Régen eljöttem pici kis falumól, de majd’ minden nap szólít a szívem, hogy haza kéne mennem. Most csak arra tudok gondolni, amit egyszer nagyon régen az én szeretett barátom, aki Vajdahunyadon él, Remmel Feri mondott: „Hazamennek a halottak…”
Én addig szeretnék még nagyon sokszor hazamenni, amíg nem késő, amíg élek. Meglátogatni, megölelni, pár szót váltani az én szeretett, öreg barátaimmal. Akik között felcseperedtem, éltem az én szüleimmel, testvéreimmel. Ott, nagyon messze a békési tájakon, végeken, ahol nagyon jó volt gyereknek lennem.
Soha nem unatkoztunk. Nem volt rá időnk. Sokan voltunk, szeretetben éltünk és sok volt a közöttünk élő játszópajtás Pallér Pityu, Domokos István, Harangozó Imre, Balog Zoli és még sokan mások a környékről. Ha csak rájuk gondolok, áttüzesedik a keblem.
De jó volt gyereknek lennem…
Hiába volt az a nagy szegénység, ami az égig ért, nálunk akkor is nagy boldogság volt. Örültünk, játszottunk, miénk volt az egész határ, a dűlőutak, az akácosok. Kijártunk a gulya-kúthoz jó hideg vizet inni. De jó volt gyereknek lenni…
A fehér eperből vittünk édesanyámnak egy bögrével és azt egy szelet kenyérrel szépen falatozta. Beteg volt, nagyon beteg. Akkor láttam először, meg utoljára ágyban feküdni. Ott a kemence melletti ágyon, ahol én esténként a sutban olyan jóízűt aludtam, annyi szép álmot láttam.
Az én kis fülemülém mondta nem túl régen, hogy itt az ő szobájában azon a nagy ágyon milyen jóízűeket aludt, innen jutott most eszembe ez a mondás. Ma is jön az én kis énekes-madaram. Már úgy várom, hogy megöleljem, mert ő az én kedvencem. De vissza kéne térnem az eredeti mondandómhoz, ha tudnám, hogy hol hagytam abba.
Volt egy másik eper is, nemcsak a fehér, ott az új közúton, ami szintén édesanyám kedvenc eperfája volt. Ott mindig letelepedtünk iskolából jövet-menet. Felmásztunk a fára, egy szelet kenyér volt nálunk, finom volt az eper, jóllaktunk belőle.
A házimunka minden nap be volt osztva mert Isten és apánk előtt nem tehettük meg, hogy ne legyen elvégezve a megbeszéltek szerint. Az udvarnak, a kertnek, az istállónak, az ólnak ragyognia kellett.
A lovaknak és teheneknek a sparhelt tetején lévő vödörben mindig friss víznek kellett melegednie. Mert olyan hideg vizet, amit a kútból felhúztunk, nem ihattak. A jószág mifelénk nagyon nagy becsben volt tartva. Amikor befütyült a vonat, amelyikkel apám jött a munkából – ez pontban este 7 óra 10 perc volt – akárhol is voltunk: a futballpályáról vagy a határból rohantunk haza, hogy a munka el legyen végezve, mert apám kérése számunkra parancs volt.
Így teltek azok a gyönyörűséges gyermekévek ott a Zugban, ahol három generációnyi gyermek felnőtt vidámságban-boldogságban és azóta is mindnyájan a szívünkben hordozzuk azt a nagy-nagy békét és nyugalmat, ami Legtöbbször Lengyel néni háza előtt ültünk az árokszélen, és lestük, hogy mikor libben meg édesanyánk fekete szoknyája, ott a Bacsa saroknál.
Ez az emlék jut mindig eszembe ma is, amikor nagyon várok valamire. Így lesem most minden évben – ahogyan már párszor elmondtam, meg leírtam – hogy itt az én hálószobámmal szemben lévő fenyőfára visszatérjenek az örvös galambok. Hűségesek, és mindig visszatérnek, s tavasszal megszületik két kis örvös- fióka. Így történt ez idén is. Nagyon falánk mind a kettő a szülei gyönyörűségesen felnevelik, aztán hathetes korukban elhagyják a fészküket, kirepülnek és önálló életet élnek.
Na, valahogy így voltunk mi is Újkígyóson, ott a Zugban. Felcseperedtünk, felnevelkedtünk és kirepültünk. Az ország különböző vidékeire vándoroltunk, ahol új életet kezdtünk. Én 1967. májusában jöttem fel Budapestre, itt-maradtam, barátokra találtam és felneveltem álmaimat és a gyermekeimet. Istennek hála, jó emberekkel találkoztam, jó társaságba keveredtem és ennek köszönhetően író és költő lett belőlem. Sokat, nagyon sokat köszönhetek egykori barátaimnak, akik már lassan-lassan elfogynak körülöttem, mint a Hold…Magamra maradok, mint Jézus ott a Golgotán, a kereszten. De a szívemből soha senki sem tudja kitépni ezeket a testvérbarátaimat, akiket a sors meg az Isten mellém rendelt.
A sors hosszú, nehéz lenne most mindenki nevét elsorolnom, de egy pár nevet azért meg kell említenem: néhai Antall József miniszterelnök úr, akinek pártfogása meghatározta az egész életemet. Vagy szívesen és boldogan említem meg Szabad Györgynek - az első demokratikusan választott országgyűlés elnökének a nevét -, aki fiaként szeretett. De meg kell emlékeznem Fodor Andrásról, a legendás költőről, akivel Budapestre érkezésem első hónapjában hozott össze a sors. Barátjává fogadott és megjelentette a verseimet, írásaimat. Nem hagyhatom ki a felsorolásból Gyurkovics Tibor, a nagy fehér testvérbarát nevét sem, aki közöttünk mindig otthon volt és jól érezte magát. Vagy a legendás újságíró fejedelem-asszony Dr. Ranner Gizella nevét, aki fiaként vagy talán testvéreként szeretett. A Nők Lapja főszerkesztőjeként mindig elhelyezte verseimet, amikért akkortájt nagyon jó honoráriumot kaptam.
Említhetném még a Bánffy György és Béres Ilona színművészekhez, vagy Báthory János néprajztudós, szociológushoz fűződő többévtizedes testvér-barátságomat is. János azt mondta az egyik nemzetközi konferencián – ahol éppen a 60. születésnapomat is ültük – hogy soha nem unatkoztunk egymás mellett, és ez így igaz, mindig volt mondanivalónk egymás számára.
De hogyan feledkezhetnék meg Gergely Dezső rashaj testvéremről, akivel olyan szoros baráti szálak kötnek össze, hogy azt mondta: ő már cigány. Nehogy kimaradjon a felsorolásból az én szeretett testvérbátyám Dr. Bálint György sem, akit atyai jóbarátomként tartok számon és minden alkalommal, amikor csak megadatik találkoznuk, tanulok tőle. De említhetném Böjte Csaba ferences szerzetes testvéremet is, aki mindig csak annyit mond: gyere várunk, várnak az árváim. Most ígérhetem nektek, ahogyan idén is elzarándokoltam Dévára, úgy minden évben elfogok, amíg erőmből futja.
Amikor ott vagyok csordulásig megtelik a szívem… Csak azt tudom mondani így mondandóm befejezéséhez közeledve, hogy Isten számon tartja, hogy Böjte Csaba testvérem ilyen nagy, jóságos cselekedetet végez már több évtized óta. Ezért legyen áldott az ő neve és kívánom, hogy egyszer majd érkezzen el az az idő, hogy boldoggá avassák. Isten hallgassa meg kérésemet. Ámen!
