Elment Tandori Dezső is – a nagy költőóriás – oda ahova az angyalok is pihenni járnak. Itt hagyott bennünket árvaságra. Mélyen megrendültem a hír hallatán. Egyszer, nagyon régen, 1981. szeptember 25.-én a Magyar Ifjúság Kulturális mellékletében, annak is a „Szót kér” rovatában írt rólam nagyon meghatóan pár emlékezetes mondatot, amit szeretnék itt közzé tenni az ő emlékezetére.
Mester! Ígérem neked, hogy megőrizlek legszebb emlékeim között életem végéig. Sokat tanultam tőled. Jó ember voltál és nagy költő, mindig segítetted az ifjúságot.
Most átköltöztél a mennyei hazába, az Istenek társaságába és most rajonganak körül az angyalok, mint ahogy idelent tettük évtizedekkel ezelőtt, mi fiatal poéták.
„Szerettem volna, bírtam volna
Úgy élni?
Hogy örökké csak egy és ugyanaz?
Az elhagyhatás változatossága
nem is környékezhetett volna meg?
Szik?
Vagy mennyivel igazabb
ez az ördöglakat:
meghalnak madaraink,
minket itt-hagynak,
de mi nem halhatunk
meg, mert Miéink unt
holt-tárgyak lennének
akkor, »a medvéket«
(Barnabásékat, Dömiéket)
nem hagyhatjuk itt?
Megoldhatatlan.
De miféle lelki alakban
lehetne meghalni csak amúgy is?”
Sír-zokog a lelkem! Fogyunk lassan Mester, mint a Hold. Már találkoztál Gyurkoviccsal, Hernádival, Mészöly Miklóssal és Dezsővel – a költő fejedelmekkel –. Kérlek, néha vess egy pillantást az itt maradottakra, tanítványaidra.
Megpróbálunk hűek maradni hozzád. Mindig emlékezni fogok rád és beszélni fogok a fiataloknak, hogy megmaradj mindig, mindörökké, Ámen.
