Közel tíz éve, hogy Rácegresen jártam, Bakai Péter barátom meghívásának tettem eleget. Elvitt engem oda, a hetedik keresztútra, a nagy szederfához. Leültünk a tövébe, s mesébe kezdett.
- Tudod Gyurka bátyám, ez az a hely, ahová Illyés Gyula bejárt a pusztáról az iskolába, ahogyan később Lázár Ervin is. Ha elfáradt, itt pihent meg a nagy szederfa árnyékában. Ez a fa sok szép időt megélt, sok vihart átélt, ha beszélni A cudna, sok mindent elmondana…
A Nagyszederfa Lázár Erviné. …Rácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van. Lázár életének és életművének egyaránt emblematikus eleme a Nagyszederfa pedig irodalmi hőssé magasztosult.
Azoknak a csodálatos napoknak az emlékét, amelyeket látogatásom során együtt töltöttünk az életem végéig őrizem. Péter testvérem a pálinkái között kutatva, keresve, rátalált egy különlegességre, a finom, ízletes mák pálinkára.
Örömmel mondta. - Édes Gyurka bátyám ezt megkóstoljuk – úgy is tettünk, megkóstoltuk. Másnap elmentünk felkutatni a környék nevezetes helyeit. Hosszú életem során mindig ezt tettem, kutattam-kerestem. Szerettem volna megfejteni a megfejthetetlent. De most vissza kell kanyarodnom a félbehagyott történethez.
Utunk során az én Péter barátom minden nevezetes helyen mesébe kezdett. Gondoltam magamban, nem zavarom meg, ő is olyan, mint egy cigány mesemondó, vagy mint Benedek apó és az én papóm is volt. Egyszercsak megérkeztünk a szederfához.
-Tudod Gyurka bátyám, sokszor mesélték tanáraim, a régi öregek, hogy látták a kis Lázár Ervinkét itt üldögélni a fa tövében, iskola után, amikor szép lassan bandukolt hazafelé. Nehéz lehetett a táska, leült egy picit megpihenni... így mesélték, s én sem tudom másképp mondani. Ezért mindig elérzékenyülök, ha eljövök ide, ehhez a sok titkot őrző fához, és nézegetem, hogy mekkora lombot eresztett. Nézd csak te is Gyurka bátyám, és idézzük meg együtt Lázár Ervin szellemét! Emlékezzünk meg együtt a nagy mesemondóról, a nagy íróról.
- Kedves Péter – szóltam, ahogy nézegettem a terebélyes fát. A lombjai között egy szép színes rongydarabot pillantottam meg. Egyből tudtam a titkot. Én is úgy tettem, mint Bakai Péter, én is beavattam a titkomba.
- Nézd csak Péter. Látod ott fent a magasban azt a tarka-barka rongydarabot? Kémlelte-kémlelte, majd egy kis idő után megszólalt.
- Látom-látom Gyurka bátyám. És mit kéne tudnom erről Gyurka bátyám? Majdnem elsírtam magam, mert tudtam, hogy az én vándor cigány népem hagyta itt valamikor ezt a jelet, az utánuk jövőknek.
- Mondd már! – Mit tudtál kiolvasni a jelekből?
- Már mondom is Péter, csak várj egy pillanatig, hogy feldolgozzam.
- Kedves, drága Öcsém, hát jól figyelj! Ez úgy volt, hogy az én szegény vándor népem egyszer itt járt, vagy talán többször is, és úgy üzentek egymásnak, hogy jeleket hagytak maguk után.
- Hogy-hogy drága bátyám? – szólalt meg Péter, mert mindent tudni akart. Isten áldja meg érte, mert sokat tett és sokat tesz a cigányokért.
- Nahát, az úgy szokott lenni, hogy a vándorló cigányok megbeszélték, hogy egy adott időpontban hol találkoznak. Ha egyikőjük valamilyen oknál fogva nem tudott ott lenni, akkor valamelyik lány vagy asszony rózsás kötényéből vagy szoknyájából letépett egy darabot, és jó erősen egy gallyhoz kötözték, hogy ezzel üzenjenek, nincs semmi baj, élnek, itt jártak.
Az én Péter testvérem hüledezett egy kicsit, mert ilyet nem hallott még soha, senkitől.
- Látod Gyurka bátyám ehhez te kellettél, hogy mindezt észrevegyed!
- Igen-igen – mondtam, mélyen meghatódva, ez volt a mi sorsunk... Több száz éves vándorlásunk ideje alatt megvoltak a módszereink a túlélésre. Nem tanították a mi őseinket, mert mint tudod nem voltak tanáraink, sem papjaink. A mi tanítónk maga az élet volt. Sorsunk volt, vagy sorstalanságunk. – ültünk még egy darabig mély csöndbe burkolódzva, majd elmentünk abba a rácegresi iskolába is, ahol valaha Illyés Gyula és Lázár Ervin tanult...
Arra gondoltam, hogy ismét el kellene zarándokolnom Rácegresre, s üzennem Odaátra, hogy milyen is lett a világ mára. Addig is, vigyázzuk a tüzet, a lángot, amit régen, nagyon régen meggyújtottak ott a pusztában...
Én csak azt ígérhetem, hogy amíg erőmből futja, mindig emlékezni fogok rájuk, mesélek az utánunk jövőknek, hogy ne feledkezzenek meg ők sem a nagy elődökről, hogy éljenek az idők végezetég.
