(Lakatos Menyhértre emlékezve)
Ezt a történetet is messziről kell kezdenem: a zugból, a híres újkígyósi zugból, ahol már véget ér a falu, és kezdődik a határ. Itt fociztunk iskola után, többnyire sötétedésig, amíg fel nem jöttek kígyós egére a csillagok. Ilyenkor általában együtt volt a nagy csapat: Harangozó Balázs, Gedó Pali, Balogh Zoli, Bánffy Pista, Domokos Pista…
Sokszor azonban a foci helyett libát kellett őriznünk Pallér Pityuval és Pali öcsémmel együtt a réten. Én azonban, hacsak tehettem félrehúzódtam az árokszélre és olvasgattam.
Tavasszal, amikor a fák lombjai zöldülni kezdtek, és virágba borultak a makkfás úton a gesztenyék, híre jött, hogy ellátogatnak hozzánk a vésztői rokonok. Akkoriban gyakran megesett, hogy eljöttek hozzánk a dobozi rokonok, a kétegyháziak, meg a gádorosiak is. Ilyenkor több napig, néha hetekig is együtt maradt a népes kumpánia.
Édesapám és nagyobb testvéreim is készülődtek. Kérdeztem édesanyámat, és ő szépen elmesélte, hogy Lakatos Menyhért jön az édesapjával Vésztőről. Itt maradnak nálunk egy ideig, és együtt mennek majd apánkkal a vásárba.
Én akkor lehettem olyan 10 éves. Nagy izgalommal vártam érkezésüket, hiszen Menyhért már akkor is híres ember volt. István bátyámmal nagy barátok voltak, az én gyermeki szemeimben szinte mesebeli hősnek tűntek. A lányoknál is nagy sikerük volt, szinte az egész megye szerelmes volt István bátyámba, és Menyhértbe.
Egy szép tavaszi napon meg is érkeztek, három-négy lovaskocsival. Több napig is eltartott a dínom-dánom. Mindenki, aki csak tehette a faluból és sokszor a szomszéd faluból is, ellátogatott hozzánk, nagy kondérokban sütöttek főztek. Messze szállt a dal, énekeltek, táncoltak, vigadtak. Akkoriban szívesen láttak vendégül a rokonokat, a barátokat és felelevenítették a régi idők emlékeit.
A két öreg pedig: az én drága édesapám és Menyhért édesapja nagyon jó barát volt. De anyai ágon rokonságban is álltunk egymással. Édesanyám és Menyhért unokatestvérek voltak.
Később, már felnőttkoromban sok időt töltöttünk együtt Lakatos Menyhérttel Budapesten. Együtt dolgoztunk a Cigány Kulturális Szövetségben, majd a Romano Nyevipe-ben és az Írószövetségben is. Én gyermekkoromtól nyomon követtem Menyhért pályáját, példaképemnek tekintettem. Ő pedig odafigyelt a magamfélékre. Amikor a kulturális szövetség elnöke lett, maga köré gyűjtötte az iskolázott cigány fiatalokat. Igyekezett őket helyzetbe hozni. Mindnek volt feladata, tisztességes fizetése, mert az akkori vezetők respektálták Menyhértet.
Nagy tekintélye volt itthon és művei révén külföldön is. Később bejártam vele a fél világot. Mindketten kongresszusi küldöttek lettünk a 70-es években induló cigány világszövetségben.
Vidám természetű ember volt. Szeretett énekelni, és mesélni. Versei és életregénye mellett sok mesét is írt, amit a mai napig sokan forgatnak és olvasnak. Jó volt testvérének és barátjának lenni.
A 90-es évektől itthon is rendszeresen szerveztünk nemzetközi konferenciákat. Ezeken mindig részt vett, amikor nem ő tartott előadást az első sorokban ülve figyelmesen végighallgatta az összes előadót. Nem csak a neves felszólalók mondandójára volt kíváncsi, de érdekelte a fiatalabbak véleménye is. Jó író, jó cigány és tudós ember volt.
Mindig harcolnia kellett, mindig követelni… Tartottak is tőle, és sokszor figyelembe vették véleményét, javaslatait, pl. azzal kapcsolatban. hogy a cigány nyelvet oktassák, vagy biztosítsanak több munkalehetőséget. Ő azonban gyakran mondta nekünk, középső ujját figyelmeztetően felemelve: - Halljátok, a hatalommal vigyázni kell!
Szerette és bírta is erővel a fizikai munkát. Jól emlékszem, amikor Pilisborosjenőn hétvégi telkén építkezett. Egy nagy csákánnyal a kezében fejtette a követ. Félmeztelenül, Rambó módra bekötött fejjel úgy ütötte a sziklákat, hogy szinte szikrát hánytak. Igazi őserő lakozott benne. Pali öcsémmel sokszor segítettünk az építkezésen.
Szívesen mentünk, mert nagy élmény volt a társaságában lenni. Ezek a felejthetetlen napok mindig megmaradnak a legszebb emlékeim között. Napi 10-12 órát is képes volt ilyen feszített tempóban dolgozni. Azt nem állhatta szó nélkül, hogy a szomszédok délben hosszasan szieztáznak. Mindig szóvá tette, morgolódott. De nem is volt olyan szép birtoka senkinek a környéken, mint az övé.
Engem megajándékozott a bizalmával. Akárhova hívták meg, megpróbálta úgy alakítani, hogy én is ott legyek mellette. Felejthetetlen napokat töltöttünk Balatonszemesen, Győrben és máshol is, különböző tehetségkutató és alkotói táborokban. Akkoriban a fiatal művészek, írók, költők, festők gyakran összejöttek, szinte mindannyian egy baráti körbe tartoztunk.
Egy alkalommal a Fészek Klubban találkoztunk, ahol jelen volt Péli Tamás, Kovács Jóska, Choli és én is. Menyhért mindig magas fordulatszámon pörgött. Nehezen tudta elviselni, ha mi, akik sokkal fiatalabbak voltunk nála „le voltunk lassulva”.
Így szólt hozzánk: - Haljátok, mondok nektek valamit. Ha erre jártok, harminc év múlva, és láttok egy öregembert görkorcsojázni, az én leszek.
Mi egymásra pillantottunk és örültünk neki, hogy ilyen jó fizikai erőben érzi magát. De az Úr mégis átírta a forgatókönyvet. Egy-két hónap múlva hallottuk, hogy kórházba került. Igyekeztünk minél több időt ott lenni körülötte. Sok mindent mondott, azt is többek között, hogy tartsunk össze. Ez sajnos nem jött össze. Talán azért, mert eltávozott közülünk ő is és Péli Tamás is…
Utolsó földi útjára több ezren elkísérték. Ott álltunk a koporsója mellett Cholival, és egymásra néztünk. Mindketten tudtuk, hogy a görkorcsolyázásról van szó. Sok minden sikerült Menyhértnek hosszú élete során. Királyok között forgolódott. Kötetei sorra jelentek meg itthon és külföldön is.
Sokan írófejedelemnek tartották, joggal. De elment, és én csak abban reménykedem, hogy Odaát újra jó testvérek, barátok, és munkatársak leszünk. Talán majd együtt fogunk görkorcsolyázni is.
