Újkígyóson történt, Krisztus születése után 1959 esztendővel. Tíz éves voltam akkor, amikor Rácz tanár úr osztályába jártam. Azóta sem szakadt meg a kettőnk kapcsolata és barátsága. Haláláig leveleztünk, gyakran kerestem telefonon, s ő is engem.
Ismét csörgött a telefon, Rácz László tanár úr szólalt meg a vonal másik végén:
- Gyere Gyurikám addig, amíg nem késő! Mesélni szeretnék neked édesanyádról, meg átadni azt az ajándékot, amit 50 évvel ezelőtt kaptam tőle.
– Nagyon kíváncsi voltam. Egész éjszaka nem aludtam, egy szemhunyásnyit sem. Alig hajnalodott már útra is keltem.
Kint állt a kapuban, úgy várt, mint a Messiást.
- Édes drága Gyurikám, csakhogy megjöttél!
– Drága Tanár úr!
- Ne mondd nekem Gyurikám, hogy tanár úr, mondd inkább, hogy Laci bátyám! Sokat hallok rólad. Hál' Istennek tele van veled a rádió, a televízió, az újság. Híres ember lettél.
- Oh, Laci bátyám, ne tessék ilyet mondani! Olyan vagyok én, mint 50 évvel ezelőtt.
- Csak azt akartam mondani Gyurikám, hogy ha csak egy mákszem voltam a bejgliben, akkor én is hozzájárultam az életművedhez. Az újkígyósi iskola tanárai egy emlékkönyvben örökítették meg a régi időket. Én két diákom nevét említettem meg benne: Domokos Pistát, aki híres orvos lett Szegeden, és téged. Azt is leírtam, hogy amikor eljöttök hozzám meglátogatni, akkor ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.
- Most pedig elmesélem, hogy miért is hívtalak. Drága fiam, az én időm lassan lejár, már öreg vagyok. Mutatni akarok neked valamit. Gyere utánam!
Átmentünk a másik szobába, ott kivett a vitrinből egy porcelán kutyát.
- Na édes gyermekem, most jól nézd meg ezt a kutyát! Édesanyád már sok-sok éve odaát van, egy másik dimenzióban, a csillagok között. Én pedig 50 éve őrzöm ezt az ajándékot, amit annak idején tőle kaptam. Most már átnyújtom neked, őrizd te tovább.
A hangja egy kicsit elhalkult, s szégyenlősen törölte ki a szeme sarkából a könnyeket. Egy darabig szótlanul ültünk egymással szemben, egyikünk sem tudott megszólalni.
A nagy csöndet drága felesége, Mária néni sürgés-forgása törte meg, aki finomabbnál finomabb falatokat varázsolt elénk.
Aztán ismét megeredt a szavunk, s egymással versengve idéztük fel a régi iskolai emlékeket. Újra lejátszódott előttem minden, ahogyan az félévszázaddal ezelőtt történt.
Megint gyermekké lettem, s átélhettem a jóságos tanár gondoskodását. Nem tudom mi lett volna belőlem, csóró cigánygyerekből, ha nincsenek olyan igaz – és nem mákszemnyi - emberséggel megáldott tanítóim, tanáraim, amilyen Laci bácsi is volt! Amikor nagysokára betelt a szívünk-lelkünk egymással érzékeny búcsút vettünk, és elindultam haza, Budapestre. Laci bácsi a kapuban állt, és még sokáig integetett utánunk.
Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. Nem sokkal később jött a hír, hogy Rácz tanár úr elment, itt hagyott bennünket. Kimondhatatlan fájdalom költözött a szívembe!
Temetésén szinte az egész falu ott volt! Feleségemmel együtt mi is elkísértük az utolsó útjára a legendás falusi tanítót. Legjobb emlékezetem szerint mi voltunk az első osztálya, a tanárképző főiskola elvégzése után, és később még sok-sok évfolyamot tanított a faluban.
Amikor szólít a szívem, meg a fájdalom, újra és újra kimegyek hozzá a temetőbe, és elpanaszolom neki a bánatom.
Édesanyám kutyája azóta a mi szobánk vitrinjében őrzi a régi idők emlékeit. Mindig előttem van, ahogyan bennem él a kedves tanár úr szeretete is, ahogy megszólított, ahogy figyelt rám, mintha a saját gyermeke lettem volna.
Én is meghagytam a gyermekeimnek, ha üt az óra és nekem is el kell indulnom a végső útra, őrizzék tovább az ereklyét, ahogyan Rácz Laci bácsi emlékét is.
