- Harangozó Imre barátomnak, Falus-felemnek - ajánlva -
Vándorok voltak őseim, az országutak vándorai. Vándoroltak, néha menekültek, mert nem fogadta be őket sem falu, sem város. De egyszer csak rájuk köszöntött a szerencse. 1423 körül, amikor Magyarország földjére értek, Zsigmond király, illetve német-római császár gondolt egy nagyot és adott az én vándor népemnek egy illetőségi bizonyítványt, egyszóval menlevelet.
Attól kezdve hivatalosan is letelepedhettek az ország földjén. Itt és most azt is le kell írnom, hogy ilyen szívélyesen sehol a világon nem fogadták az én vándor őseimet, mint e homloknyi hazában.
Azóta bizony eltelt közel 700 esztendő és az én őseim, drága szeretett szüleim, nagyszüleim, dédszüleim is itt nyugszanak e szent földben. Ezért szólít haza a szívem, amikor külföldön vagyok. Mert tudjátok az úgy van, ha szólít a szív, nincs mit tennetek, menni kell vagy jönni kell.
Sokszor leírtam, versbe is foglaltam, hogy anyám hangja elkísért és szólított egész életem során, bárhol is jártam e széles világon: - „Kisfiam gyere haza, mert elmentél messze honba, de a kiskapu nyitva áll azóta”.
Én jöttem, mert vártak a szüleim, a testvéreim, a gyermekeim és most már az unokáim is. Mert nagyon szeretem őket, s úgy neveltem őket, akár a pelikánok a nagy éhínségek idején.
Kerestem a helyemet a nagyvilágban, amióta demokrácia van, meg jogállam, meg Európai Unió, azóta én is európai polgár vagyok. De soha nem feledem, amit a szüleimtől, testvéreimtől meg azoktól az áldott jó újkígyósi parasztoktól tanultam, akikre mindig jó szívvel emlékezem.
Már sokszor elmondtam és talán még többször le is írtam, hogy milyen szeretettel vettek és vesznek körül ma is azok a jóságos újkígyósi emberek: az én drága szeretett Rozsnyai István bátyám, Olga néném, Domokos Ica néni, meg Gera Manci néni…, aki azt mondta, hogy amikor hazamegyek kisüt a nap… Szavai szinte minden nap eszembe jutnak, és a szülőföld iránti hűségre köteleznek…
Azok a dolgos népek, akik között a szüleim éltek a nap felkeltétől napnyugtáig a földeken dolgoztak. Szántottak, kapáltak, arattak, fáradhatatlanok voltak. Még szombaton és néha vasárnap is dolgoztak, mert ugye a jószágnak vasárnap is, meg húsvétkor és karácsonykor is enni kell…
Most így öregedőn-vénülőn nekem is gyakorta az eszembe jut, hogy jó lenne, ha nekem is lenne néhány bárányom és szamaram, ahogyan az én szeretett Beer Miklós püspök testvéremnek. Amikor meglátogatom, mindig megmutatja az ő kis állatait. Úgy követik, ahogyan a gyermekek követik az apjukat.
Amikor megkérdezik tőlem, hogy honnan jöttem, én mindig újkígyósinak vallom magamat, akkor is, ha már hosszú évek, évtizedek óta Budapesten élek. Azt szoktam mondani, hogy engem messzire sodort az élet, Újkígyóstól Afrikáig.
Mindig foglalkoztatott, hogyan is élhetnek más kontinenseken az emberek. Afrikai tartózkodásom ideje alatt kimentem a sivatagba és találkoztam a berberekkel Olyan szeretettel fogadtak mintha egy régen látott testvér érkezett volna hozzájuk. Annyira megszerettek bennünket, hogy nehéz volt az elválás…
A következő életemben, ha lesz ilyen, vagy indiánnak, vagy berbernek, vagy dravidának szeretnék születni. Ha egyik sem lehetek, akkor leszek székely, de ha az sem, akkor maradok cigány. Ez legalább ki van próbálva, működik. Mert nemcsak újkígyósinak jó lenni, hanem cigánynak is.
Amíg nem próbáltátok, nem is tudhatjátok, milyen cigánynak lenni… Én ígérem nektek, hogyha eljön az ideje, befogadlak benneteket a mi cigány világunkba, ahogyan ti is befogadtátok az én sokat szenvedett népemet, amikor véget ért a vándorlás meg a menekülés ideje.
A napokban olvastam az én cigány költő testvérem Rácz Lajos versét, aki úgy fogalmazott, hogyha eljön érte a halál: cigányként vagy magyarként szeretne meghalni. Ez számomra is nagy kérdés, mert a kettős identitásom fémjelez és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.
Ha mennem kell majd a Mennyei Hazába, akkor mindkettőt magammal viszem, hogy ott is ez fémjelezzen…
