Gyermekkori emlékeim felelevenítése során Újkígyós egyik szeretetreméltó emberéről, Harangozó Imre bácsiról szeretnék most megemlékezni.

Újkígyóson, az Öreg utcában élt szép nagy családjával az én Imre bátyám. Az ő portájukon mindig nyitva állt a kapu. Ez is arról a nyitottságról és emberségről üzent, ami a ház lakóit jellemezte.

Sok-sok emlék fűz engem és egész családomat Imre bácsihoz és feleségéhez, a szeretett Bözsi nénihez. 

Lajcsi bátyám gyakoribb vendég volt náluk, mint én, mert ő mindig segített Imre bátyámnak a lovak körül az istállóban és a földeken. Nagyon szerették a bátyámat, de ő is szerette ezt a remek családot.

Sok történet pereg most előttem, mintha egy régi filmet néznék. Abban az időben az én édesapám és édesanyám gyakran megfordult Imre bácsi portáján. Beszélgettek, sétálgattak, iszogattak annak rendje módja szerint. Egyszer csak mondja édesapám:

 - Hallod Imre komám – mire válaszolta Imre bátyám:

- Hallom hát!

- Neked sok tehened, lovad, jószágod van, nekem bizony ez a jámbor tehénke jól jönne, sok a gyerek.

- Hát édes komám, akkor ott van az a tehén, vidd! Lesz a gyerekeknek mindig friss tej.

- Igen ám, drága Imrém, de még nem kaptam fizetést a vasútnál.

- Édes Jóska komám, hát nem kértem én érte semmiféle fizetséget. Fogd, és vidd!

Az én drága jó apám és anyám bizony elérzékenyült, ahogyan most én is, amikor minderről megemlékezem.

- Hát akkor jó, komám, viszem már, na! De hadd kérdezzem már meg, hogy hívják ezt a jámbor tehenet.

- Hogy hívják? Cifra, mert látod milyen tarka-barka, milyen cifra. 

- Engedj meg még egy kérdést édes jó szomszéd. Hány liter tejet ad ez a Cifra?

- 24 liter, bizony komám. Jó kis tehén ez. Meghálálja, ha jól bántok vele.

- 24 litert? Az bizony nem kevés bizony. - Jó tejelő ez a Cifra – mondta apám, s közben barátságosan megütögette Cifrát. Aztán fogta a kötőféket, és átvezettük a jó tehenet hozzánk.

 Megvolt a család nagy öröme! Apám Lajcsi bátyámra bízta a tehén gondozását. Ő fejte meg esténként.

  Apám pedig büszkén mondta anyámnak:   

- Drága lelkem, Máriám, igazat mondott Imre szomszéd. Bizony annyit fejtünk ma is. Na, most már a gyerekek nem szenvednek hiányt.

Teltek múltak a napok, Cifra nagy áldás volt az egész család számára. Többnyire a temető felőli akácfához kötöttük ki, ahol csendesen kérődzött. Nagyon jámbor volt, nagyon szelíd. Mi apró nép is nyugodtan odamehettünk hozzá, hogy megsimogassuk.

Nálunk egyébként is minden jószág családtagnak számított. Hej, de sokszor kivittem én is Cifrát a temetőárokba legeltetni.

Volt, amikor reggeltől estig ott voltunk. Sokszor elkísért Pali öcsém, meg Pallér Pityu. Őt is testvérként szerettem. A születésünktől fogva együtt nevelkedtünk, cseperedtünk. A családjukban is testvérként kezeltek bennünket, mert Harangozó Imre bácsi volt Pallér Pityu nagyapja, nagymamája pedig Bözsi néni.

Imre bácsi és Bözsi néni már régebben eltávozott közülünk, ahogyan Pallér Pityu édesapja is. De Böbe néni,  Pityu édesanyja, Harangozó Imre bácsi lánya, hál Istennek még él! Mindig kérdezem róla Pallér Pityut, amikor csak telefonvégre kerül.

Egy kis kitérő. Ezt is Pallér Pityutól tudom. Egyszer azon a Kétegyházi úton, amelynek mentén ma Pallér Pityu birtoka húzódik, az én szeretett Lajos bátyám Kétegyházáról jövet, Medgyesegyháza felé haladva lerobbant  a kocsival. 

Gondolt egyet a bátyám, s bement a birtokra kezében a kannával. Amint meglátta a gazdát a távolban hangosan köszönt, kiabált. Pallér Pityu megszólalt:

- Te vagy az Lajcsi?

- Én hát. Én vagyok bizony!

- Lajcsikám, te voltál az én gyermekkorom nagy hőse! Te vittél engem lovagolni, te vittél fel a fára, hogy megnézzük, hány tojás is van a fészekben. Gyere, üljünk le ide, hozok neked inni, meg enni!

 Mi ez, ha nem testvéri szeretet?

- Lajcsikám – mondta búcsúzásul Pallér Pityu. – Karácsonyra viszek neked, egy nagy pulykát. Hát mindketten nagyon várták, hogy újra találkozzanak, hogy vihesse a nagy pulykát, de az égiek közbe szóltak, s elszólították Lajcsi bátyámat egy másik dimenzióba.

Én, ha tehetem, mindig meglátogatom Pallér Pityut, nem kerülöm el otthonát, ha a békési tájakon járok. Nem szabad, hogy megszakadjon a köztünk lévő testvéri kapcsolat.

Ezt ő is a szívén viseli, és figyelemmel kíséri pályámat, minden írói megnyilvánulásomat.  Azóta is - pedig már több évtized eltelt - ott folytatjuk a beszélgetést, ahol gyermek- és ifjúkorunkban abbahagytuk.

Én pedig, ameddig a halál ki nem üti kezemből a tollat, addig versenyt futok az idővel, hogy emléket állítsak szülőföldem jóságos embereinek, akiknek oly sokat köszönhetek.

(A képen a Harangozó család: az első sorban jobbról Imre bátyám, balról Bözsi néni. A háttérben áll Böbe néni és Pallér Pityu édesapja. A két gyerek: Pallér Pityu és nővére.)