Most kaptam a hírt, - a lehető legszörnyűbbet, ami csak létezik –
EMBEREK FOGJÁTOK BE A FÜLETEKET!
Ordítanom kell, beleordítani a világba a fájdalmamat. Összekapaszkodott a sorsunk, fél évszázad egymás mellett baráti kézfogásban. Nem találom a szavakat, amióta a szörnyű hírt meghallottam… Nem fogom soha elfelejteni az én kedves testvérbarátomat, mert a világ egyik legjobb embere volt.
A millió gondolat mellett, ami most a lelkemben kavarog, felidéződik bennem a megismerkedésünk története: Németországban találkoztunk ezelőtt 50 évvel. Éjszaka volt. Egy nemzetközi tudományos konferenciára utaztam, ahova ő is hivatalos volt. Pár nappal előbb érkezett meg, mint én. A szállásunk egy erdő közepén lévő kastélyban volt, egy tó közelében.
Leszálltam a repülőgépről és elindultam megkeresni a szálláshelyet, ahol a konferencia is megrendezésre került. Az utam egy erdőn keresztül vezetett, így tehát kénytelen voltam ezt az utat választani. A nagy sötétségben egy pislákoló lámpa fényére lettem figyelmes, - ahogyan a mesében szoktuk olvasni – ez a történet tényleg mesébe illő, de igaz.
Nagy nehezen megérkeztem, talán már éjfél is elmúlt, amikor bekopogtam az ajtón. Remmel Feri nyitott ajtót. Köszönésemre ő is magyarul válaszolt:
- Mi járatban, mi szél fújta ebbe a roppant nagy erdőbe,
ahol ilyenkor már a madár se jár?
Röviden elmeséltem neki a kalandomat, ő azonnal beengedett, étellel, itallal és éjszakai fekhellyel kínált. Átadta az ágyát, ő pedig az előszobában aludt egy matracon.
Szokásom szerint - most is - egy rövid kitérőt teszek, utána folytatom: Einstein mondta egyszer Rabindranath Tagore-val kapcsolatban, hogy: nem hiszi, hogy valaha is hordott a hátán a Föld hozzá hasonló embert. Most én is azt mondom, hogy kevés olyan ember született erre a Földre, mint Remmel Ferenc. Rendkívül felkészült, több nyelven beszélő és író zsurnaliszta hírében állt. Hosszú élete alatt rendszeres levelezésben állt négy pápával.
Minden találkozásunk nagy-nagy ünnep volt. Együtt örültek velünk az angyalok a Mennyben és mindenki idelent a Földön. Most nem tehetek mást, gyertyát gyújtok az én testvérem-barátom emlékezetére. Ki vagyok fosztva. Nagy veszteség ért. Istenem! Vigyázz rá odafent, megérdemli, mert jóságos ember volt. Mindenkin segített, ahogyan csak tudott. Előttem van az a kép, ahogyan Vajdahunyad főutcáján sétálgatunk…Meg-megállt a koldusok mellett, mindegyikkel váltott néhány szót és segítette őket pár krajcárral.
Drága Testvérem, Ferike!
Eszembe jut most Sinka Pista és Püski Sándor története is. Egymás mellé temetkeztek, hogy ott a túlvilágon is egymás mellett lehessenek.
Nemsokára én is megyek és az a kérésem, te nyiss ajtót nekem. Addig is az égiekre bízlak. A szívemben őrzöm emlékedet, amíg csak élek, írok és mesélek rólad, hogy örökké élj az emberek emlékezetében.
Nem hagyjuk magára Stellát, a te hűséges társadat, látogatjuk, próbáljuk vigasztalni gyászba borult szívét. Szeretném itt is elmondani, hogy egy nagyszerű ember mellett élte le az életét, s általad ő is bevonul a halhatatlanok közé.
Ég óvjon és Isten áldjon. Mindig szeretettel gondolok Rád, amíg élek és a földön túl is… Küldöm neked Odaátra a világ minden fényét, minden szeretetét és minden illatát.
Nagy-nagy szeretettel a Te árván maradt testvéred,
Rostás-Farkas György.
