Szilveszter volt, nekem már a sokadik. Elbúcsúztattuk az elsuhanó évet. Szép volt vagy sem, csak Isten tudja, de az biztos, hogy egy évvel idősebbek lettünk. Csöndesen beköszöntött az újesztendő, s ilyenkor mindig számtalan gondolat nyüzsög az ember fejében. Vajon mit hoz a jövő …
Mert az óévtől így vagy úgy, de búcsúzni kell. Számot vetni és fogadalmakat tenni. Mi volt jó és mit hibáztunk el…
Számolom, számolgatom nem csak az éveket, de a napokat, perceket és a másodperceket is… Bizony talán jobb, ha nem tudja az emberfia, hogy mit tartogat számára a jövő. Talán szebb lesz, talán nem. Előttünk áll a nagy kihívás, egy új esztendő, minden szépségével, súlyával és terhével együtt. De örülni kell, hogy ezt is megérte az ember.
Nagy- nagy nyugalom költözött a szívembe, itt voltak e hajlékban gyermekeim. Boldog vidámság volt mindenütt, gyermekkacagás és jókedv. Ilyen gyönyörűséges napokról csak gyermekkoromból vannak emlékeim, amit ott töltöttünk abban a legendás Zugban, Újkígyóson. Ott éltünk testvéreimmel és szüleimmel, s most, hogy már nincsenek, csak gyermekeimben és unokáimban találom meg lelki békémet.
Vannak dolgok és események, amit nem tud megmagyarázni az ember, s a megtörténtet nem lehet meg nem történtnek nyilvánítani. Bizony mondom néktek, hogy egy rosszul sikerült mondat is visszafordíthatatlan következményekkel járhat. Ilyenkor mindig az én bölcs szüleim jutnak eszembe. – „Jól gondold meg, százszor, amíg egyszer kimondod.”- figyelmeztettek.
A jó szót meg kell köszönni, mert az megtérül, ahogyan a jócselekedet is. De az is igaz, hogy mindennek ára van, és én mindenért nagy árat fizettem és fizetek. Van egy örök igazság, s ez akár üzenet is lehet az utókor számára: az ember a bölcsességéért a fiatalságával fizet.
Tehát van mit üzennem a gyermekeimnek, a testvéreimnek és az utókornak, hogy ne járjanak úgy, ahogyan én már nagyon sokszor… Jól fontolják meg minden szavukat, tettüket, cselekedetüket.
Azt szoktam mondani, hogy engem egész életem során nagyon szeretett, s tenyerén hordozott az Isten. De most egy pillanatra elengedte kezemet, s én olyat mondtam, amit még soha… Létezik? De még mennyire… Az ember aggódó apaként néha olyat is mond, amit már abban a pillanatban meg is bán.
Pedig szép, nagy családdal ajándékozott meg a Teremtő. Ezért egy életen keresztül hálásnak kell lennem. Mert mi aranyozza be az életünket, ha nem a szép család? A gyerekek, az unokák, az igazi öröm – és fényforrások. Ha csicseregnek az ember fülébe, mint az enyémek – akiket elneveztem fülemülének. Akikért minden este imát mondok és megtelik a szívem, ha csak rájuk gondolok napkeltétől napnyugtáig.
Csak azt akartam ezzel mondani: ha az ember tovább él az utódaiban: a gyermekeiben, unokáiban, akkor nem veszett kárba az élete. Ha már megszülettünk erre a Föld nevű bolygóra, úgy kell alakítanunk szerény kis életünket, hogy jeleket, üzeneteket hagyjunk magunk mögött… új életeket, abban a reményben, hogy számon tartanak bennünket, ahogyan mi sem feledjük életadó őseinket.
