- A tanár úr -
Már évek óta szeretném megrajzolni az én legkedvesebb unokaöcsém portréját, emlékezni Narancsra, ahogyan mi a családban neveztük. Születésétől kezdve - ha tehettem - mindig ott voltam. Ha egy pici órácskára is, elmentem valahová, sírt-zokogott értem, a kapuban ült és ott várt. Ha elmentünk délután a nagyobbacskákkal ötórai teára – úgy mondtuk mi ifjak, hogy csörögni őt persze nem vihettük, mert olyan pici volt. Mindig sírt és még felnőtt korában is szemrehányást tett, hogy otthon hagytuk.
Ezt ifjú és felnőtt korábban próbáltam pótolni, ha tehettem sok időt töltöttem vele, mellette. Kedvemre való volt, mert az általános iskolától a főiskoláig mindig kitűnően tanult, és nem csak az osztály, hanem az iskola kedvence is. A Békés megyei Gyulán járt gimnáziumba és Debrecenbe végzett a Kölcsey Tanárképző Főiskolán, ahol én vendég-előadó voltam. árai is nagyon büszkék voltak rá, hogy csak egy nevet említsek – aki Debrecenben tanította – Dr. Arany Erzsébet a főiskolán. Mindig dicsérte , s gyakran mondta:
„Nagyon jófejű gyerek, ha megmarad a szorgalma, még nagyon sokra viheti. Kutató is válhat belőle.”
De nem így történt, hanem fájdalmasan. Korán, már 48 évesen elragadta a halál. Mindannyiunknak, testvéreknek, rokonoknak, barátoknak nagy-nagy veszteség. Mindannyiunknak nagyon hiányzik és hiányozni fog.Ha szólít a szívem, ahogy most is teszi – elzarándokolok a sírjához és megidézem szellemét, szólítom, beszélek hozzá, ahogyan egész élete során tettem.
Nagyon-nagyon jó testvér volt. A másodszülött fiammal mintha sziámik lettek volna úgy megértették és szerették egymást. Akármire kérték egyikük a másikat, azonnal teljesítették. Úgy becézte a kicsi fiamat, Gyuszkót, hogy Gyuszó -muszó. Sokszor előfordult, hogy megemlítettem neki reggel, hogy dél körül Budapesten egy komoly tárgyalás folytatunk külföldiekkel vagy a minisztériumba, s ő beült az autójába. Mindig 3-4 öltöny, 5-6 ropogósra vasalt ing lógott vállfán, úgy járta a világot, mert hozzám hasonlóan nagy utazó volt. Tehát szóltunk neki és rövid időn belül itt termett és a rendelkezésünkre állt. Hozzá fogható ember csak nagyon ritkán születik e Földre. Ezért is sír-zokog a lelkem, amikor rá gondolok.
Narancs Öcsém!
Én már kiálltam a hét próbát, de ez még nekem is nagyon sok volt. A te halálod még jobban megnyomorította a szívemet-lelkemet. Nem szemrehányásnak szánom, de le kell írjam, hogy tudd, milyen nehéz nekem, nekünk nélküled.
Most május van, ez volt a kedvenc hónapod. Nagyon sokszor átnevettük, átkeringőztük a májust itthon és Európa-szerte. Nagy öröm és vidámság volt mindenhol ahol megjelentél. Ha tudnád, hogy Gyuszkó öcsédnek mennyire hiányzol…! Nem telik el úgy egy nap, meg hét sem, hogy ne emlékezne, ne említene meg téged:
„Elhagyott az, akit a legjobban szerettem…”
Nézz le ránk onnan drága szép öcsém, Narancsom a Mennyei hazából, és segítsd az elárvult testvéreidet, rokonaidat. Azt a sok-sok barátodat, akit/akiket itt hagytál és magányra lettek ítélve. Nagyon hiányzol. Hány száz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy ebben a nagyon nagy családban hozzád hasonló szülessen? Azt nem tudom, de azt igen, hogy minden rokonod ott a Békési tájakon, végeken ekképp dicsekszik előttem: „Ugye Gyurka bányám az én fiam Narancshoz hasonlít?”
Most készülök Kétegyházára is és elzarándokolok ahhoz a tulipános házhoz, ahol a testvéreiddel felcseperedtél. Ahonnan iskolába jártál, Gyulára és Debrecenbe.
Utolsó utadra az egész falu – sok-sok idős néni, bácsi botjukra támaszkodva – elkísért. Több idős embert is megkérdeztem, hogy miért tetszik sírni? Többen azt mondták: Most már nem lesz, aki megvédjen bennünket az idegenektől. Így élsz a kétegyházi emberek emlékezetében. Biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokáig fogsz élni a szülőfaludban élő barátaid emlékezetében…. Büszkesége voltál – nem csak a családodnak, de szülőfaludnak is.
Ég óvjon és Isten áldjon, örökkön, Ámen!
