Az Isten mindenkit megajándékoz kit ezzel, kit meg azzal. Marosvölgyi tanár urat számomra ajándékba adta. Krisztus születése után 1959-et írtunk.
Medgyesegyházán jártam általános iskolába. Ő tanított, ő vitt délutánonként a sportpályára, ő mutatta meg nekem a futball csínját-bínját. Szerette volna, hogy jó labdarugó váljon belőlem, s akkoriban voltam is, de azután a sors átírta a forgatókönyvet és másfelé vezérelt.
De kezdjük a legelején.
Nálam szegényebb kisdiák nem sok volt a településen. Mezítláb jártam iskolába. Marosvölgyi Károly tanár úr, amikor Medgyesegyházára került nevelőnek, tanárnak a fák és a virágok is meghajoltak előtte. Nagyon előkelő jelenség volt, páratlan eleganciával öltözködött. A medgyesegyházi lányok és asszonyok rajongtak érte. Kifogástalan pedagógus volt, jó barát, az egész iskola szerette és tisztelte.
Dolgozatírás közben szokás szerint a padok között sétált, én pedig mindig sóvárogva néztem a gyönyörű cipőit. Akkor, ott nagy fogadalmat tettem, ha megnövök, én is ilyen szép ruhákban és cipőkben járok majd, mint a tanár úr. Meg is próbáltam betartani ezt az ígéretemet. Akárhova vetett a jó sorsom - bejártam a fél világot, Európa számos országát, s ha tűzött a nap, ha esett a hó – egy délutáni sétára mindig szakítottam időt. Megcsodáltam a kirakatokban a szép öltönyöket, cipőket. Emlékezetemben pedig felidéztem azokat a felejthetetlen kisiskolás éveket, s azt, ahogyan megcsodáltam Marosvölgyi tanár úr cipőit. Úgy is mondhatnám, hogy afféle zsinórmértékké vált számomra.
Közel hat évtizede elhatároztam, hogy egyszer, amikor nagy-nagy nyugalmat érzek a szívemben, időt szakítok arra, hogy megrajzoljam, vagyis szavakba öntsem az én szeretett tanárom, Marosvölgyi Károly iránt érzett hálámat.
Ezzel kapcsolatban két emlékezetes eseményt idézek most fel. Pár évvel ezelőtt Békéscsabán jártam, ahol a könyvtárban irodalmi programot szerveztek a részvételemmel. Hajdani osztálytársaim mellett természetesen Marosvölgyi tanár úr is ott ült az első sorban. A program végén még elbeszélgettünk, s ő elővett egy nagyméretű mappát, amit egész idő alatt féltve szorongatott. A mappa mélyéről, mint egy kifogyhatatlan kincsesládából régi újságok, plakátkivágások, fényképek egész sora került elő. Akkor tudtam meg, hogy az én szeretett tanárom az évek során minden rám, a pályámra vonatkozó irományt, publikációt, sajtómegemlékezést gondosan összegyűjtött, dátummal is felcímkézett és féltett kincsként megőrzött. El kell mondjam, hogy a sírás fojtogatta a torkomat, a meghatottság könnyeit nem tudtam visszatartani…
A másik történet a hatvanadik születésnapom alkalmából rendezett író-olvasó találkozóhoz kapcsolódik. A tanár úr fáradságot nem kímélve Békéscsabáról felutazott Budapestre, egykori diáktársammal, Pozsár Józseffel együtt. Dobos Marianne húgom, aki a rendezvény szószólója volt az elsők között őt kérte fel, hogy mondjon pár szót hajdani diákjáról.
Legjobb emlékezetem szerint így kezdte mondandóját:
„Hosszú életem során sok-sok diákom volt, de amióta csak megismertem Gyurit és a családját, azóta vagyunk jóbaráti viszonyban. Úgy is mondhatnám, hogy atyai jó barátság fűz hozzá. Ha már megkértek – mondotta, akkor egy pár szót mondanom kell az ő drága szüleiről is, akiket Medgyesegyháza összes lakója tisztelt, becsült és szeretett. Soha sem tudtam megelőzni őket a köszönésben.
Édesapja azzal a reggeli vonattal járt Medgyesről Békéscsabára dolgozni, amelyikkel én Mezőhegyesről Medgyesegyházára érkeztem. Jó volt ismerni Gyuri szüleit, népes családját és mindig jó szívvel fogok rájuk emlékezni. Gyuri – folytatta mondandóját Marosvölgyi Károly – tartja a kapcsolatot a medgyesegyházi és a békéscsabai emberekkel, egykori diáktársaival, és minden rendezvényén ott látom őket is a hallgatóság soraiban. Több évtizede, hogy elment Budapestre, de rendszeresen hazalátogat, gyakran meghívják író-olvasó találkozókra, nem csak a szülőfalujába Újkígyósra, vagy Medgyesegyházára, de Békéscsabára és Gyulára is. Ha tehetem, minden alkalommal ott vagyok, mert Gyuri az én szeretett diákjaim közé tartozik.”
Szavait -ahogy mondani szokták -, vastap fogadta az Apáczai Művelődési Központban az egykori diáktársaimmal, tanáraimmal, professzoraimmal és ismerőseimmel zsúfolásig megtelt a színházteremben. A teljesség igénye nélkül meg kell említenem egy pár nevet: jelen volt a néhai Antall József miniszterelnök felesége Klára asszony, Lévai Anikó, Béres Ilike, Beregszászi Olga, Makray Kati, Bánffy György és még sokan mások.
Sajnos mindenkit nem tudok felsorolni, de a barátaim külföldről is eljöttek, hogy együtt ünnepeljünk. Közöttük Duray Miklós és Tőkés László testvérem is. Az ember szíve megtelik hálával és elérzékenyül… Jó tudni, hogy ilyen barátaim vannak!
Remélem még sokszor lesz részem ilyen lélekemelő pillanatokban, amiért érdemes élni egy küzdelmes jelent. Én is – amikor csak tehetem -, ellátogatok oda, ahol a barátaim élnek, hogy részt vegyek az életükben, örömeikben és gondjaikban is. Hálát adok az én Istenemnek, hogy ők a barátaim, kortársaim és némelyikük a harcostársam is. Mert azt szoktam mondani, hogy szabadságharcosok vagyunk egy szabad hazában…
