Ez a mondás is egyike azoknak, amelyek a mi családunk legendáriumában szállóigeként szerepelnek.
Az eset Dobozon, pontosabban Sószéken, azon a híres - hírhedt cigánytelepen történt. (Doboznak azért is nagy híre volt, mert mint tudjátok, a ló például csak a dobozi hídig ló, utána már lú. Sószékig a pénz az pénz, Sószéken pedig már píz. Szóval Doboz és a sószéki cigánytelep mindig különleges hely volt, és az is marad, amíg a világ-világ.)
Rongyos az én drága szeretett édesanyám kedvenc unokatestvére volt, Pulyka nagynéném édes egyszülött gyermeke. Azért kapta ezt a nevet, mert szegénynek kiskorában nem volt egyetlen tisztességes ruhadarabja sem, csak olyan szedett-vedett rongyokban járt. Amikor az én drága jó anyám apámat követve elköltözött Dobozról, nem volt, aki pártfogolja, a cigánytelep tartotta, pestiesen szólva az utca nevelte.
Odaadtak a kis kezecskéjébe egy-egy darab száraz kenyeret, de sokszor az sem sokáig lehetett az övé, mert olyan szerencsétlen volt, hogy a macska azonnal lenyúlta a kezéből a kenyeret.
Kérdezte is tőle Mámika: - Hát az előbb adtam neked a kenyeret. Hova lett? Rongyos nem tudott mást mondani, egyszerűen annyit válaszolt, hogy elpusztult…
Sok-sok év telt el azóta, de még mindig elevenen él Sószéken a mondás: „ Elpusztult, mint a Rongyos kenyere”.
De hogy szavamat ne felejtsem, elmesélem, hogyan is került Rongyos anyám védőszárnyai alá. Pulyka néném akkoriban már Vásárhelyen élt előkelőnek tartott családjával. Egyszer eljött Sószékre, hogy meglátogassa a szüleit: Julka mámit és Kusló papót, és magával hozta a gyereket is ajándékba. A következőt mondta az én drága jó anyámnak.
- Hallod Marika, drága testvérem, nincs nekem egy percnyi nyugtom sem emiatt a gyerek miatt. Az uram nem tűri meg tovább a családban. Csak azt mondja mindig, hogy zabigyerek…
Pulyka néném meg sem várta a választ, térült-fordult és letette a méteres gazba Rongyoskát, aztán annak rendje módja szerint ott is felejtette. Anyám a nagy sírásra odaszaladt, felkapta a gyereket, aki még csecsszopó volt, magához ölelte, és úgy mint Dácsit, az elsőszülött fiát is, megetette. Egyiket az egyik emlőn, másikat a másik emlőn.
Ez az egész hercehurca nem tetszett az én jó apámnak, többször szóvá is tette, hogy miért neveli a testvére elhagyott gyermekét. De az én drága anyám nem tett különbséget Rongyos és Dácsi között, a haláláig gyermekeként szerette.
Sokszor voltam szemtanúja, amikor később Rongyos már felnőttként ellátogatott hozzánk újkígyósi kis házunkba. Keblére ölelte édesanyámat, és mindig a vállán sírta el bánatát. Hajnalokig tartó beszélgetéseikre még ma is emlékeszem. Olyan nagy szeretettel voltak egymás iránt, hogy szinte velük együtt örültek az angyalok is.
Mikor édesanyám elment, abba a mennyei hazába, ahova egyszer mindenkinek el kell távoznia, Rongyosnak majd a szíve szakadt bele. Évtizedeken keresztül járt ki, nagynénje, nevelő anyja sírjához, és gondozta. Nagyon sokszor ott látták még télen is, majdnem megfagyva a sírnál. Neki panaszolta el bánatát még akkor is, egészen addig, amíg a Teremtője őt is magához szólította.
Most is ott van anyám társaságában, már Dácsival, Pistával és Lajcsival együtt. A történetnek itt vége is lehetne, de még egy mondat kikívánkozik belőlem. Azt mondta az én drága szülőanyám: - Aki tiszteletet és becsületet szeretne tanulni, az menjen el Dobozra.
