Élt, éldegélt egyszer nagyon régen, amikor még a kövek is lágyak lehettek, ott a kígyósi végeken Fáni néni, mindannyiunk szeretett keresztanyja. Felejthetetlen napokat töltöttünk együtt az ő nagy vendégszeretetében. A társaságában mindig vidámak voltunk, ettünk, ittunk, mulattunk.
Nagy mágus volt. Olyan ősi tudás, rejtett praktikák és fortélyok birtokában, ami rajta kívül csak kevés embernek adatott meg. Ismerte például a sündisznók rejtekhelyeit.
A közvetlen szomszédságunkban volt a temető, amelynek líciummal körbevett árkában a sündisznók kiváló búvóhelyre találtak. Ott fészket raktak, majdnem úgy, ahogyan a madarak a fán. Fáni néni legjobb barátja az én szeretett István bátyám volt. Pista vevő volt az olyan hőstettekre, mint a sündisznó befogása, az ürge kiöntése…
Fáni néni nagyon szerette a dalokat, mindig énekelni kellett neki, István bátyám énektudásának és hangjának pedig hetedhét-faluban híre volt.
Fáni néni nemcsak a szívjóságáról volt nevezetes, hanem arról is, hogy szerette a jó szilvóriumot. Mindig kérlelte István bátyámat:
- Édes drága gyerekem, énekeld el a nótámat, olyan szomorú a lelkem!
István bátyámnak nem kellett kétszer mondani.
- Édes keresztanyám már mondom is – azzal fújta a nótát. Mire a végére ért, Fáni néni gondolt egyet és azt mondta:
- Hallod te gyerek! Nem ez volt az én nótám.
- Hát akkor? Melyik Fáni néni?
- Tudod te! István bátyámnak nem volt mit nem tennie, rákezdett egy másik nótára. Fújta-fújta… Fáni néni ilyenkor csendes hangon kísérte. Volt, amikor sírdogált egy kicsit, vagy meghúzta a butykost. István bátyám csak fújta csak fújta, sokszor hajnalokig. Közben megsült a sündisznópecsenye is.
Egy alkalommal odahívott engem is, lehettem vagy két - három éves.
- Gyerekem, te is kóstold meg! Én nem tudtam mi az, de fenséges illata bejárta a fél határt. Illatozott a finom sündisznó pecsenye. Mártott nekem egy kis kenyeret a zsírba, azóta is itt érzem a számban az ízét. Ó bárcsak márthatnék még egyszer abból a zsírból!
Na, elég az hozzá, hogy olyan lakomákat készített, amit Mátyás király is megirigyelt volna annak idején. Anyánknak nem nagyon volt ínyére a dolog, félt, hogy elrontjuk a gyomrunkat.
Azt mondta István bátyámnak: - Te kölyök, te kölyök megeszed a sündisznót, a cigányok barátját. Ha apád ezt megtudja, kitagad a családból.
A legtöbbször, amikor hazafelé tartottam az iskolából, ott találtam Fáni nénit, ahogy csak üldögélt, pihent az árok szélén. Nagy-nagy szeretettel szólt mindig hozzám.
- Gyere csak ide drága gyerekem!
Mi meg úgy voltunk vele, nem csak én, de a többi testvérem is, hogy szívesen kuporodtunk mellé az árok szélére, és vártuk a csodát. Hát mit ad Isten, mit nem, mindig elővarázsolt a garaboly aljából valamilyen ínyenc falatot, amit a jobb módú parasztok adtak a munkájáért cserébe. Kolbász, szalonna, disznósajt, meg ehhez hasonló finomságok.
Míg mi falatoztunk, csak üldögélt az árokparton, és szívta, vagy inkább kojtolta a pipájából a kapadohány füstöt. Így tett annak idején is, amikor a születésemnél segédkezett fehérre meszelt kis házunkban. Csak ömlött rám a füst, így lettem én tartósítva.
Még nagyon sok mende-mondát őrzök a családi legendáriumban. Minden testvéremet egy jómódú parasztember keresztelte, aki jó szívvel vállalta a keresztkomaságot. Fáni néni pedig úgy vált mindannyiunk keresztanyjává, hogy Mária nővéremet ő tartotta keresztvíz alá.
Akárki is keresztelte a testvérünket, mi mindannyian keresztanyámnak - keresztapámnak szólítottuk, és a gyermekeit kereszttestvérnek tartottuk. Így volt ez, és így is marad ott messze a békési tájakon, az újkígyósi végeken.
