A Napút című folyóirat közölt rólam egy önszócikket (rövid bemutatkozást), amit most itt a blogban is megosztok veletek Kedves Barátaim, akik méltattok arra, hogy figyelemmel kísérjetek.
"Úgy tartják, hogy ember egyéniségét, azt az egyszeri és pótolhatatlant, csak valamely közösségben, a közösségtől kapott kultúrában tudja megélni. Rostás – Farkas György minden anyai-apai őse cigányember volt. A faluvég fehérre meszelt kis kunyhójában látta meg a napvilágot. Az egész szegénynegyed összegyűlt kis házukba … „Egy csillaggal több van az égen” mondták.
Az anya vajúdott fájdalmában, mégis örömkönnyeivel áztatta a kis jövevényt, aki gyanútlanul fürdött e könnyekben, mit sem sejtve az Életről, a világ gyötrő gondjairól.
Népe megosztotta vele a szegénységet. Ültek a méla füstgomolyok alatt, kényelmes, nyugodt hangon beszéltek, soha nem siettek sehová, soha nem voltak türelmetlenek.
Odakint nagy pelyhekben hullott a hó, de az akkor éledő tűz azóta sem aludt ki a gyermek lelkében, s lángra lobbantotta képzelőerőt.
Perifériára kényszerült életük volt a meghatározó abban, hogy indulatok szabadultak föl benne. Tollat fogott - kételyektől és szorongástól izzítva - , de tudatos törekvéssel, hogy számos megválaszolatlan kérdésre feleletet kapjon.
Első versét, amit másnap Horváth Miklósné Erdős Marika tanító néni felolvasott az osztályban, a temető árkában a tehén pásztorolása közben írta, tíz éves korában. Ekkor kiáltották ki az osztálytársai költőnek. Azóta is vallja, hogy akit tíz éves korában az osztálytársai megajándékoztak bizalmuk rézkrajcárjaival, az nem élhet vissza ezzel a bizalommal. A gyermekkor meghatározó öröksége - a szegénység szorításában is -, a szeretet és az összetartozás élménye, és a cigány kultúra mesés öröksége, a hajnalokig égő tűz fényében fellobanó csodák világa.
18 éves, amikor elindul Budapestre szerencsét próbálni, mindössze 54 forint volt a zsebében. Ezzel a szerény munícióval, no meg hatalmas tudásvággyal indult, hogy meghódítsa a székesfővárost. Úgy becézik a divathódolók, hogy első-generációs értelmiség.
Hosszú volt az út, és szinte járhatatlan. 1967-et írtunk, sebzetten, szegényen, tele fájdalommal és reménnyel, de megpróbálta. Sokszor kellett újrakezdenie, előröl, mindent. Gondolta: ha meg sem próbálom, miért indultam el?!
A versírásból már akkor sem lehetett megélni: volt szűcstanonc, dobos, versenytáncos, kazánfűtő, tollkereskedő….
Aztán jöttek a „feketevonatok”, a sok szerencsét próbáló cigány fiatallal, és elindult a legendás klubmozgalom. Tehetségére felfigyelt a sajtó nagyhatalmú ura, a Pallasz Lap és Könyvkiadó vezére, s újságírót faragott belőle.
A cigányokat az Isten - a költő szavajárását idézve -, „jókedvében teremtette”, hiszen a legnagyobb bajban és nélkülözésben is meg tudtak kapaszkodni őseik hitében, és erőt merítettek belőle.
Rostás – Farkas György soha nem szakad el ettől az éltető forrástól. „Cigányságom vállalom” - egyik első kötetének címe életprogram számára, ahogyan a sorsközösség is cigány testvéreivel. Így jut el Londonba a Cigányok Világszövetségének alakuló kongresszusára, ezért küzd a cigány önkormányzatiságért, s vállal maga is közéleti szerepet.
A fa csak akkor él, s csak akkor növeszti lombját nagyra, virágját ragyogóra, érleli gyümölcsét ropogósra, ha gyökere is van. Mert a fának két lombja van. Az egyik a föld felett, a másik a föld alatt. Csak így tud élni, virágozni és ellenállni a viharoknak.
Rostás – Farkas György írásaiban – legyen az próza, vagy vers -, mindegyre visszatérő aggodalom, hogy a cigányság jelenét, jövőjét nem szövi át széles gyökérvilág. Hiába őrzik sejtjeikben a romák a múltat, ha a tudatuk nem birtokolja igazán azt a 700 évet sem, amit biztosan e tájon töltöttek.
Mi is lesz a cigányokkal, ha már nem lesznek cigányok? Ha kivetkőznek cigányságukból, mint egy elnyűtt ruhából, ha pillanatnyi előnyökért lemondanak önmagukról, az identitásukról. Rostás- Farkas György számára ez nem járható út, a halálnál is rosszabb."
