le az életét, mint egy birtokos, nagyon szerette a márkás italokat és szivarokat, de élete alkonyán leginkább a Borsodi sört kedvelte.
Néhány szóval meg kell emlékeznem az én áldott emlékű sógornőmről, Rózsikáról is. Komoly háztartást vezetett, nagyon tudott sütni, főzni. Nem volt soha, semmiben hiányuk. Alázatos hitvese volt a bátyámnak, aki egész életén keresztül szolgálta a férjét. Mindent elkövetett, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt.
Visszatérve az én kalandos életű testvérbátyámhoz, Lajcsihoz, még a következőt szeretném elmondani. A megyében, de még a megyén túl is, egyetlen lakodalom, vagy keresztelő sem múlhatott el nélküle. Nagy tiszteletben tartották a cigányok és a nem cigányok is. Egész életében társasági ember volt, azt is mondhatnám, hogy végig keringőzte az életét, és ez így volt jó.
Végezetül még felidézem azt a pillanatot, amit soha sem fogok elfelejteni. Kondoroson voltunk, abban a híres Rózsa Sándor féle csárdában, ahol édesapámmal is nagyon sokszor időztünk. Éppen egy mulatság közepén tartottunk, amikor jött a váratlan hír, hogy Lajos bátyám visszaadta a lelkét teremtőjének.
Óriási űrt hagyott maga után, amit már senki sem pótolhat. Azóta is minden nap gondolok az én szeretett bátyámra, imádkozom, fohászkodom az elhunytakért, és a még élőkért. Ámen.
